Mexikó, Yucatán-félsziget – 21. nap

2024. február 28. szerda

Engem még sose bántott kutya, ez a tegnapi eset emiatt is, meg a fájdalom miatt is mélyen érintett. Nehezen aludtam el, ha becsuktam a szemem, akkor láttam, ahogy jönnek a kutyák felém csaholva… Tényleg csak azt tudtam mondogatni magamban, hogy meg fog gyógyulni és majd Bandi mellett Pogo és Boogie megvigasztal.

Napközben ha megláttam egy kutyát (még amikor a golf kocsival mentünk is, vagy ha pórázon sétáltatva láttam), berándult a gyomrom.

Keveset aludtunk, már csak azért is mert kétszer is rosszul voltam az éjjel. És nagyon vártam a reggelt, mert átázott a kötés a lábamon, meg mert látni akartam a sebeket. Tudni akartam, hogy elkezdett gyógyulni.

Reggel 8-ra hívtak minket vissza a kórházba. Flottul ment minden, bár doktor nem látott, egy határozottabb ápolónő mosta át és kötözte újra a sebeket miután megröntgenezték a lábujjam. A lábujj repedt, nem tört – ha jól értettük az angolul minimálisan beszélő röntgen dokit. Persze az is lehet, hogy azt akarta mondani, hogy csak kicsit tört el. Mindenesetre eszerint jártunk el, amikor levettem a kötést és minimál rögzítésre visszatértünk, hogy a cipőt fel tudjam húzni. Ráadásul a lábujjam fájdalma már bagatell az alsó lábszáramhoz képest. De! a sebek eggyel szebbek, mint tegnap! Mondjuk még mindig van amelyik vérzik.

A kórházból kb 10 órakor jöttünk el, akkor egy új tempót felvéve (az én új tetű tempómat), összepakoltunk (elsősorban Bandi), Zsófiékkal ittunk egy elköszönős limonádét, majd a bérelt szuper golf kocsinkkal elmentünk a komp kikötőbe. Furcsa volt, a szigeten tök sok helyen volt elterelés, de annyira időben indultunk, hogy ma semmi sem zavart meg minket, sőt az elterelés miatt láttunk új részeket is.

Isla Mujeresről dióhéjban, ha már itt voltunk két napot. Spanyolul “Nők szigete”, ugyanis Kolumbusz előtti időkben a sziget a szülés és az orvostudomány maja istennőjének, Ixchelnek volt szentelve. Amikor a spanyolok a 16. században megérkeztek, “Isla Mujeres”-nek nevezték el a sok istennőkép miatt a szigetet.

A Nők Szigete a Mexikói-öböl és a Karib-tenger találkozásánál terül el, Cancúntól fél órára komppal. Körülbelül 7 kilométer hosszú és 650 méter széles. Olyan kicsi, hogy nagy eltökéltségem volt mielőtt megérkeztünk, hogy én lefutom a Mujeres kört. A 2010-es népszámláláskor a szigetnek 12 642 lakosa volt.

Története során nagyon kevés erőszakos bűncselekményről számoltak be a szigeten, ami miatt a sziget jó hírnévre tett szert, a lakosság és a turisták biztonsága pedig szokatlanul magas. A legnagyobb veszélyt a sziget lakóira a trópusi viharok és hurrikánok jelentetik. (A turistákra meg a kutyák!)

A maják a sziget által termelt sót kiaknázták a “salinákban” (kis belső lagúnák). A sót nemcsak élelmiszerek és gyógyszerek tartósítására használták, hanem általánosan elfogadott pénzeszközként is az áruk kereskedelmében az egész maja régióban. A sziget az 1800-as évek elején a kalózok kedvenc megállóhelye is volt.

Az 1970-es évek óta a közeli Cancúnnal együtt jelentős turisztikai fejlődésen ment keresztül a sziget.

A turisztikai ágazat többi részéhez hasonlóan az Isla Mujeres-t is gazdaságilag tönkretette a COVID-19 világjárvány, bár a betegek és elhunytak száma viszonylag alacsony maradt a szigeten.

