Mexikó, Yucatán-félsziget – 21. nap

2024. február 28. szerda

Engem még sose bántott kutya, ez a tegnapi eset emiatt is, meg a fájdalom miatt is mélyen érintett. Nehezen aludtam el, ha becsuktam a szemem, akkor láttam, ahogy jönnek a kutyák felém csaholva… Tényleg csak azt tudtam mondogatni magamban, hogy meg fog gyógyulni és majd Bandi mellett Pogo és Boogie megvigasztal.

Napközben ha megláttam egy kutyát (még amikor a golf kocsival mentünk is, vagy ha pórázon sétáltatva láttam), berándult a gyomrom.

Keveset aludtunk, már csak azért is mert kétszer is rosszul voltam az éjjel. És nagyon vártam a reggelt, mert átázott a kötés a lábamon, meg mert látni akartam a sebeket. Tudni akartam, hogy elkezdett gyógyulni.

Reggel 8-ra hívtak minket vissza a kórházba. Flottul ment minden, bár doktor nem látott, egy határozottabb ápolónő mosta át és kötözte újra a sebeket miután megröntgenezték a lábujjam. A lábujj repedt, nem tört – ha jól értettük az angolul minimálisan beszélő röntgen dokit. Persze az is lehet, hogy azt akarta mondani, hogy csak kicsit tört el. Mindenesetre eszerint jártunk el, amikor levettem a kötést és minimál rögzítésre visszatértünk, hogy a cipőt fel tudjam húzni. Ráadásul a lábujjam fájdalma már bagatell az alsó lábszáramhoz képest. De! a sebek eggyel szebbek, mint tegnap! Mondjuk még mindig van amelyik vérzik.

A kórházból kb 10 órakor jöttünk el, akkor egy új tempót felvéve (az én új tetű tempómat), összepakoltunk (elsősorban Bandi), Zsófiékkal ittunk egy elköszönős limonádét, majd a bérelt szuper golf kocsinkkal elmentünk a komp kikötőbe. Furcsa volt, a szigeten tök sok helyen volt elterelés, de annyira időben indultunk, hogy ma semmi sem zavart meg minket, sőt az elterelés miatt láttunk új részeket is.

Isla Mujeresről dióhéjban, ha már itt voltunk két napot. Spanyolul “Nők szigete”, ugyanis Kolumbusz előtti időkben a sziget a szülés és az orvostudomány maja istennőjének, Ixchelnek volt szentelve. Amikor a spanyolok a 16. században megérkeztek, “Isla Mujeres”-nek nevezték el a sok istennőkép miatt a szigetet.

A Nők Szigete a Mexikói-öböl és a Karib-tenger találkozásánál terül el, Cancúntól fél órára komppal. Körülbelül 7 kilométer hosszú és 650 méter széles. Olyan kicsi, hogy nagy eltökéltségem volt mielőtt megérkeztünk, hogy én lefutom a Mujeres kört. A 2010-es népszámláláskor a szigetnek 12 642 lakosa volt.

Története során nagyon kevés erőszakos bűncselekményről számoltak be a szigeten, ami miatt a sziget jó hírnévre tett szert, a lakosság és a turisták biztonsága pedig szokatlanul magas. A legnagyobb veszélyt a sziget lakóira a trópusi viharok és hurrikánok jelentetik. (A turistákra meg a kutyák!)

A maják a sziget által termelt sót kiaknázták a “salinákban” (kis belső lagúnák). A sót nemcsak élelmiszerek és gyógyszerek tartósítására használták, hanem általánosan elfogadott pénzeszközként is az áruk kereskedelmében az egész maja régióban. A sziget az 1800-as évek elején a kalózok kedvenc megállóhelye is volt.

Az 1970-es évek óta a közeli Cancúnnal együtt jelentős turisztikai fejlődésen ment keresztül a sziget.

A turisztikai ágazat többi részéhez hasonlóan az Isla Mujeres-t is gazdaságilag tönkretette a COVID-19 világjárvány, bár a betegek és elhunytak száma viszonylag alacsony maradt a szigeten.

Általánosságban elmondható, hogy a sziget lakossága télen csökken a turizmus csökkenése miatt. A sziget jó néhány lakója naponta komppal megy Cancúnba, hogy iskolába vagy munkába járhasson.

Átérve Isla Mujeresről Cancúnba a délben induló komppal volt időnk egy kicsit ebédelni. Nem vágytunk nagy kajára, ketten ettünk egy kis diétás csirkemellet rizzsel és salátával. Majd taxival kimentünk a reptérre és szuper nyugiban végigmentünk a kötelező körökön. Este hatkor indult volna a gép, de bő egy órával később szálltunk fel. Ez azért vált innentől izgalmassá, mert Frankfurtban eredetileg szűk két óránk volt átszállni, így viszont a menetidő szerint már csak 45 perc maradt. A frankfurti reptér meg baromi nagy, ezt tudom 15 éves korom óta.

Amikor adtuk fel a bőröndöket rákérdeztünk, hogy van e bármi esély egy magasabb osztályú jegyre becserélni a repjegyünk, hivatkozva a lábamra. Sajnos nem volt szabad hely, így maradt a Premium osztály, ami persze még mindig jóval kényelmesebb mint a turista. Ráadásul most nem bíztuk a véletlenre, kifizettük az ülés árát, nehogy random távol rakjanak egymástól minket. A bőrönd felvevő lány viszont egyből felajánlotta, hogy Frankfurtba intéz nekem egy kerekesszéket. Alapból nem vágytam rá, inkább botorkáltam a magam lassú módján, de belegondolva, hogy a 11 órás út után ez jól fog esni, pláne hogy tényleg nagyok a távolságok azon a reptéren, így megköszönve igent mondtunk rá.

Hazafelé a hosszú járat még mindig nem Lufthansa volt. Totál nem vagyunk hozzászokva, hogy a Lufthansa oldalán megveszünk egy oda-vissza repjegyet, és a négy járatból hármon tök más légitársaság logója van. Most az Eurowings Discover repcsijével jöttünk. Szerintem jobb volt mint a kifelé menő Austrian Airlines.

Este 9-kor már fellőtték a pizsamát mindenkinek a repülőn. Csendben, bekuckózva majd mindenki aludt. Én szűk 6 órát, Bandi bő 6 órát aludtunk kisebb forgolódós, kényelmes pozíciót kereső megszakításokkal. Frankfurtba végül másnap (29-én) egy bő félórás késéssel érkeztünk. Így maradt szűk másfél óránk az átszállásra. Ezt belső, reptéri transzfer nélkül nem tudtam volna megfutni az tuti. Olyan nagy a reptér, hogy így is 3 különböző kocsival, egy vonattal és egyszer meg kerekesszékkel vittek. De profin nyomták mindannyian, elértük a budapesti gépet, bár mi szálltunk fel utolsóként.

1 thoughts on “Mexikó, Yucatán-félsziget – 21. nap

Hozzászólás