Réunion-Mauritius – 14. nap

Posted by

0

2026. február 24. kedd

A tegnapi blogból egy fontos dolog kimaradt. Bandi készített egy kis videót a roncsos merülésről, annak a linkjét utólag tettem be, így aki tegnap nem látta, annak ide is beteszem:

https://youtu.be/xIcLYv4YJps?feature=shared

Ma ismét hagytuk, hogy a napfény és a tenger morajlása ébresszen minket, nem pedig egy ébresztőóra. Egy kényelmes, késői reggeli után a helyi kávé mellett úgy éreztük, kell egy kis aktív pihenés így az utolsó itt töltött teljes napunkra.

A szálloda szervezett egy kajaktúrát a közeli mangrove erdőbe, amire korábban már szerettünk volna becsatlakozni, de nem volt hely, ezért a mai csapatot tudtuk erősíteni. Ez a program végül sokkal másabb volt, mint vártam. A mangrovék világa mindig is tetszett. Itt a víz néhol annyira alacsony volt, hogy ki tudtunk szállni a kajakokból, és a bokáig érő, langyos vízben gázolva fedeztük fel a növényvilágot. Máshol viszont mélyebb szakaszokon csendesen siklottunk a türkizkék óceán hol homokos, hol köves talaja felett. Elképesztő ez az ökoszisztéma, mintha a szárazföld és a tenger folyamatosan szkanderezne egymással.

Egy kis videót készített Bandi erről a mókáról:

https://youtu.be/-Uf9XXCSXQo?feature=shared

A délelőtti evezés után jól esett a jól megérdemelt vízparti lazítás. Bár Bandus még kipróbált egy lézer nevű kisvitorlást is.

Visszavonultunk a kedvenc pálmafáink alá, és a délutánt váltott fürdőzéssel és pihenéssel töltöttük. A 30 fokos óceánban lebegve megint megállapítottuk, hogy Mauritiusnak ez az arca – a nyugalom és a végtelen kék – legalább olyan izgalmas, mint a dzsungel vagy a cukorgyár.

Délután kettő körül aztán lefújtuk a sziesztát. Összeszedtük magunkat, leráztuk a homokot, és úgy döntöttünk, hogy a nap hátralévő részében még csavargunk egy kicsit a környéken. Elvégre Mauritius túl szép ahhoz, hogy csak egy helyben üljünk. Az északi partszakaszon már háromszor elmentünk a Grand Baie (Nagy Öböl) mellett, gondoltuk ma meg is állunk. Az öbölben “parkoló” színes halászhajók, valamint a helyiek, ahogy a parton élik a hétköznapjaikat: pecázó családok, halászok a hálóikkal és csónakjaikkal, valamint a halat pucoló fiatal srácok, akik aztán az éttermeknek adják le a napi fogást, lepikkelyezve és kibelezve. Padra kiült idősek, ahogy beszélgetnek a mindennapi dolgokról, mellettük pedig a part mentén fürdőző gyerekek és gazdátlan kutyusok egyaránt. Közben pedig a part és út közötti szakaszon kirakott bódékból falatozók, néhányuk csinosabban, láthatóan munkából jövet, némelyek meg lazábban.

Úgy értünk vissza a szállásra, hogy vacsora előtt volt még időnk medencézni egyet, bár ahogy beléptünk a kellemesen meleg vízbe, eleredt az eső. Hagytuk, hogy ne a medence vize, hanem az eső mossa tisztára a hajunk. Nagy eső volt, de nem tartott hosszan. 

Vacsira az ázsiai étterembe mentünk, nekem messze ez ízlett a legjobban. Így külön öröm, hogy az itt töltött utolsó esténken ide volt hely. A kellemes kaja után muszáj volt nekikezdeni összepakolni, mert holnap sajnos el kell hagyjuk a szigetet.

Még egy kis mauritiusi érdekességet mesélek. A málinkó-szövőmadarak (vagy ahogy sokan ismerik őket: a mauritiusi fodi) igazi kis mérnökei az élővilágnak. A szálloda bejáratánál a pálmafák között jól meg lehet figyelni a kis sárga madárkák sürgés-forgását.

A pálmafák ágai nem csak a széltől mozognak: tucatnyi élénk kis fodi lakberendezési lázban ég ilyenkor. Ez a kis madár nem csak a színével (a hímek ilyenkor pompás sárga-narancs díszben feszítenek) hívja fel magára a figyelmet, hanem elképesztő építészeti tehetségével is.

A fészeképítés itt nem közös munka: a hím a fővállalkozó és a kivitelező is egy személyben.

  1. Az alapozás: A hím hosszú, rugalmas fűszálakat és pálmarostokat gyűjt. Az első és legnehezebb lépés egy stabil “hurok” létrehozása az ág végén – ez tartja majd az egész építményt.
  2. A szövés: Csőrével elképesztő precizitással csomózza és szövi össze a szálakat. Nem csak egyszerűen egymásra rakja őket, hanem valódi hurkokat és kötéseket használ.
  3. A forma: A végeredmény egy lefelé lógó, zárt, gömbölyded batyu, amelynek az alján van a bejárat. Ez a kialakítás biztonságos, hiszen a kígyók és ragadozók nehezebben jutnak be.

A természet itt is gondoskodott a “minőségellenőrzésről”. Amikor a hím elkészül a vázszerkezettel, elkezdődik a bemutató. Szárnyaival csapkodva, hangosan énekelve próbálja odacsábítani a tojót a fészekhez. A nőstény azonban olyan, mint egy szigorú műszaki ellenőr. Berepül a fészekbe, megvizsgálja a tartósságát. Ha a szövés túl laza, vagy a fészek nem tűnik elég biztonságosnak, a tojó egyszerűen továbbáll. Ha a fészek nem nyeri el a tojó tetszését, a hím gyakran leveri az egészet, és nulláról kezdi az építkezést, hogy bizonyítson! Csak ha a “háziasszony” rábólint az ingatlanra, akkor kezdődik meg a belső bélelés puha tollakkal és finomabb szálakkal, hogy minden készen álljon a tojások érkezésére.