Általánosságban elmondható, hogy a sziget lakossága télen csökken a turizmus csökkenése miatt. A sziget jó néhány lakója naponta komppal megy Cancúnba, hogy iskolába vagy munkába járhasson.

Átérve Isla Mujeresről Cancúnba a délben induló komppal volt időnk egy kicsit ebédelni. Nem vágytunk nagy kajára, ketten ettünk egy kis diétás csirkemellet rizzsel és salátával. Majd taxival kimentünk a reptérre és szuper nyugiban végigmentünk a kötelező körökön. Este hatkor indult volna a gép, de bő egy órával később szálltunk fel. Ez azért vált innentől izgalmassá, mert Frankfurtban eredetileg szűk két óránk volt átszállni, így viszont a menetidő szerint már csak 45 perc maradt. A frankfurti reptér meg baromi nagy, ezt tudom 15 éves korom óta.

Amikor adtuk fel a bőröndöket rákérdeztünk, hogy van e bármi esély egy magasabb osztályú jegyre becserélni a repjegyünk, hivatkozva a lábamra. Sajnos nem volt szabad hely, így maradt a Premium osztály, ami persze még mindig jóval kényelmesebb mint a turista. Ráadásul most nem bíztuk a véletlenre, kifizettük az ülés árát, nehogy random távol rakjanak egymástól minket. A bőrönd felvevő lány viszont egyből felajánlotta, hogy Frankfurtba intéz nekem egy kerekesszéket. Alapból nem vágytam rá, inkább botorkáltam a magam lassú módján, de belegondolva, hogy a 11 órás út után ez jól fog esni, pláne hogy tényleg nagyok a távolságok azon a reptéren, így megköszönve igent mondtunk rá.

Hazafelé a hosszú járat még mindig nem Lufthansa volt. Totál nem vagyunk hozzászokva, hogy a Lufthansa oldalán megveszünk egy oda-vissza repjegyet, és a négy járatból hármon tök más légitársaság logója van. Most az Eurowings Discover repcsijével jöttünk. Szerintem jobb volt mint a kifelé menő Austrian Airlines.

Este 9-kor már fellőtték a pizsamát mindenkinek a repülőn. Csendben, bekuckózva majd mindenki aludt. Én szűk 6 órát, Bandi bő 6 órát aludtunk kisebb forgolódós, kényelmes pozíciót kereső megszakításokkal. Frankfurtba végül másnap (29-én) egy bő félórás késéssel érkeztünk. Így maradt szűk másfél óránk az átszállásra. Ezt belső, reptéri transzfer nélkül nem tudtam volna megfutni az tuti. Olyan nagy a reptér, hogy így is 3 különböző kocsival, egy vonattal és egyszer meg kerekesszékkel vittek. De profin nyomták mindannyian, elértük a budapesti gépet, bár mi szálltunk fel utolsóként.

Mexikó, Yucatán-félsziget – 19. nap

2024. február 26. hétfő

Reggel összeszedtük magunkat meg a gönceinket, mivel indultunk tovább Playa de Carmenből. Ma meg kellett válnunk az autónktól, amit 17 napig használtunk, emiatt próbáltam úgy pakolni, hogy a kocsi leadás után ne legyen túl bonyolult az élet, ne kelljen különböző szatyrokkal vacakolni. A terv az volt, hogy először Cancúnba megyünk, ami egy óra vezetésre van Playa del Carmentől. Ott anno találtunk egy bevásárló központot közel a kocsi bérlős helyhez. A kocsit elég volt du fél 2-kor leadni, ezért arra gondoltunk előtte még egy kicsit shoppingolunk. Aztán, ahogy tartottunk a Cancúnba bevezető úton Budaörs-Biatorbágy magasságában megláttuk a helyi Premier Outletet hirdető táblákat: Go Grand Outlet. Az út túloldaláról lehetett bekanyarodni, de az autóúton elég sűrűn vannak visszafordulók. Fél 11 volt, de itt a boltok jelentős része csak 11 órakor nyit. És hát az Outlet sem volt kivétel. Félreálltunk, hogy a neten ellenőrizzük mégis mennyire lesz nekünk jó ez a hely, majd úgy döntöttünk várunk fél órát. Aztán ahhoz képest, hogy kb semmit nem vettünk mégis sikerült majd két órát elbillegni az üzletek között. Egy jó fagyival zártuk a csavargást.

