A tegnapi esti nagy eső bent tartott minket a szálláson, cserébe jól kialudtuk magunkat. Reggel összepakoltunk, megreggeliztünk és a tegnap eldöntött módon ki akartunk jutni a reptérre. A Titicaca-tó környéken Juliaca városból indulnak a repülők, ami szűk 50 km-re van Punotól, ahol a mi szállásunk is volt. Uber itt nincs. A taxi több mint 3x annyiba kerül mint a colectivo, így a közös buszozás mellett döntöttünk. Ezt úgy kell elképzelni mint a reptéri shuttle-t, meg van a sofőrnek, hogy hol kit kell felszedjen és a 22 fős kisbuszával végigcsattog a városon és feltölti a buszát az előre bejelentkezett emberekkel. Aránylag az elején szálltunk fel a buszra, ezáltal kaptunk egy random punoi városnézést, ami mondjuk az időnkbe mérsékelten fért bele.
Itt említeném meg Peru építészetét a lakóházak tekintetében. Egységes. Egységesen ronda. Bandi kedvesebben fogalmazott: nincs igényük a szépre. Szóval a házak melyekben élnek 90%-ban úgy néznek ki, mintha félbehagyták volna (mert tulajdonképpen félbe is hagyták, láthatóan eszük ágában sincs befejezni). MAjd minden ház lapostetős, de a furcsább az, hogy minden ház tetején lógnak ki felfelé a betonvasak, olyan 1-1,5 méter magasan. Na persze lehet az van mögötte, mint Görögországban, hogy addig nem kell befizetned a ház utáni adót míg nincs kész a házad… És ezek a házak természetesen vakolatlanok, csak a tégla látszik, meg az, hogy már évek óta lakják.
Ahogy mentünk ki a reptérre a 2×2 sávos, szépen megépített, fizetős autópályán, melynek ráadásul kívül-belül van leállósávja és a középső elválasztó keskeny részen tehenek legelésznek a gyér füvön, meglehetősen sűrűn van egy-egy fekvőrendőr! Nem repesztünk csak úgy az autópályán, kérem szépen!
Beérve Juliacába, újra megállapítottuk, hogy mit sem vesztettünk azzal, hogy kihagytuk a városlátogatást. A repülőtérre vezető közvetlen út egy olyan földút, hogy majd ki estünk a kisbuszból. De már dolgoznak az új úton. A reptér kicsi, de kellemesen modern, új. A gépünk pedig egészen pontosan indult, így szűk másfél óra múlva Limában voltunk.
Landolás és a taxi/uber mizéria után arra a szállásra mentünk, ahol az első három éjszakát is töltöttük. Útközben kiderült az is számunkra, hogy az úttesten lévő medencéket mire és hogyan használjak itt Limában:
Du 3 óra körül érkeztünk meg és nem terveztünk semmi extrát. Egy jó sétát az óceán parton megspékelve egy finom vacsival, nézelődni, ücsörögni, beszélgetni, olvasgatni, pihenni.
Este én hamar elaludtam, majd fél 11-kor (Bandi még olvasott) egy iszonyat erős és hosszú duda szóra ébredtem. Nem is duda, hanem valami riasztás hangja volt kongatással együtt. Délután beszélgettük pont Bandival, hogy azáltal, hogy egy keskeny nyúlványon vagyunk, mindkét oldalról óceán mellettünk, így ennek a résznek aránylag nagy a cunami veszélyeztetettsége. De láttuk kiírva, hogy most a zöld zónában van a terület, aggodalomra semmi ok. Persze fél 11-kor a fejed mellett lévő nyitott ablakon beüvöltő riadó hang esetén felriadva álmodból ezt az információt törli az agyad. Nem értettük, hogy mi ez a hang. Kinézve az ablakon láttuk, hogy a szomszéd épület portás bácsija nagyon nyugodtan olvasgat a kis fülkéjében… A szomszéd épület pedig nem más, mint a Tengerészeti Hadsereg egy épülete, így Bandi megnyugtatott, hogy tuti gyakorlatuk van. A riadó abba maradt, én hamar visszaaludtam, majd egy fél óra múlva minden kezdődött elölről. De a tengerész fiúk-lányok most már bevetésre készek, megnyugodhatunk. Ráadásul holnap úgyis továbbállunk.
Mivel csak egy teljes napot (illetve két éjszakát) töltünk a Titicaca-tónál, így eladtuk a lelkünk egy egynapos szervezett útra tegnap este. A kisvárosunkban mérsékelten van látnivaló, ami itt a tónál érdekes, az inkább a tavon van, nem pedig körülötte. Reggel 7 órára ígérték, hogy értünk jönnek a hotelhez, kivisznek minket a kikötőbe. Kicsit rohanva, de elkészültünk és kint álltunk a hotel előtt tök időben. 7:15-kor még sehol se volt az emberünk, kezdtünk furcsán nézni, Bandi meg mindenkit megkérdezett közben az utcán, hogy nem minket keres-e.
Végül bementem a hotelbe és megkértem, hogy a tegnap kapott visszaigazolás alapján hívják fel a céget, hogy merre járnak, mikor jönnek? Még jó, hogy felhívattuk őket, mert elfelejtettek minket… A kiscsaj az irodából hamar taxiba ült, eljött értünk, és kivitt minket a kikötőbe. Nem maradtunk le semmiről, indulásra (7:30-ra) épp ott voltunk.
A Titicaca-tó a hajózható tavak közül a világon a legmagasabb ponton fekvő tó: 3812 méteren. Dél-Amerika legnagyobb tava Peru és Bolívia határán. A tó olyan nagy, hogy felszíni területe 8.372 négyzet km (a Balatonnál 13-szor nagyobb!). 41 sziget van a tavon melyek közül van amelyik lakott és van amelyik nem.
A hajónkkal a negyedórányira lévő Los Uros szigetekhez (vagyis úszó szigetek) mentünk először. Ez egy teljes dilemma nálam mindig: befizetsz egy ilyen szervezett programra, de hányan lesznek ott rajtad kívül, mennyire lesz autentikus a program, mennyire lesz a túravezető élvezetes, szimpatikus… stb.
Punotól 5 km-re találhatóak az úszó szigetek. Az uruk a collák és az inkák elől menekülve hozták létre saját szigeteiket, lakhelyeiket. Nagyjából kétezren lehetnek, több tucat szigettel. Szigeteiket a tavon növő totora nádból készítik. Az alap a gyökérzet, erre szövik rá nádból az újabb rétegeket, amelyeket folyamatosan frissíteni kell. A nádszigeteket kötéllel rögzítik. De az uruk nem csak szigeteiket készítik totrából, hanem házaikat, csónakaikat, bútoraikat és használati tárgyaik egy részét is. A turista hajók kikötnek egy-egy ilyen család szigetén, ahol aztán megmutatják, hogy hogyan élnek. A mi hajónkban 16-an voltunk, ami elég ideális szerintem. Ahová először ki akart kötni a hajónk, oda kötött ki épp egy másik is. Még mondtam is Bandinak, hogy eddig tartott, hogy csak 16-an vagyunk. De tovább mentünk és keresett a túravezetőnk és a kapitányunk egy olyan családot, ahol nem volt senki. Kifejezetten kedves, szimpatikus családnál kötöttünk ki. Megmutatták és elmagyarázták, hogy hogyan épül fel az úszó sziget, mire kell figyeljenek. Megmutatták, hogy hol és miként alszanak, miket készítenek a nők: a karkötőtől a párnahuzaton át egészen a terítőig. Természetesen céljuk volt ebből minél többet eladni. Majd a saját maguk által épített hajójukon átvittek a ”helyi piacra” minket, ahol a mi hajónk ott várt ránk. Az úszó szigeteken majd két órát töltöttünk.
