Egy kicsit szétestünk mára. Bandi éjjel nem volt jól, hányt. De nem tudjuk mitől, ugyanazt ettük mindketten és nekem semmi bajom, valamint a napszúrást is kizártuk. Azóta jobban van, csak sajnos nem aludt jól az éjjel.
Én pedig reggel elmentem futni, ahol egy akkorát taknyoltam az aszfalton, hogy csak na. Ráadásul egy reggeliző hely mellett, ami kellőképpen tele volt és ezt mindenki végignézte… De van nálunk betadine meg sebtapasz, szóval fertőtlenítettem a sebeimet, meg leragasztottam. Ja, és ezek után még elmentem reggel 8-ra a mosodába, ahol közölték, hogy majd du 2 órára lesz csak kész a tiszta ruha.
Végül arra jutottunk, hogy lemondjuk a holnapi búvárkodást, ma pedig pihenősebbre vesszük a napot.
Délelőtt a városban csavarogtunk, bementünk néhány boltba, majd visszasétáltunk a szállásra ledőlni egy délutáni csendespihenőre. Azt hiszem ránk fért.
Négy órakor összekaptuk magunkat, felvettük a tiszta ruhát a mosodából, majd elmentünk kocsival Puerto Morelosba, ami Cancún és Playa del Carmen között van a tengerparton, tőlünk 40 percre. Mindenhol azt olvastam róla, meg a képek is ezt mutatták, hogy a karib térségben Mexikó legnyugodtabb, legcsendesebb faluja, összesen 5000 lakossal.
Ezek után végképp fura volt, hogy ennek a kis jelentéktelen halászfalunak már a bevezető útja is tök dugós. Sokan voltak a max 10 utcából álló településen, a parkolással viszont szerencsénk volt, valaki épp kiállt és távozott egy helyről. Ezek után hamar kiderült, hogy egy kétnapos fesztivál közepén vagyunk: a Fő tér egyik részén mindenféle kézműves árus: horgolt, kötött, varrt, hímzett, faragott termékek, ékszerek, ruhák, ételek. A tér másik felében élő zene, buli hangulat. A harmadik felében meg egy kisebb gasztro fesztivál végére értünk oda. Nagy élet volt, tévé stáb, újságírók, kamerák meg minden. Szóval lehet benne voltunk a mexikói este 8 órás híradóban.
Természetesen a tengerpartot sem hagytuk ki miután tekeregtünk egyet a “belvárosi” hangulatban. A kikötött halászhajók, homokozó gyerekek, és a ferde világítótorony, amely egy ciklon következtében dőlt be a tenger fölé mutatós volt így is, hogy mégse a nyugodt oldalát láttuk a falunak.
Még a helyi boltba bementünk vacsinak valót venni: Bandi ma inkább diétázik, nekem meg vettünk szendvicsnek valót.
Playa del Carmenbe visszaérve ettem volna egy churros-t, de az első hely (és eddig egyetlen), ahol találtunk, nem fogadta el az 500-as bankjegyet, nekünk meg már csak az volt. Szóval végül édesség nélkül maradtam.
Eddig aránylag pontosan meg volt tervezve, hogy melyik nap merre megyünk, mit nézünk meg, milyen irányba haladunk. Én szeretem is ezt megtervezni, élvezem hogy utána olvashatok, videókat nézegetek, meg valahogy szeretem előre tudni, hogy hol hajtom le a fejem este. Mondjuk ez nem meglepő, nálunk a családban szerintem mindenki ilyen (köszi Anyi!).
Na most ezt a 4 napot, amit itt töltünk Playa del Carmenen nem dolgoztam ki rendesen, bevallom. Meg attól, hogy egy helyen vagyunk könnyebben lehet változtatni, mozgatni programokat. Az egyik napra terveztünk egy vízi vidámparkos napot. Kitaláltuk, hogy az legyen a péntek, mert aztán szombat – vasárnap tuti sokan lesznek. De a biztonság kedvéért míg én írtam este a blogot, megkértem Bandit nézzen utána annak a parknak, amit kiírtam: mennyibe kerül, mi van benne, hány percre van, mikor nyit… stb. Mire mindent kiolvasott, elbizonytalanodtunk.
Bandi hamar hozott egy új program ötletet: menjünk át az innen 45 percre lévő Cozumel szigetre, fedezzük fel inkább azt. A tervben benne is volt Cozumel, de mivel tudjuk, hogy az egy nagyon jó búvár hely, így a búvárkodásra tettük a hangsúlyt és arra koncentráltunk. Viszont most, hogy vasárnapra befoglaltuk a merülést és kiderült, hogy azt nem igazán tudnánk a sziget bejárásával összekötni (se technikailag, se időben), biztosak voltunk abban, hogy ez lesz a legjobb pénteki program nekünk.
Azzal kezdtük a napot, hogy kialudtuk magunkat, majd a tegnap este kinézett reggeliző helyen megettük a kis croissant-jainkat, megittuk a kávénk.m
Innen kisétáltunk a kikötőbe, ahol két különböző komp társaság is van. De beosztották maguk között: egyik megy páros órában, másik páratlanban. Elértük volna a 10 órási kompot, de arra már csak az első osztályra volt jegy, ami dupla áru, meg be akartunk ugrani az egyik boltba, ami a kikötő mellett van, emiatt a 11 órakor induló hajóval mentünk. A hajón a benti, fedett részen durván tolták a légkondit, pedig klassz kis kényelmes ülések voltak ott. Kimentünk a kinti részre, ami szintén fedett, így nem tűzött ránk a nap. Ez amolyan fapados volt, de a friss szél, a látvány és a srácok akik nyomták az élő zenét átlendítettek minket a kényelmetlen üléseken.
