A mai nap tanulsága: ha Spanyolországban kocsit akarsz bérelni vidd magaddal az irataidat… (meg úgy különben is).
Már otthon kinéztünk néhány helyet Barcelona környékén, amit gondoltuk egy bérelt kocsival könnyedén és kényelmesen bejárunk.
Reggeli után leadtuk a recepción a bőröndjeinket, mert egész későn este indult haza a repülőnk. A terv az volt, hogy 10 órakor felveszünk egy kölcsönzött kocsit és azzal elmegyünk két helyre is: a Montserrat hegyen lévő kolostort megnézni, valamint a Sitges nevű tengerparti városkát, amit külön ajánlottak nekünk a Barcelonából hazaköltözött barátaink.
Már tegnap este rájött Bandi, hogy nincs nála a jogsija, csak a személyi. És ugyan mindkettőnknek az iratai be vannak szkennelve a telefonjainkba, de ezt nem fogadta el a bérlős csávó, mondván ha megállít a rendőr, ő se fogja elfogadni.
Így aztán aránylag gyorsan kellett újratervezni. Mivel a montserrati kolostorba Bandi megvette online a belépő jegyet, így azt preferáltuk. És azt hamar átláttuk, hogy kocsi nélkül nem fog beleférni mindkét program.
Metróra, majd vonatra szálltunk, aztán pedig drótkötél pályás felvonó vitt minket fel a hegyre, ami kocsival 1 óra lett volna, tömegközlekedéssel 2 lett.
A Montserrat hegyén egy bencés kolostor áll, amely 880 körül épült. A kolostorok kívül az 1500-as években egy bazilika is épült, ami a napóleoni háborúk idején leromboltak. Újjáépítése viszont egészen 1970-ig eltartott. Gyönyörű a kilátás a hegyről, és maga az épületegyüttes is megér egy napot, hogy kiszakadjunk a barcelonai turista tömegből.
Délután vissza ugyanígy jöttünk, csak a metrót lecseréltük taxira, mondván négyünknek olcsóbb a taxi és kényelmesebb is.
Barcelonába úgy értünk vissza, hogy el tudtunk menni vacsorázni.
Olyan fél 8 körül indultunk ki a reptérre, ahova laza volt a forgalom, sőt a reptéren is flottul ment minden. Az extra időnket bridzs partival nyomtuk el. De aztán a 22:25-kor induló gépünk késve is ért be, és még Barcelonában is rá pakolt plusz késést, így 1 és negyed órával később indultunk. Ebből azért valamennyit behozott, de majd 3 óra volt mire hazaértünk Érdre.
Mikor novemberben befoglaltuk a repjegyet még eszembe nem jutott volna megnézni, hogy mi lesz május első hétvégéjén Barcelonában. Aztán egyszer csak, ki tudja milyen oknál fogva rákerestem a barcelonai futóversenyekre. És legnagyobb örömömre egy 10 kilométeres össznépi futást hirdettek vasárnap reggelre, amire csak regisztrálni kell, nehogy ne férjek bele a 33 ezer fős induló keretbe. A teljesen ingyenes futást az egyik nagy áruház lánc, a Corte Inglés szervezte idén 44. alkalommal. A rajtszám mellé kaptunk egy ingyenes jegyet a tömegközlekedésre.
Én reggel már 6-kor fent voltam, aztán 7 után Bandival lementünk reggelizni, majd elindultunk metróval a 10 megállónyira lévő rajthoz. Amikor felszálltunk a metróra tök jó érzés volt, 90%-ban mindenki, aki a metrón volt jött a futóversenyre. Egyértelmű volt a ruhájukból és a rajtszámból, ami már vagy rajtuk volt az embereken, vagy a kezükben cipelték. A jó érzés kezdett múlni, ahogy a megállók fogytak, ugyanis egyre többen és többen lettünk a metrón. 2 megállóval a célunk előtt, a megállóból valamiért nem indult tovább a metró. 5 perc várakozás után bemondtak valamit, és jónéhány ember le is szállt, elindulva gyalog a rajthoz. De nem mindenki. Ellenőriztük és látszott, hogy max 15 perc odaérni és van még 20 percünk, így mi is inkább leszálltunk és gyalog mentünk tovább. Jó volt ez bemelegítésnek.
Egy 8 sávos sugárútról indították a futókat úgy, hogy az út teljes szélességében a miénk volt. Ahhoz képest, hogy 33 ezer ember volt együtt, nem volt kellemetlen, sőt a hangulat kifejezetten jó volt.
Egy célt tűztem ki, bár nem tudtam, hogy sikerül-e teljesíteni: 60 percen belül lefutni a 10 km-t, ami eddig még sose sikerült. De egy ilyen helyzetben a többi futó húz, lelkesebb az ember, könnyebben mennek a kilométerek. Az útvonal emelkedő mentes, kellemes volt, és ugyan volt szakasz, amikor “csak” négy sávos úton mentünk, de akkor se volt tömeg, mert addigra eloszlott a nép.