Réunion-Mauritius – 13. nap

Posted by

0

2026. február 23. hétfő

Tegnap késő délután lemondták Bandi búvárkodását, így nem keltünk korán. Reggeli után viszont írt a búvárközpont, hogy ha Bandi odaér 11-re, akkor tud ma kettőt is merülni. Jó volt, mert már tegnap délután összekészítette a cuccát, így azt csak fel kellett kapni és indultunk is. Mentünk mind a négyen, majd miután Bandit leadtuk és sorsára hagytuk a palackok között, kettészakadt a kis csapatunk. Mi hárman pedig úgy döntöttünk, hogy a vizes kalandok helyett egy kicsit szárazföldibb programot választunk: irány a Sir Seewoosagur Ramgoolam Botanikus Kert, vagy ahogy mindenki ismeri, a Pamplemousses. Itt meg kell jegyezzem, hogy eddig végig Bandi vezetett, most Gábor átvette a volánt és hamar kiderült, amit eddig titkolt: a múltjában van valami angolos rész, hibátlanul vezetett jobb oldalon. 

A botanikus kertbe belépve azonnal beszippantott minket a trópusi nyugalom (és a pára). Ez a hely nem olyan, mint a Tamarin-vízesés vadregényes, saras dzsungeles, itt minden precízen gondozott, mégis monumentális. Bár az, hogy minden ösvény leaszfaltozott az kissé illúzióromboló és ebben a melegben ontotta is ránk vissza a hőt, de hősiesen bírtuk. A legnagyobb sláger nálunk az óriás vízililiomok medencéje volt. Elképesztő látványt nyújtanak azok a hatalmas, tálcaszerű levelek – Gáborral azon tanakodtunk, vajon elbírnák-e Orsit, de inkább nem próbáltuk ki. Sétáltunk a több tucatnyi pálmafaj között, és megcsodáltuk a híres Talipot pálmát is, amiről megtudtuk, hogy csak egyszer virágzik egy emberöltőnyi idő alatt. Mikor már kezdtünk mi is kicsit “elhervadni” a hőségben, a liliomoktól és a pálmáktól búcsút véve, továbbmentünk a szomszédban (kocsival 4 percre) lévő L’Aventure du Sucre-ba is. 

Egy hatalmas, régi cukorgyárat alakítottak át látogatóközponttá, ahol a rozsdás gépek és a modern kiállítások között sétálva megértettük, miért is hívják Mauritiust a “cukor szigetének”. A kiállítás nagyon részletesen bemutatja Mauritius történelmét, a rabszolgaságot és a cukornád-termesztés összefonódását a sziget sorsával. Ahogy bolyongtunk a hatalmas, monumentális gépsorok között, hirtelen összeállt a kép: itt a cukor nem csak egy exportcikk, hanem maga a történelem.

A kiállítás zseniálisan mutatja be, hogyan vált ez a lakatlan, vulkanikus sziget a “cukor fővárosává”. Megrázó volt látni a gyarmati idők sötétebb oldalát: a rabszolgasorsokat, majd a később Indiából érkező szerződéses munkások világát, akiknek a verejtéke ott van minden egyes nádszálban. Kiderült számunkra, hogy a cukorgyártás nem csak édesítésről szól: ez a sziget gazdasági motorja, ami meghatározta az utak építését, a kikötők fejlődését és az itt élő népek keveredését. Mire a végére értünk a hatalmas csarnoknak, már nem csak édes fehér kristályként gondoltunk a cukorra, hanem Mauritius “fehér aranyaként”.

A kiállítás végén van cukor és rum kóstoló, ahol a cukorból mind a 12 típust – a fehértől a mélybarna, melaszos ízűig meg lehet kóstolni, a rumból pedig 6 különböző félét kínáltak.

Láttuk a cukorgyár után, hogy van még valamennyi időnk, így a közelben lévő bevásárlóközpont egyik sütizőjében sok ezer kalóriát adtunk magunknak. 

Három körül elindultunk Bandiért a búvárközponthoz. Bandi csillogó szemmel mesélt a víz alatti világról, mi pedig a liliomokról. Neki is klassz napja volt: az első merülés egy régi roncs hajónál volt, a második egy sekélyebb lazább merülés volt sok szép hallal. Ide teszek egy linket, amin Bandi kisvideója van a merülésről.

https://youtu.be/xIcLYv4YJps?feature=shared

Innen haza autóztunk és délután már újra együtt élveztük a szálloda partján a 29 fokos óceánt. 

Vacsorára ma a halas étterembe volt asztalfoglalásunk. Gazdag menüsorból választhatott mindenki magának a kedve szerint. 

Réunion-Mauritius – 12. nap

Posted by

0

2026. február 22. vasárnap

A már bevállt késői, ámde gazdag reggeli után, 11 felé elindultunk csavarogni, illetve shoppingolni. Túrát nem akartunk vállalni mert a túracipőink tegnap elég mélyre süllyedtek, örülünk, ha kiszárad. 

Első feladat az volt, hogy Bandit beírattuk holnap délelőttre 2 merülésre. 

A búvár központ is és a vásárlós hely is itt van közel, negyed óra kocsival, így nem mentünk messze.

Délután 3 körül értünk vissza a szállóba. Örültünk is neki, gondoltuk kicsit kitesszük magunkat a napra, meg megmártjuk hab testünket a majd 30 fokos vízben. 

Ezt még annyival tudtuk megfejelni, hogy lehet kajakot bérelni és kicsit kieveztünk, hogy más szögből is élvezzük a hihetetlen színű óceánt.

A szállodában félpanziós megoldásban vagyunk. Alapvetően nem szoktunk ilyet választani, de a “csak reggelivel” ár és a félpanziós ár között minimális volt a különbség. A klasszik büfé asztalos (elég nagy választékos) vacsora mellett van a szállodának 3 külön étterme is – egy ázsiai, egy kreol és egy kifejezetten halas étterem -, ahol ugyanúgy vacsorázhatunk a már kifizetett félpanziós árért, csak előre kell asztalt foglalni és időre kell érkezni. 