Cozumel 45 km hosszú és 16 km széles sziget, mely a Karib térségben a legnagyobb azok közül melyek Mexikóhoz tartoznak. A majdnem 90 ezer fős lakosságának jelentős része a fővárosban, San Miguel de Cozumel városában él. 2-3 ezer fő lakik a sziget egyéb kis településein. A szigetre nem csak komppal, hanem repülővel is el lehet jutni. A komp kikötőben csaknem 160 különböző programot próbáltak nekünk eladni kettő perc alatt: strand, búvárkodás, snorkelezés, evés, ivás, taxi, kocsi-, bicikli-, motorbérlés és bármi ami mozog.
Két kis kört leírva a központban inkább ebédre adtuk a fejünk. Közben tanakodtunk, hogy hogyan tovább.
Végül nagyságrendileg egy óra alatt “bejártuk” a sziget fővárosának központját. Szóval maradt a motorozás, béreltünk egy sárga kis Hondát, kaptunk két röhejesen nagy bukót, majd felpattantunk és nekivágtunk a szigetnek.
A hat órakor visszainduló hajóval mentünk Playa del Carmenbe. 3/4 7-kor elpilledve szálltunk le a hajóról. Bandi javaslata az volt, hogy menjünk a szállásra aztán majd visszajövünk vacsizni, de én azt éreztem, hogy várhatóan nem akarok majd visszajönni, mert kipurcantam. Megvacsiztunk és a szállásra érve 9-kor, már csak néztünk magunk elé, mint akik egész nap futottak.
Nem keltünk órára, de aránylag korán, így volt arra időnk, hogy elmenjünk a város másik végén található tengerparti szakaszra.
Viszont a fényképezőgépet otthon (a szálláson) felejtettem, így a reggeli után inkább visszamentünk a szállásra, mert muszáj volt 11-ig összeszedni magunkat meg a cuccainkat, hogy kijelentkezzünk. Ugyanis az eredeti terv az volt, hogy a tengerparti szakasz megnézése és a reggeli után a közelben lévő tulumi romokat is felfedezzük. De végül azt a szállásról való kijelentkezés utánra hagytuk. Ez azt eredményezte, hogy nagyjából csúcsidőben, fél 12-kor érkeztünk meg a romokhoz sorban álló tömeghez, akik még csak a jegyhez várakoztak. Ahhoz képest, hogy milyen hosszú volt a sor kb 10 perc alatt lement. Bennem felmerült a kérdés a sor láttán, hogy biztos be akarunk e menni, de Bandi csak annyit mondott: “Most vagyunk itt.” Igaza volt, és jó volt, hogy hallgattam rá.
Eddig mindegyik romnál pórul jártunk kicsit: azt hiszed megvetted a jegyet, mert kifizettél valamit, amiről blokkod is van, majd mész, hogy beengedjenek a kapun, ahonnan visszaküldenek egy másik pénztárhoz, mondván még csak az adót fizetted meg. Na most ez alapból dühítő, hogy azt hiszed már megvetted, de vissza kell menj egy újabb kasszánál sorban állni és fizetni, de ma tök messze kellett visszamenni, miután egy tök hosszú sort kiálltunk. Minden alkalommal elfelejtjük, hogy ez így működik itt, és ma még nem is volt közel egymáshoz a két kassza, emiatt pláne nem gondoltunk rá. Az csak hab a tortán, hogy az adót kifizetheted kártyával, de a belépő jegyet csak készpénzzel. Na, de megugrottuk a feladatot és bejutottunk a tulumi romokhoz.
Sokan voltak ugyan, de nagy területen helyezkedik el, így oszlott a nép, másrészt meg a romokhoz itt se lehetett közel menni (mint Chichén Itza-ban), ami azt eredményezte, hogy könnyű volt olyan képet készíteni a romokról, amiben nincs benne egyszerre tíz-húsz idegen ember.
Minden más maja várostól eltérően Tulum közvetlenül a tengerparton épült. Legjelentősebb épületei az ún. kastély, az alászálló istenség temploma, a szél temploma és a freskók temploma. A belső várost a tenger felé nyitott városfal veszi körül, északnyugati és délnyugati végében őrtoronnyal.
Csak későn, Kr. u. 1200-tól települt be Tulum, és a 14. századra a Yucatán-félsziget egyik legnépesebb városállamává nőtt. Valószínűleg kedvező helyzete tette fontos kereskedelmi csomóponttá. Védelmi rendszerét jól kiépítették. A spanyol hódítók érkezésekor Tulum volt a környék vallási központja. Az ún. mexikói kaszt-háború idején az ellenálló és lázadó maják egyik központjává vált.
A terület néhol egész sűrűn tele van pálmafákkal, láthatóan folyamatosan karbantartott, tiszta, rendezett. Közben rálátni a romoktól a fehér homokos tengerpartra, amitől maga a Karib-tenger színe is csodálatos zöldes-kék. Tényleg kár lett volna kihagyni.
Innen már enyhén éhesen indultunk tovább 1 órakor, de volt két banánunk, azt hamar betoltuk miközben átautóztunk a nagyjából negyed órára lévő Akumal település tengerparti szakaszára. Ez a rész arról ismert, hogy teknősökkel lehet snorkelezni. Hát, igen, de csak ha beiratkozol egy tízen fős csapatba, ahol kapsz egy vezetőt, mellényt, és játék szabályokat: mikor merre mehetsz. És már a parkolást is csak úgy tudtuk megoldani, hogy közöltük egy helyen, hogy a búvár boltba megyünk, hadd álljunk meg az üzlet előtt. Mondjuk akartunk is venni egy maszkot meg egy pipát, mert Bandus elhagyta az ővét az egyik cenoteban. A búvár bolt túloldalán ki tudtunk menni a tengerpartra, de aránylag sok volt a turista (tudom, nekem már az is sok, ami másoknak még sima ügy). Így elengedtük ezt a lehetőséget. Viszont meleg volt ma: 25-27 fok, de többnek éreztük, mégiscsak jól esett volna kicsit mártózni.