Innen egy órát hajóztunk a Taquile szigetre, ami Punotól már 35 km-re fekszik. A szigeten kb 300 kecsua indián család él. A sziget nincs 6 négyzet km, viszont 3819 meter magasan fekszik.
A sziget kultúrája elsősorban a helyiek által készített ruhák miatt érdekes. Mind a férfiak, mind a nők minden korosztálya készíti ezeket a ruhákat (kötik elsősorban), és a közösség minden tagja hordja is őket. Ez a hagyomány még az ősi civilizáció idejéből ered, és máig is fennmaradt: az 1950-es évekig a közösség a külvilágtól szinte teljesen elzárt életet élt, de onnantól kezdve sem adták fel hagyományaikat annak ellenére, hogy a turistaforgalom egyre növekedni kezdett, mára a sziget lakosságának több tízszeresével egyenlő az évente ide érkező látogatók száma. Az viszont igaz, hogy az őslakók művészetében mára már új, „idegen” eredetű szimbólumok és elemek is megjelentek. A ruhákat kézzel vagy fából készült, pedálos szövőszékek segítségével állítják elő, amelyekhez hasonlóakat már a spanyolok megérkezése előtt is használtak. Legjellegzetesebb termékeik a “chullo” (magas, fülvédős sapka) és egy úgynevezett naptár-öv, amely egy széles övszerűség, amelyen az év mezőgazdasági és rituális eseményekhez kötött ciklusainak ábrázolásai láthatók. A helyiek megélhetését ma is többnyire a textilművesség biztosítja, számos terméküket a turistáknak értékesítik. A hagyomány fenntartását egy kézművességre specializálódott iskola is segíti.
Felgyalogoltunk a sziget majd legmagasabb pontjára (4050 méter) egy családi étterembe, ahol már vártak minket ebéddel. Ebéd után pedig még a nagyon egyszerű főteret megnéztük és vissza lesétáltunk a hajónkhoz egy másik útvonalon mint ahol felmentünk. A szigeten nincsenek gépjárművek, szállodák, az elektromosság erősen akadozik, de még kerékpárok sincsenek. Az utak is inkább járda méretűek. A kilátás viszont gyönyörű a bolíviai hófödte hegycsúcsokra.
Végülis egy nagyon aranyos csapatot fogtunk ki egy igazán jófej túravezetővel, aki amellett, hogy sokat mesélt a helyi dolgokról kifejezetten érdeklődő volt a “vendégei” felől. Az elején úgymond bemutatkoztunk, hogy ki honnan jött. Többször is visszakérdezett egy-egy témánál, hogy az a mi országunkban, kultúránkban, hogy van.
A visszaútra mindenki kipurcant, néma csöndben mindenki szunyókált egyet. A másfél órás út második felére csúnya fekete felhők jöttek, de nem esett, csak nagyok voltak a hullámok. Fél 5-re értünk be a kikötőbe, ahonnan kisbusszal eldobtak a szállásunkhoz, de már majdnem 5 óra volt mire megérkeztünk (pedig nincs is ilyen messze a kikötő). Az eső kegyes volt, megvárta míg visszaértünk, utána kezdett csak el szakadni.
Ma egy szuper extra vonatos napunk volt. Sheldon igazán élvezte volna!!!
A perui vonattársaság, azaz a PeruRail négy különböző típusú járatot indít. Van az a vonat típus, amivel a Machu Picchuhoz mentünk: Expedition, semmi extra, felülsz a vonatra, elvisznek, leszállsz, pont. Alapvetően az a vonat is szebb, mint a magyar vonatok (nem mintha otthon sokat vonatoznék és lenne bármilyen tapasztalatom is…). Aztán van a Vistadome típusú járat, amely ugyanolyan vonat, mint a Expedition, csak ott a szolgáltatás több: étel, ital, műsor, vásár…, ahogy írtam két nappal ezelőtt.
A harmadik típusú vonat az egy adott aránylag távoli úticélhoz visz extra szolgáltatásokkal. Az 1920-as évek stílusát visszahozó vonat rendelkezik: bárral, étteremmel, egy nyitott hátsó kocsival. De ahova szólt a jegyünk és ültünk az is egy tök kényelmes hely kis asztallal. Persze mászkálhatsz bármerre. Ilyen vonat megy a Szent-Völgybe és a Titicaca-tóhoz. Mi ebből a típusú vonatból a Titicaca-tó felé tartóra szálltunk fel reggel.
A negyedik típusú vonat az Orient Express társasággal közösen üzemeltetett Belmond Hiram Bingham vonat, amin összesen 48 férőhely van, viszont hálókocsis, saját fürdőszobával, teljes ellátással aránylag magas áron.
A mi vonatunk reggel 7:50-kor indult, de fél órával előbb kint kellett lenni az állomáson. Elköszöntünk Cuscotól, felültünk a vonatra és élveztük a tájat Punoig, a világ legmagasabban lévő hajózható tavának egyik városáig.
Ezt az utat sok utazási katalógus ajánlja mert olyan tájon visz keresztül, hogy csak ámulsz.
A vonat megállt az út legmagasabb pontján, 4.335 méter magasan, La Raya nevű helyen. De ez csak egy mini piac volt egy mini templommal. Nem is maradtunk soká, 10 perc múlva indult is a vonat.
Délelőtt üdítőt és snack-et osztogattak, 1-kor olyan 4 fogásos ebédet, hogy a végére majdnem kipurcantunk. Délután ismét mindenhova ki volt készítve a banán chips és a pirított kukorica, majd érkezett az uzsonna… ennyit nem ettünk itt egyik nap se még.
18:20-ra kellett volna beérjen a vonatunk Punoba, csak hogy az előtte 47 km-re lévő Juliaca városban (nagyon ronda város) a síneken ragadt egy busz. Konkrétan ott robbant le. Vagy százan álltak a busz körül és tanakodtak, hogy most mi legyen. Végül egy bő 40 perces bűvölés után lekerült a sínekről a busz. Persze emiatt egy váltónál is várnunk kellett ezt követően. Végül több mint egy órás késéssel fél 8-kor befutott a vonatunk Punoba.
A hotelt könnyen, gyorsan megtaláltuk, sétatávolságra volt az állomástól. Még sétáltunk egy kicsit a környéken, aztán nyugovóra tértünk.
Hazudnék, ha azt mondanám nincs izomlázunk. Mondjuk inkább úgy helyes a megfogalmazás, hogy úgy mentünk ma mindenhová, pláne ha lépcső is volt benne, mint akik betojtak.
Ezt a napot Cuscora szántuk, csavarogni akartunk cél nélkül, idő nélkül. Kávézni, kiülni a parkba, nézelődni, megfigyelni az embereket, betévedni a piacra és tátott szájjal rácsodálkozni dolgokra. Pont így tettünk.