Bementünk Cancúnba, ledobtuk a kocsit és tökéletesen kiszámoltuk, hogy a két órakor induló kompot, ami ráadásul a hotel zóna végéből indul kényelmesen elérjük. Annyira kényelmesen elértük, hogy még ebédelni is tudtunk, mivel ritkították a járatokat, mondván nincs elég turista. Szóval nem kettőkor, hanem csak háromkor indult a komp. De hát ezen már nem szabad bosszankodni, még akkor sem, ha 4 perccel maradtunk le az előző kompról. Végülis az elmúlt napokban elég spórolósan kajáltunk, épp ideje volt enni valamit.

A hajó max 10%-ig volt feltöltve, de nekünk mégis sikerült társakat találni a selfie-hez.

Mivel még mielőtt áthajóztunk volna Isla Mujeresre megálltunk még egy helyen összeszedni az utasokat a komppal emiatt kicsit hosszabb volt az útidő. De fél 5-re a szálláson voltunk a bérelt golf kocsinkkal.

A komp kikötőben míg én elrohantam pisilni, addig Bandi előtt elment két csaj, akik magyarul beszéltek. Mikor visszaértem mesélte, hogy hallott magyar hangokat.

Aztán a szállásra én mentem csak be, bejelentkezni és a két magyar lány épp végzett ugyanott a bejelentkezéssel. Egyből tudtam, hogy ez ugyanaz a két lány, mint akikkel a Bandi futott össze a kikötőben. Köszöntem nekik, kicsit dumáltunk, majd mentünk a dolgunkra.

Nagyon aranyos dzsungel részen kell bejutni a szobánkhoz. Lepakolás után kisétáltunk a szállás tengerpartjára. Naplemente, koktél, magyar csajokkal találkozás, jó dumálás, majd egy lábujj törés. Nem is értem, hogy hogyan történt. Felálltam, hogy kisétálok a mólóra képet készíteni, és belerúgtam valamibe, ami irtóra fájt ugyan, de kb ha egy kavicsba rúgunk bele is baromira tud fájni, szóval nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Gondoltam majd elmúlik.

Aztán a naplemente után megbeszéltük a két újdonsült barátunkkal, Barbival és Zsófival, hogy bemegyünk még a “városba”. Meglepően nem volt nagy élet. Azért beültünk egy helyre egy-egy sör mellé és tovább folytattuk a beszélgetést egyre több közös pontot találva.

Mikor visszaértünk éreztem, hogy nem stimmel a lábujjam, így gondoltam megvizsgálom a cipő és a zokni levétele után, de nem igazán kellett vizsgálni mert olyan lila és ronda volt. (Bal lábfej, negyedik lábujj). Mivel Zsófiról kiderült az este folyamán, hogy egészségügyis, ezért bátorkodtam neki is megmutatni, és osztotta a véleményem, miszerint ez eltört. Zsófi a középső lábujjamhoz rögzítette a töröttet, ezzel támogatva a gyógyulást. Tulajdonképp azon túlmenően, hogy bevettem rá erősebb fájdalomcsillapítót max annyit tudok tenni, hogy örülök neki, hogy ez nem az első napok egyikén történt.

Mexikó, Yucatán-félsziget – 2. nap

2024. február 9. péntek

Cancún a Yucatán-félsziget észak-keleti csücskében az Atlanti-óceán partján fekszik. A Riviéra Maya névre hallgató turistaövezet központja. Nagyságrendileg 800 ezer lakosa van, akik jelentős része az ország egyéb területeiről költöztek ide az elmúlt húsz évben. Az 1990-es években a város lakossága még csak épp, hogy meghaladta a 150 ezret.

Cancún az 1950-es évekig ismeretlen, a civilizációtól érintetlen karib-tengeri oázis volt alig néhány halászfaluval és a maják ősi romjaival. A mexikói kormány 1969-ben támogatta a nemzetközi turisztikai nagybefektetők megtelepedését és nekilátott a várost szisztematikusan Acapulco ellensúlyaként kiépíteni, hogy a turizmusipar az ország délkeleti részén is beinduljon.