A térképre pillantva hamar felfedeztük a mi helyünk: 5 percre volt a Cenote Yal Ku, ami egy nyitott gyönyörű laguna, ahol lehet snorizni.
Délután 2-től 4-ig olyan jól el voltunk itt, hogy fel se tűnt, hogy elment az idő.
A következő szállásunk Playa del Carmen városában van, ahol most 4 éjszakát is töltünk. Kicsit aggódtam, hogy mennyire lesz szimpi a környék, a szoba, és minden, mivel 4 éjszaka. (Ez a leghosszabb egy helyen töltött időszakunk.) Akumel felől jövet a netünk elfogyott, de ahhoz képest könnyen megtaláltuk a szállást. A hotel egy perc sétára van a Fő tértől és 5 percre a sétáló utcától, van garázs, (ami külön jó, mert itt fizetős az utcai parkolás), és van a tető teraszon medence meg bár. Sőt a szoba kis konyhával felszerelt, és van egy teraszunk is.
Kipakoltunk (leginkább a tegnapról nem teljesen megszáradt búvár ruháinkat), majd a szennyes ruhánkkal felpakolva elindultunk vacsorázni. Nem jutottunk messzire, a sarkon kiszúrta a szemünk egy búvár központ. Ellenőriztem a neten, szín 5-ös, sok-sok jó értékeléssel. Így bementünk és vasárnapra bejelentkeztünk egy újabb búvár napra. Majd leadtuk a mosnivalót, és végül este 7-kor eljutottunk oda, hogy vacsiztunk. Egy nagyon helyi tacos helyre ültünk be. Finom volt.
Este fél 10-ig csavarogtunk, próbáltuk felvenni a város ritmusát: ez megint egy másik világ: zene mindenhol, boltok és éttermek váltogatják egymást, pezsgő élet.
Fél 7-kor órára keltünk, mivel tegnap beiratkoztunk mára két búvár merülésre és azt kérték, hogy legyünk 8 órakor az irodájukban. Még tegnap este vettünk reggelire banánt meg mangó lét, így a reggelivel nem bíbelődtünk külön. Ami miatt itt mindenképp szeretett volna Bandi merülni az az, hogy itt lehet cenotéban búvárkodni.
Az első hely ahova mentünk, Cenote Casa egy olyan hely, ahol könnyen lehet átismételni az utoljára hat évvel ezelőtt használt tudásunk. Mangrove erdő alá úsztunk be, ahol a gyökerei között beférkőző fény mutatta nekünk az utat. Alattunk kő, szikla és homok váltotta egymást, míg a barlangba beúszva cseppkövek tárultak elénk. Az élővilág nem annyira gazdag, mint egy tenger esetében, de azért láttunk többféle halat is. Nem mentünk mélyre (ez a cenote nem is volt mély) viszont majd egy órát voltunk víz alatt.
Nagyon jól jött ki, hogy Bandi olyan búvár központot talált, ahol csak kettőnkkel foglalkozott egy vezető, nem egy másik csoporthoz lettünk hozzácsapva. Ráadásul Mario, a vezetőnk érzékelte, hogy én mérsékelten vagyok komfortos a búvárkodás terén, így erre külön figyelmet fordított.
Innen egy másik cenotéhoz, a híres Dos Ojos Cenote-hoz (azt jelenti Két Szem Cenote) mentünk miután leszereltük magukról a búvár felszerelést. De előtte a tulaj által készített szendvicseket, a hozott gyümölcsöt és müzli szeletet megebédeltük.
Itt két kijelölt útvonal is van a búvároknak, az egyik egy egészen sötét barlangban visz és ott végig lehet menni elemlámpával világítva magunk előtt. A másik is egy barlangon át vezet, de ott van beszűrődő fény, ami szebbé és különlegesebbé teszi a lámpával általunk megvilágított látványt: cseppkövek mindenhol. Ezt a másodikat választottuk (ez volt a Barbie line). Mindkét útvonal esetében van egy biztonsági kötél végig vezetve a vízben, ami mutatja a kijelölt utat. Itt is majd egy órát voltunk a vízben. Nekem ez azért tetszett jobban, mert a vízben való látótávolság meglepően nagy volt még így is, hogy lámpával kellett világítani. Ugyan kevesebb hal volt, mivel ez egy sötét barlang, de a barlang különleges hangulata sokat adott hozzá.
Délután 4 óra volt mire átöltözve, cuccainkat összepakolva elindultunk vissza a búvárközpontba. Ott kicsit még eldumáltuk az időt, majd úgy döntöttünk nem rohanunk vissza a szállásra, hanem előbb eszünk valami meleget. Nem vittük túlzásba: Bandi hamburgert evett én meg egy salátát. Aztán eszünkben jutott, hogy tegnap véletlenül nem 12 sört vettünk, hanem 24-et, és annak sürgősen fogynia kellene, így hazarobogtunk, hogy ezen kihívásoknak eleget tegyünk.
Ugyan korán keltünk, de nem kapkodtuk el a reggelt, még élvezni akartuk a kis hajónkat, meg a Bacalari-tó látványát.
10 órakor a Costa Maya-n található Mahahual tengerparti falu felé vettük az irányt, ami Bacalartól bő egy órányira van. Több helyen láttam a tengerparti részről mutatós kis képeket és tegnap Melany is ajánlotta. Mondjuk ő azt mondta érdemes reggel korán menni, de nekem ez az info nem jött át, ezt utólag mesélte Bandi. Mindenesetre tettünk Mahahual felé egy teljesen felesleges kitérőt: hatalmas hajóval érkező turisták tömege volt a parton, és ezzel arányosan a falu összes lakosa, ki taxit kínálva, ki az éttermét, ki pedig csak kalapot vagy hűtőmágnest. Így aztán szerintem 15 percnél többet nem töltöttünk a Maya Riviéra ezen részén.