Ma a helyi kreol konyha ételeit élveztük. 

Réunion-Mauritius – 11. nap

Posted by

0

2026. február 21. szombat

Reggel szép napsütésre ébredtünk. A szállótól indul egy kajak túra a mangrove erdőbe – arra gondoltunk, hogy benevezünk egy ilyen programra a reggeli után. Sajnos a mai napra már nem volt hely, így aztán a Tamarin vízesés lett a program. 

A Tamarin-vízesést így összegezném néhány szóban: dzsungelerdő, sár és hét vízesés – avagy miért ne indulj el túravezető nélkül.

Északról a napsütésből ma megint leautóztunk a felhők alá dél-nyugat irányába, de a sziget belsejében maradva. Ahogy megérkeztünk a parkoló közelébe megállított minket egy helyi srác. Elmagyarázta, hogy van egy kilátó pont nem messze, ahova ki tudunk sétálni és a távolból ránézni az egymás alá zúduló hét vízesésre. Vagy ha vagányak vagyunk és túrázni akarunk, akkor itt azt csak túravezetővel lehet, aki nyilván nem más, mint ő. Elsőre kicsit ilyen lehúzós kamu dumának tűnt. A kilátó pontra elsétáltunk és ugyan be volt borulva, lógott az eső lába, de mégis úgy döntöttünk, induljunk, „lesz, ami lesz” alapon nekivágunk a sziget egyik legvadabb részének, a Tamarin-vízesésnek, vagy ahogy a helyiek hívják, a Les Sept Cascades-nak.

Itt, a Henrietta falu mellett egy teljesen más világ várt minket, mint amit eddig megszoktunk Mauritiuson. Ez nem a botanikus kertek rendezett ösvénye; itt a természet az úr. Ahogy elindultunk úgy kezdett el csöpögni az eső, majd ahogy haladtunk előre úgy esett egyre jobban és jobban. A túra már az elején jelezte, hogy nem lesz sétagalopp. Az intenzív eső miatt az amúgy is meredek ösvények csúszós sárfolyammá változtak. Olyan volt, mint a múltkori dzsungelharcunk Réunionon, csak itt még több volt a függőleges szakasz. Néhol a fák gyökereibe kapaszkodva ereszkedtünk lefelé különböző méretű köveken és az esővel átitatott sáros agyagon, miközben az eső és a vízesések permete úgy áztatott el minket, hogy a végén már azt se tudtuk, mi a víz és mi az izzadság. A túravezető srác egy fikarcnyit se mosolygott, ellenben ott ahol mi az életben maradásért küzdöttünk, kapaszkodva mindenbe is, ő hátratett kézzel battyogott előttünk, mutatván az utat. Nem igazán volt segítőkész, sőt egyik alkalommal mikor megcsúsztam még ahelyett, hogy megkérdezte volna, hogy minden oké-e, megszidott, hiszen már mondta, hogy ne lépjek a gyökérre, mert az csúszik. Én meg csak kikerekedett szemekkel néztem rá, hogy most ez komoly-e. Az út teljesen jelöletlen, többször van elágazás és érzed, hogy ha nem vele jönnél gőzöd se lenne merre van az előre. 

A vízesések egymás alatt vannak teraszosan, számozva fentről lefelé.

Ahogy haladtunk előre, sorra bukkantak fel a zuhatagok. Van köztük olyan, ami mögé be is lehet sétálni – különleges élmény, ahogy a víztömeg dübörög a fejed felett.

A természetes medencékben (bassin) meg is mártózhatsz, bár ma az eső miatt a hűsölés alapfelszereltség volt. Az utolsó előttibe Bandi és Orsi megmártoztak. Itt már azon a ponton voltunk az eső áztatta ruháinkat illetően, hogy semmit se vettek le, mert a vizes ruhát visszahúzni rosszabb érzés, mint ruhában fürdeni. Cipő, rövidnaci, póló, minden maradt.

A legmagasabb pontról a kilátás elképesztő: alattad a sűrű zöld kanyon, amit mindenhol fehér vízsávok szelnek át, illetve most sokszor beült a felhő is az elénk táruló meredekségbe.

BandiBorso tippek, ha te is nekivágnál ennek a túrának:

  1. Vezető nélkül ne! Még ha profi túrázónak is gondolod magad, az ösvények nincsenek kitáblázva, és az esőben pillanatok alatt el lehet tévedni.
  2. Cipő kérdése: Gábor flip-flopja itt végleg elvérezne. Ide komoly tapadással rendelkező túracipő kell, mert a sár és a vizes sziklák nem ismernek kegyelmet.
  3. Váltóruha a kocsiban: Ahogy mi is tanultuk az elmúlt napokban, a „mindent is” táska életmentő lehet a túra végén. Persze a szakadó esőben nem érdemes magaddal cipelned (mint ahogy mi tettük egy részével).

Mire visszaértünk a kocsihoz, úgy néztünk ki, mint akik egy iszapbirkózó bajnokságról jönnek, de a vigyor az arcunkon mindent elárult. A kis parkolóban, ahol rajtunk kívül egy üres autó volt, hamar mind a négyen átöltöztünk. Nekem mondjuk csak a fürdőruhám maradt száraz, amihez egy mikro szálas törcsit tekertem a derekamra szoknyának. 

Három után indultunk haza és az egyórás haza vezető utat csak egy útszéli gyümölcs árusnál szakítottunk meg, hogy mangót, dinnyét, kókuszt és banánt vegyünk uzsonnára. A parkolóban meg is ettük amit csak lehetett. 

Visszaúton kisütött a nap, hogy a fűtést a kocsiban vissza állíthassuk légkondira. Egy darabig még sütött mikor a szállásra értünk, de aztán már az óceánban való mártozás felhők alatt telt. A víz olyan finom meleg, hogy ki se akartunk jönni. 