Szombaton a piacon és a környező utcákban minden van: fűszer, hús, sajt, zöldség, gyümölcs, frissen facsart gyümölcslé, frissen főtt húsleves, magok, szárított gyümölcsök, virág, ruha, sál, ajándék tárgy, csoki és még sokminden.
18 fok volt ma, de 28-nak éreztük. Amikor délután elbújt a nap, akkor hűvösebb lett. Míg mondjuk Bandi akkor is még rövidnadrágban meg pólóban, a helyiek már kabátban, kesztyűben és sapkában! De közben meg a gyerekek fekszenek a hideg kövön az utcán és úgy játszanak.
Rengeteg a kóbor kutya, egy-egy téren, parkban 4-5 kutya minimum van. De nem falkában, hanem csak úgy haverkodva, megszagolgatják egymást, néha elkezdenek játszani. Abszolút békében vannak meg egymással. Az emberek se kergetik el őket, ahova betérnek, ott hagyják hadd feküdjön le. Ha az utca közepén fekszik, akkor se bántják, kikerülik, természetesnek tartják, hogy ott van. Ráadásul nem néznek ki olyan lepukkantan a kutyák, olyan mintha etetve lennének. Még Jhonathan mondta nekünk, hogy nincsenek kukák, a szemetet csak úgy zacskókban kiteszik az utcára, amit azért a kutyák átmazsoláznak. Aztán időnként jön a kukásautó.
A zebrán átjutni elég nagy kihívás, nem zebrán meg egyszerűen el se kezd. Sok forgalmas szakaszon nincs is jelzőlámpa, valahogy oldd meg az átjutást. Elindulsz határozott léptekkel, kiteszed a kezed, jelezve, hogy köszi, hogy legalább lassítasz, de nem! Eszük ágában sincs még a gázról se levenni a lábukat. Egy chilei pár teljesen kiakadt, ahogy a zebránál álltunk és még a rendőrautó se állt meg, hiába léptünk már le a járdáról. Mondták, hogy náluk, ha már valaki látszik, hogy menne át, akkor azonnal állnak meg az autók. Ilyenkor előjön bennem is, hogy igen, ezek azért Magyarországon is már elég jól működő dolgok.
5-kor keltünk, mert 5:40-re már a vasútállomáson kellett lennünk. Két incidens is ért bennünket hajnalok hajnalán: egyrészt nem volt melegvíz a szálláson, ettől aztán nekem már kávé se kellett úgy felébredtem. Másrészt a hotelből mikor iparkodva szerettünk volna kijelentkezni, akkor a személyzet nem volt a helyzet magaslatán. Tulajdonképpen a konyhás néni került csak elő, aki szigorúan csak spanyolul beszélt és próbálta levonni a kártyánkról a díjat. Nem lett volna ezzel semmi gond, ha nem 2000 Sol-lal (ami majdnem 200 ezer forint!) többet von le, mint kellett volna. Én meg persze béna mód jóváhagytam, és csak utána esett le, hogy ez irreálisan magas összeg. Persze visszacsinálni nem tudta… a vonathoz meg már baromira mennünk kellett volna… Végül levelet írtam a hotelnek, hogy a különbözetet hamar utalja vissza. Most várunk és reménykedünk.
Viszont a hotel abból a szempontból meg tök figyelmes volt, hogy készítettek ki nekünk reggeli csomagot, mondván olyan korán indulunk, hogy még nincs akkor reggeliztetés. (Persze 2000 sol-ért én is felkelnék hajnalban csinálni két reggelis csomagot az idióta vendégnek…)
Anno a vonatjegyet átrakattam online egy korábbi járatra, mert rájöttünk, hogy előbb kellene érkeznünk a Machu Picchura, mint elsőre terveztük. Az eredeti vonatjegy egy QR-kóddal és minden infóval felszerelt dokumentum volt, míg a módosított jegy csak egy “sajtcetli”. A biztonság kedvéért még otthon kinyomtattam az eredeti jegyet is, és azzal együtt próbáltuk reggel fél 6-kor meggyőzni a vasútállomáson dolgozókat, hogy ezzel a vonattal mi most utazhatunk. Kicsit értetlenkedtek, de aztán elkapták a fonalat és felengedtek a Machu Picchu felé tartó vonatra. (Pláne, hogy ez egy olcsóbb vonat volt, mint amire eredetileg szólt a jegyünk.)
A vonat a hegy lábánál lévő falucskába, Aguas Calientesbe ment. A falu próbál az idegenforgalomból megélni, látszik, hogy sok a fejlesztés, de közben meg olyan ciki épületek is vannak a falu közepén, hogy nem is érted, hogy lehet az ott. Ollantaytambotól egész Aguas Calientes-ig az Urubamba folyó mentén mentünk, ami nagyon látványos, erős sodrású folyó, bár a színe ha jóindulatú akarok lenni akkor is maximum csokibarna. Innen a faluból egy pici sétával eljutottunk a buszhoz, ami 10 percenként (de ha kell sűrűbben) jár és hozza-viszi a turistákat a faluból fel a Machu Picchura meg vissza. Aki nem akar busszal menni, az felmehet gyalog is, de annak több mint 1350 méteres szintkülönbséget kell lépcsőn felfelé megtennie.
Minden Machu Picchuval kapcsolatos jegyet online meg lehet venni előre (vonatjegy, buszjegy, belépő jegy), sőt erősen ajánlott is, mert a Machu Picchura korlátozott számban engednek fel (és még a korlátozott mennyiségű embert is különböző időzónákban). Naponta 200 embert engednek csak be. Vagyis amikor megveszed a belépőjegyet a Machu Picchura akkor el kell döntened, hogy milyen típusú jegyet veszel: csak a Machu Picchu inka romvárosba, vagy kombinálhatod a sima belépőt még a mellette lévő múzeummal, vagy a Machu Picchu mellett lévő két hegy egyikének megmászásával. Ha kombinált jegyet veszel még erősebben le van korlátozva a belépés ideje.
Az egyik hegy neve: Huayna Picchu (Waynapicchu), amely 2720 méter magas. Ezt választják többen, mert ezt kevésbé kemény megmászni és onnan is gyönyörű a rálátás a romvárosra. A másik hegy neve: Machu Picchu hegy (maga a romváros is erről a hegyről kapta a nevét). Ennek a hegynek 3085 méter a legmagasabb pontja, ahova 2417 lépcső visz fel a 2450 méter magasan lévő Machu Picchutól. Az eleje se könnyű, de a második szakasz kifejezetten nehéz: különböző méretű lépcsők folyamatos szint emelkedéssel. Két időszakban engednek fel csak látogatókat: reggel 7-8 óra között, valamint 9-10 óra között természetesen korlátozott számban. Na ezeket azért tudom ilyen pontosan mert mi ennek hegynek a megmászásával kötöttük össze a romváros megtekintését. Mert ha már eljöttünk eddig, akkor legalább fáradjunk el rendesen!
A hegy kapujában nem csak a jegyet kell bemutatni, hanem a nagy regisztrációs füzetbe beírni a neved, életkorod, nemzetiséged és hogy hány órakor indultál neki a hegynek, visszafelé pedig újfent regisztrálni kell a visszaérkezési időd. Így tudják biztosra, hogy mindenki vissza jött e a hegyről.
