Az ABC-szigeteken gyakorlatilag egész évben tökéletes az idő a nyaraláshoz: a hurrikánveszélyt hírből sem ismerik, és a klíma szinte minden hónapban kellemesen száraz. Csupán október és január között fordulnak elő néha rövid, frissítő záporok, az évi átlagos nappali hőmérséklet pedig stabilan 27-30 fok között mozog. Ettől függetlenül itt is létezik főszezon – méghozzá akkor, amikor Európában és Amerikában beüt a zord tél. Emiatt szerencsénk van, mert így a holtszezonban alig vannak turisták, majd az egész sziget a miénk (enyhe túlzással).
A mai napra egy előre leszervezett, fix programunk volt. Mivel lépten-nyomon azt olvastuk, hogy Bonaire a búvárok abszolút paradicsoma, és a világ legjobb parti búvárhelyeként tartják számon – kristálytiszta vízzel, elképesztően gazdag tengeri élővilággal és lélegzetelállító korallzátonyokkal –, Bandi semmiképp sem akarta kihagyni a merülést.
Bonaire-t egybefüggő korallzátony határolja, az itt található Bonaire Nemzeti Tengeri Park pedig a világ egyik legrégebbi tengeri rezervátuma. Magában foglalja a Bonaire és Klein Bonaire körüli teljes vízterületet a dagályszinttől egészen a hatvan méteres mélységig. A parkot még 1979-ben alapították, 2700 hektáron terül el, és több mint 350 hal-, valamint 60 korallfajnak ad otthont.
Reggel időben keltünk és a gyors reggeli után már 8:30-ra a búvárközpontban voltunk. Egy nagyon kedves, Bandi korabeli srácot, Rolandot kaptuk vezetőnkül. Már előre jeleztük neki, hogy bár 14 éve megvan a búvárvizsgám, a mai napig nem vagyok teljesen komfortos a víz alatt. Különösen jólesett, hogy emiatt privátban, csak hármasban indultunk útnak, Roland pedig végig kiemelten figyelt rám. Két merülést terveztünk be mára.
Az első helyszínünk a híres bonaire-i Salt Pier, vagyis a Só Móló volt. A jelenleg is működő ipari móló alá leereszkedve egy teljesen más, szürreális világ tárul az ember szeme elé. A hatalmas pillérek és a fémszerkezetek tökéletes menedéket nyújtanak a változatos tengeri élővilágnak. Rengeteg tengeri teknős és számtalan színes halfaj lakik itt, nem véletlen, hogy a Salt Pier rengetek búvár bakancslistáján szerepel. Ráadásul a profik és a kezdők is könnyedén élvezhetik a varázsát, hiszen egyszerűen a partról besétálva megközelíthető a hely (ami egyébként sznorkelezésre is zseniális).
A két merülés között csak egy pici pihenőt tartottunk – nagyjából annyit, míg levettük és bepakoltuk a kocsiba a felszerelést, majd átautóztunk a mindössze 10 percre lévő Vista Blue-hoz. Ez is egy partról besétálós helyszín, de jóval kevésbé felkapott. Itt látszott csak igazán, milyen jó, hogy nincs főszezon: teljesen egyedül voltunk a 16-18 méter mély, izgalmas és élettel teli tengeri kertben! Bár az első helyen is láttunk teknőst, itt valóságos teki-buli fogadott minket: különböző méretű, elképesztően cuki teknősök keringtek körülöttünk a vízben.
A kétszer egyórás víz alatti varázslat mindennel együtt délután kettőre ért véget. Alaposan elfáradtunk, és a korai ébredés miatt én már alig vártam egy kiadós délutáni csendespihenőt.
A napot egy vacsorával zártuk, de sajnos sikerült egy kevésbé jó éttermet kifognunk – na de sebaj, ezt előre nyilván nem tudhattuk, a mai élmények kárpótoltak mindenért minket!
Mindhárom szigeten a hivatalos nyelv a holland, de a lakosság túlnyomó többsége a papiamentót használja, amely egy egyedi kreol nyelv. Az oktatási rendszerük a holland mintára épül. A korai évfolyamokon kizárólag papiamento nyelven tanítanak, majd később vezetik be a hollandot. Nagyságrendileg mindenki beszél angolul is – pláne, aki a turizmusban dolgozik. Emellett sok a spanyol ajkú, bár az eddigi tapasztalataink szerint ők inkább a háttérmunkákat végzik a szektorban (konyha, takarítás).
Alapvetően mindenki hollandul szólít meg bennünket, és többször jelezték már, hogy tök odavalósinak tűnünk. Gondolom, a világos hajunk teszi… mi más? Ráadásul délután még válaszoltam is a medence mellett egy hollandul kérdező kislánynak, aki azt tudakolta, hogy hozhat-e valami innivalót. A drink angol szó és a német trinken keveréke hollandul drinken – ezt könnyen kihallottam a mondatából. Nem is értette szegény, hogy ha nem beszélek hollandul, akkor hogy a csudában tudtam neki válaszolni!
Reggeli után már 10 óra is elmúlt, mire összeszedtük magunkat, és kitaláltuk a mai útirányt. Lementünk a parkolóba, hogy bepakoljuk a kocsiba a napi motyót, de a kocsiajtó makacsnak bizonyult: a távirányítóra nem nyílt. Valószínűleg csak lemerült az elem. Szerencsére a kulccsal az első ajtó nyitható volt, ahonnan egy gombnyomással nyílt a többi is. Gondoltuk, mivel egy percre van az autóbérlő, odagurulunk, hogy cseréljenek elemet. Hát, vasárnap ilyesmit ne akarj elintézni Bonaire-en… Majd talán holnap! Végül is a kocsi elindult, bíztunk benne, hogy délután is fog.
A bolt után (ahol végül vettünk elemet a kocsikulcsba, és Bandi sikeresen ki is cserélte) délnek vettük az irányt. Célunk a Lac-öböl (Lac Cai) azon homokos partnyúlványára volt, ameddig két napja nem jutottunk el. Az odafelé vezető úton ismét egy flamingó„csorda” mellett haladtunk el; rengeteg helyen ott állnak az út melletti sekély vizekben. Az út mentén sárgára festett köveken, fekete feliratokkal jelzik, hogy ezekre a területekre tilos a belépés, tiszteletben tartva az állatok intimszféráját.