Ez a nap nem a napozásról szólt, de kár lett volna kihagyni, erre tuti emlékezni fogunk. 

Este a szálláson a vacsora mellett megbeszéltük: az eső csak még misztikusabbá tette az egészet. Megkérdeztem az egyik magyar kis csoportot, hogy itt ma milyen idő volt, és pont úgy volt, ahogy gondoltuk: itt szépen sütött a nap. Nem baj, reméljük holnapra nekünk is jut egy kis napsütés. 

A szállóban minden este élő zene van, ma kifejezetten hangulatos kreol banda csinálta a jó hangulatot, így először a bárba beülve hallgattuk őket és csak utána társasoztunk.

Réunion-Mauritius – 10. nap

Posted by

0

2026. február 20. péntek

Reggel megint egy intenzív, de csak félóráig tartó esőt kaptunk. Ahogy jött úgy ment is és már ki is sütött a nap. Reméltük így is marad.

A reggeli után nekivágtunk kocsival a  sziget dél-nyugati oldalán lévő Chamarel Seven Colored Earth Geoparknak. Útközben Gábor elmesélte, hogy mit álmodott az éjjel: itt a szigeten voltunk, így négyesben ahogy most vagyunk. Az itteni jobb kormányos KRESZben Szécsi Orsi vezetett egy bal kormányos autót, én ültem még elől, a fiúk meg hátul. Egyszer csak piros-fehérbe öltözött fegyveres fiatal férfiak megállítottak minket és azt akarták, hogy szálljunk ki a kocsiból. De Orsi kérdés nélkül tolatásba váltott és nagy gázzal elindult hátramenetbe, miközben a fegyveresek lőttek ránk. Az egyik golyó a szélvédő bal felső sarkán lukat fúrt magának majd Orsi és Bandi feje mellett elsuhant. Mi viszont Orsi tolatási manőverének köszönhetően megmenekültünk. 

És akkor mindenki értelmezze ezt úgy ahogy akarja, itt viszont pszichológus és álomfejtő kerestetik.

De visszatérve a valóságba: a Geoparkba menet az út mentén találtunk egy kilátó pontot a Black Riverre. Nem láttuk a folyót, de a kilátás gyönyörű volt.

Ahogy közelítettünk a célunk felé, az eső eleredt, majd egyre intenzívebben szakadt. Gondoltuk, kávézunk addig akkor egyet, de nem egy kávézóban kötöttünk ki, hanem a Chamarel kávéfarm kezdő pontján, ahonnan indult egy túra a kávéültetvény bemutatására. Jobban mondva nem indult, mert úgy szakadt az eső. A kávé a túra végén lett volna… de fedél volt a fejünk felett, így vártunk egy darabig, míg az eső lecsillapodott.

Ha Mauritius-ra gondolsz, valószínűleg tengerparti képek ugranak be először — türkiz lagúnák, fehér homok, pálmafák. De ez a hely olyan, ahol a természet egy egészen más hangulatot fest: ez nem más, mint a „Hétszínű Föld” különleges helye. Ez egy geológiai jelenség otthona: a földből sokszínű dűnék emelkednek ki — vörös, barna, lila, zöld, kék, bíbor és sárga árnyalatokkal tarkítva a tájat. Ez nem festék, nem photoshop: a természet alkotta így — és még mindig formálja a környezet! De miért ilyen színes? Ez valójában millió éves geológia. A hely vulkanikus múltjának köszönhetően a láva először bazalttá, majd trópusi időjárás hatására különleges agyaggá alakult. Kémiai reakciók során a vas- és alumínium-oxidok különféle színeket hoztak létre — így a homok szinte festményként szétvált a színeiben. Érdekesség: ha megkevernéd a színeket, idővel visszarendeződnek aszerint, ahogy az egymást taszító részecskék szeretnék. Biztos vagyok benne, hogy ez napsütésben többet mutat magából, mint így esőben, de érdekes. Nem egy nagy túra, 15-20 perc körbe sétálni a területet, amely mellett még egy óriásteknős park is van (a teknősök óriásiak, nem a park!).

A kocsihoz megint szakadó esőben értünk vissza. A párszáz méterre lévő Chamarel-vízeséshez kanyarodtunk, amely a sziget legnagyobb, 100 m feletti zuhataga. Egy előnye mindig van az esőnek, kevesebb turistát vonz, így mindent könnyebb ilyenkor megnézni. Jó-jó, azért mi sem időztünk oly soká…

Gondoltuk, ha már elautóztunk ebbe az irányba, akkor a közelben lévő Hajó Makett készítő Manufaktúrát is szemügyre vesszük. Időnkbe belefért, mert a Geoparkban nem töltöttünk el oly sok időt. 

Útközben elmentünk Grand Bassin, más néven Ganga Talao mellett, amely egy tó 550 méter magasan az Indiai-óceán felett egy vulkáni kráterben. Ezt a tavat a hinduk szent tónak tartják, amely a mauritiusi indiai emigránsok kulturális központja.

Ez a szent hely egy templomnak és számos szentélynek ad otthont, amelyek Siva istennek és más hindu isteneknek szenteltek. A Ganga Talao-tóról úgy tartják, hogy körülbelül 18 méter mély, és egészséges hal- és angolnapopulációtól hemzseg – kétségtelenül a hindu zarándokoktól kapott maradék áldozatoknak köszönhetően. A Ganga Talao-tó szent jellege miatt azonban szigorúan tilos itt horgászni.

Minden év február vége felé 400 ezer hívő találkozik itt, a Maha Shivaratree zarándoklat alkalmával.

A Mocapitaine Le Port néven futó hajó makett készítő manufaktúra eléggé eldugott helyen van Vacoas-Phoenix városban, mérsékelten kitáblázva. Ráadásul a gps is megjáratott minket (részleteket nem tudok, mert kétszer is belealudtam). 