A floridai Miami Beach-hez hasonlóan kiépített városban épült egy gát, ami egy keskeny földnyelvként köti össze Cancúnt a szárazfölddel. A szárazföldön szigorúan geometrikus rendszerben épült ki az utcahálózat, ahol a turizmusban dolgozók laknak, míg a mesterséges földnyelven újabb és újabb szállodák épültek. Más mexikói városoktól éltérően ezért Cancúnban sem központi piactér, sem régi katedrális, esetleg templom, vagy egyéb történelmi építmény nincs.

A turisták java amerikai vagy kanadai, de azért az utóbbi években az európaiak is egyre inkább látogatják. Ennek egyik fő oka például, hogy a Covid alatt Mexikó volt az egyik legkevésbé korlátozott ország ki és beutazás tekintetében.

Legideálisabbnak az tűnt, hogy Cancúnt kb ki is hagyjuk, de mivel este érkeztünk, meg nem tudtuk, hogyan megy majd az átállás, mennyire leszünk kipurcanva, így adtunk magunknak egy napot akklimatizálódni. Éjjel többször felébredtünk, de könnyen vissza is aludtunk. Aztán én fél 6-kor már kukorékoltam (igyekeztem halkan).

Itt lakunk. Bandi is ott figyel. 🙂

Szeretjük nézegetni a térképet, azon felfedezni az éttermeket, kávézókat, reggelizőket, kiolvasni az értékeléseket, végig lapozni a mások által feltöltött kaja képeket. Így találtuk meg a Rossz Anya (Mala Madre) nevű reggelizős helyet 1 percre a házunktól. Reggel 9-kor már ott gyakoroltam a spanyol nyelvet. Míg vártuk a reggelinket eleredt az eső, de nem tartott sokáig, pár perc múlva már csak be volt borulva és mire elindultunk sütött a nap.

Utána elsétáltunk a negyed órányira lévő bicikli és motor kölcsönzőhöz, ami csak a Google térképen szerepelt, ellenben az úticélunktól ahova bringával akartunk menni csak távolodtunk. Végül arra jutottunk, hogy taxiba vágjuk magunkat és majd a hotel zónás részen bérlünk biciklit, ahonnan holnap úgyis felvennénk a kocsinkat. Közben két dolog derült ki: bicikli ott sincs, ellenben a kocsit nem is holnaptól foglaltam be, hanem ma délután 3-tól. Bandi úgy emlékezett, hogy egy másik részen fogjuk a kocsit felvenni, én meg úgy, hogy itt. Így megnéztük a visszaigazoló e-mailt és akkor vettem észre, hogy ma délutántól van kocsink. Aztán eszembe is jutott, hogy anno beszélgettük otthon, hogy ugyanannyiba kerül du 3 órától, mint másnap 9 órától, ezért foglaljuk előbbre és akkor reggel könnyebb lesz a továbbindulás. Na de se a kinyomtatott voucher, se Bandi jogsija nem volt nálunk. Fájt volna emiatt visszamenni a szállásra. Végülis mindkettőt elő tudtuk varázsolni a telefonból és reménykedtünk, hogy ezt így el is fogadják. Sima ügy volt, és még az sem zökkentette ki őket, hogy háromnegyed órával előbb érkeztünk.

Ugyanis mikor taxival kimentünk a hotel zónába, akkor az elején egy bevásárló központnál tett ki minket a taxis. Onnan elkezdtünk sétálni az autóút mentén, aztán lementünk a partra. Gyönyörű fehér homok, csodaszép különböző kék színekben fodrozodó tenger és meglehetősen nagy szél. De meleg szél, ami imitt-amott napsütéssel párosult. Aztán az óceán felől egyre sötétebb felhők érkeztek, és már fütyültek is a parton lévő strand mesterek, hogy mindenki hamar jöjjön ki a vízből. Nekünk időnk se volt bemenni megmártózni, így mi magunktól elindultunk vissza, ahogy elkezdett csepegni. Közben random megismerkedtünk egy magyar nővel, aki kint él másfél éve családostul.