A Lac Bay egy fantasztikus, fehér homokos part, amely a hosszan sekély víz miatt gyönyörű, halványkék színben pompázik. A partról jól látható, ahogy a tenger színe változik: pontosan kirajzolódik, hol kezdődik a mélyebb rész, és hol vannak korallok vagy vízi növények. A part eleje olyan, mint a Balaton déli partja: hosszan be lehet sétálni a bokáig érő vízben. A tenger ezen a szakaszon olyan hőmérsékletű, hogy azt egyik-másik budapesti termálhotel is megirigyelné!
A parton hatalmas kupacokban áll a nagyméretű kagylók gyűjteménye – nem kicsi halmokra kell gondolni, hanem olyanokra, mint amikor az építkezésre kiborítják a sódert. Vasárnap lévén néhány helyi család is kijött strandolni, piknikezni, de egyáltalán nem volt tömeg.
Ugyanakkor van az emberben egy kis kettős érzés: látod a gyönyörű, fehér homokos partot a mesés kék tengerrel, de a parkolótól a strandig vezető szakaszon lepukkant bódétákolmányok sora áll, a szemetesek mellett áll a bál, ráadásul sem a mosdó, sem a zuhanyzó nem működik. Ezzel együtt a délelőtt folyamán jót strandoltunk, és végre sikerült kicsit lelassulnunk.
Délután bementünk a belvárosba, de a város olyan üres volt, mintha… nos, mintha vasárnap lenne. A boltok zárva voltak, az éttermek meg még nem nyitottak ki. De a fő célunk egy jó fagyi volt, hogy az ebédre elfogyasztott banán kapjon egy kis desszert kíséretet. Szerencsére a fagyizó nyitva volt, így a gombócok mellé kávét is kértünk.
Az utcán nagyjából senki sem sétált rajtunk kívül. Megálltunk egy épület előtt, hogy az időzítő segítségével készítsünk egy képet magunkról. Leültünk a lépcsőre, mosolyogtunk, amikor elment előttünk egy kisbusz, lefékezett, majd visszatolatott – mi pedig még mindig mereven mosolyogtunk a kamerába. Kipattant egy csaj a kocsi anyósüléséről, és kedvesen felajánlotta, hogy lefotóz minket. Tök cuki volt! Mire végzett, már egy egész autósor várt rá, hogy visszaüljön, de senki sem dudált, inkább csak mosolyogva integettek a kocsikból.
Vass Geri barátunk úgy gondolta majdnem jó az előző kép. Picit tuningolt rajta, mintha a stylist szakmában is benne lenne. Köszi ezúton is Geri. 🙂
Ezután tovább lassítottunk a mai napon a szálló medencéje mellett.
Az estét pedig egy helyi kubai étteremben zártuk.
Még egy érdekesség a szigetek életéről: míg a nyelvük megegyezik, a fizetőeszközük nem!
Bonaire: Hivatalos fizetőeszköze 2011. január 1-je óta az amerikai dollár (USD).
Curaçao: Itt a karibi gulden (XCG) van érvényben 2025. március 31-e óta, ahogyan a szintén Holland Királysághoz tartozó Saint Martin szigetén is (korábban a holland antilláki forintot használták). Az új valuta szorosan kötődik az amerikai dollárhoz, a hivatalos, rögzített átváltási árfolyam: 1 USD = 1,79 XCG. Fontos azonban figyelni, mert bár fix az árfolyam, egyes boltok ettől eltérnek a saját javukra, ha dollárral fizetsz. Az amerikai dollárt egyébként itt is mindenhol elfogadják.
Aruba: A hivatalos fizetőeszköz az arubai florin (AWG). A helyi pénz mellett itt is gond nélkül fizethetünk dollárral. Curaçaóhoz hasonlóan az árfolyam itt is fixen a dollárhoz kötött, szintén 1,79-es váltószámmal.
Tipp utazóknak: Aki ide készül, mindenképpen hozzon magával amerikai dollárt készpénzben! Jó, ha tudjátok, hogy az eurót alapvetően nem fogadják el a szigeteken.
Bár, miután ezt leírtam, pont szembejött a kivétel: a fagyizóban kártyával akartunk fizetni, de csak készpénzt fogadtak el. Nálunk viszont nem volt ott az a kemény 20 dollárunk, amink összesen van… Eurónk bezzeg volt! El is fogadták, bár egy az egyben váltották dollárra, és a visszajárót is dollárban kaptuk meg. Karibi rugalmasság, imádjuk!
Szombat ide vagy oda, én ismét 5-kor fent voltam, pedig 11 után feküdtünk le. Bandi tudott 7-ig aludni, de aztán őt is kidobta az ágy. Így is majdnem 9 óra volt, mire a szállónk éttermében kikötöttünk. A szálláshoz ugyanis nem jár reggeli, de a hotel étterme – ahol az első este is vacsoráztunk – készít reggelit és kávét is. Mivel tegnap reggel elég nehézkesen találtunk reggelizőhelyet, és már nagyon vágytunk egy jó kávéra, végül itt fogyasztottuk el a reggelit is és a kávét is.
Bonaire régóta vezető szerepet tölt be a természetvédelemben és az ökológiai felelősségvállalásban.
Bonaire szigetén két nemzeti park található: a szárazföldi Washington Slagbaai Nemzeti Park és a tengeri Bonaire National Marine Park.
Mi mai programnak a szárazföldit választottuk.
Már az odafelé vezető út megmutatta a sziget másik arcát: míg tegnap a hihetetlen kék, ezer árnyalatban pompázó tenger mellett autóztunk, addig ma a sziget belsőbb, szárazabb része felé vettük az irányt. A kaktuszok és a szürkére száradt fák váltották egymást a vörös agyagos föld mentén, míg megérkeztünk a tőlünk 40 percre lévő látogatóközpontba.
A park a sziget északi oldalának biztosít ökológiai védelmet. Az 5643 hektáros természetvédelmi terület a sziget egyötödét teszi ki, és biztonságos otthont nyújt a helyi állat- és növényvilágnak. Papagájok, flamingók, leguánok, valamint számos más madár- és hüllőfaj él itt teljes békében. Itt található Bonaire legmagasabb pontja, a 240 méter magas Mount Brandaris is, ahonnan állítólag teljes kilátás nyílik a szigetre.