Az üzem aránylag kicsi területen van, jelenleg 3 fő dolgozott és úgy igazán több nem is fér el. A méretarányos replikák precizitásukról, részletességükről és művészi értékükről híresek, hűen bemutatva az Indiai-óceánon egykor hajózó történelmi hajókat.

Maga a hajómodell-készítés mestersége a sziget gyarmati múltjában gyökerezik. Az európai telepesek és tengerészek kis méretű másolatokat készítettek azokról a hajókról, amelyeken szolgáltak. Ez a gyakorlat egy olyan művészeti formává fejlődött, amely ötvözi a történelmet a kézművességgel. Az olyan nevezetes hajókat, mint a Cutty Sark, a Bounty és a Black Pearl, gyakran reprodukálják, melyeket az üzem melletti shopban meg is vásárolhatunk.

A hajómodell elkészítése munkaigényes folyamat, amely a hagyományos technikákat modern eszközökkel ötvözi. A kézművesek olyan anyagokat használnak, mint a teakfa, a mahagóni és a rózsafa a hajótestek elkészítéséhez, míg az árbocokat és a kötélzetet finom szálakból és fémhuzalokból készítik. Minden lépést, a tervrajztól az utolsó simításokig, figyelemre méltó odafigyeléssel hajtanak végre a pontosság és a hitelesség biztosítása érdekében.

Az autópályán 110-zel lehet menni, de nem is érdemes többel, mert random előkerül egy-egy körforgalom. Bandi ráadásul előszeretettel indexel még mindig (bár már ritkábban) az ablaktörlővel. 

Szinte vacsorára értünk haza és miután jól belaktunk társasban “ismét” megvertük a fiúkat.

Réunion-Mauritius – 9. nap

Posted by

0

2026. február 19. csütörtök

A háromórás időeltolódás tökéletes számunkra. Az otthoni reggel hatórás kelést tudjuk tartani. 

Reggeli után a közelben “túráztunk” autóval. 

Első állomásunk a közelünkben (a sziget északi részen lévő) Notre-Dame Auxiliatrice de Cap Malheureux, avagy a piros templom. A malheureux (ejtsd: melöhő) jelentése szerencsétlen, de ez ne riasszon el senkit, mert semmi sem malheureux ebben a bájos kis halászfaluban. Mauritius egyik leghíresebb katolikus kápolnája, amelynek élénkpiros teteje a legtöbb képeslapon és a sziget top10 látnivalói listáin is szerepel, érdekes kontrasztot teremtve a türkizkék indiai-óceánnal és a színes halászhajókkal a háttérben. 1810-ben a britek itt szálltak partra, hogy megtámadják a franciákat, akiket ezzel megleptek, mondván nem a főváros felől érkezett a támadás. Az egyszerű fából készült kápolnát és harangtornyot 1938-ban építették, és Szűz Máriának szentelték.

Cap Malheueruxban van egy másik különleges épület, egy hindu templom intenzíven tele színekkel és szimbolikával, ez a Sri Draupadee Ammen templom. Ide sajnos nem tudtunk bemenni, mert zárva volt, de kívülről mutatok néhány képet. 

Ezután elmentünk a Château de Labourdonnais birtokra, amely egy 540 hektáros park, benne egy 1856-ban épült kúriával. Az épületet Christian Wiehe építtette, és több mint 150 évig adott otthont családjának. Gyönyörű, neoklasszikus stílusú épület, melyet 2006-ban a műemlékek felújítására szakosodott nemzetközi mesteremberek tökéletesen felújítottak, a kor hagyományos technikáinak és stílusának tiszteletben tartásával. A kastély 2010-ben nyitotta meg kapuit a látogatók előtt. A kúria belülről is megtekinthető, amely tele van szép és jó állapotú viktoriánus bútorokkal.

A nagy területű park egyben egy botanikus kert is, melyet egy nantes-i kertész és egy réunioni kertépítő segítségével hoztak létre 1850-1860 között, és a mai napig nagy odafigyeléssel gondozzák itt az őshonos növényeket. A kertben több százéves mangófa, különböző fűszerfák és számos egzotikus gyümölcsfa található. Az óriás teknősök pedig békésen legelésznek a birtok mini állatkertjében.

A belépőjegy tartalmaz egy gyümölcslé és rum kóstolót is, ami ideális zárása a birtok látogatásának.

A birtok mellett, pár méterre van egy mini bevásárló központ, néhány bolt és két étterem, különleges hangulat. Itt az egyik helyre beültünk enni, picit nézelődtünk még, majd elindultunk vissza a szállásra. 4 óra körül értünk vissza, az idő még abszolút ideális volt medencézésre, óceánozásra. Itt jobban fúj a szél, mint Réunionon, de kifejezetten kellemes ebben a melegben. 

Vacsora előtt még Gáborék megtanítottak minket a pickleball rejtelmeire (a pickleball egy olyan sport, amely ötvözi a tollaslabda, a tenisz és az asztalitenisz elemeit). Majd a vacsi után még társasoztunk, ahol most véletlen a fiúk nyertek a sok vereség és néhány döntetlen után. (Bocsi Bandi & Gábor.)

Réunion-Mauritius – 8. nap

Posted by

0

2026. február 18. szerda

Reggel negyed 9-kor felébredtünk, majd 5 perc múlva nagyon furcsa hangot hallottunk egyre intenzívebben. Néztünk egymásra, hogy most mi történik, mire rájöttünk, hogy mocskosul rákezdett az eső. Másfél órán át zúdult az égből alá a frissítő zápor, majd hirtelen kisütött a nap. 

A kellemes, kiadós, késői reggeli után, 11 körül elautókáztunk a tőlünk bő félórára lévő fővárosba, Port Louisba. Gondoltuk kicsit csavargunk, megnézzük hogy az 1735-ben alapított, közel 150 ezer fős város miről híres. 

Mauritius szigete egészen a 16. századig lakatlan volt. Európa számára 1510-ben a portugál hajósok fedezték fel. Elsőként azonban az 1500-as évek végén a hollandok telepedtek meg itt.