Kemény több mint 2 óra folyamatos lépcsőzés volt felfelé (néhány pihenőt muszáj volt beiktatni, na meg fotóznunk is csak kellett). Ráadásul a lépcsők néhol elég keskenyek voltak mindenféle korlát nélkül. Felfelé Bandi megjegyezte, hogy a táj látványának befogadásával mérsékelten kell küzdenünk a levegővétellel ellentétben. Ahogy nekivágtunk reggel 9-kor a hegynek még felhőben volt minden. Kicsit aggódtam is, hogy eljöttünk idáig, felmásztunk ide és még a drága belépőt is kifizettük aztán nézhetjük a tejfehér tömény felhőt belülről. Amikor megjegyeztem, akkor Bandi csak ennyit reagált: “Bízzunk a szerencsénkben! Eddig mindig meg volt! Vagy legalábbis én úgy értelmeztem!” Nagyon szeretem ezt a végtelen optimizmusát! Mikor még lentebb voltunk több lefelé jövő turistát megkérdeztünk, hogy milyen ott fent, próbáltak meggyőzni, hogy nem érdemes teljesen felmenni, mert akkora felhő ül a csúcson.
Az első kilátónál már azért ki-kibukkant a látvány, aztán újabb felhő futott be a képbe.

Mire a csúcsra felértünk kitisztult a kép. Megérte felmászni!
Lefelé jövet könnyebb volt, bár néha beremegett a lábam már a sok lépcsőtől. Oda-vissza 3,5 óra volt a hegyi túra. Amikor leértünk a hegyről, akkor kezdtük bejárni a Machu Picchu romvárost. Ott is eltöltöttünk két órát. Olyan érzésünk volt, mintha egy mesébe csöppentünk volna és ott barangolnánk. Kijelölt útvonalon kell menni és nem ugyanott mész ki, mint ahol bementél. Minimális cuccot lehet bevinni, és bár ugyan a jegyen kismillió tiltás van felsorolva, hogy miket ne vigyél be magaddal, tulajdonképpen senki se ellenőrizte.
Machu Picchu egy kecsua nyelvű szó, jelentése “Öreg csúcs”. Romjai Cuzcótól 112 km-re északnyugatra, az Urubamba-folyó völgyében, a perui Andok déli láncolatában, 2450 méteres magasságban fekszenek. Az egykori Inka Birodalom romvárosa, amelyet 1450 körül Pacsakutek Jupanki inka király parancsára építettek és 1570-ben hagytak el. A tudósok mai álláspontja szerint Machu Picchu nem volt igazi város, inkább az inka társadalom uralkodó osztályai számára épített templomokból, palotákból és obszervatóriumokból álló komplexum, ahol a Nap különleges tiszteletének nyomai is megtalálhatók.
A Yale Egyetemen dolgozó Hiram Bingham 1906 és 1915 között öt kalandos régészeti expedíciót vezetett Peruba, az utolsó inka főváros Vilcabamba felkutatására. 1911 júliusában, amikor bejárta a Cuscotól hatnapi járásra fekvő vidéket, találkozott Melchor Arteaga indián földművessel, aki elmesélte neki, hogy van egy elhagyatott város az erdő mélyén az Urubamba völgye felső részének egyik csúcsán, és hajlandó odavezetni a tudóst. Bingham, kísérői társaságában július 24-én jutott fel erre a sűrű növényzettel benőtt hegyhátra, ahol a növények között jó állapotban megmaradt kőházakat fedezett fel. Azt hitte, megtalálta a keresett Vilcabambát, Manko Inka király utolsó menedékét, amelyet 1572-ben hódítottak meg a spanyolok.
A következő évben a National Geographic Society anyagi támogatásának köszönhetően visszatért, és kiszabadította a várost a növényzet szorításából. Napvilágra kerültek az épületek, terek, lépcsők, mesterséges teraszok. 1914 és 1915 között ismét visszatért, és folytatta a város feltárását. Az amerikai régész és tudós társai a terület térképészeti és építészeti dokumentálása mellett 173 sír, 555 kerámia, 220 darab bronz és réz eszköz (karkötő, füldísz, dísztű, kés, fejsze stb.) feltárását végezték el.
Machu Picchut és természetes környezetét 1981-ben „perui történelmi szentély” címmel ruházták fel, mint különlegesen fontos kulturális értéket őrző szent területet. 1983-ban az UNESCO az Emberiség Kulturális és Természeti Örökségévé nyilvánította. 2007-ben a Világ Új Hét Csodájának egyike lett.
Ahogy a romvárost jártuk be sorra kerültek elő a lámák. Nem derült ki, hogy fűnyírás céljából vagy a látványosság fokozásáért vannak ott, de feldobták a napunkat.
A Machu Picchu kijáratánál pecsételhetsz az útleveledbe. Naná, hogy megtettük.
Amikor a belépőjegyet vettem, akkor feldobta a rendszer a buszjegyen kívül azt a lehetőséget is, hogy a Machu Picchu bejáratánál lévő étterembe egy büfé asztalos ebédre befizessem magunkat. Gondoltam jól fog esni, és ez így is volt. Mivel későn értünk le (fél 3 volt már), nem is voltak sokan.
A lemenetel a Machu Picchuról ugyanúgy működik mint a faluból való feljövetel. Vagy busz, vagy gyalog a kijelölt útvonalon. Gondoltuk mi az nekünk, itt már csak lemegyünk: így raktunk a lábunkba még 1813 lépcsőfokot.
A reggeli felhőt leszámítva (bár ennek utána olvasva számítottunk rá, ezért is kértük magunkat a második hegyre menő csoportba) nagyon szép időnk volt. A növényzet dzsungeles és a hőmérséklet is mindig magasabb mint Cuscoban.
Mire lelépcsőztük magunkat a faluba, addigra már sétálhattunk is a vonatállomásra. Ittunk egy jó kávét, és szinte szállhattunk is fel a két kocsiból álló Aguas Calientesből – Ollantaytamboba tartó vonatra. Ugyan Cuscoba kellett eljussunk, de a vonat január 1-április 30 között csak rövidebb szakaszon jár karbantartás miatt. Ez már akkor kiderült mikor vettem a jegyet, a rendszer automatikusan adta a buszjegyet a második szakaszra. És most megtudtuk mi a különbség a reggeli olcsóbb vonat és az eggyel drágább vonat között. Eleve kis szendviccsel, sütivel és itallal vártak minket majd a vonat személyzete egy vicces műsort tartott és végül jött a divatbemutató (melyet szinten a személyzet adott elő) baby alpakából készített termékekkel, amit aztán aránylag magas áron meg is lehetett venni. Nagyon szép cuccokat árultak. Ahhoz, hogy elérjük a félúton lévő buszunkat bő másfél órát vonatoztunk.
Flottul meg volt szervezve, hogy akik a vonatról a buszra át kell szálljanak, azokat átkísérte a perui vonattársaság embere a pár száz méterre álló buszhoz. Egy 30 fős kényelmes, szép busszal mentünk, na de Ollantaytambo – Cusco közötti 60 km-es szakaszt 2 óra 15 perc alatt tette meg a busz. És nem azért mert baleset volt, vagy gond lett volna, ugyanis már a menetrendben is ez az idő volt megadva. Egyszerűen ennyire vacak az út.