A belépődíj minden 13 év feletti látogatónak 40 USD, ami egy évre érvényes (13 év alattiaknak és a helyieknek ingyenes). És igen, valóban éves díjat kell fizetni, ami szuper, mert a nyaralás alatt többször is vissza lehet jönni. Mivel a park délután ötkor bezár, egyetlen nap alatt szinte képtelenség mindent bejárni, így érdemes legalább kettőt rászánni (fontos infó: hétfőnként zárva vannak!).
A park útjainak 98%-a földút, helyenként rázott rendesen, földútból sem a legjobb minőség. Már a jegyvásárláskor rákérdeznek, hogy milyen autóval érkeztél, mert ide nem engednek be akármit: a magas építésű autó a kötelező választás. Szóval Bandi nem véletlenül bérelt Jeepet!
Két autós útvonal közül lehet választani: a rövidebb a nemzeti park közepén vág keresztül, és elsősorban a Brandaris-hegy túraútvonalához vezet. A hosszú út a parti szakaszon fut végig, megmutatva a geológiai látványosságokat, a különleges sziklás öblöket és a helyi élővilágot.
Mi a hosszú utat választottuk. Néhány tengerparti megálló után bekeveredtünk egy olyan gyalogos túraútvonalra, ahol madarakat és hüllőket lehet megfigyelni. Szuper volt, mert rajtunk kívül egy lélek sem volt ott, a többi turista csak sokkal később szállingózott utánunk. Épp egy sárga, cuki kismadarat fotóztam, ami a fa tetején csipogott és lépkedett ágról ágra. Próbáltam követni a nagy optikával, amikor hallom, hogy Bandi suttogva, de egyre erélyesebben szólongat: „Orsi… Orsi…”
„De tényleg, mi lehet ennyire fontos, miközben én itt alkotok?!” – futott át az agyamon.
Megfordulok, és látom, hogy három méretes leguán menetel egyenesen felém. Majd betojtam! Csak annyit tudtam kinyögni: „Ugye ők is félnek tőlem, nem csak én tőlük?” Bandi szerint igen, de gyanítom, hogy ez a válasz nem a színtiszta igazságot, inkább az én megnyugtatásomat szolgálta. Bandi szerint egyébként nagyon szép állatok. Szerintem meg nem… mindenesetre fotogének.
Később utánaolvastam, és kiderült, hogy ők az ABC-szigeteken őshonos zöld leguánok, helyi nevén a Yuana-k. Ez egy ikonikus, fán élő gyíkfaj, amely akár a 180 cm-es hosszúságot is elérheti, a torkuk alatt pedig egy hatalmas bőrlebeny lóg. Fiatalon még élénkzöldek, idővel szürkévé fakulnak. Míg a kicsik rovarokat esznek, a felnőttek szigorú növényevők: gyümölcsökön, virágokon és leveleken élnek. Kiváló úszók, és veszély esetén gondolkodás nélkül a vízbe vetik magukat. Az egyik legkülönlegesebb tulajdonságuk, hogy a fejük tetején van egy úgynevezett „harmadik szemük” (fali szem), ami segít nekik érzékelni a fényváltozásokat és a felülről érkező ragadozókat. A helyi ökoszisztéma szigorúan védett és fontos részei.
Az autós túra első felében a tengerpart annyira sziklás és vad volt, hogy fürdésre egyáltalán nem volt alkalmas. A körút vége felé, a sziget nyugati oldalán viszont már felbukkant több strandos rész is, amit muszáj volt kipróbálnunk. A hőmérő 31 fokot mutatott, de a párától sokkal többnek éreztük. Szerencsére hoztunk magunkkal snorkeling cuccot, így a vízen lebegve megkuksizhattuk a csodás vízi világot is.
Délután, a szállás felé menet úgy gondoltuk, egy másik útvonalon jövünk vissza, hogy többet lássunk a szigetből. Arra viszont nem számítottunk, hogy a nyugati oldalon az a szakasz, amin délnek fordultunk volna, egyirányú (szembe velünk). Szerencsére végül nem kellett vészesen sokat kerülnünk.
Négy óra után értünk haza, és addigra már farkaséhesek voltunk. Miután lemostuk magunkról a sós tengervizet, egy korai vacsorára szavaztunk – amit ugyan korán kezdtünk el, de annál tovább húztuk.
Levezetésként a naplementében sétáltunk egy kellemeset a tengerparton, majd mint a jó nyugdíjasok, már 9-kor a szálláson söröztünk.
Tegnap elég rendesen kipurcanva dőltünk ágyba, itteni idő szerint 10 óra körül. Már éjjel 2-kor azt hittük, hogy reggel van… Sikerült ugyan visszaaludnunk, de én 5-kor, Bandi meg 6-kor már újra talpon voltunk.
Fél nyolckor elindultunk, hogy szerezzünk egy kis kávét és reggelit, mert ehhez a szálláshoz az sajnos nem jár. A hotel kapujában állt két roller, így felpattantunk rájuk, és begurultunk a városközpontba. Hamar megállapítottuk, hogy a helyiek nem kifejezetten korán kelők: még ott sem nyitottak ki feltétlenül reggel 8-kor, ahol pedig a tábla szerint 7 órás nyitás volt kiírva. Végül azért szerencsére nem üres gyomorral tértünk vissza a belvárosi körünkről.
A szigetnek egyébként volt spanyol, holland és brit időszaka is, de eredetileg a mai Venezuela területéről érkezett caquetio indiánok lakták. Az 1500-as évek elejétől érkező európaiak rabszolgaként „használták” a helyi lakosságot. Az utolsó rabszolgákat végül csak 1862-ben szabadították fel.