Campeche óta a kamionokat és a kátyúkat kerülgettük, ami még nekem is fárasztó volt az anyós ülésen. Nehezebben ment a napközbeni kocsiban való szunyókálás. De Bacalart elhagyva Mahahual irányába legalább a kamionok megszűntek. Viszont Mahahualból Tulumba úgy lehet eljutni, ha visszamegyünk a kamionos építkezős útra. Még mindig a vasutat építik, elég nagy projektnek tűnik.
A két és fél órás utat megszakítottuk egy délutáni kávé és reggeli helyett ebéd szerűséggel.
Három után értünk Tulumba, ahol a város szélén egy önálló bejutásos szállás várt ránk medencével. Jól is esett Bandinak, mert irtó meleg van megint. De nem sokat időztünk a szálláson, 4 körül bementünk a városba. Első állomásunk a búvár központ volt, amit tegnap Bandus kinézett. Egy végtelenül kedves angol pár, akik 17 éve itt élnek és üzemeltetik a helyet hamar meggyőztek minket. Így a holnapi programon már nem kell gondolkozzunk.
Tulum Cancúntól (első állomásunktól) 130 km-re délre helyezkedik el. Itt már teljesen visszaérkeztünk az elsősorban amerikai turisták által kedvelt területre. Ez nagyon sok mindenen látszik: talán elsősorban a boltok minőségén, az emberek angol tudásán, de a szállások és éttermek választékában is megmutatkozik. De mégse olyan mint Cancún, nem egy tengerparti szállodasor van, hanem mindenhol minden és kellemesen keveredik a helyi érzés a turisták igényeivel. Szóval azért mexikósabb, mint Cancún. Sétáltunk még egy kicsit a városban, aztán némi sörrel felszerelkezve hazajöttünk az új szállásunkra.
2395 km vezetett Bandi az elmúlt 11 napban “mérsékelten” jó minőségű utakon. Innen még persze megyünk majd tovább, de az már nem lesz ilyen jelentős.
Reggel 7 órakor a Nappal keltünk. Tudtunk volna még aludni, de cél volt, hogy éjjel nézzük a csillagokat, reggel meg a napfelkeltét, így nem sötétítettünk be a kishajón.
A napfelkelte nézésén kívül a vizet csodáltuk még, és hallgattuk a csendet.
Délelőtt 10-kor eljutottunk odáig, hogy elmentünk reggelizni meg kávézni be Bacalar Citybe. Aztán ott egy kicsit csavarogtunk, megszeretgettük a kóbor és kevésbé kóbor kutyákat, majd a part mentén sétáltunk. Közben leleveleztük Sébastien-nal, a német házigazdánkkal, – aki mellékesen gyerekkorában a Balatonnál nyaralt – hogy délután elvisz minket hajókázni az egyik embere.
Melany-val délután kihajóztunk egy kis katamaránon. Bár Melany nem sok döntést tudott hozni, mert Bandi, ahogy beült a vitorlásba, már kezében volt a kormány is és a vitorla kötél is. Bandi élvezte, hogy vitorlázhat, Melany meg élvezte, hogy úgy dolgozik délután, hogy nem kell semmit se csináljon. Persze jót beszélgettünk vele közben, kifejezetten jófej, kedves, értelmes lány.
Mikor visszaértünk, még vagy egy órát eldumáltunk Melanyval, Sébastiennal és Hubiertoval (ő fogadott tegnap minket, ő Sébastien mindenese), közben megkóstoltatták velünk a Mezcal-t, ami egy Tequilához hasonlító alkohol, csak szerintük menőbb. Hát… nem tudom… Lehet menőbb, lehet drágább, de nekem ugyanúgy marja a torkom és nem tudom miért jó.
Végül este elmentünk vacsorázni a Melany által ajánlott étterembe, ahol az én kajáját elcserélték és a Mignon filé helyett valami különleges sajtos gombát hoztak ki, ami nem volt rossz, de azért nem erre vágytam. Így a harmadik falat után jeleztük, hogy ez szerintünk nem az. Elég sötét volt már a kerthelyiségben, így kicsit bizonytalan voltam, de aztán kiderült, hogy igazunk van.
A terv az volt, hogy 8 órakor már a romokat nézzük. De aztán annyira jól aludtunk, hogy 8-kor ébredtünk. Negyed 10 volt mire megreggelizve elindultunk. Annyira azért se kapkodtunk mert a tegnapi napsütéses 35 fok után ma jött a 20 fok és eső.
Az első rom egy negyed órányira volt a szállástól, Chicanná. Bő egy órát voltunk ott édes kettesben. Már mikor elindultunk be a romokhoz volt egy kis zavarodottság bennünk: az én órám és telefonom fél 10-et mutatott, a Bandié fél 9-et. A kocsi órája szintén fél 10-et.
Chicanná egy maja régészeti lelőhely. Eredeti neve nem ismert, a mai név, amit felfedezője adott neki, szintén a maja nyelvből származik, jelentése „a kígyószáj háza”, ami az egyik épület díszítésére utal. Jelentősége abban áll, hogy itt található a legtöbb jó állapotban fennmaradt Río Bec stílusú épület. A romváros egy viszonylag sík területen található őserdővel teljesen körbevéve. Majd minden épület megmászható, bejárható.
Története a késői preklasszikus korban (i. e. 300 és i. sz. 250 között) kezdődött, fénykorát a késői klasszikus korban (550 és 700 között) élte, igaz, ekkor is a közeli Becán alárendelt települése volt. Fejlődésében szerepet játszhatott, hogy a Mexikói-öböl és a déli óceánpart közti kereskedelmi útvonalon fekszik. 13. század eleji hanyatlása is Becán hanyatlásához köthető. A romokat 1969-ben fedezték fel.