Cusco 112 km-re van Aguas Calientes-től, vagyis ezt a nem túl nagy távolságot 4 óra alatt tettük meg úgy, hogy közvetlen csatlakozás volt a vonat és a busz között. 10 órára értünk vissza a cuscoi szállásunkra meglehetősen fáradtan. Remélhetőleg nem a lépcsőkről álmodunk majd.
A tegnapi pihenős nap több dologra is jó volt: Bandi jobban lett, kipihentük magunkat, és közben megszerveztük a mai napunkat. Ugyanis anno mikor terveztük ezt az utat, akkor csak annyit találtunk ki a mai napra, hogy mielőtt felmennénk a Machu Picchura azelőtt a környéken található többi inka romot (összefoglaló néven Szent-Völgynek nevezett területet) felfedezzük. De hogy mivel és hogyan az a kérdés nyitva maradt. Egy dolgot fixáltunk csak le előre, hogy estére dupla szállásunk van: megmarad a cuscoi szállás, és félúton a Machu Picchura, Ollantaytambo-ban is van egy szállásunk. Erre azért van szükség mert a Machu Picchura minimális cuccal lehet felmenni (na meg különben is ki akar bőrönddel hegyet mászni?), így Cuscoban hagytuk majd minden cuccunk és egy kis hátizsákkal vágtunk neki ennek a két napnak.
Cusco különböző pontjairól reggeltől estig folyamatosan indulnak kisbuszok a Szent-Völgy nagyobb településeire. Ezeket colectivónak hívják, az az a helyi tömegközlekedés. Azt, hogy Cuscóban hol vannak a különböző desztinációkba induló kisbuszok csomópontjai (nem egy pályaudvart kell elképzelni, hanem egy utcaszakaszt, ahol egymás melletti kisebb parkolókban, garázsokban állnak a kisbuszok, és emberek kiabálják folyamatosan az úticél nevét), meg kell kérdezni a szálláshelyen. A többi településen még egyértelműbb a helyzet, mert egy helyről indulnak a járatok mindenhová, csak figyelni kell, hogy melyik sofőr mit kiabál, vagy meg kell kérdezni valakit.
A neten bogarászva végül ettől egy sokkal kényelmesebb megoldást választottunk: hívtunk egy saját sofőrt, aki háztól házig vitt minket. Kiválasztottunk három pontot a Szent-Völgy városokból és oda vitettük magunkat. A sofőr srác, Jhonathan 31 éves és tavaly látott először havat, mivel Cuscoban sosem esik a hó.
Az inka civilizáció Peru felvidékén jelent meg a 13. században. 1438-tól Cusco körül kezdtek el területeket meghódítani, s létrehozták a Kolumbusz előtti Amerika legnagyobb birodalmát. Az 1532-es spanyol hódítók érkezése jelentette a rövid életű Inka Birodalom végét. Aránylag kevés dolog maradt fenn az inka kultúrából, ugyanis a hódítók kizsákmányoltak mindent, amit csak tudtak. Akik a Szent-Völgyet bejárják (vagy olvassák a blogot) egy kis betekintést nyerhetnek az inkák egykori életébe az inka maradványoknak köszönhetően.
Pisactól Ollantaytamboig tart a Szent-Völgy, amely nagyjából egy 100 km-es körzet. A Machu Picchu nem a Szent-Völgy része, azon kívül esik.
Pisac határában megálltunk egy amolyan “állat simogató” szerű helyen, ahol mindenféle alpacát lehetett megnézni, de simogatni nem ajánlott, ugyanis leköp, ha megsimogatod. Ingyenes volt a belépés, mert mindenféle kézműves árusok voltak a kijárat felé, abban a reményben, hogy veszünk tőlük valamit.
Az alpacát a húsáért és szőrméjéért tartják, míg a lámát azért mert jó teherhordó. De van egy harmadik hasonló kinézetű patás a vikunya (vicugna), amely 5000 méter felett él és nincs háziasítva. A vikunya bundája a legértékesebb és a legfinomabb.
A látványosságokhoz nincs önálló belépőjegy, a bejutáshoz meg kell venni a Cusco környéki látnivalók különböző csoportjaiba szóló valamelyik kombinált belépőt, ami minimum közel 7 ezer forint (70 sol), vagy akár a duplája. Mi egy olyan típusú jegyet vettünk Pisac bejáratánál, amivel a Szent-Völgyben 2 egymást követő napon az alábbi négy helyre lehet bemenni: Pisac, Ollantaytambo, Moray és Chinchero. Ebből Moray-t idő hiányában sajnos ki kellett hagyjuk.
Pisac egy kis település Cuscótól 25 kilométerre, ami felett a hegyen egy hajdani inka erőd romjai találhatóak. Hosszan el lehet időzni. Mi úgy, hogy kicsit jobban körbejártuk, pláne, mert egy ponton le volt zárva amerre mentünk volna és meredeken vissza kellett menjünk egy fentebbi részre, így voltunk ott másfél órát. Pedig szedtük a lábunk, amikor épp nem a tájat csodáltuk. Gyönyörű a környezete, csodaszép bármerre nézünk. Pisac legmagasabb pontja 3525 méter magasan van, így a cuscoi 3399 méterhez képest feljebb kerültünk, de nem volt gond, jól bírtuk.
Pisac után Chinchero volt a cél, amely egy jóval kisebb területen fekvő inka rom 3600 méter magasan. Itt a látnivaló inkább az inkák templomának (waka) helyére épített keresztény templom volt.
Chinchero után pedig Ollantaytambo volt az úticélunk. Ollantaytambo 2792 méter magasan van, szóval mondhatjuk, hogy lejöttünk a völgybe. Kicsit igyekeznünk kellett, mert 5 óráig volt nyitva a rom város. Az utak pedig nem sztráda jellegűek és akkor még finoman fogalmaztam. Ollantaytambo egy egész kicsi falu, melynek vége egy máig jó állapotban megmaradt inka-kori település, ami mellett a hegyoldalban egy hajdani vallási célú építmény és egy erőd, valamint egykori mezőgazdasági tárolók épületeit lehet bejárni. Az utóbbiak a fő látványossággal szemben, egy meredek hegyoldalon találhatóak, innen minden bizonnyal csodálatos a kilátás a romokra, de odáig már nem jutottunk el. A romokat viszont alaposan bejártuk, melyet szintén a hegyoldalba építettek. Az inka rom tetején pedig a Nap Templom maradványa látható.
Olyan szinten sokat lépcsőztünk ma, hogy az okos óra 328 megtett emeletet jelzett a nap végére. A falu 4 utcáját könnyen bejártuk még, miután az estebédünket elfogyasztottuk.