Maga a sziget lényegében egy tengerből kiemelkedett korallzátony. Ahogy a tengerfenék megemelkedett, hatalmas korallzátonyok kerültek a szárazföldre. Mivel ezek a korallok közvetlenül ki voltak téve a levegőnek, elpusztultak, és az évezredek során felszíni mészkő képződött belőlük. A sziget északi vége viszonylag hegyvidékes – bár a legmagasabb csúcsa is mindössze 240 méter –, a déli része viszont teljesen lapos, és alig emelkedik a tengerszint fölé. Ennek a déli régiónak a jelentős részét sekély tengervíz borítja a sólepárlás miatt: az itteni sókitermelés a sziget egyik legfontosabb exportcikke.
Bonaire meleg, száraz és szeles éghajlatú, szinte állandóan keleti szél fúj, a páratartalom pedig folyamatosan magas. Ez a félszáraz klíma kedvez a különböző kaktuszoknak és sivatagi növényeknek. Amit már az első reggel kiszúrtam, és ami irtóra tetszik, az az, hogy a kaktuszokat kerítésként hasznosítják. Van, ahol csak maguk a kaktuszok alkotják a védvonalat, máshol pedig a meglévő kerítés mellé ültetik őket plusz megerősítésként.
Bonaire szigetén összesen két város található: Kralendijk, a főváros délen, és Rincon az északi részen (bár a két város agglomerációjában természetesen több kisebb falu is elterül). Mi itt vagyunk délen, a fővárosban. Bár a sziget pici, azért nem annyira, hogy gyalog kényelmesen bejárható lenne. Így a pihenősebb délelőtt után visszasétáltunk a reptérre, és béreltünk egy autót, majd neki is indultunk felfedezni a déli partvidéket. Lépten-nyomon megálltunk: hol a tenger elképesztő színeiben gyönyörködtünk, hol az állatvilágot figyeltük meg, vagy épp olyan lenyűgöző és egyben szomorú történelmi emlékhelyeknél fékeztünk, mint a rabszolgakunyhók.
A Slave Huts, vagyis a bonaire-i rabszolgakunyhók közvetlenül a sólepárlók közelében találhatók. Ezeket az apró, kőből készült épületeket 1850-ben emelték, és egykor a sóbányákban dolgozó rabszolgák szállásául szolgáltak. A kunyhók megdöbbentően kicsik, alig 1,5 méter magasak. Egy-egy ilyen apró kuckóban 2-3 rabszolga aludt a nehéz, kimerítő munkanapok után.
Itt, a déli területen lépten-nyomon flamingókba is botolhat az ember. Tulajdonképpen Bonaire a flamingó- és szamárpopulációjáról híres. A sziget déli részén fekvő Pekelmeerben található a karibi flamingók négy legfontosabb fészkelőhelyének egyike. Ide embernek szigorúan tilos a belépés! Szerencsére a flamingók egy része így is jól látható, ahogy kimerészkednek az út melletti sekélyebb vizekre.
A szamarakat még anno az európaiak hozták be a szigetre a sertésekkel, juhokkal, kecskékkel és lovakkal együtt, hogy a szállításban segítsenek. A technológia és a szállítmányozás fejlődésével azonban a szamarak munkájára már nem volt szükség, így magukra maradtak. Ma már egy 1993-ban alapított nonprofit szervezet biztosít nekik védett, szabad környezetet: több mint 800 mentett, beteg vagy árva szamár él a sziget déli felén található menhelyen. Az utak mentén rendszeresen találkozhatunk velük, de a „névjegyüket” (potyadékukat) a városban is sűrűn otthagyják – szóval egyértelmű, hogy teljesen otthon érzik magukat, és egyáltalán nem tartanak az emberektől.
Délután egy igazi szörfparadicsomban kötöttünk ki. Érdekes, mert a sziget valóban nagyon gyéren lakott. Ahogy a déli területen autóztunk, a várost elhagyva kilométereken át csak a vad természetben gyönyörködtünk. Aztán egyszer csak a semmi közepén, két kanyarral a legdélibb pont után, felbukkant egy kiépített, a turistákat és a helyieket egyaránt vonzó szörfös bázis. Étterem, bolt, oktató központ, minden egy helyen – és persze az elmaradhatatlan kaktuszkerítés. A vízen suhanó színes szörfösök látványa leültetett minket egy asztalhoz, ahol végül egy délutáni ebéddel jól is laktunk.
A déli rész felfedezése után tartottunk egy kis csendespihenőt a szálláson. Estére pedig visszamentünk a belvárosi rész éjszakai életét meglesni.
A hotel bevált: a reptér közelségének csak az előnyeit éreztük. Az induló és érkező gépek látványa klassz volt, míg le nem húztuk a redőnyt, de hallani semmit se lehetett belőlük. A tökéletes csend, a kényelmes ágy és az, hogy a repülő csak délután fél 2-kor indult, kicsekkolni meg elegendő volt 11-ig, megfelelő kombó volt ahhoz, hogy jól aludjunk. A szálláshoz reggeli is járt, így nem üres hassal sétáltunk át a reptérre.
Egy praktikus tanács a három sziget bármelyikére érkezőknek: nincs szükség vízumra a magyar utazók számára, de mindhárom sziget esetében van egy online kitöltendő belépési nyomtatvány, melyet max. 7 nappal az érkezés előtt lehet kitölteni. Aruba és Curaçao szigetére egy digitális belépőkártya szükséges (ED Card), ahol néhány személyes adatot és az útlevél belső oldalának fotóját kell megadni, míg Bonaire szigetére egy belépési díjat kell megfizetni (Visitor Entry Tax) néhány adat megadása mellett. Ez 75 USD/fő. Elvileg online ki lehet fizetni, így a szigetre való belépéskor nem kell emiatt külön sorba állni, de nekünk több bankkártya próbálgatása után se sikerült ily módon fizetni. A helyszínen csak kártyával lehet fizetni, készpénzzel nem.
Az amszterdami reptéren volt egy kis felesleges időnk, mert minden elég flottul ment. A tengerentúli járat Curaçaoba elvileg 13:25-kor indult volna.
A tegnapi blogban nem meséltem, de azt a bizonyos Curaçao–Bonaire jegyet az ügyintéző nem akarta visszarakni az eredetileg vásárolt időpontra, mondván, akkor csak másfél óra marad az átszállásra, ami szerinte kevés. Ő más megoldást javasolt: mivel a nap folyamán ez az utolsó járat, ami megy Bonaire-re, aludjunk egyet Curaçaon, és majd csak pénteken menjünk tovább. Már kezdte mondani, hogy van rá esély, hogy a KLM kifizeti a szállást, de hát mi nem igazán akartuk még egy éjszakával megszakítani az utat. Végül külön kérve, általunk vállalva, saját felelősségre volt csak hajlandó visszarakni a mai gépre a jegyünket.