A kijáratnál megkérdeztem a jegyárust, hogy most akkor mégis hány óra van. Bandi órája mondott igazat, vagyis átléptünk egy új időzónába.
Innen továbbmentünk a kocsival kb öt percre lévő Becán romvárosba, melynek neve maja nyelven „vízmosás”-t jelent. Különlegessége a központi területet körbevevő mesterséges árok (4 méter mély és 16 méter széles) valamint, hogy itt több nagy méretű épület maradt meg. Maga az árok, amely egyedülálló a maja világban, egyes kutatók szerint a Becán és más városok közti háborúskodásra bizonyíték, mások úgy vélik, mindössze a városon belül különítette el a társadalmi osztályokat: belül az elit, kívül az alacsonyabb szintű emberek éltek, akik főleg mezőgazdasággal és kézművességgel foglalkoztak.
A város története i. e. 600 körül kezdődött, majd fénykorát i.sz. 600 és 1000 között élte, amikor regionális főváros is volt. Ezt a területet is sűrű esőerdő veszi körbe, amit a legmagasabb, 32 méter magas épület megmászása után gyönyörűen belátni.
Itt már nem voltunk magunkban, de egy ekkora területen az a 8 turista, akik rajtunk kívül voltak nem voltak zavaróak.
A romváros bejárása után felmerült a kérdés, hogy oké, hogy másik időzónába kerültünk, de akkor ahova ma még időre megyünk, az vajon melyik zónában van. Hamar kiderítettük a Google segítségével, hogy bizony mindjárt vissza fogunk kerülni az eredeti időzónánkba. Emiatt viszont indulnunk kellett Bacalar irányába.
Bacalar egy városka a Bacalari-tó partján, és tulajdonképp mi nem is Bacalarba mentünk, hanem egy kicsit odébb, ahol a tavon egy hajón van a szállásunk. Az igen hosszú (~50 km) de keskeny (~2 km) tavat a “hét szín tavának” is nevezik mert a különböző mélységű és különböző vízfenéki kőzetekkel (többnyire fehér homokkal) borított részek egyesek szerint a kék szín hét különböző árnyalatát adják a tónak.
Délelőtt még csak szemerkélt, meg időnként elállt, de délután és este sajnos elég sűrűn eleredt az eső. Bandi még így is megmártózott a tóban. De inkább pihenősre vettük a délutánt. Holnapra jobb időt ír, azt most különösen várjuk.
Campeche nagyon megtetszett nekünk. Annyira, hogy felkeltünk reggel 6-kor, hogy a tengerparton mozogjunk még az erős napsütés előtt: Bandi bringával én futással. Míg én kocogtam Bandi fotózott is.
Majd a belvárosban reggeliztünk egy jót. Végül 11 óra volt mire elindultunk, illetve akkor még csak kijelentkeztünk a szállásról, majd a velünk szemben lévő parkban megismerkedtünk egy olasz csajjal és a szupercuki goldijával. Kicsit eldumáltuk az időt, majd elindultunk a 3 és fél órás kocsi távolságra lévő Balamkúba.
Nagyjából félúton megebédeltünk. A kinézett étterem mégse délben nyitott, hanem 3 órakor, viszont még csak fél 2 volt. Körbenéztünk, hogy milyen egyéb kaja lehetőség van. Az út túloldalán volt egy jó kis tacos büfé. Egy liter hűtött limonádé és a két jól megpakolt taco 2400 forint volt szép műanyag pohárral és tányérral.
Negyed négy volt mire Balamkúhoz értünk, ami egy maja régészeti lelőhely. Neve azt jelenti jaguártemplom. Balamkú Campeche állam középső részén, Calakmul község területén található egy viszonylag sík területen, őserdővel teljesen körbevéve.
Története a késői preklasszikus korban kezdődött, fénykorát a klasszikus korban (250 és 900 között) élte.
Az 1990-ben felderített, körülbelül 1 km²-es terület három fő épületcsoportból áll: a déliből, a középsőből és az északiból. A déli csoportban négy tér helyezkedik el, központi építménye egy 10 méter magas piramisos talapzat, amelynek felső részén egy templom áll. Itt stukkódíszek maradványait találták meg. A középső csoportban két tér van, amelyek közül csak az északit tárták fel, és itt található Balamkú legfontosabb épülete is, amelyben a terület legértékesebb műalkotása, egy 1,75 méter magas, 16,80 méter hosszú stukkós, színes fríz látható. Ez a fríz 550 és 650 között készült, és a maja világegyetem-felfogásnak megfelelő allegóriákat ábrázol: a király trónra lépését például úgy ábrázolja, hogy a király egy szörny szájából emelkedik ki felfelé, mint ahogy a Nap felkel a látóhatáron, míg a király halálát úgy jeleníti meg, hogy a szörny szájába esik bele, mint ahogy a Nap este lemegy. Ugyancsak megjelennek a frízen kígyóalakok és három jaguár is.
Iszonyat meleg volt ma: 35 fok, de olyan 35, amit 39-nek érzel.
A szállásunk Xpujil nevű településen van, ami még egy órányira volt Balamkútól. Mivel fél 5-kor végeztünk Balamkúban és a romvárosok 5 órakor zárnak, így a szállás közelében lévő felfedezni valókat holnapra hagytuk, cserébe megkerestük a szállásunkat. Hát… a településre beérve nem sok jót reméltünk. A közelben egy vasút építése folyik, amelyre rengeteg kamion és teherautó hordja az anyagot, ezekkel van tele a kisváros. Na meg a fehér porral, ami a teherautón lévő építési anyagból hullik. Várhatóan itt is alszanak a sofőrök a kamionjaikban, mert a meló után nem mentek el, hanem a város minden pontján ők parkolnak. Végül az utolsó utcába bekanyarodva egy kis zöld ligetben találtuk magunkat, saját terasszal, függő ággyal.