“Az inka építészet tökéletes összhangban van a természettel, alkalmazkodik annak minden eleméhez. Kőépítészetükre mesteri precizitás jellemző, a hatalmas kőtömböket pontosan kellett megfaragni ahhoz, hogy mindenféle kötőanyag nélkül, tökéletesen illeszkedjenek egymáshoz. Az inkák a kőfaragás tudományát Tiahuanaco lakóitól tanulták el (a Titicaca-tó vidékén kb. i. sz. 1200-ig lakott város), Cuzcóba innen hozattak kőfaragó mestereket, hogy eltanulják tőlük a technikákat. A nagyon pontos illeszkedésnek köszönhető, hogy több száz év után is masszív, földrengésbiztos falakként állnak az inka időkből származó épületek. A teljes szimmetriát követő építményekre az egyszerűség jellemző, szinte egyáltalán nem alkalmaztak díszítési technikákat. Az alapzat nélküli építkezés miatt a falakat trapéz formájúra építették, és ugyanez a forma jelent meg a bejáratokon is. A szabályos, szimmetrikus városépítészetet és a hatalmas védőfalak emelését az inkák egy másik néptől, a huariktól tanulták el, akik a csendes-óceáni partvidék nagy kiterjedésű területét uralták birodalmuk hanyatlásáig (ez kb. i.sz. 1100-tól kezdődött). A hegyvonulatokhoz való tökéletes alkalmazkodás másik példája a kőfalakkal védett, mezőgazdasági művelésre alkalmas teraszok megalkotása, melyeket az inkák sok helyen vízvezetékrendszerrel láttak el.” (idézet a azenperum.wordpress.com blogról)
Ezek a teraszos területek szépen láthatóak, jól megmaradtak. Burgonyát, kukoricát és szölőhöz hasonló gyümölcsöt termeltek rajta.
Egy tündéri kis szállásunk van a Fő utcán (na mondjuk ezt nem volt nehéz elérni ebben a 4 utcán faluban!):
Sajnos kicsit erősebben megéreztük a magasság különbséget, mint este gondoltuk. Az erős migrénre hoztunk magunkkal a fejfájás-csillapítón túl vietnami balzsamot, ami elég hamar szokott használni mindkettőnknek. Este begyógyszereztük magunkat, de Bandi nem lett jobban, sőt éjjel émelygett meg rázta a hideg. Ami extra takaró volt, azt rátettem, és próbáltam itatni. Nem sokat aludtunk.
Minden szállás kell rendelkezzen Cuscoban oxigén maszkkal. Így reggel arra jutott Bandi, hogy az már csak segít majd valamennyire helyre rázódni. Tényleg van is, és minimálisan de használt neki. Majd elmentünk patikába, amiről itt azt érdemes tudni, hogy nagyjából minden sarkon van és minden kapható recept nélkül. Sőt nem kell megvenned egy egész dobozzal, akár annyi szemet is levág neked a bácsi, amennyire épp szükséged van. Feltételezem ez azért is van így, mert kevés a gyógyszer és így is lehet spórolni. De ezt csak én gondolom.
Bandi minimális reggeli után újra begyógyszerezve elaludt. 3 órát tudott aludni, ami valamennyit javított a helyzeten. Délután 2 órakor összeszedtük magunkat és elindultunk sétálni minden cél nélkül. Találtunk egy jó kis kávézót, amire már rendesen ki voltunk éhezve, mert a dzsungelben minden szuper volt, kivéve a kávét! Ahogy ott ültünk elkezdett szakadni az eső. Nem esett túl hosszan, így amikor továbbmentünk már csak szemerkélt. Estebéd lett újra a fő étkezésünk, majd hazasétáltunk már 5 órakor, így ez a mai nap egy pihenős nappá alakult kevés képpel.
Sok a turista Cuscoban, és látszik, hogy javarészt az idegenforgalomból élnek. Míg Limában szinte csak 1-1 európai embert láttunk, addig itt Cuscoban már majd minden 4-dik turista európai vagy amerikai. Cuscoban minden drágább, mint Limában, bár az itteni árak még mindig alatta vannak az otthoniaknak. A belvárosi részen kifejezetten jó boltok, éttermek és kávézók vannak. Itt inkább beszélnek valamennyire angolul, de például a szállodánk recepciósa kevesebb szót tud angolul, mint én spanyolul. Szóval én nyertem.
Ami nem annyira tetszik, hogy az indián anyák gyermekeikkel és baby alpakákkal a hátukon kuncsorognak, hogy fotózkodj velük pénzért. Leginkább az nem tetszik benne, ahogy a gyerekeiket és az állatot rángatják, csak hogy egy-egy turistát elkapjanak a pénz reményében. A szállónk előtt tegnap is és ma is ugyanarra a két nőre és egy gyermekre lettem figyelmes, ma viszont míg Bandi pihent én fentről figyeltem meg őket. De tele vannak az utcák hasonló alakokkal.
Sétánk közben volt egy idős néni, aki szárított gyümölcsöt árult. Ő nem agresszívan, hanem kifejezetten kedvesen kérte, hogy fotózzam le. Nem is kért pénzt, de persze egyértelmű volt, hogy számít rá. Neki nem lehetett nemet mondani.
Eltelt 3 nap úgy az esőerdőben esős évszakban, hogy egy csepp esőt sem láttunk. Este Bandi meg is jegyezte, hogy hogy van ez? Ő azért szeretne látni igazi esőerdő esőt! Hajnali ötkor Bandinak ez a kívánsága is beteljesült! Szerencsés ember! Vagy három órán át szakadt az eső.
Reggeli után még elbúcsúztunk újdonsült barátainktól, majd 9 órakor elindultunk Cusco irányába. Mondjuk ez nem ilyen egyszerű, mert ahogy odafelé is, úgy vissza is: egy kis séta, majd 45 perc hajóval, aztán egy óra busszal és akkor még mindig csak az esőerdő túra szervező cég irodájában voltunk. Már odafelé megfigyeltük, hogy a buszok bevárják egymást biztonsági okokból. Az első buszon van két fegyveres biztonsági őr.
Minden nagyon flottul ment, ami a dzsungeltúránkat illeti. Ez az egy volt szervezett szakasz, egy magyarországi cég, a Pachamama Expeditions által. Ezúton is köszönjük nekik, nagyon élveztük!
Már nem esett az eső. Időben kint voltunk a reptéren, ahol minden simán ment. A reptérnek össz-vissz két kapuja van, melyen ki lehet sétálni a géphez. Ugyan ki van írva, hogy a Limába menő géphez menj az egyes kapuhoz, a Cuscoba menő géphez meg a kettes kapuhoz, de hát a kettes kapunál konkrétan semmi nem történik. Végül csak jól tettük, hogy megkérdeztük mi történik az egyes kapunál… onnan kellett kimennünk.
Ez egy rövid, 40 perces repülés volt. Repülőből nézve Cusco egy elég lepukkant nagyváros. Aztán bejutva a belvárosi szállásra kellemesen csalódtunk a látványban, kifejezetten rendezett, kedves, hangulatos.
A szállásunk egy aranyos belsőudvaros házban van az óvárosban:
Az első dolgunk az volt, hogy a szennyesünket összeszedtük és az egy saroknyira lévő mosodába leadtuk. Majd elsétáltunk a fő térre, melyet itt is Plaza de Armes-nak hívnak, mint Limában. Itt egy kis bolyongás és nézelődés után beültünk egy estebédre.