Az átszállásra lévő másfél órából 15 perc már Amszterdamban elrepült, annyival később indultunk. Közben mi azzal nyugtattuk magunkat, hogy végülis a bőröndök végig fel vannak adva, emiatt a „csomagfelvétel és reptérről való ki- és beléptetés” című játékot már nem kell újra eljátszanunk, mint ahogy Mauritiuson megtettük. Itt majd csak simán futunk egyik kaputól a másikig. Kisbőrönddel, hátizsákkal. Meg ez majd kis reptér lesz…
A majd 10 órás repülőút kicsit unalmasan telt. (Sose telt még izgalmasan, ez túl hosszú ahhoz.)
Otthoni idő szerint 23:15 volt, mire landoltunk (az eredeti menetrendhez képest csak 5 perc késéssel). Curaçaon ekkor 17:15 volt. A beszállókártyát már Amszterdamban megkaptuk, azon látszott, hogy a 18:40-kor induló géphez már 17:55-kor megkezdik a beszállítást. Elég elöl ültünk (11. sor), így hamar kivergődtünk a gépből.
Tényleg nem nagy a reptér, mindössze 8 kapu van. Kétszer is rákérdeztünk, merre kell menni, ha mi csak átszálló utasok vagyunk. Jól tettük, mert egy senki által nem használt kis folyosón küldtek el minket. És ugyan még egy biztonsági ellenőrzésen is át kellett mennünk, ahol elég sokan voltak, de így is pikk-pakk bent voltunk a terminálban.
Aránylag nagy káosz uralkodott. Sok utas, kevés hely, a kiírt kapunál tök más géphez hívják az utasokat… stb.
Végül kiderült, rend van itt, csak másképp hagynak időt a beszállításra. Egy cuki kis géphez busszal vittek ki minket 5 másik utassal. Néztünk nagyot, hogy ennyien leszünk csak?
Aztán kiderült, hogy a gép itt csak megállt, mint a piros hetes busz a Felszabon (a fiatalabbak kedvéért: Ferenciek terén). Néhány utas már ült a gépen, hozzájuk csapódva lettünk 19-en. A pilóta bácsi indulás előtt bemondta, hogy megérkezett minden csomag, így indulunk is. Jó érzés volt. Összegezve, teljesen sima ügy volt ezt a gépet elérni, kár lett volna hagyni magunkat rávenni plusz egy éjszakára.
Az egyenlítőhöz közel lévén este 7-kor sötétedik. 7 előtt 10 perccel indult a kis gép szürkületben Bonaire-re. Kemény 20 perc volt a menetidő.
Annyira pici a bonaire-i reptér, hogy besétáltunk a géptől az épületbe, ahol egy kis teremben egy kis szalagon érkeztek a bőröndök. Konkrétan mi zártuk a repteret, mert ezen a 19 utason kívül csak néhány személyzeti tag lézengett, és valóban ez volt az utolsó járat.
Bonaire pici sziget: 294 négyzetkilométer, a teljes népesség pedig 24 ezer fő. Aruba méretre kisebb, de lakosság tekintetében viszont ott élnek kevesebben. A repülőtér, a főváros és a főbb látnivalók inkább a sziget déli felén vannak, így a szállást is eszerint kerestem. A reptérről 8 perc séta volt. Jó, nem a legideálisabb körülmények között, de az egész napos repülőgépen ülés után ennyi mozgás kellett.
Mire lepakoltunk a szobában és elindultunk enni, este 8 óra volt, és farkaséhesek voltunk. A szállónak van egy saját étterme, így nem mentünk messzire. Este 10-kor úgy dőltünk be az ágyba, mintha hajnali négy lenne. (És igen, 6 óra az időeltolódás.)
Kezdjünk egy kis földrajzzal, mert többektől hallottam, hogy nem ismerős nekik az „ABC-szigetek” meghatározás. De ha leírom a szigetek nevét, biztosan lesz olyan, amelyik már ismerősen cseng:
Aruba 🇦🇼
Bonaire 🇧🇶
Curaçao 🇨🇼 [ejtsd: küraszao]
Aruba: A Beach Boys együttes Kokomo című számában énekel Arubáról Bahama és Jamaica mellett. Jó régi dal, az 1980-as évek vége, de anno sokat hallgattuk a rádióból. Aztán a Jóbarátok sorozat kedvelői is hallhattak a szigetről: ide nem ment el Rachel Barryvel az első évadban nászútra – cserébe Rachel barátnője, Mindy kísérte el a hoppon maradt vőlegényt (hát, ez sem mai sorozat…). Lehet, hogy öregszünk, ha a 80-as, 90-es évek kultikus elemeivel példálózom?
Bonaire: Elsősorban a búvárok körében ismert, mert elképesztően szép merülőhelyek találhatók közvetlenül a sziget partjai mellett.
Curaçao: Talán a legtöbbeknek a kék Curaçao likőr ugrik be róla, miközben a sziget a lenyűgöző színeivel és különleges kultúrájával számos film és zene ihletője. A legismertebbek közé tartozik az az 1993-as amerikai akció-thriller, amely magyarul a Veszélyes vizeken (Curaçao) címet kapta, és amit teljes egészében a szigeten forgattak.
De visszatérve a földrajzra: mindhárom sziget a Karib-térségben, Venezuela partjaihoz közel található (a legkisebb távolság mindössze 29 km), és a Holland Királysághoz tartoznak, de más-más státuszban:
Aruba és Curaçao a Holland Királyságon belüli autonóm államok.
Bonaire pedig Hollandia különleges községe (bár 2010. október 10-ig a Holland Antillákhoz tartozott, ahogy Curaçao is).
A piros pont Arubán van, tőle keletre Curacao, majd Bonaire
Egy fontos gyakorlati infó az utazóknak: Bár ezer szálon kötődnek ezek a szigetek Hollandiához és hivatalosan az Európai Unió tengerentúli területeinek számítanak, de egyik szigeten sem érvényes az EU-s telefonos díjzóna! Ha nem figyelünk, a roamingolás komoly összegekbe kerülhet.