A kisboltba üdítőért meg az egyik közeli étterembe kiugrodtunk este.
Reggel elhagytuk Méridát. Bevallom őszintén, hogy ezt most nem bánom. Na, de ne a múlton rágódjunk, megyünk előre új dolgokat felfedezni.
Este nagyjából összepakoltunk, jobban mondva újra rendszereztem a bőröndöket, mert most kétszer 1 éjszakánk lesz különböző helyeken. Ilyenkor úgy pakolok, hogy elég legyen a kézipoggyászt kinyitni. Reggel Bandus hozott megint reggelit, majd elment a kocsiért, hogy 8 óra magasságában el tudjunk indulni a tegnapi történelmi cenote túrára a Hacienda Cenote Mucuyche-be, ami egy órányira van a méridai szállástól. Tegnap csak délután tudtam nekik írni a foglalás miatt (mert nem lehetett ott személyesen ezt intézni), amire egy automatikus válasz érkezett, miszerint örülnek nekünk, majd írnak a részletekkel kapcsolatosan. Nem írtak, de mi abban bíztunk, hogy reggel még nem lesznek olyan sokan, beférünk abba a 9:30-kor induló csoportba ami nem csak spanyolul van, hanem angolul is. 9:05-re értünk oda, és akkor kiderült, hogy 5 perce indult az angolul is beszélő túravezetővel egy kis csoport, fussunk utánuk. Hamar csatlakoztunk is élvezve a Hacienda (birtok) fantasztikus történetét, amely a Yucatán-félsziget egyik legvirágzóbb farmjának múltját mutatta be. A „Hacienda Mucuyché”-ről szóló legrégebbi feljegyzés a XVII. századból származik. Hosszú ideig a Peon családhoz tartozott. A hacienda tevékenységei közé tartozott a mezőgazdaság, az állattenyésztés és a henequen termesztése ezen a 11 hektáros területen. A birtokon több mint ezer munkás dolgozott, volt saját temploma, patikája és üzlete is a helynek. A hacienda saját üzlete drágán árulta a termékeit de lehetett hitelbe vásárolni. Ezzel viszont elérte, hogy a munkások gyorsan eladósodjanak és emiatt ne tudjanak elmenni máshova dolgozni. Egyfajta rabszolgaság volt ez, ami ellen fel is lázadtak az 1850-es években, amikor a félszigeten különben is zajlott a kaszt háború (a maják és a fehér lakosság közötti faji konfliktus).
1960-as évekig jól ment a henequen üzlet, amit úgy különben zöld aranynak is hívtak, mert olyan jól lehetett vele keresni. A 60-as években a nejlon kötelek elterjedésével gyors hanyatlásnak indult az egész iparág. Ezt követően a birtok sokáig zárva maradt.
Hat évvel ezelőtt megvette egy új tulajdonos a birtokot, aki az épületek javát nagyon kevés restaurációval, eredeti állapotában meghagyta. A területen lévő két cenotét a turizmus céljaira kialakította. A környezetében pedig kiépített egy szép medencét és annak partján éttermet és bárt, hogy a vendégek akár több időt is eltölthessenek ezen a szép helyen.
A kétórás túra második felében lementünk az első cenoteba, amely egy félig nyitott, 7 méter mély gyönyörű kék, nagyon tiszta vizű vízgyűjtő volt. Ebből a cenotéból egy nyitott csatornán keresztül úsztunk át a második cenotéhoz. A csatornából kiérve egy barlangba sétáltunk be (pár lépést), ami a második cenote volt. Egy teljesen más világ fogadott minket: a melegebb vizű szinte teljesen zárt barlangban mindenhonnan cseppkövek lógtak le, néhol a vízbe bele. Ezzel, hogy vezetett túrán voltunk teljesen más élményben volt részünk. Persze maga a Hacienda története is sokat adott hozzá.
11-kor volt vége a túrának, de ahogy írtam, direkt úgy van megoldva, hogy hosszabban maradhatnak a vendégek: medencézni, enni, inni vagy shoppingolni az ajándékboltban. Sőt megveheted a rólad készített képeket (mert míg úszikáztunk a cenotékban, 3 srác nyomta rólunk a képeket folyamatosan), amit ott helyben át is küldd airdrop-pal a telódra.
Délben tovább álltunk és az irányt Uxmal felé vettük. Uxmal városát a maják alapították. A maja civilizáció késői klasszikus korában, kb. i. sz. 800 és i. sz. 1000 között élte virágkorát és a Mayapán városszövetségbe tartozott. Uxmal város épületeinek homlokzatait mészkőtömbökből alakították ki és bonyolult mozaikokkal díszítették. Gyakoriak voltak a kőből kialakított vesszőfonadék minták és az istenségek nagyméretű torz arcmásainak ábrázolásai.
Uxmal romváros épületei izgalmasabbak, mint Chichén Itza. Nem csak közelebb lehet menni a romokhoz, de némelyikbe akár be is lehet menni.
Délután kettő után nem sokkal végeztünk Uxmal felfedezésével, amikor úgy döntöttünk, hogy az ebédet egy helyi büfé szendvicsével oldanánk meg, hogy mielőbb elérjük új úticélunk: San Francisco de Campeche (röviden Campeche) nevű várost, mely Campeche állam fővárosa. (Szóval ma megint állam határt léptünk át: Yucatán államból Campeche államba.)
Egy nagyon cuki szállásunk van, bő 10 perc sétára a belvárostól, aranyos belső udvarról nyílik 10 apartman, medence, közös kis konyha (ha főzni akarnánk egy teát). A ház előtt tudunk parkolni is. Valamikor fél 4-4 óra között értünk ide. Akkor, a gyors becsekkolás után, ledobva a cuccainkat nagyjából egyből elindultunk a városba.