Cusco 3399 méter magasan fekvő több mint 400 ezer lakosú város, melyet az Andok vesz körbe. Cusco megye megyeszékhelye, anno pedig az Inka Birodalom fővárosa volt. Lakóinak nagy része még ma is indián eredetű. 18-19 foknál sosincs több, és nyáron éjszaka lemegy akár 4 fokig is a hőmérséklet. Szóval hőmérsékletben is és magasságban is nagy változáson mentünk keresztül. A hőmérséklet változásra van melegebb ruhánk, elő is kaptuk. Hogy a magasságot jobban bírják a turisták minden szálláson van kitéve ingyen koka tea, ami erősen ajánlott, pláne az újonnan érkezőknek.
A közönséges és a columbiai kokacserjét a levelükben található alkaloidokért (főként kokain) ősidők óta termesztik. Mindkettő Dél-Amerikában őshonos, fő termesztőkörzetük a perui Andok és Bolívia. A kb. 0,25-2,25% alkaloidot tartalmazó leveleket évente 3-4-szer szedik, és rögtön szárítják. A kokacserje szárított leveleit (koka) a perui és bolíviai indiánok évszázadok óta rágják élénkítőszerként. A levélből felszabaduló alkaloidok stimulálják az agykéreg működését, fogyasztóján nyugtalanság, izgalom vesz erőt, fokozódik az izmok fizikai teherbírása. Kis mennyisége megszünteti az éhséget, szomjúságot, fáradtságot. A véredények összehúzódásával segít a testhőmérséklet megőrzésében. A levelek kalciumban, vasban és vitaminokban gazdagok. A 19. század második felétől a kokacserje kivonatát italokban használták frissítőszerként.
Tényleg mind a ketten megéreztük a magasság változást erős fejfájással, így vacsora után röviden sétáltunk csak, felvettük a tiszta ruhánkat a mosodából és egész korán elmentünk aludni.
Mi nem madárcsicsergésre ébredünk, hanem maki makogásra. 5:15-kor olyan hangzavart csináltak az “ablakunk” melletti erdős részen, hogy pizsamában kimentünk makit keresni/nézni. Nem is volt baj, mert 6-kor indulni akart a 4 fős kis csapatunk ara papagájokat nézni. Egy pár perces sétára a folyó partján van két madárles. Oda mentünk, ahol jellemzően megjelennek reggel 6 és 7 óra között. De ma reggel sajnos mégsem nekünk kedvezett a természet, a papagájok nem jöttek erre a területre. A leshez gyalogolva egy fa legtetején láttunk két ilyen papagájt tanácskozni, lehet akkor beszélték meg, hogy ezekkel a turistákkal ma kiszúrunk.
Vártunk 7-ig, de úgy, hogy közben a másik leshez átsétáltunk, mert hallottuk a madarak hangjából, hogy arra mennek. 7-kor azért adtuk fel, mert a túra vezetőnk mondta, hogy ha lehet őket látni, akkor az csak a kora reggeli órákban van. Később más állatok jönnek erre a részre.
Visszasétáltunk és megreggeliztünk.
9-kor pont ugyanoda visszamentünk, ahol reggel nem jártunk sikerrel, mondván a délelőtt a majmoké. A túravezetőnk, Oscar, kihelyezett minket az egyik lesnél, elmondta a tudnivalókat, ő pedig átment a másik leshez, hogy ellenőrizze nem ott jelennek-e meg a majmok. Azt mondta, hogy ne nagyon dumáljunk és figyeljünk. Ha megjelenik egy majom, akkor pláne legyünk csendben, mert ő azért jön majd, hogy feltérképezze a terepet, mennyire biztonságos. Ahogy a srác elment mi lelkesen csendben ültünk egymás mellett négyen a lesben és csak kamilláztunk kifelé. Eltelt fél óra, mi még mindig tök csöndben ültünk és néztük a természetet, néha egy-egy madár csiripelt egy kicsit, de makiknak nyoma se volt. Én egyszer csak azon vettem észre magam, hogy lebukik a fejem és délelőtti csendespihenőn vagyok. Egy idő után már álcázni se akartam, hogy alszok, mert annyira elkapott a kóma. 20 perc elég is volt. Aztán eljött az a pont, hogy azt gondoltam kandikamera áldozatai lettünk, megnézik meddig bírjuk és hogy oldjuk majd meg a helyzetet. A többieknek is ekkortájt fogyatkozott meg a türelme, felálltunk, sétálgattunk, nyújtóztunk egyet, igyekeztünk más szemszögből is felmérni a terepet, de persze némán, minden nessz nélkül. Bandi elkezdte bűvölni az ott hagyott távcsővet, és talált is egy madarat egy messzi fán. Méghozzá egy ara papagájt. Bő fél óra múlva elkezdtek megjelenni a papagájok. Gyönyörű piros – kék színben pompázva egyre hangosabban mondták a magukét. Mi meg csak forgattuk a fejünket és a távcsövet a hang irányába. 11 órára, mire kellőképp sok papagáj megjelent, visszajött emberünk is. Tudomásul vette, hogy nem makik, hanem papagájok vannak és velünk együtt figyelte a madarakat. Még egy órán át csodáltuk őket, aztán délben visszasétáltunk a bázisra.
Ebédnél össz-visz úgy voltunk 8-an, hogy abból kettő túravezető volt. Élveztük a nyugis nagy étkezőt. Persze eddig se voltunk sokan, mindenki mindenkivel beszélgetett, ismerkedett. Tudtuk egymásról ki honnan jött és hová tart. Alapvetően jó emberek jönnek a dzsungelbe, azt megállapíthatjuk.
Délután szimplán csak izzadtunk mert olyan meleg van, és olyan magas a páratartalom. Aztán 4 óra előtt elindultunk a mai túravezetőnkkel. Ő kevésbé beszédes, mint az előző túravezetőink. Azon az úton indultunk, amin tegnap este mentünk éjszakai túrára. Gondoltam magamban, nagyon izgalmas lesz, ha mégegyszer ugyanazt megnézzük, csak éppen világosban… De hamar túlmentünk az éjszakai túrás szakaszon, majd jött az igazán dzsungel. Vad buja növényzet, átlagosan 30-40 méter magas fák indákkal és mindenféle más zöld növénnyel befutva. Kapkodtuk a szemünk, na meg a lábunk is. És már épp megjegyeztem Bandinak, hogy hova sietünk ennyire, amikor megpillantottuk a világ második legnagyobb fáját (a legnagyobb Amerikában, a Sequoia Nemzeti Parkban lévő mammut fenyő), és csak álltunk és bámultunk. Esélytelen visszaadni képen. A 300-400 éves fát körbejárva csodáltuk. Megtudtuk, hogy ez a fa kb kétszer olyan magas, mint itt az átlagos 30 méteres fák. A közelében volt egy másik óriás fa, aminek bár a törzse jóval karcsúbb volt, ámde a korát 800-1000 évre becsülik. A fa mindenkit az Avatar filmre emlékeztetett, mert 40 méteres magasságba a keresztágakon különféle növények telepedtek meg és zöldelltek rajta. Fantasztikus volt.
Ide jön majd még egy videó, de kell hozzá erősebb wifi.