Sikerült a célom, 58:26 perc alatt futottam be, a 33 ezer futóból 8.544-dik lettem. De ami még szebb statisztikailag, hogy a 45-50 év közötti nők között 122-dik lettem a 805 női futóból.
Bandi várt a célban, de ott már olyan tömeg volt, pedig nagyon nagy a tér, ahova beértünk, hogy aránylag hamar tovább indultunk. Innen már séta távolságra voltunk a szállástól.
11 óra után tudtunk elindulni a Poble Espanyol nevű falu múzeumba, ami az 1929-ben megrendezett világkiállításra épült. A spanyol művészeti életet és Spanyolország különböző tájainak építészeti hagyományait mutatja be egy elég nagy területen a múzeum. A 117 különböző épület jó részében kézműves boltok vannak, így a kultúra mellett a vásárlásnak is lehet hódolni. De mint egy igazi faluban van étterem több is és kávézó meg fagyizó is.
15 óra után jöttünk el, a Catalunya térig szereztünk egy fuvart. Délelőtt taxit kb semennyire nem lehetett fogni a Ramblán, így akkor metróztunk, visszafelé meg Ubert használtunk.
A Catalunya téren (ahol a futóverseny is véget ért) elváltunk Bandi szüleitől, mi egy kicsit vásárolni szerettünk volna. Már a téren kiderült, hogy az a 3 üzlet amibe én bementem volna zárva van vasárnap. Ezért aztán maradt a Ramblán való csavargás hazafelé.
A szálláson tartottunk egy két órás csendespihenőt, majd este 6-kor összeszedtük magunkat és visszamentünk a környékünkre sétálni meg vacsorázni.
Na ezek után már csak egy bridzs partira maradt energia.
Nyugis kelés és kényelmes reggeli után, 10 óra körül elindultunk Gaudinak a Batlló házát felfedezni. 1906-ban egy már meglévő épületet tervezett át Gaudí Joseph Batlló felkérésére. A ház a Világörökség része.
Anno 9 éve is voltunk itt, de Encsiék szerettek volna bemenni, emiatt lett ez az első program ma.
Míg korábban csak simán volt egy féle belépő, addig ma már 3 féle van, attól függően drágul, hogy mit tartalmaz. Nem olyan nagy a különbség a három jegy között, ezért inkább a drágábbat vettük.
Annyira elidőztünk a házban, hogy kijövet egy kávéra vágytunk, amit végül egy szuper fagyizóban ittunk meg, amihez természetesen vettünk fagyit is.
A Batlló háztól nincs messze Milá ház, ami szintén Gaudí nevéhez fűződik, de ezt már csak kívülről néztük meg.
Délután visszatértünk a szállásra, lepihentünk egy csendespihenőre, majd bő egy órával később Encsiékkel elmentünk oda, ahol tegnap futottam, hogy megmutassuk nekik a város homokos tengerpartját, ahol már péntek délután is nagyon nagy élet volt, de így szombat délután végképp. Egy késői ebéd vagy egy korai vacsora pont jól esett útközben a parton ülve, fürdőzve a napsütésben. Fújt a szél, de erősen sütött a nap.
Este 7 után értünk vissza a szállásra, ahol a lobbyban bridzs partival zártuk a napot.
Ahhoz képest, hogy mennyire voltunk fáradtak, fél 11 után aludtunk el tegnap este.
Reggel igyekeztünk a szálláshoz kapott reggelire, mivel 9 órára volt jegyünk a Sagrada Famíliába.
Ez az a hely Barcelonában, ahova mindenképp előre meg kell venni a jegyet annak érdekében, hogy biztos legyen a bejutás. Online megvehető: sok helyen árulnak jegyet, de szerintünk a legideálisabb letölteni a Sagrada Familia applikációt és abban megvenni a jegyet, majd azon belül ingyenesen letölthető a magyar nyelvű audio guide. Választható a toronyba való feljutás is extra árért.
Mi reggeli nyitásra vettük a jegyet, mert akkor még kevésbé van tömeg, valamint a fények is gyönyörűek (bár szerintem az minden napszakban gyönyörűvé teszi a templomot, csak mindig másképp).
Taxiba vágtuk magunkat, mert sétálva 45 percet írt, így meg 10 euróért elvitt négyünket kényelmesen.
3/4 9-kor már ott voltunk, először kívülről csodáltuk meg, majd bemenve maradt újra tátva a szánk. Emlékeztünk, hogy gyönyörű, de ez pont olyan szép, hogy mindig rá fogunk csodálkozni.
3 órát voltunk ott, nem tudtunk betelni a látvánnyal. Persze közben a toronyban is jártunk, ami mérsékelten izgalmas. A végén, mikor eljöttünk már bent is és kint a templom előtt is olyan tömeg volt, hogy újfent megállapítottuk, nagyon jó, hogy nyitásra érkeztünk.
A Sagrada Familia közvetlen közelébe Bandi talált egy jó értékelésű tapas bárt, ahova be is ültünk megpihenni és ebédelni.