Az eső elől leültünk a kórház fedett bejáratánál és ott rendeztük a gondolatainkat, illetve itt jöttünk rá a kocsi bérléssel kapcsolatos csavarra is, ami több korábban felmerült kérdést látszott megoldani: miszerint hogyan tovább és reggel miként jövünk ide újra… stb.

Az eső hamar elállt, mi pedig egy út menti büfében megebédelve húztuk még az időt, hogy aztán a kocsit felvegyük.

A kocsink

Már kocsival mentünk el a szálloda övezet túl végébe, ahol két dologra is kíváncsiak voltunk:

Van egy El Rey (A Király) néven ismert rom terület. Nevét az antropomorf szoborról kapta, melyet nemes személyiségként értelmeztek.

Ez a terület a karibi tengerparti kereskedelmi útvonal egyik fő kikötője volt anno. Két plázája és számos építménye van, amelyek némelyikén még mindig isteneket ábrázoló falfestmények maradványai láthatók. A területen belül a romokon kívül rengeteg iguana található, akik békésen elnapozgatnak míg a turisták csodálják a romokat és őket.

A másik dolog, amire kíváncsiak voltunk az egy strandolásra alkalmas partszakasz, melynek szépségét sokan dicsérték: ez a Playa Delfines. Péntek délután miatt-e, vagy különben is sokan szoktak lenni, azt nem tudtuk megfejteni. Persze lehet ez nem is sok, csak én vagyok elszokva az emberektől… Sétáltunk egyet meg kicsit megpihentünk, nézegettük az embereket, majd visszamentünk a szállásunkra már “saját” kocsival.

Az este egy átalakító körül forgott, mert rájöttünk, hogy a fényképezőgép aksiját nem tudjuk tölteni. Így több üzletet végigbogarászva végül egy nagy plázában egy eldugott kis elektronikai boltban kaptunk.

Ezek után már csak a sarkon lévő uruguay-i étteremig sétáltunk el, ami szuper finom volt.

Mexikó, Yucatán-félsziget – 1. nap

2024. február 8. csütörtök

Az első “mexikói élményem” 2012-ből való: Helga barátnőm és férje, Ákos jártak Mexikóban, ugyan nem a Yucatán-félszigeten, de az élménybeszámolójuk is és a fotóik is élénken élnek az emlékeimben. Akkor annyira lelkesek voltunk, hogy éveken keresztül nálunk volt a mexikói útikönyvük és egy nagy autós térkép. Aztán valahogy mindig másfelé vettük az irányt, és most sem erre volt az eredeti terv, hanem Ázsiába, de azt egyéb okok miatt napoltuk. És akkor Bandi azt mondta, hogy ha már több mint négy éve tanulod a spanyolt, akkor gyakorold is. Így esett a választás Mexikóra, azon belül pedig a Yucatán-félszigetre.

Bécsből megy közvetlen járat Cancúnba, ami kecsegtető volt, mondván Bécsbe kimegyünk kocsival és akkor majd onnan közvetlenül repülünk. De a bécsi parkolás majd olyan költséges, mint a bécsi repjegy, ráadásul visszafelére frankfurti átszállással találtuk meg a legideálisabb jegyet. Ezért aztán a reggel 7 előtt induló Budapest – Bécs járattal kezdtük meg a nyaralást. Azzal számoltunk, hogy a sok reggeli gép miatt tömeg lesz a reptéren, emiatt hajnali 4 órakor elindultunk otthonról. Annyira sima volt minden, hogy 5 órakor már a reptéren kortyolgattuk a második kávénkat.

A Budapestről induló gép percre pontosan indult a kemény 50 perces útjára, ami végül 35 percet se vett igénybe. Ilyen kis géppel utoljára valami szűken lakott szigetre mentünk. Az ülésre bekészítve várt minket egy kis, 2 dl-es víz, aminek elsőre megörültünk, majd rájöttünk, hogy ez a reggeli. Persze nem vártunk nagy reggelit, de a 3 órás kelés miatt kezdtünk éhezni. Mondjuk a felszállást követő 15. percben már meg is kezdtük a landolást, emiatt érthető volt, hogy nem volt nagy büfé asztal. Épp csak, hogy felmentünk a felhők fölé, aztán a Fertő-tó felett már egész alacsonyan szálltunk.