Elindultunk vissza, szép csendben libasorban egymás mögött, mindenki a maga kis gondolataival elfoglalva, amikor is, a nem túl távolból artikulálatlan hangot hallottunk. Én nem tudtam elképzelni, hogy egy sakál, vagy egy felénk tartó oroszlán? Netán valami fakivágásokat kezdenek el az esőerdőben és ilyen hülye hangúak a gépek? Persze a fiúk elkezdtek mondani mindenféle hülyeséget, aminek már egy idő után nem tudtam, hogy melyik részét szabad elhinnem… De Oscar elvezetett minket a megoldáshoz és megmutatta a majomcsaládot a fa tetején, ahol a családfő énekelt egyedül. De olyan erős hangon, hogy attól zenget egész Tambopata.
Ide jön majd még egy videó, de kell hozzá erősebb wifi.
Visszaérve a bázisra érzékeltük, hogy érkezett egy 30 fős csoport! És egyben meg is állapítottuk, hogy mennyire jó dolgunk volt ezalatt a pár nap alatt: végig kis csapatban voltunk, ráadásul Niki és David kifejezetten kellemes társaság volt. Ők egy nappal hosszabb programra fizették be magukat, így holnap elválnak útjaink.
Vacsora előtt még felfedeztük egy állandónak tűnő lakótársat a szobánkban, aki eddig szép csendben meghúzta magát, sőt most se hallatta a hangját, csak szimplán meredten bámult rám:
Hírek: A 3-dik és 4-dik napi bejegyzéshez utólag tettem fel videót, érdemes kicsit visszalapozni.
Ma délutánra pedig sikerült elintézni a Booking-gal, hogy az első napunk estéjén ért kellemetlenségért kárpótoljanak valamennyire: kifizették a taxi számlát és a szállás különbözetét.
A szállásunk a Tambopata Rezervátum közelében, egy 200 hektáros magánbirtokon helyezkedik el. A lodge a tudományt testközelbe hozó „Wired Amazon” projekt központja. A program lehetőséget ad arra, hogy a vendégek a tudósokkal együtt dolgozva ismerjék meg az esőerdőben folyó tudományos munkát. A szobák az esőerdőre nyílnak, így még pihenés közben is élvezhetjük a változatos ökoszisztémát. A kertben számos állatfaj, köztük jónéhány majomfaj is megfigyelhető.
Izgalmas volt az éjszaka, mondhatom, hogy kiléptünk a komfortzónánkból. Az ágyainkat körülvevő szúnyoghálót igyekeztük minél jobban beigazítani az ágy szélénél, hogy az éjszaka folyamán a lehető legkevesebb állattal kerüljünk közvetlen kontaktusba. Én könnyen és hamar elaludtam vacsora után, Bandi nehezebben. Én viszont éjfélkor felébredtem és csak hallgattam az állatok körülöttünk való neszezését. Hallod hogy a fejed magasságában rohan át a padlón és a léptek sűrűségéből, erősségéből próbálod kiszámítani, hogy vajon mekkora állat lehet: csak egy kis bogár, vagy egy egér, netán egy oposszum? Sőt maki is lehet, az is van a közelben és hallhatóak. Az oposszum a legvalószínűbb, ugyanis éjszaka jön kaja után kutatva motoszkál. Ami nasi van nálunk azt be is kellett tegyük a széfbe, pont emiatt. Végül visszaaludtam, majd óránként ellenőriztem a hangokat. De nem kellett soká, mert hajnali 4-kor volt nekünk ébresztő, 4:30-kor reggeli és 5 órakor, még éppen sötétben el is indultunk egy másik kis csapattal összerakva (így voltunk 9-en két túra vezetővel).
Amazónia rengeteg kalandot kínál: sűrű esőerdőt, színpompás madárrajokat, az éj sötétjében felhangzó jaguármorgást, zöldellő dzsungellel szegélyezett vad folyószakaszokat. A Tambopata folyón fél órás, napfelkeltés hajózás után az esőerdőben másik fél órát gyalogoltunk, hogy elérjük a Tres Chimbadas-tavat, melyben ma is élnek akár 4 méteres hosszúságot is elérő fekete kajmánok, de a halban gazdag tóban akár óriásvidrákkal is találkozhattunk. Ráadásként a fejünk felett színpompás arák köröztek, ami igazán különlegessé tette a reggelt. A tóparton a sűrű fákon futkosó szupercuki majmokat hosszasan szemléltük, melyek csak kicsit voltak nagyobbak, mint a tenyerem. Majd piranhákra pecáztunk, amiben Bandi volt a legügyesebb. Egy közepes méretű, ámde annál élesebb fogút kapott ki a vízből.
A víziállatok és növények megismerése után visszacsónakáztunk a tavon, ahol a túravezetőnk még egy laza vázlatot felrajzolt a környékről seprűvel és vízzel, hogy meséljen közben a környékről. Az esőerdei ösvényen gyalogolva tértünk vissza a szállásra 10 óra körül.
Bandi délelőtti videója:
Baromi meleg van, és még annál is melegebbnek érezzük, esőnek nyoma sincs, hiába ez az esős időszak. A napközbeni csendespihenőt csak az ebéddel szakítottuk meg, de aztán röviden ebéd után is folytattuk, mert ilyen melegben egyszerűbbnek tűnt pihenni.
4 előtt indultunk a délutáni programra, újfent hajóval egy negyed órányira lévő farmra mentünk. A farmon ismert és kevésbé ismert amazonasi növények termesztésével foglalkoznak, minden egyes növénynek megvan a maga szerepe. A helyi közösségek mindennapi életében a növények táplálékként, gyógyszerként, ruházati alapanyagként és építőanyagként is jelen vannak. A túra során számos növénnyel és fával ismerkedtünk meg, de megtudhattuk azok helyi felhasználásának módját is. Megismertük többek között a manióka, a macskakarom, az inka-mogyoró és a paradió gyógyászati felhasználásának részleteit. És a végén megkóstoltuk a copoasu gyümölcsöt.
Ugyan 6 órára visszaértünk a “birtokra”, de akkor egyből indult is az éjszakai túránk. 6 órakor kezd sötétedni, negyed 7-kor már csak az elemlámpáink világítottak. Ez volt az a pont, ahol én végképp kiléptem a komfortzónámból. Éjszaka ugyanis lehetőség nyílik arra, hogy a nappal nem látható emlősökkel és rovarokkal is találkozzunk. Egy kicsit olyan érzésünk volt Bandival, mint mikor búvárkodtunk, és lemerülve a húszon méter mélyre keresgéltük a tengeri kincseket. Itt is a túravezető ment elől, próbálta felfedezni a terepet, mi meg csak bámultunk, hogy mi minden kerül itt elő. Találkoztunk denevérrel, olyan hatalmas hangyával, aminek a csípése 24 órán át durván fáj, botsáskával, mindenféle bogárral, éjszakai lepkével, bolíviai békával, gekkoval, ugró pókkal, majd egy tenyérnyi méretű tarantula pókkal, aztán pedig egy másik helyen sok kis baby tarantulával (ami mondanom se kell, hogy így is túl nagy volt), és néhány fán ugráló majommal. Na és láttunk skorpiót is, ami uv fényben volt igazán jól látható.
A bő egy órás ”éjszakai” sétánk után még megvacsoráztunk.
Du 3 óra körül érkeztünk meg és nem terveztünk semmi extrát. Egy jó sétát az óceán parton megspékelve egy finom vacsival, nézelődni, ücsörögni, beszélgetni, olvasgatni, pihenni.
BandiBorso utazik 