Sétálva indultunk el visszafelé a szállásra, útközben hol egy-egy épületre rácsodálkozva, hol pedig egy kávéra megállva.
A visszaúton minimális kerülővel útba esett a Banksy Múzeum. Banksy egy korombeli Angliában élő srác, akinek valódi személyazonosságáról csak találgatnak az emberek. Különben pedig politikai aktivista és graffiti művész egyben. Alkotásainak, melyeket különböző városok utcáin, falain hagy társadalmi és politikai üzenete van mindig. Munkáját és alkotásait sokan csak vandalizmusnak tartják, rengeteg művét eltávolították már. A múzeum 3 szinten, majd 900 nm-en több mint 130 alkotását mutatja be.
Délután 3 óra után jöttünk ki a múzeumból és egyenes út vezetett a szállásig. Encsiék lepihentek, mi pedig kimentünk úgy a tengerparti részre, hogy Bandinak béreltünk egy rollert én meg futottam edzés gyanánt.
Majd még egy rollert bérelve elmentünk csavarogni, illetve van egy spanyol kis manufaktúra (Brava Fabrics), ahonnan Bandinak szoktam néha rendelni tök jó mintájú ingeket, és az ő barcelonai üzletüket is megnéztük ahonnan aztán néhány új darabbal jöttünk el, rollert leadtuk és sétálva, közben mindenfelé csavarogva vacsorázni mentünk.
Visszafelé betértünk egy művészeti shop-ba, ahol az eladó lány kedvesen, barátságosan fogadott minket, angolul jelezve, hogy bármit szeretnénk, csak szóljunk. Mondom Bandinak, tuti magyar, totál olyan akcentusa van. Nézegetjük a képeket, kérdez még hármat, majd megkérdezi honnan jöttünk. Mire mondjuk, hogy Magyarország már válaszolja is magyarul, hogy tudta, tök olyan az akcentusunk.
Az eredeti repjegyünk estére szólt, de a légitársaság addig variált, míg végül már reggel 7-kor a felhők felett voltunk. Vagyis korán keltünk, és előtte keveset aludtunk. De gondoltuk nincs ezzel gond, hiszen így majd egy egész nappal kiegészül a nyaralás.
Négyesben, Bandi szüleivel vágtunk neki a következő 5 napnak. Nincs kapkodás, nincsenek kötelező körök, max a Sagrada Familia, mondván, hogy az azért sokat változott az elmúlt 9 évben is, nemhogy az elmúlt 30-ban.
Mi 2015-ben voltunk Barcelonában egy pár napot, Bandi szülei viszont 1993-ban és akkor is csak egy napot.
A szállásnak írtam előre, hogy ha lehetséges, akkor letennénk a kis bőröndjeinket délelőtt, így a reptérről taxival a szállásra mentünk legelőször. Fél 11-kor már túl is voltunk a bőrönd kérdésen, a recepción volt külön hely a korán érkező és későn távozó vendégek csomagjainak.
Nyugodt tempóban elsétáltunk felfedezni a közvetlen környékét a szállásunknak, ami a La Rambla sétálóutca egyik tengerparthoz közeli mellék utcájában van. Csavarogtunk a La Ramblan, a kikötőben, közben kávéztunk, majd ebédeltünk egy Tapas bárban.
Ebéd után azért beütött kicsit a kaja kóma és a minimál alvás miatti szieszta utáni vágy kombója, így abban reménykedtünk, hogy a szálláson megkapjuk a szobáinkat. Visszasétáltunk, de csak egy szoba volt kész… Encsiék picit lepihentek, mi meg kettesben újra csavargásra adtuk a fejünket.
Egyszer csak eszembe jutott, hogy megnézhetnénk, hogy holnap délután hol kell majd felvenni a vasárnapi futó versenyhez a rajt számot. Megkerestük és gondoltuk megpróbáljuk felvenni (bár se személyi, se útlevél nem volt nálunk, miközben azt írták e-mailben, hogy az majd fog kelleni), de végül ez nem volt gond, név alapján simán kiadták. Kaptam vasárnapra ingyen tömegközlekedési kártyát a rajtszám mellé, viszont biztosítótűt nem adtak a rajtszám rögzítéséhez, ami persze csak visszafelé sétálva tűnt fel. Ilyenkor jön rá az ember, hogy 4 kis filléres tű milyen fontos is lehet. Bandi viszont szemfüles volt és a visszaúton talált egy kínai boltot, ahol ugyan 60 darabot kellett egybe megvenni, de volt!
Aztán lett nekünk is szobánk délután 4 órára, így mi is becuccoltunk. És harmadjára is elindultunk a városba. Amikor délután kettesben sétáltunk, akkor rájöttünk, hogy a bazilika itt van 3 perc sétára tőlünk, de aztán direkt nem mentünk be, hogy majd Encsiékkel együtt menjünk. Szóval ide indultunk elsősorban. Mikor kijöttünk Bandi jelezte, hogy itt voltunk 2015-ben. (Bevallom nem rémlett, de visszanéztük az akkori blogot és ugyan csak 2-3 képpel és fél mondattal, de ott volt.)