Campeche az első város, melyet 1540-ben a spanyolok a Yucatán-félszigeten alapítottak. A történelmi belvárosát 1999-ben az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította.
Nagyon más a hangulata mint amiket eddig láttunk. Kifejezetten rendezettek a házak is és az utcák is. Nincs szemét a közterületen, szélesebbek az utcák, nyitottabbak a terek. Az egyre gazdagodó várost már a 16. századtól kezdve kalózok egyre gyakoribbá váló támadásai érték. Főként ezek miatt folyamatosan épültek az erődítmények, falak és őrtornyok, melyek a belvárost védelmezték. Ma is számos régi építészeti emlék maradt meg, legtöbbjükben múzeumokat rendeztek be vagy egyéb kulturális célra hasznosítják.
Pont ma beszélgettünk róla, hogy ha el akarnánk költözni egy melegebb éghajlatra, akkor az tuti nem Mexikó lenne. De ma délután már azt beszéltük, hogy na jó ez a város azért sokkal élhetőbb és jóval közelebb áll hozzánk, mint amiket eddig láttunk. Bandi venne egy vitorlást és azzal megjáratná a turistákat, én meg üzemeltetném Campeche legjobb reggelizőjét olyan friss pékáruval, megpakolt szendvicsekkel és persze a legjobb kávéval, hogy mindenki odajárna…
Vacsira egy igazi olaszt nyomtunk a sétáló utcán.
Este nyugiban, időnkét bebóbiskolva nézegettük a képeket a szobában, meg írtam a blogot, amikor egyszer csak tök közelről fellőtt tűzijáték hangja vert életet újra belénk. Először nem is tudtuk, hogy ez mi, csak a hangra mentünk ki, és a felettünk jópár perces csinnadratta kivitt minket az utcára. A szálló egy kis téren van, a tér túloldalán szép katolikus templom előtte pedig mintha egy 40-50 fős esküvő lenne. De a lány m, akit ünnepeltek nem mennyasszonyi ruhában volt, hanem pirosban sok-sok díszítéssel. Vőlegény meg sehol. A lány neve fényfestéssel a templom falára kiírva, 12 fős zenekar, 8-10 felszolgáló pezsgős tárcával a kezükben kínálva a vendég sereget, hangosítás, torta, kaja, fotós, videós és minden. Nem igazán értettük, de az egyik felszolgáló fiút megkérdeztem és a lány 15-dik születésnapját ünnepelték. Egy régi maja hagyomány alapján mindmáig fontos ünnep a 15. születésnap Dél-Amerika országaiban, amikor a gyermek felnőtté válását ünneplik. Elsősorban a lányok esetében csinálnak ekkora partit.
A reggel nehezen indult. Tulajdonképp kényelmes az ágy, de minden behallatszódik az utcáról is és a folyosóról is. Én meg annyira éberen alszom, hogy ezekre mindig felébredek. Bandi nem érti, hogy miért nem alszom, szerinte hallgatózok éjszaka.
Szóval kissé fáradtan kelve lassabban készülődtünk el. De Bandi hozott reggelit, ami külön jól esett.
Aztán fél 10 körül lesétáltunk a kocsihoz (3 utcányira, sétálva 6 perc), majd a kocsinál eszünkbe jutott, hogy a töltő kábelünk fent maradt a szobába. Megpróbáltunk kocsival visszamenni a szállás közelébe (egy saroknyira lehet csak, mert a mi utcánk le van zárva) és felfutottam a cuccért. Végül mire újra irányba voltunk leküzdve a dugót és az egyirányú utcákat, addigra több mint fél óra elment. Végülis nyaralunk, nem rohanunk sehova.
Mára egy romot és cenote túrát terveztünk. A rom fix: Mayapán, a cenote nyitott volt. Mindketten keresgéltünk cenotékat a térképen, egy volt, amit mindketten kiírtunk, így egyértelmű volt, hogy azzal kezdünk. Az odafelé vezető úton kiolvastam, hogy ez nem egy hagyományos hely, hanem vezetett túra van egy kis történelemmel vegyítve és érdemes előre foglalni. Na, de ha már úton vagyunk, gondoltuk oda nézünk. Az előző csoport épp bement, majd egy órát kellett volna várnunk. Ezért inkább a helyi srác által javasolt falu széli, szomszéd néni kertvégi cenotéjéba ugrottunk be és közben kitaláltuk, hogy holnap reggelre fogunk az előző túrára beregisztrálni. A szomszéd néni cenotéja mélykék színű volt, nem volt annyira hideg mint az előzőek és klasszul le lehetett látni a vízben. Váltásban jöttünk / mentünk: vagyis mikor érkeztünk ment el egy pár, mikor meg mi mentünk épp jött két fiatal helyieknek tűnő pár.
A cenotés mártózás után elindultunk a Mayapan romokhoz. Mayapán egy ókori maja városrom, melyet az utolsó nagy maja fővárosnak tekintenek mielőtt a spanyolok meghódították a régiót.
Csakhogy lezárt utakba ütköztünk. Sajnos az odavezető utat épp felújítják így a rom területe is le van zárva átmenetileg, előre láthatóan egy hónapig (ezt az ott dolgozóktól tudtuk meg).