Ennek az utazásnak ez a három sziget a célpontja. Véleményem szerint a Karib-térségbe november és február között a legérdemesebb utazni, amikor Magyarországon vacak idő van, ott meg klassz meleg. Nyilván van az az indok – jelen esetben program –, amiért az ember fia mégiscsak másképp dönt, és a nyárból a nyárba utazik. De ezt majd később részletesen is kibeszéljük.
Ma ünnepeljük a 21. házassági évfordulónkat, így ez a nap ideálisnak tűnt a nyaralás megkezdéséhez. Nem akartuk túlbonyolítani az utazást sok átszállással, ezért az Amszterdamból Curaçaóra induló közvetlen járat (KLM légitársaság) mellett döntöttünk. Nyilván a Budapest–Amszterdam járat később ér be, mint ahogy a tengerentúli gép indul. Sebaj, jó hely Amszterdam, tök rég jártunk ott! Úgy döntöttünk, ne teljen az egész nap utazással: ma csak a holland fővárosig repültünk, és ott ünnepeltünk.
Bár tegnapelőtt kicsit úgy tűnt, kockán forog az indulás is. Dőzsöltünk az időben, mert pünkösdhétfő lévén üres volt a nap, minden hétvégi programon túl voltunk, így kényelmesen elkezdtem pakolni. Aránylag hamar kiderült azonban, hogy nincsenek meg az útleveleink és Bandi búvárigazolványa. Mindig ugyanoda tesszük vissza ezeket az iratokat, fix helyük van egy-egy út végén. Most nem voltak ott.
Bő két órát kerestük őket, közben persze pörgött az agyunk, hogy vajon mikor és hol használtuk legutóbb. Hamar eldőlt, hogy az útlevél a kritikusabb pont, és valószínűleg nincsenek is egy helyen a búvárkártyával. Végül meglett minden (az útlevelek a Comói-tónál használt hátizsákban lapultak, Bandi búvárigazolványa pedig a búvártáskájában – vagyis a “mindig mindent azonnal elpakolunk” elvünk most megdőlt). Közben persze, ahogy telik az idő, de az iratok csak nincsenek meg elkezdtünk számolni a legrosszabb verzióval is, hiába éreztük legbelül, hogy megvan az, csak még nem tudjuk, hol…
Ezt a feszültséget kedd késő este sikerült tovább fokozni. Már kedd hajnalban be lehetett volna csekkolni a repcsire, de csak este 9-kor – úton Nóráék felé, hogy leadjuk a kutyákat – jutottam el odáig, hogy egyáltalán foglalkozzak vele. Bandi vezetett, én meg a laptopon nekiálltam a maradék feladatoknak: számlázás, a Bonaire-i belépő (Visitor Entry Tax), a Curaçao-i digitális belépőkártya (ED Card), online check-in… satöbbi.
Így esett, hogy egyszer csak feltűnt: a KLM honlapján és az applikációban sem szerepel a Curaçao–Bonaire repjegyünk, amit még anno, októberben, a tengerentúli járat jegyeivel együtt vettünk meg a KLM rendszerén keresztül. Járt az agyunk rendesen, hogy ez mégis hogyan lehetséges.
Anno, pár héttel a repjegyvásárlás után volt a KLM részéről egy kis malőr: a megvett Amszterdam – Curaçao – Bonaire jegyeinket önhatalmúlag átrakták egy Amszterdam – Párizs – Saint Martin-sziget – Bonaire útvonalra, méghozzá úgy, hogy a Premium Economy helyett sima turista jegyeket kaptunk. Egy kicsit több átszállás, egy kicsit hosszabb menetidő, jóval kényelmetlenebb hely… nekik megérte, nekünk nem annyira. Erről az új menetrendről ráadásul egy sima e-mailben tájékoztattak. Huh, akkor egy pillanat alatt az egekben volt a pulzusom a vérnyomásommal együtt! Aznap este már csak az ügyfélszolgálat telefonszámát sikerült kiderítenem, így az illetékessel csak másnap tudtam beszélni. Jó is volt ez így: addigra rendeződött a pulzusom, és meglepően kedvesen tudtam tájékoztatni az ügyfélszolgálatos kollégát, hogy nem éppen erre fizettünk be. Elnézést kért, visszaintézte a jegyeket, megkaptam e-mailben, és ment az élet tovább. Igen ám, de se ő, se én nem figyeltünk arra, hogy a végállomásnak Bonaire-nek kellene lennie. Ez a szakasz törölve lett, újra viszont már nem lett foglalva…
Kedd késő este már csak arra volt energiánk, hogy megnyugtassuk magunkat: szerdán úgyis csak Amszterdamig megyünk, van még egy egész napunk elintézni. Hogy rövidre zárjam a sztorit (mert már így is hosszú): szerda reggel a reptérre menet és a reptéren várakozva egy 40 perces telefonhívással sikeresen visszaszereztem a Bonaire-be tartó jegyünket is.
Hát, ezen néhány „aprócska” szösszenet után maga a repülés már egy teljesen sima ügy volt: délidőben indultunk, kora délután landoltunk. Ugyan az egyik bőröndünk késve érkezett (annyira, hogy már elkezdtük intézni az elveszett poggyász miatti papírmunkát), de végül meglett az is.
Amszterdamban a reptér melletti egyik hotelre tettük le a voksunkat: ez a citizenM Hotel. Kilépve a reptérről mindössze 6 perc sétára található. Bandi szemfüles volt, fogott egy csomagszállító kiskocsit, rábiggyesztette a bőröndök javát, hogy úgy sétáljunk át a szállodába. Csak kétszer estek le a bőröndök az úton…
Bandinak délután háromtól még volt egy rövid online megbeszélése. Utána összekaptuk magunkat, és visszasétáltunk a reptérre, ahol már tudtuk, hogy honnan indul a vonat, ami bevisz a citybe. Az Uber 50-55 euró lett volna és fél óra, a vonat viszont 6,5 euró/fő, és mindössze 16 perc alatt bent van az Amsterdam Centraal állomáson, közvetlenül a belvárosban.