A bazilika és környéke után elsétáltunk a Picasso múzeumba, de sajna oda már mára minden jegyet eladtak, így nem tudtunk bemenni. És egyre hűvösebb lett, mi meg a délutáni napsütéshez voltunk öltözve, ezért visszamentünk a hotelba. Végül egy kis bridzs partival húztuk ki az időt alvásig, bár mind a négyen laposan pislogva ültünk a kártyáink felett.
És akkor most jöjjön a mi véleményünk Mexikóról, jobban mondva a Yucatán-félszigetről. Azért mondom, hogy inkább csak a félszigetről, mert ez a része az országnak annyira a turizmusból él, hogy valószínűleg más képet kaptunk az országról, az emberekről, a közbiztonságról, mintha egy kicsit beljebb merészkedtünk volna.
Az emberek abszolút kedvesek, mosolygósak. Örülnek, ha köszönsz, de általában előre rád köszönnek. Könnyen ismerkednek, és nagyon értékelik, ha megszólalsz spanyolul. Nem gondolom, hogy olyan szinten beszélnék már spanyolul, de majd mindenki megdicsért. Szerintem ebben inkább az volt, hogy értékelték az igyekezetem.
Tudtuk, hogy ők nem magasak, de most már azt is tudjuk, hogy meglepően alacsonyak. Emiatt végképp nem értjük, hogy miért van MINDEN faluban (még a két utcás faluban is!) fedett kosárlabda pálya. Miért?
Egyetlen egy magyarázatot találtunk, de ez teljes mértékig megalapozatlan, tudományos és történelmi kutatások nélküli gondolat: már a Maja romvárosokban is mindenhol volt egy adott labdajáték pálya, ami a kosárlabda egyfajta elődje lehetett.
A félszigeten mindenhol ott van a rendőrség, villogó autóval járnak (mindig villog, nem csak akkor, ha dolog van), sétáló utcában, tereken, plázákban jelen vannak. Sőt egy kicsit erőt fitoktatóan a platós autóikon hátul a platón mindig áll két terepszínű egyenruhába öltözött szolgálatos gépfegyverrel a kezükben. A közbiztonság abszolút jó.
Ahhoz képest, hogy az első napok egyikén találkoztunk egy kint élő magyar nővel, aki eléggé leszólta a helyiek vezetési stílusát, nekünk nagyon pozitív volt a tapasztalatunk: türelmesek, beengedőek, nem anyáznak. A dudát kétféleképpen használják: az egy hosszú, az a rászólás a másikra, a két-három rövid pedig a köszönöm, vagy a gyere, beengedlek. Több a rövid duda, mint a hosszú. A szabályokat részben tartják be: dupla záróvonalon rendőr mellett gond nélkül megfordul. Cserébe mikor mi mentünk be egyirányú utcába, akkor se volt fejvesztés, csak kézzel mutatva jelezték, hogy a másik irányba kellene haladni. Balesetet kettőt láttunk a három hét alatt: az egyik egy kamion állt az út szélén leborulva a rakománya. Talán ki is volt gyulladva. A másik meg egy dugósabb részen egymásba csúszott két autó. Ez szerintem tök jó arány.
Viszont az utak minősége mérsékelten jó, és ebben a kevésbé turistás terület végképp alul teljesít. Eleve a keskeny és sokszor aszfaltba elbúvó, már-már láthatatlan fekvő rendőrök mennyisége iszonyat sok (ez így természetesen túlzás, mert persze, hogy látszik, ráadásul ki is vannak táblázva, de sokszor benéztük, pláne az elején), és a kátyúk is ott vannak mindenhol.
Kevés a szép ház, azt gondolom, hogy a lakóépületeken mutatkozik meg leginkább a szegénység. Rengeteg a falfestés, grafiti a házak oldalán ezzel színesítve a várost. És ezek a képek mind jók, egytől egyig!
A három hét alatt egyikünk se járt koszos vécében! Mindig mindenhol tök tiszta klotyó várt minket.
Mi nem vagyunk azok a szuper gasztró emberek, (de ez szerintem hamar átjött már), akik mindenhol a legjobb éttermeket keresik és szeretnek nagyokat zabálni. Mi azt szeretjük, ha nem vagyunk éhesek. Persze szívesen felfedezzük a helyi kajákat, és van ami közelebb áll hozzánk, valami kevésbé. Erre most én azt mondanám, hogy kevésbé.
Árak: a félszigeten nagyon is tisztában vannak vele, hogy a turista úgyis megfizeti. Ha nem az első, akkor majd a második. A szállás, a kaja, a belépő egyértelműen eszerint vannak árazva. Itt is azt láttuk, hogy ahogy mentünk egyre beljebb a félsziget kevésbé felkapott területeire úgy lett minden olcsóbb. Míg mondjuk voltunk 250 pesóért is cenotéban, addig voltunk 50 pesóért is. És igen, volt a kettő között különbség, de nem ötszörös.