Az 1735-ben létrehozott Port Louis alapítói a franciák voltak, akik XV. Lajos francia király után nevezték el a települést. A franciák Port Louis-t kikötőként használták, mivel a hajóiknak az Ázsia és Európa közötti útjuk során meg kellett kerülniük a Jóreménység-fokot.

A napóleoni háborúk idején, 1810-ben a britek elfoglalták Mauritiust, így a főváros is angol felhatóság alá került. Végül 1968-ban függetlenedett. 

A régi városi piac, ahol a zöldség, gyümölcs, fűszerek mellett megtalálható a ruha is erős kontrasztban van a város egyik-másik pontjával, mint például a parti sétány új épületeivel és csinosabb boltjaival. Láthatóan itt a turistákból élnek, jóval koszosabb, szemetesebb, mint Réunion. Szegényesebb. Nem maradtunk hosszan. Nem varázsolt el minket a város, és az eső is eleredt. 

Délután pihenősebb napot tartottunk, óceánpart, beszélgetés, társasozás volt a program. A szálló területe klassz nagy, az aránylag sok vendég szépen eloszlik. Egyre több magyar hangot hallunk. 

Van öt vagy hat középtermetű cuki kutya a szálló területén, aki senkié és egyben mindenkié. Én a két évvel ezelőtti incidens óta a gazdátlan kutyák mellett mérsékelten vagyok komfortos, de ezt most egy edző hétnek fogom fel.

Réunion-Mauritius – 7. nap

Posted by

0

2026. február 17. kedd

Eljött a nap, hogy órára keltünk, ugyanis délben indult a repülőnk Réunion fővárosából, Sainte-Denis-ből Mauritius szigetére. Úgy számoltunk, hogy most érdemes lenne időben érkezni, mert ugyan idefelé bizonyítottuk, hogy akár hat perc alatt is végig lehet jutni a csomag feladás – útlevél vizsgálat és biztonsági vizsgálat hármasán, megfejelve a legtávolabbi kapu elérésével, de most mégse erre gyúrtunk. Na meg még a kocsit is le kellett adjuk a reptéren. A mi kis szigetünkön úgy tűnt reggel mindenki akkor akar munkába menni, amikor mi a reptérre. A fővárosba bevezető utak megtelítődtek. Megállapítottuk, hogy milyen jól tettük, hogy egyik reggel sem erőltettük a korai indulást a túránk során. Meg aztán azt is megállapítottuk a dugóban ülve, hogy ez így most egy “honvágy csökkentő utazás”, mert az M7-esen hasonlóképp állunk a sor végén, ha hétköznap munkába megyünk. 

Már tegnap este fejben kisakkoztuk, hogy hogyan fog beférni a négy bőrönd, egy kézipoggyász kisbőrönd és a három méretesebb hátizsák. Ugye idefelé két körben érkeztek a bőröndök, és úgy is eléggé azt éreztük, hogy megtelt a csomagtartó. Na de sima ügy volt, nemhiába játszottunk anno tetris-t. 

A reptér nem nagy, a kocsit egész közel kellett leadni, és ugyan alapos volt a biztonsági szolgálat, mégis maradt bőven időnk. Picit várni kellett a beszállításra, mert az érkező repülőn volt egy utas, akihez mentőt kellett hívni. Végül 20 perces késéssel sok szép emlékkel a zsebünkben elhagytuk új kedvenc szigetünket Réuniont. Au Revoir! A két sziget között ugyan 50 perc a menetidő papíron, de a levegőben töltött idő nem több mint fél óra, amit az Air Mauritiussal tettünk meg mindkét irányba.

Réunion szigetén 1034 km-t tettünk meg kocsival, aminek több, mint fele szerpentin volt. Ha valaki nem csak napozni szeretne Réunionon, annak erősen ajánlott a kocsi bérlés. Bár, aki meg csak napozni szeretne, annak felesleges Réunionra utaznia. Itt kár kihagyni a sziget adta kiránduló helyeket. 

Kettő után volt mire kijöttünk Mauritiuson a reptérről és átvettük a bérelt autót. Mindkét szigetre még otthonról béreltünk autót, Bandi intézte. Bevallom volt meglepődés, amikor itt megkaptuk az autót. Ez még kisebb, mint az előző szigeten volt, viszont már rutinosan tudtuk, hogy hogyan fér be ennyi motyó (Nissan Magnite). Miután a csomagokkal megküzdöttünk, jött a jobbkormányos vezetés kihívás. Ez az első pár napban mindig nagyobb koncentrálást igényel. De míg én teljes nyugalommal bebólintottam egy negyed órára a hátsó ülésen, addig Orsi és Gábor szuperül navigálta Bandi, elsősorban a körforgalmak alkalmával, amiből minden sarkon kettő van. Bal oldalon a Gábor sziszegett időnként, nehogy valamit lepatkázzunk, jobb oldalon meg Bandi aggódott, hogy elviszik a tükrünket miközben az index helyett mindig az ablaktörlőt használta.

A sziget déli pontjáról az északira kellett eljussunk, itt viszont a sziget közepén is van út, nem kellett kerülni. Furcsa volt, mert nem Port Louisba, a fővárosba érkeztünk, hanem a sziget déli pontján lévő nemzetközi reptérre.  Különben Mauritius kisebb, mint Réunion: Mauritius picit több mint 2000 négyzetkilométer, míg Réunion közel 2500. 

Délután 4 volt mire a szobánkat megkaptuk. Kicsit más világ: nagyobb hotel, több ember, magyar hangok rajtunk kívül, és minden kicsit turistásabb. De gyönyörű helyen vagyunk, meseszép az óceán és a partja is, ragyogóan tiszta és hibátlan kék a szemünk elé táruló Indiai-óceán ezen része. Tulajdonképp nem is telt mással a délután, mint a terület felfedezésével, az óceán hőmérsékletének megízlelésével, valamint a vacsora elfogyasztásával és egy jó kis társasozással. 