Nem volt különösebb célunk, csak a csavargás: betévedni random utcákba, élvezni a város hangulatát, vacsorázni egy jót, és felemlegetni a sok-sok évvel ezelőtti amszterdami utunkat – ki mire emlékszik belőle.
Ami feltűnt, hogy már több a függöny Amszterdamban. Akik voltak tudják, akik nem, azoknak meg elmesélem, hogy Hollandia híres a függönytelen ablakiról. Turistaként feltűnő ahogy sétálsz az utcán egy az egyben belátsz mások otthonaiba, emiatt sok lakás teljesen nyitottnak tűnik az utcáról. Fura érzés volt elsőre, amikor 2002-ben Szilva barátnőmet meglátogattam Maastrichtban.
A holland lakások „függönytelensége” több kulturális és történelmi okból alakult ki: Az egyik ok a kálvinista/protestáns kulturális háttér, vagyis erős volt az a szemlélet, hogy „nincs mit rejtegetni”. A nyitott ablak a tisztességes, rendezett élet szimbóluma lett. A másik ok, hogy a sűrűn beépített városi környezetben természetesebb volt az utcával való vizuális kapcsolat. Az emberek látják egymást, ami egyfajta közösségi kontrollként is működik. A harmadik ok pedig, hogy sok holland városi ház keskeny homlokzatú. A nagy ablakok segítenek több természetes fényt beengedni a hosszú, mély belső terekbe.
Mára már a nagyvárosokban nőtt az igény a privát szférára, a modern lakásokban már gyakoriak a rolók és sötétítők, ami energiatakarékossági és hőszigetelési okból is fontos.
Este 9 körül értünk vissza a hotelbe. Alaposan el voltunk pilledve, és a másnapi továbbutazáshoz még néhány dolgot elő kellett készítenünk.
Ahogy a Comoi-tó irányába nem akartunk bő 11 órát egyben levezetni (ráadásul a 11 óra minden megállás nélkül számolva), úgy visszafelé sem. Ezért már a szállás keresésnél ez volt a cél, hogy valahol félúton aludjunk egyet inkább. Így jutottunk el Latisanába. Nem ide terveztem elsőre, hanem Portogruaro nevű kisvárosba, de egyszerűen nem találtam jó kutyás szállást.
Így ezt a vasárnapot már csak a Latisana – Érd szakasz levezetésére szántuk. Ez volt a hosszabb szakasz, nem a tegnapi, mert ez ma 700 km volt, a tegnapi meg 415 km. Több helyen megálltunk: Klagenfurt, Graz, Szombathely… mindennel együtt ma utaztunk bő 9 órát.
A kutyák nagyon jól bírták, le a kalappal előttük. De Szlovéniában is, Olaszországban is és Ausztriában is teljesen természetes, hogy veled utazik a kutyád és sehol nem okoz gondot, sőt örülnek nekik. De tulajdonképpen Szombathelyen is nagyon kellemes tapasztalataink voltak.
Végül 2465 kilométert autóztunk 6 nap alatt. Ha valaki kocsival indul neki, akkor lehet érdemesebb még egy-két napot extrában rászánni. De Budapestről megy Milánóba is és Bergamoba is közvetlen járat.
9 órára összepakoltunk, majd a szomszéd faluig gurultunk, és Dongo-ban reggeliztünk a tóparton.
Innen hazafelé indulva, mintegy kétórányi útra fekszik Bergamo, melytől északra a Bergamói-Alpok vonulatai kezdődnek. Észak-Olaszország negyedik legnagyobb városa két részre oszlik: a dombtetőn trónoló Felsővárosra (Città Alta) és a modernebb Alsóvárosra (Città Bassa). A Felsővárost ma is épségben maradt városfal veszi körül, így szinte érintetlenül megőrizte középkori jellegét. Mivel Budapestről közvetlen repülőjárat is indul ide, a város rendkívül népszerű a magyar utazók körében is.
Nem tudjuk pontosan, minek volt köszönhető, de elképesztő tömeg fogadott minket. Talán a szombat miatt? Vagy mert eleve hosszú hétvége van? Esetleg csak a ragyogó napsütés csalogatott ki mindenkit? Nem derült ki, de az biztos, hogy Bergamo elképesztően felkapott úti cél. Mi a Città Altát céloztuk meg, ahol bő egy órát csavarogtunk – tulajdonképpen csak „beleszagoltunk a levegőbe”, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy lássuk: rengeteg a látnivaló, amit kár lenne kihagyni.
A mai végcélunk a szlovén határ felé fekvő Latisana volt. Menet közben töltöttünk is (az autót) és ebédeltünk is, majd este fél 7-re megérkeztünk az új szállásunkra.
Latisana egy csendes kisváros az autópálya mellett, amely nem a világra szóló nevezetességeiről híres, de pont ez adja a báját. Vacsorára ettünk egy kiváló pizzát annál a családi vállalkozásnál, ahol a szállásunk is volt, az estét pedig egy izgalmas bridzspartival zártuk.
Ma reggel sem köszöntött ránk igazi nyári idő, de ez cseppet sem szegte kedvünket: már fél kilenckor úton voltunk, hogy a szomszédos Menaggióból komppal átkeljünk Varennába.
Amilyen gyorsan legördültünk a kompról az autóval, olyan hirtelen találtuk magunkat a város feletti hegyoldalban. Eredetileg nem erre terveztük az utat, de ha már így alakult, átadtuk magunkat a szerpentinek tetejéről nyíló pazar kilátásnak. A környék látványa egészen különleges: a tavat minden irányból zöld hegyek ölelik körbe, a távolabbi csúcsokon pedig még fehéren szikrázik a hó. Bárhonnan is nézzük, a táj egyszerűen csudi szép: legyen szó a kompon utazva a part menti városkák patinás házairól, vagy a partról figyelve a vízen fel-alá futkosó csónakokat.
A reggelinket végül Varenna felett, Perledo egyik hangulatos kávézójában költöttük el, miközben a panorámában gyönyörködtünk. Perledo alatt fekszik a Castello di Vezio, amelynek botanikus kertje és a falai közül nyíló kilátás is abszolút megéri a látogatást.