És akkor a végére egy kis statisztika:
21 napot voltunk a félszigeten,
10 különböző szállást vettünk igénybe,
17 várost fedeztünk fel
9 maja romban jártunk,
15 cenotéban mártóztunk meg
196 km-t gyalogoltunk és
2857 km-t tettünk meg a bérelt kocsival
Különben meglepően kevés magyarral találkoztunk és az is mind pozitív élmény volt.
Összevetve mindent mi azt mondjuk, hogy klassz hely Mexikó, biztonságos a Yucatán-félsziget.
Engem még sose bántott kutya, ez a tegnapi eset emiatt is, meg a fájdalom miatt is mélyen érintett. Nehezen aludtam el, ha becsuktam a szemem, akkor láttam, ahogy jönnek a kutyák felém csaholva… Tényleg csak azt tudtam mondogatni magamban, hogy meg fog gyógyulni és majd Bandi mellett Pogo és Boogie megvigasztal.
Napközben ha megláttam egy kutyát (még amikor a golf kocsival mentünk is, vagy ha pórázon sétáltatva láttam), berándult a gyomrom.
Keveset aludtunk, már csak azért is mert kétszer is rosszul voltam az éjjel. És nagyon vártam a reggelt, mert átázott a kötés a lábamon, meg mert látni akartam a sebeket. Tudni akartam, hogy elkezdett gyógyulni.
Reggel 8-ra hívtak minket vissza a kórházba. Flottul ment minden, bár doktor nem látott, egy határozottabb ápolónő mosta át és kötözte újra a sebeket miután megröntgenezték a lábujjam. A lábujj repedt, nem tört – ha jól értettük az angolul minimálisan beszélő röntgen dokit. Persze az is lehet, hogy azt akarta mondani, hogy csak kicsit tört el. Mindenesetre eszerint jártunk el, amikor levettem a kötést és minimál rögzítésre visszatértünk, hogy a cipőt fel tudjam húzni. Ráadásul a lábujjam fájdalma már bagatell az alsó lábszáramhoz képest. De! a sebek eggyel szebbek, mint tegnap! Mondjuk még mindig van amelyik vérzik.
A kórházból kb 10 órakor jöttünk el, akkor egy új tempót felvéve (az én új tetű tempómat), összepakoltunk (elsősorban Bandi), Zsófiékkal ittunk egy elköszönős limonádét, majd a bérelt szuper golf kocsinkkal elmentünk a komp kikötőbe. Furcsa volt, a szigeten tök sok helyen volt elterelés, de annyira időben indultunk, hogy ma semmi sem zavart meg minket, sőt az elterelés miatt láttunk új részeket is.
Isla Mujeresről dióhéjban, ha már itt voltunk két napot. Spanyolul “Nők szigete”, ugyanis Kolumbusz előtti időkben a sziget a szülés és az orvostudomány maja istennőjének, Ixchelnek volt szentelve. Amikor a spanyolok a 16. században megérkeztek, “Isla Mujeres”-nek nevezték el a sok istennőkép miatt a szigetet.
A Nők Szigete a Mexikói-öböl és a Karib-tenger találkozásánál terül el, Cancúntól fél órára komppal. Körülbelül 7 kilométer hosszú és 650 méter széles. Olyan kicsi, hogy nagy eltökéltségem volt mielőtt megérkeztünk, hogy én lefutom a Mujeres kört. A 2010-es népszámláláskor a szigetnek 12 642 lakosa volt.
Története során nagyon kevés erőszakos bűncselekményről számoltak be a szigeten, ami miatt a sziget jó hírnévre tett szert, a lakosság és a turisták biztonsága pedig szokatlanul magas. A legnagyobb veszélyt a sziget lakóira a trópusi viharok és hurrikánok jelentetik. (A turistákra meg a kutyák!)
A maják a sziget által termelt sót kiaknázták a “salinákban” (kis belső lagúnák). A sót nemcsak élelmiszerek és gyógyszerek tartósítására használták, hanem általánosan elfogadott pénzeszközként is az áruk kereskedelmében az egész maja régióban. A sziget az 1800-as évek elején a kalózok kedvenc megállóhelye is volt.
Az 1970-es évek óta a közeli Cancúnnal együtt jelentős turisztikai fejlődésen ment keresztül a sziget.
A turisztikai ágazat többi részéhez hasonlóan az Isla Mujeres-t is gazdaságilag tönkretette a COVID-19 világjárvány, bár a betegek és elhunytak száma viszonylag alacsony maradt a szigeten.
Általánosságban elmondható, hogy a sziget lakossága télen csökken a turizmus csökkenése miatt. A sziget jó néhány lakója naponta komppal megy Cancúnba, hogy iskolába vagy munkába járhasson.