Réunion-Mauritius – 6. nap

Posted by

0

2026. február 16. hétfő

Késői reggeli, nyugis délelőtt, tengerpart, napsütés, olvasás, koktélozás. 

A mellettünk lévő telken – pontosabban kettővel arrébb – egy iskola van. Az iskolaudvar végéből közvetlen lejáró vezet az óceánhoz. Szinte minden tanítási nap a parton indul: a gyerekek egy kijelölt szakaszon úszásoktatással és játékkal kezdik a napot, kihasználva a meleg óceán minden ajándékát.

Bevallom, ha én is ilyen környezetben jártam volna általánosba, lehet, hogy egészen másképp emlékeznék az iskolás évekre…

Olyan komótosan telt a délelőtt, hogy arra gondoltam, írok egy kicsit a szigetről és az eddigi tapasztalatainkról – holnap úgyis továbbállunk.

Mindenhol azt olvassuk, hogy áprilistól decemberig ideális ide utazni. A ciklonidőszak vége, valamivel csapadékosabb hónapok. Hasonlót olvastunk anno a Seychelle-szigetek kapcsán is. De mit jelent ez a valóságban? Nem süt minden nap minden órájában a nap, és néha elered egy frissítő zápor. Ami egyébként kifejezetten jól esik a 28–30 fokos melegben. Őszintén? Szerintem sokkal jobb egy szürke, eseménytelen februárt lecserélni erre a nyárias levegőre, mint az otthon is kellemes tavasz végét vagy a nyarat. Ráadásul ilyenkor a turistaforgalom is visszafogottabb. Egy apró praktikus tanács: érdemes minimális francia nyelvtudást összeszedni indulás előtt, vagy legalább jól tudni mutogatni kézzel-lábbal.

A sziget minden tekintetben kellemes és rendezett, mégis megőrizte a természetességét. Az utak meglepően jó minőségűek, sok a szerpentines szakasz. A túraútvonalak csak minimálisan vannak kitáblázva – nincsenek szélesre taposott ösvények, meghagyták a zöldet, a burjánzó növényzetet, a becsüngő vadvirágokat.

A tengerpart sem a klasszikus, hófehér homokos képeslapvilág. Inkább elhalt korallokkal tarkított, vadabb, természetesebb. És mégsem érzem azt, hogy „rendet kellene rakni”. Márpedig ha én nem érzem…

Sehol egy eldobott szemét. Látszik, hogy vigyáznak a szigetre, és tisztelik azt. Jó érzés itt lenni.

A kreol és francia konyha találkozása meglepően harmonikus – gasztronómiai csalódás egyáltalán nem ért minket.

És ami sokaknak fontos kérdés: a sziget biztonságos. Nyugodtan lehet jönni-menni, barangolni.

Délután három körül összeszedtük magunkat, hogy az utolsó napunk mégse csak a szállodáról szóljon. A cél a Bassin du Bras d’Oussy volt, 34 km-re. Mivel azonban felfelé, a sziget közepe felé tartottunk, az út több mint 50 percet ígért. Amikor már csak 11 km volt hátra, egy járatlan útra tévedtünk. Meglepő módon Bandi megállt, és nem hajtott bele azonnal a „majd lesz valahogy” kategóriába. Jól is tette.

A semmiből egyszer csak visszajött egy autó, benne egy kis család. Az anyuka vezetett, lehúzta az ablakot, és angolul megkérdezte, mi járatban vagyunk. Netán mi is a folyóban szeretnénk fürdeni?

Amikor mondtuk, hogy igen, csak annyit reagált:
– Oh là là! Akkor kövessetek minket!

Egy darabig mentünk utánuk, de végül mégis elköszöntünk. Nem teljesen ilyen élményre vágytunk, inkább továbbindultunk felfelé egy kilátóhoz.

A gond csak az volt, hogy mire felértünk, tejfehér felhőbe burkolózott minden. Vártunk egy kicsit, hátha kitisztul, de az éhség győzött, így inkább visszagurultunk a városba.

A „mi kis belvárosunkban” kinéztünk egy éttermet – és persze, a nap addigi logikájához hűen, végül nem oda ültünk be vacsorázni.

Ez volt az első este, hogy egészen értelmes időben visszaértünk a szállásra. Lementünk a bárba, és a kellemes, meleg szellőben társasoztunk egy jót.

Pont olyan estét kaptunk, amilyet az ember egy ilyen szigeten elképzel.

Réunion-Mauritius – 5. nap

Posted by

0

2026. február 15. vasárnap

A már megszokott késői reggeli után 11-kor elindultunk kocsival a sziget egy olyan részére, ahol még nem jártunk. Orsi előre összeszedett néhány program lehetőséget vegyesen, amik azonos irányban vannak: fürdőzős, túrázós, autóval nézelődős. Biztosra mentünk: vittünk magunkkal meleg ruhát, váltó ruhát, fürdőruhát, extra cipőt és mindent is. 

Első célpont a főváros felől közelítve, a sziget keleti oldalán középtájt, egy másfél órás útra a Bassin La Paix volt, amihez aránylag közel lehet parkolni. A főútról letérve a cukornád ültetvényen átvágva egy egysávos, mérsékelten turista csalogató úton kellett bemenni. Ahogy leparkoltunk, már hallottuk a víz csobogását, szemünkkel kerestük a medencét, ahol megmártózhatunk a 30 fokban. Három irányból lehetett megközelíteni, de végül kiderült, hogy mindhárom veszélyes, jelenleg mérsékelten ajánlott. Elengedtük.

Továbbmentünk a Takamaka vízeséshez, amihez egy hosszabb szerpentines úton kell felmenni 756 méter magasra. Az ott lévő parkolóban néhány kocsinak van hely. A sziget keleti oldalán van, ami eleve esősebb, és magasabban is voltunk, így a hőmérséklet kellemes volt. 