Ezért gondoltuk tovább megyünk a cenote túránkon. A következő állomást beütöttük a térképbe, majd az egyik lekanyarodónál tovább mentünk. De hamar feltűnt, sőt még rémlett is, hogy mintha ott nem is lett volna út. Bandi visszatolatott és láttuk, hogy valaha lehetett út, de az már rég volt, jelenleg kerítés volt meg sok elhagyott szemét. Mindegy, akkor menjünk tovább. Aztán néhány száz méterrel később mégiscsak lett egy út be balra, ami kiváltotta az előző lezárt utat. Itt viszont úgy jártunk, hogy jónéhány kilométer után egy végtelenül ciki földútra akart minket terelni a térkép. És onnan kellett volna még ezen az úton menni több mint háromnegyed órát. Na most márpedig Mérida alatt, délen egy egész nagy állami Cenote rezervátum van, ami több mint 219 ezer hektár területen helyezkedik el és cenote gyűrűnek is nevezik. Ezt tudva nem aggódtunk, hogy netán kihagyunk egy cenotét. Pláne, hogy csak Yucatán államban 7-8 ezer között van az ismert cenoték száma. Homún Méridától egy órányira fekvő kisváros ezen rezervátumon belül, ahol csak a településen több mint 365 cenote található, melyek közül több mint 20 cenote áll nyitva a nagyközönség számára is. Így aztán az volt a terv, hogy Homún felé vesszük az irányt. Az irány meg is volt, amikor Chunkanán nevű faluban megállított minket egy ember mutogatva az út széli táblára, amely 3 cenotét is hirdet. Bandi rábólintott, félreállt a parkolónak nevezett susnyásba, majd csatlakoztunk idegenvezetőnkhöz és férjéhez, a sofőrünkhöz, akik a saját “vasútjukon” vittek el minket mindhárom helyre.
A falu mellett volt régen egy henequen ültetvény, régi rakott kőkerítés maradványai mutatják a terület határait. Az ültetvény viszont elég nagy területű, így kellett nekik “vasút”, amin megoldották a termés szállítását. És ma minket is itt szállítottak. De szerintem nem csak a sínek voltak 150 évesek, hanem a kocsi is, amit egy paci húzott.
Azért az első néhány percben erősen gondolkoztam, hogy jó ötlet volt-e bizalmat szavazni az amúgy szimpatikus, korunkbeli párnak. De kedvesek is voltak, olyan cenotékba vittek, amilyet nem valószínű, hogy megnéztünk volna magunktól és még vissza is vittek minket a kocsihoz.
Az első hely egy aránylag nagy cenote volt az eddig látottakhoz képest, megmutatták aztán hagytak minket fürdőzni. Itt volt mosdó is, ahol át is lehet öltözni. A levezető lépcsőn és a cenote kiépítettségén látszott, hogy ezt egészen régóta használják. Érdekes volt belegondolni, hogy valószínűleg a tikkasztó melegben az ültetvényen dolgozó megfáradt emberek is itt frissítették fel magukat az 1800-as évek második felében.
A második és harmadik cenote közel volt egymáshoz és mindkettő jóval kisebb az átlagosnál, ráadásul mindkettőhöz elemlámpa kellett mert a fény csak azon a szűk résen jött be, ahol lementünk a lépcsőkön. Mindháromnak a vize melegebb volt, pedig kettő is 24 méter mély. A harmadik sekély volt, ott a legmélyebb pont is csak 3 méter, de több helyen annyi se. Izgalmas volt, fene se gondolta, hogy időutazáson is részt veszünk ma.
Már tulajdonképp az előző megállónk előtt éhesek voltunk, de hát ezekben a pötty kis falvakban kb semmi kaja. Ha van is étterem csütörtök délután nincs nyitva, de kifőzde sincs, sőt még a gyümölcsös is zárva volt. Szóval még mindig Homún felé tartva megláttuk az út mentén Cenote Barbarát, amit étteremmel együtt hirdettek. Maga a cenotejuk csak 4-ig volt nyitva mi meg 3/4 4-re értünk oda. Akkor már olyan éhesen, hogy mindenképp első kellett legyen a kaja. Na emiatt aztán le se fényképeztük, hogy mit ettünk.
És ugyan Barbara cenotéja bezárt, de az egy saroknyira lévő Cenote Pool Uinic-ot dicsérték a neten, szóval oda még betértünk. Ők este 10-ig nyitva vannak, amit furcsálltunk mert 5-kor zár 90%-ban mind. Itt egy barlangba mentünk le, emiatt ki volt építve a világítás is. Ez volt a megfejtése az este 10-ig tartó nyitvatartásnak. Nem túl mély vizű, tökéletesen tiszta hely volt, ahol még egy család fürdőzött rajtunk kívül.
Már bőven fél 6 után volt mire elindultunk visszafelé végül teljesen kihagyva Homúnt. De legalább a környékét felfedeztük.
Az utak elég ramaty állapotban vannak, koncentrálni kell vezetés közben mert két dolog fix: a kátyú az úton (általában csúnyán mélyek), meg a keskeny, aszfaltba látszólag beleolvadó fekvőrendőr. Este már nagy a forgalom, pláne Méridában. De rendben visszaértünk a szállásra, ahol észrevettük, hogy az eddig autók elől lezárt utcánkat megnyitották. Ez nekünk jó hír, holnap reggel könnyebben közel állhatunk kocsival a bejárathoz, nem kell a bőröndöket utca hosszat húzni a térköves utcán.
Mivel későn ebédeltünk, nem igazán voltunk éhesek, de a helyi palacsinta jellegű Marquesita-t ki akartuk még próbálni. Lesétáltunk a Fő térre, de eltűnt a tegnapi árus onnan. Persze nem kellett messzi menni máris két másikat találtunk. Én a hagyományos sajtosat ettem, Bandi nutellás-banános verziót tolt. Bandié volt a jobb, mert elég édes a tésztája, ami különben roppanósra van sütve. De lehet kapni nutellás-sajtosat is, ha valaki még inkább keverné az édeset a sóssal.
A szállásunk előtti kis téren kézműves árusok voltak, az alattunk lévő két étterem meg kiköltözött az utcára az asztalaikkal és zenészeikkel.
BandiBorso utazik 