Átérve Isla Mujeresről Cancúnba a délben induló komppal volt időnk egy kicsit ebédelni. Nem vágytunk nagy kajára, ketten ettünk egy kis diétás csirkemellet rizzsel és salátával. Majd taxival kimentünk a reptérre és szuper nyugiban végigmentünk a kötelező körökön. Este hatkor indult volna a gép, de bő egy órával később szálltunk fel. Ez azért vált innentől izgalmassá, mert Frankfurtban eredetileg szűk két óránk volt átszállni, így viszont a menetidő szerint már csak 45 perc maradt. A frankfurti reptér meg baromi nagy, ezt tudom 15 éves korom óta.
Amikor adtuk fel a bőröndöket rákérdeztünk, hogy van e bármi esély egy magasabb osztályú jegyre becserélni a repjegyünk, hivatkozva a lábamra. Sajnos nem volt szabad hely, így maradt a Premium osztály, ami persze még mindig jóval kényelmesebb mint a turista. Ráadásul most nem bíztuk a véletlenre, kifizettük az ülés árát, nehogy random távol rakjanak egymástól minket. A bőrönd felvevő lány viszont egyből felajánlotta, hogy Frankfurtba intéz nekem egy kerekesszéket. Alapból nem vágytam rá, inkább botorkáltam a magam lassú módján, de belegondolva, hogy a 11 órás út után ez jól fog esni, pláne hogy tényleg nagyok a távolságok azon a reptéren, így megköszönve igent mondtunk rá.
Hazafelé a hosszú járat még mindig nem Lufthansa volt. Totál nem vagyunk hozzászokva, hogy a Lufthansa oldalán megveszünk egy oda-vissza repjegyet, és a négy járatból hármon tök más légitársaság logója van. Most az Eurowings Discover repcsijével jöttünk. Szerintem jobb volt mint a kifelé menő Austrian Airlines.
Este 9-kor már fellőtték a pizsamát mindenkinek a repülőn. Csendben, bekuckózva majd mindenki aludt. Én szűk 6 órát, Bandi bő 6 órát aludtunk kisebb forgolódós, kényelmes pozíciót kereső megszakításokkal. Frankfurtba végül másnap (29-én) egy bő félórás késéssel érkeztünk. Így maradt szűk másfél óránk az átszállásra. Ezt belső, reptéri transzfer nélkül nem tudtam volna megfutni az tuti. Olyan nagy a reptér, hogy így is 3 különböző kocsival, egy vonattal és egyszer meg kerekesszékkel vittek. De profin nyomták mindannyian, elértük a budapesti gépet, bár mi szálltunk fel utolsóként.
A szoba kicsit nyirkos sajnos. Jól néz ki, de nem igazán a kivitelezés csúcsa. Ez is és a lábujj fájás is nehezebb alvást okozott, de azért 8 után ébredtünk.
Semennyire se kapkodtunk reggel, 11 óra volt mire végeztünk a reggelivel. Ez az utolsó teljes napunk Mexikóban, holnap este indulunk haza. Tulajdonképp mára már nincs terv, csak élvezni a szigetet, a golf kocsit, a napot, a semmittevést, a random jött program ötleteket.
Reggeli után elmentünk golf kocsival és a két magyar lánnyal, Zsófival és Barbival a déli partra körbenézni (tegnap este a sziget északi oldalán jártunk).
Visszafelé megnéztük Isla Mujeres temetőjét.
Majd egy olyan beach-re mentünk, amiről hallottuk, hogy tök jó, minden van: eszem-iszom, zene, medence, szép part. Alapvetően csak a kaja és ital fogyasztásért kell fizetni, különben meg érezd jól magad. Itt is ebédeltünk és élveztük a napot.
Aztán délután visszamentünk a mi szállásunkhoz tartozó tengerpartra, ahol Bandi elaludt, Barbi könyvet olvasott, mi meg Zsófival elindultunk sétálni a tengerparton. Tulajdonképpen jobbra – balra el lehet sétálni és akkor más szállások és éttermek tengerparti szakaszain lehet sétálni. Ahogy így sétáltunk elértünk egy elhagyatott régi beach bárt, még le is fotóztam. Majd volt ennek az elhagyatott területnek egy mólója, amire kisétáltunk, végén leültünk dumálni. Aztán egy 10-15 perc múlva mondtam Zsófinak, hogy menjünk nehogy napszúrást kapjunk. Felálltunk, elindultunk vissza a mólón, és mikor kb majd visszaértünk a homokos partra, ugatva – futva jött felénk három kutya. Én először rájuk ordítottam hogy marad (de úgy tűnt ezek nem értenek magyarul), majd láttam h nincs mese menni kell. Zsófi hamarabb kapcsolt, ordított h fussunk a víz felé. Engem ketten is elértek, míg neki sikerült beugrani a vízbe. Én valahogy lerúgtam magamról a kutyákat, majd futottam a víz felé a móló végébe, hogy mentsem a menthetőt. Sajnos a fényképezőgép a kezemben volt, azt gondolom, hogy nem tett jót neki a sós tenger…
A lábamnak viszont biztos jót tett a gyors sós vizes kezelés. Eleinte nem is mertünk kimenni a vízből, kézen-fogva a vízben botorkálva (leért a lábunk) indultunk vissza a mi tengerparti szakaszunkra. Aztán Bandi meg Zsófi hamar elvitt az 5 percre lévő kórházba, ahol egyből kezelték a sebeimet. 8 harapás (jobb alsó lábszáron 5, balon 3). Kaptam antibiotikumot meg fájdalomcsillapítót, de holnap reggel vissza kell mennünk: oltásra, kontrollra, meg költözésre. A doktornő is és a két ápoló nagyon nagyon kedvesek voltak. Persze kiszúrták a tegnapi lábujjam szépséges színátmenetét, így azt is rögzítették, mert szerintük is eltört. Viszont csak holnap reggel tudják röntgenezni, mert az a doki ma már nem volt bent.