Kicsit északabbra tartva a keleti parton értük el Bellanót. Maga a város is nagyon hangulatos, de amit igazán ajánlunk, ha erre jártok, az az Orrido di Bellano, egy látványos szurdok a város szívében. A belépő 7 euró fejenként (időseknek nincs kedvezmény, gyermekeknek igen, a kutyusoknak viszont ingyenes). A szurdok mélye felett egy fémrácsos függőfolyosón lehet végigmenni – ez nem minden kutya kedvence, de a jegyvásárlás előtt egy kijelölt részen tesztelhetjük, mennyire bizonytalan kedvencünk ezen a különleges talajon. A Pioverna folyó vájta kanyon bejárása nem megterhelő: egy kényelmes, félórás séta, mégis maradandó élmény.
A szurdoktúra után Bellanóban ebédeltünk, ami kicsit szűkösre sikeredett időben: a parkolóban csak egy órát maradhattunk, és a rendőrök szemmel láthatóan szigorúan ellenőriztek. Így gyorsan kerestünk egy helyet a parton, ahol mindannyian tészta mellett döntöttünk. Már akkor megbeszéltük, hogy a vacsorát a szállásunkhoz közeli Luigi éttermében fogjuk elfogyasztani.
Délután a keleti part mentén folytattuk utunkat észak felé. Autózás közben gyönyörködtünk a tájban, és közben beiktattunk egy autótöltést is, hogy holnap reggel ezzel már ne kelljen foglalkozni.
Miután hazaértünk és lepakoltunk, gyalog vágtunk neki a Luiginak, ami szűk egy kilométerre fekszik tőlünk. A főút mellett nincs járda, ami két kutyával kicsit nehézkes lett volna, de a házigazdánk, a 28 éves Andrea megmutatott egy rejtett kis ösvényt, ami párhuzamosan fut az úttal. Luiginál fantasztikusat ettünk, így a tartalmas nap végére már csak egy kis kártyázásra maradt energiánk.
Bár a címben az áll, hogy ez a harmadik napunk, a tónál ez volt az abszolút premier. Mondhatni, „fagyos” fogadtatásban volt részünk: reggel 9-kor, amikor elindultunk a faluba reggelit vadászni, a hőmérő ugyan 3 fokot mutatott, de ez csak a száraz statisztika volt. A valóságban a metsző szél miatt jóval fagypont alatt éreztük a hőmérsékletet – olyan ereje volt a széllökéseknek, hogy majd’ levitte a fejünket!
Szálláshelyünk, San Siroban egy végtelenül nyugodt kisvárosban van a Comói-tó partján. Itt nyoma sincs annak a nyüzsgésnek, ami a felkapottabb városkákat, például Bellagiót, Varennát vagy Menaggiót jellemzi.
A reggeli kávénkat és falatkáinkat nagykabátba burkolózva költöttük el egy kis kávézó teraszán – a kutyusok miatt nem akartunk beülni, ők pedig velünk együtt tűrték a szelet. Úgy döntöttünk, nem hagyjuk, hogy az időjárás elrontsa a napunkat: kocsiba pattantunk, hogy a tó mentén haladva egy-egy szép pontnál megálljunk fotózni. Jelentem, ez a terv pontosan az első megállóig működött… Ott ugyanis tartottunk egy gyors válságtanácskozást, és megszavaztuk: inkább visszavonulunk kártyázni, amíg a szél alábbhagy. Csak remélni mertük, hogy erre nem három napot kell várnunk!
Így történt, hogy a délelőttöt bridzseléssel töltöttük a szálláson. Két pörgős menet után (2×4 lejátszás) ugyan nem lett kánikula, de a szél némileg megszelídült. Én azért biztos, ami biztos, alaposan beöltöztem, mielőtt újra nekivágtunk.
A nyugati parton, tőlünk mindössze 8 percre fekszik Menaggio, itt indítottuk a délutánt. Már előző este, a szállás felé menet is megállapítottuk, hogy ez a városka elképesztően bájos, és mindenképpen megér egy misét. Mivel már fél kettő felé járt az idő, egy rövid séta után a főtéren rögtön meg is ebédeltünk.
Tipp az utazóknak: Menaggióból (és szinte minden nagyobb tóparti városból) rendszeresen indulnak hajók és kompok a túlpartra. Jegyet a helyszínen és online is vehettek, de a menetrendet mindenképp érdemes előre tanulmányozni. Főszezonban vagy hétvégén érdemes időben érkezni, mert a férőhelyek végesek, pláne, ha autóval kelnétek át!
A Comói-tó jellegzetes, fordított „Y” alakjának (vagy görög lambdájának) találkozásánál, a déli ágak közötti félsziget csúcsán fekszik a varázslatos Bellagio. Elhelyezkedése nemcsak stratégiai, de festői is – nem véletlenül a turisták egyik legnagyobb kedvence. Ide terveztünk átkelni komppal és mire átértünk, az időjárás is meggondolta magát: kisütött a nap, és végre elkezdhettük ledobálni magunkról a felesleges rétegeket.
Bellagióban egy kiadós fagylaltozással egybekötött sétát tettünk, és persze élveztük a sztárkultuszt: Pogo és Boogie mindenkit levett a lábáról, a járókelők rajongtak értük.
Következő állomásunk a délebbre fekvő Nesso volt, amely a híres vízeséséről ismert. A parkolás után egy jó 300 métert kell lépcsőn lefelé megtenni, egészen a tó partjáig, de megéri a fáradságot: lentről visszatekintve látszik igazán, ahogy a víztömeg az út alatt, a sziklák között a mélybe zubog.
Hazafelé Comón keresztül autóztunk, de már csak Laglio városában álltunk meg egy pillanatra, hogy vessünk egy pillantást George Clooney szerény, 25 szobás villájára (némileg mi lányok reménykedtünk, hogy tök véletlen nem csak a villát pillantjuk meg, hanem magát a színészt is). Majd még a kocsiban átbeszéltük, hogy ha Apu becsenget (amit önként vállalt feladatként), Clooney biztosan megkínál minket egy tál spagetti carbonarával vacsorára… de végül fél kilenc után már nem akartunk „illetlenek” lenni, így a vacsorameghívás (egyelőre) elmaradt.
BandiBorso utazik 