Bécsben volt három óránk, de aránylag gyorsan eltelt.

Ma már minden légitársaság mindenért is felszámol extra díjat, így amikor megvettük a repjegyet, akkor még az ülés választásért is el akartak kérni egy “kis” extrát. Smucig voltam, nem fizettünk, így random osztott be minket azon az 5 soron belül ahova szólt a jegyünk. Nyilván nem egymás mellé…

Bécs – Cancún 12,5 óra menetidő. Reménykedtünk, hogy a mellettünk ülők közül valaki hasonlóképp nem fizetett az ülésért extrát, emiatt nem fog neki fájni ha megkérjük, hogy cseréljen az egyikünkkel. Sikerrel jártunk.

Amikor elkezdtük tervezni ezt az utat, akkor még szó volt arról, hogy Mexikóvárosba is elmegyünk, jobban mondva, hogy ott kezdjük az utat. De végül látva, hogy a Yucatán-félsziget mennyi mindent tartogat nekünk, úgy döntöttünk inkább azt fedezzük fel alaposabban.

A 12,5 órás menetidőből bő fél órával előbb landoltunk. De ahogy beértünk a reptérre – valószínűleg nem volt hely a korán érkező gépünknek – ki kellett várjuk azt a bő fél órát a repcsiben, majd csak utána tudott beállni a helyére, hogy kiszállhassunk. Ez a 12,5 óra most igazán hosszúnak tűnt. Helyi idő szerint délután 5 volt, otthoni idő szerint pedig este 11 mire mexikói földet ért a lábunk. Bár akkor még beálltunk egy végtelenül hosszú sorba útlevél ellenőrzésre. Az amerikai, kanadai és azon mexikói lakosok akik rendelkeznek e-útlevéllel, mehettek külön sorba, mindenki más vegyesen egy nagy káoszban. Valószínűleg vagy 3-4 gép érkezett közel egyszerre és ez kisebb felforduláshoz vezetett. Ráadásul senki nem terelte az embereket, hogy rendeződjenek sorba, így mint a csürhe próbálta mindenki megtalálni a maga útját, sorát. Úgy tűnt 4 ember is dolgozik a mi sorunk túlvégén, az útlevél ellenőrzésen, de aztán kiderült, hogy a 4 zölden világító fülkéből csak kettőben ül ember, de abból is az egyik az nem is a mi sorunkat intézte, hanem az e-útleveleseket. Szóval annyira nem haladtunk gyorsan, kicsit több mint egy óra volt. A csomagok viszont egész hamar meg lettek. Gondoltuk sima ügy, kint vagyunk. De nem. Hamar a National Geographic műsorán futó drog csempészek műsorában találtuk magunkat kisebb túlzással: a beutazók bőröndjeit átkutatják gyanús behozott árucikkre utazva. Minket is átkutattak, de csak Bandi cigién akadt meg a szemük, amit végül engedtek (persze mert a felét magamra vállaltam…).

Klassz meleg fogadott minket, 27 fok.

7 órakor sötétedik, ezt a reptérről befelé vezető úton, a taxiban éltük meg.

Egy Airbnb apartmant béreltünk a belvárosi részen, amit a helyiek laknak. Itt nagyon sok a turista, mert minden repülőgép ide érkezik be, és sokan innen nem is mennek tovább, max a szálloda által szervezett utakra. A turistáknak van egy szállodasor, amolyan hotel zóna a tengerparti szakaszon, de mi arra nem igazán vágytunk, emiatt esett a választás az Airbnb apartmanra. Fél 8 volt mire odaértünk. Self check-in volt, így nem várt ránk a házigazda, csak megírta a címet meg a bejutási instrukciókat.

Háztól házig 21,5 órát utaztunk, de nem akartunk korán lefeküdni, így elmentünk még csavarogni meg vacsizni. Végül este 10-ig kihúztuk.