Egy dolog eléggé bosszantó: ahogy menekültünk a vízbe, természetesen ordítva a kutyákkal meg egymásnak ezt a szomszéd strandon hallotta egy nő, aki aztán odahívott minket magához és ő mondta, hogy ezek a kutyák mindig itt vannak, és védik ezt az elhagyatott területet. Oltott kutyák, de azért menjünk orvoshoz. Viszont sehol semmi nem jelezte, hogy oda nem szabad menni, kerítés nem volt, nem volt tábla, hogy privát terület, nem volt tábla, hogy itt kutyák vannak, ne gyere ide.
Amikor visszaértünk a kórházból, akkor a szálláson összefutottunk egy Amerikában élő olasz dokival, aki végtelenül kedves volt, kérdezte, hogy mi történt. Elmeséltem, majd kérdezte, hogy milyen gyógyszert kaptam. Azonnal ellenőrizte, hogy az a hatóanyag e, ami kell állat harapás esetén. Megnyugtatott, hogy ez kell most nekem és, hogy minden rendben lesz.
Reggel összeszedtük magunkat meg a gönceinket, mivel indultunk tovább Playa de Carmenből. Ma meg kellett válnunk az autónktól, amit 17 napig használtunk, emiatt próbáltam úgy pakolni, hogy a kocsi leadás után ne legyen túl bonyolult az élet, ne kelljen különböző szatyrokkal vacakolni. A terv az volt, hogy először Cancúnba megyünk, ami egy óra vezetésre van Playa del Carmentől. Ott anno találtunk egy bevásárló központot közel a kocsi bérlős helyhez. A kocsit elég volt du fél 2-kor leadni, ezért arra gondoltunk előtte még egy kicsit shoppingolunk. Aztán, ahogy tartottunk a Cancúnba bevezető úton Budaörs-Biatorbágy magasságában megláttuk a helyi Premier Outletet hirdető táblákat: Go Grand Outlet. Az út túloldaláról lehetett bekanyarodni, de az autóúton elég sűrűn vannak visszafordulók. Fél 11 volt, de itt a boltok jelentős része csak 11 órakor nyit. És hát az Outlet sem volt kivétel. Félreálltunk, hogy a neten ellenőrizzük mégis mennyire lesz nekünk jó ez a hely, majd úgy döntöttünk várunk fél órát. Aztán ahhoz képest, hogy kb semmit nem vettünk mégis sikerült majd két órát elbillegni az üzletek között. Egy jó fagyival zártuk a csavargást.
Bementünk Cancúnba, ledobtuk a kocsit és tökéletesen kiszámoltuk, hogy a két órakor induló kompot, ami ráadásul a hotel zóna végéből indul kényelmesen elérjük. Annyira kényelmesen elértük, hogy még ebédelni is tudtunk, mivel ritkították a járatokat, mondván nincs elég turista. Szóval nem kettőkor, hanem csak háromkor indult a komp. De hát ezen már nem szabad bosszankodni, még akkor sem, ha 4 perccel maradtunk le az előző kompról. Végülis az elmúlt napokban elég spórolósan kajáltunk, épp ideje volt enni valamit.
A hajó max 10%-ig volt feltöltve, de nekünk mégis sikerült társakat találni a selfie-hez.
Mivel még mielőtt áthajóztunk volna Isla Mujeresre megálltunk még egy helyen összeszedni az utasokat a komppal emiatt kicsit hosszabb volt az útidő. De fél 5-re a szálláson voltunk a bérelt golf kocsinkkal.
A komp kikötőben míg én elrohantam pisilni, addig Bandi előtt elment két csaj, akik magyarul beszéltek. Mikor visszaértem mesélte, hogy hallott magyar hangokat.
Aztán a szállásra én mentem csak be, bejelentkezni és a két magyar lány épp végzett ugyanott a bejelentkezéssel. Egyből tudtam, hogy ez ugyanaz a két lány, mint akikkel a Bandi futott össze a kikötőben. Köszöntem nekik, kicsit dumáltunk, majd mentünk a dolgunkra.