Már az odavezető út is igazi élmény volt, de a kocsiból kiszállva hatalmas hegyek vettek körbe minket minden irányból. Olyan különleges, hogy az összes hegy a csúcsáig oly zöld és növényzettel gazdag közben meg sok-sok vízesést lehet felfedezni mindenfelé. De egész Réunion ilyen, csak itt most a hegyek között ez egy újabb lenyűgöző látvány volt. 

A túra lefelé indul a Takamaka-völgybe, oda-vissza 5 km, de a szintkülönbség olyan nagy, hogy a végén minden porcikádban érzed, hogy ma tettél valamit az egészségedért. (Gondolom holnap fogjuk végképp érezni.) Közben a táj vadregényes, meredek sziklafalakkal és minden irányból növényekkel teli, néhol virágokkal, néhol meg még az elhalt fa darabon és sziklafalon is vastag mohával borított. Van egy kijelölt útvonal, amin lehet haladni, de eléggé egyszemélyes, libasorban haladós, ha szemből jönnek, akkor meg félreállós. De itt se volt sok turista. 

A túra során időnként ködfátyolba burkolózott a táj, majd hirtelen kisütött a nap, és ahogy haladtunk lefelé a völgyben, a hőmérséklet és a páratartalom hamar visszaállt az óceán parton megszokott magasabb értékre. Nem fáztunk. Hol köveken, hol fák gyökereiből kialakult lépcsőfokokon haladtunk lefelé, időnként a jobb oldalunkon a sziklafalról kisebb-nagyobb vízesés frissített minket is és a levegőt is, miközben bal oldalunkon a völgy mélysége húzott minket lefelé. 

A legdöbbenetesebb, hogy völgyben két vízerőmű is található: a Takamaka I. gát, más néven Ginger gát, és a Takamaka II. gát, más néven Swallow gát. Eleve nem értem, hogy hogyan tudták megépíteni, oda hordani az anyagokat, másrészt meg az eddig megszokott tetőtől talpig mindent elárasztó zöld növényzet között meglepő a gát látványa. De összeszedtem néhány érdekes infót, hátha valakit érdekel. 

A Marsouins folyó vizének energiatermelésre való felhasználására irányuló projekt az 1920-as évekre nyúlik vissza; a völgy akkoriban Réunion egyik legjobban megőrzött helye volt, amelyet csak néhány erdész és a Palmistes-síkság lakója ismert. Nem vezetett oda út, így a Bébour-erdőn átvezető nehéz és hosszú ösvényeken vagy az Îlet Patience-fennsíkon átvezető Bras Cabot ösvényen lehetett eljutni az azonos nevű termálforrásokhoz. 

A munka 1928-ban kezdődött. A nehézségek óriásiak voltak egy ilyen meredek és vad területen. A nehéz és szédítő lejtőt egyszerű falétrákkal (összesen 48) szerelték fel, és az összes felszerelést férfiak a hátukon cipelték le. A vállalat azonban csődöt mondott és a projekt félbemaradt, amely ezután 1954-ig szünetelt. Ekkor egy új terveket készítettek, majd további tíz év telt el, mire megkezdődtek a munkálatok. Először egy utat építettek ki (a jelenlegi út végállomása) alatti kis domb eléréséhez. Miután a helyszínt ideiglenesen előkészítették, egy drótkötélpályát építettek az építőanyagok helyszínre szállítására. Egy árkot ástak a lejtőbe, hogy lehetővé tegyék egy 347 méter hosszú lejtő megépítését. A munkakörülmények akkoriban rendkívül nehezek voltak, és több munkás is életét vesztette. Hullámlemezből készült barakkokban szállásolták el őket, amelyek kis táborokat alkottak. Végül 1968 januárjában helyezték üzembe a Takamaka I. gátat.

1984-ben, a sziget villamosenergia-igényének növekedését követően megkezdődött egy új vízerőmű gátjának építése. Egy 26 méter magas, túlfolyóval ellátott ívgátat építettek 852 méteres magasságban két 1800 méter magas növényzetű fal között. A 126 000 m³ víz befogadására képes víztározó Réunion szigetének legnagyobb vízerőmű gátjává vált. Az anyagokat helikopterrel és drótkötélpályával szállították a helyszínre. Az erőművet 1989-ben helyezték üzembe.

Mi az I. gáthoz ereszkedtünk le, ahol néhány helyi srácon kívül csak mi voltunk. Ott a hideg vízben könnyen  lehűtöttük magunkat, majd nekivágtunk a visszaútnak.

Az ösvény a kis “útszéli” vízesések miatt néhol csúszós volt, és eléggé meredek, így nem ártott az óvatosság visszafelé sem, de minden lépés megérte. Egy-két ponton megálltunk levegőt venni, pulzust visszarendezni, és közben csodálni a mesebeli panorámát. Igazi dzsungelélmény az Indiai-óceán közepén. Ha valaki Réunion szigetén jár, ezt a kalandot semmiképp ne hagyja ki!

5 óra volt mire a kocsihoz értünk. Rendeztük a csapzott kinézetünk, reménykedve, hogy az első útmenti beülősben tudjuk pótolni a hiányzó folyadékot. Egy nagyon kedves ázsiai bácsi kifőzdéjében kötöttünk ki, ahol végül vacsoráztunk is.

Majd ahogy haladtunk lefelé a part irányába még egy-két helyen megálltunk egy-két fotó erejéig.

A közelben, szintén a keleti parton, Sainte-Rose községben található egy kis katolikus templom, a réunioni Notre-Dame. Ez a kis, rózsaszínre festett épület a Piton de la Fournaise vulkán közelében található. A vulkán 1977 márciusi kitörésekor a lávafolyam csak 3 méter mélyen hatolt be a főhajóba. A lávafolyam többi része körülvette a templomot, de nem nyelte el azt. A templom és környéke Réunion szél felőli partvidékének egyik turisztikai látványossága. Sajnos már a templomba bemenni nem tudtunk, sőt kívülről megnézni is csak sötétben sikerült. 

Innen hazaautóztunk és a bárban átbeszéltük, hogy milyen klassz napunk volt ma.