Nagyon aranyos dzsungel részen kell bejutni a szobánkhoz. Lepakolás után kisétáltunk a szállás tengerpartjára. Naplemente, koktél, magyar csajokkal találkozás, jó dumálás, majd egy lábujj törés. Nem is értem, hogy hogyan történt. Felálltam, hogy kisétálok a mólóra képet készíteni, és belerúgtam valamibe, ami irtóra fájt ugyan, de kb ha egy kavicsba rúgunk bele is baromira tud fájni, szóval nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Gondoltam majd elmúlik.
Aztán a naplemente után megbeszéltük a két újdonsült barátunkkal, Barbival és Zsófival, hogy bemegyünk még a “városba”. Meglepően nem volt nagy élet. Azért beültünk egy helyre egy-egy sör mellé és tovább folytattuk a beszélgetést egyre több közös pontot találva.
Mikor visszaértünk éreztem, hogy nem stimmel a lábujjam, így gondoltam megvizsgálom a cipő és a zokni levétele után, de nem igazán kellett vizsgálni mert olyan lila és ronda volt. (Bal lábfej, negyedik lábujj). Mivel Zsófiról kiderült az este folyamán, hogy egészségügyis, ezért bátorkodtam neki is megmutatni, és osztotta a véleményem, miszerint ez eltört. Zsófi a középső lábujjamhoz rögzítette a töröttet, ezzel támogatva a gyógyulást. Tulajdonképp azon túlmenően, hogy bevettem rá erősebb fájdalomcsillapítót max annyit tudok tenni, hogy örülök neki, hogy ez nem az első napok egyikén történt.
Van a Kék Zászló (Blue Flag), melyet olyan strandok és kikötők kaphatnak meg, amelyek betartanak bizonyos víztisztasági és szennyvízkezelésre vonatkozó előírásokat. Ez egy Franciaországból induló program 1985-ből, de ma már világszerte menő dolog, ha egy tengerparti szakasz megszerzi a Kék Zászló kitüntetést. Playa del Carmennek is van ilyen strandja, ahol reggel fél 8-kor már mozgolódtak a helyiek, gondolom leginkább a hétvége miatt.
9 órakor indultunk el a Cobá-i romokhoz szendvicsekkel meg kávéval felpakolva. Mivel a mára tervezett búvárkodást lemondtuk és felszabadult ez a nap, úgy gondoltuk, hogy ezt a romot még felkeressük, ami azért maradt ki mert nem esett útba, de alapvetően majd mindenki ajánlotta.
Tulum felé vissza kellett autózzunk másfél órát, sőt Tulumtól még a sziget belseje felé mentünk vagy 50 km-t.
Majd 11 volt mire odaértünk, mert Tulumban pénzt felvenni álltunk meg, utána meg egy útmenti kerámiásnál.
Cobá 200 és 800 között az egész maja világ egyik legnagyobb városa volt, mígnem nagy riválisa, Chichén Itzá át nem vette a vezető szerepet a térségben és az irányítást Cobá felett. 1000 után a település hanyatlani kezdett, és bár 1200 és 1500 között még valamennyit visszanyert jelentőségéből, ezután teljesen elhagyták. Mintegy 70 km²-es területén több épületcsoport helyezkedik el, amelyeket a maják által épített olyan utak kötnek össze egymással, melyek, a vízszintes terepen környezetéből többnyire kiemelkednek és ugyancsak ilyen utak vezetnek közeli kisebb településekre is, amelyek valószínűleg Cobá alárendeltjei voltak. Általában két, akár fél méter magasra emelt kőfal szegélyezi, a falak között levő űrt kőtörmelékkel töltötték ki. Ezt az utat nevezik sacbé-nak, ma egy részük elhanyagolt, vadon által benőtt, más részüket viszont továbbra is használják, némelyiket modern utak és vasutak alapzatába építették be.
Fél 2 körül végeztünk, de olyan nagy a terület, hogy gyalogoltunk 6,5 kilométert. Mondjuk biciklizhettünk volna is, vagy triciklivel vitethettük volna magunkat. Más maya romnál ilyen lehetőség nem volt, ebből is sejtettük, hogy nagy a terület.
Másik úton indultunk vissza, mert kinéztem egy maya család cenotéját, a Cenote Actun Zots nevű helyet, gondolván, hogy délután ott megmártózunk. Ráadásul jó meleg is volt ma: 30 fok.
Végtelenül jól jött ki: mikor megérkeztünk, akkor indult el egy 8 fős csapat, mert már kifürödték magukat: ismét kettesben cenotéztunk. Nekem eléggé hideg volt a vize, de Bandi alaposan felfrissítette magát. Csináltunk képeket, Bandi ugrált néhányat, majd jött két 10 fős társaság meg egy család. Ugyan még csak fél órája voltunk ott de mivel hideg volt a víz meg a levegő is sokkal hűvösebb egy cenotéban, így elég is volt és elindultunk.
Fél 5 körül mikor hazaértünk felmentünk a tetőteraszra, kidőltünk pihenni egy kicsit, meg három sört behörpölni, mert elmaradásban vagyunk.
Este pedig még tekeregtünk a sétáló utcán, majd kaptam churrost.
BandiBorso utazik 