2013. augusztus 16. péntek

Nem ez volt a legnyugodtabb éjszakánk, de végülis valamivel kevésbé fájt reggel a lábujjam, mint előző este.
Este megismerkedtünk egy kanadai párral, akik szintén Jeffnél szálltak meg, adtak néhány tippet, hogy miket érdemes megnézni itt Bruce Peninsula környékén, illetve ha innen tovább megyünk, akkor Toronto és környékén, vagy azon túl. Este az is kiderült, hogy a szálláshoz jár reggeli, így reggelinél kaptunk még újabb tippeket tőlük.

Reggeli után, 10 körül indultunk el Tobermory nevű városba, ami arról híres, hogy ennek a félszigetnek a legészakibb pontja. Egy óra oda az út a szállásunktól, onnan pedig van komp a környező szigetekre. Kinéztünk egy olyan hajót, ami egy hatalmas elsüllyedt roncshoz vitt minket, de mivel ez egy nagyon sekély vízben van, így könnyedén láthattuk a hajóból is.

Utána pedig Flowerpot Islandre vitt minket a kishajónk, ami expressz járat volt, így konkrétan 70 km/órával repesztett a vízen, úgy vette be a kanyarokat, hogy csak dölöngéltünk jobbra – balra, sőt én még a hátizsákot is felkaptam a hátamra, nehogy a vízben kössön ki a teljes vagyonunkkal és az összes iratunkkal együtt. Ráadásul a 80 fős hajón csak 20-an voltunk, de nem volt ez így visszafelé. Sajnos előre meg kellett mondani, hogy melyik járattal jövünk majd vissza. Nem gondoltuk, hogy ennyire jól fogjuk magunkat érezni, így két órát adtunk magunknak, már csak azért is, mert tudtuk, hogy ez egy elég pici sziget. Viszont nagyon szép volt, elgyönyörködtünk benne két óra hosszat úgy, hogy észre se vettük, és már szedhettük is a lábainkat visszafelé a kishajónkhoz. Bandi még fürdött is ebben a jéghideg vízben, bár szép napunk volt, sütött a nap, de 24 foknál nem volt több, a víz meg max 17 fokos lehetett.
Jelentem a lábujjam elindult a gyógyulás útján a Huron tó kellően hideg vizének simogatását követően.

Innen kocsival 10 percre volt egy olyan hely, ahonnan egy gyalogtúra vezetett. Ezt a helyet ajánlották új kanadai barátaink. Mondták, hogy egy fél órás túrázás után nagyon szép lesz a kilátás. Igazat mondtak, nagyon klassz látvány fogadott minket. Már a túra közben is nagyon hangulatos volt, ahogy meg-meg pillantottuk a környező tavakat, meg az erdőbe be-besütő napot. 2 kis tavacska mellett is elmentünk, míg a Grotto nevű kilátó részhez értünk.

Meg kell jegyeznem, hogy a kanadaiak kedvesek, figyelmesek, nagyon nyugodtan vezetnek, óvják a környezetüket, tiszták, rendezettek, nyitottak az idegenek felé, és természetes a számukra, hogy az ember egy normális rendes lény, aki nem a bűnözésre teremtetett, emiatt aztán megbíznak egymásban is, és az idegenekben is.

A kanadai pár javasolt nekünk még egy kis öblöt, aminek már a neve is jól hangzott: “Éneklő homok part”. Aránylag közel volt ez is az előtte felfedezett helyekhez, ezért aztán ide is elmentünk, hogy majd itt megnézzük a naplementét.
Bandi jól megviccelt, mivel ahol letettük a kocsit onnan vagy 5-6 percet sétálni kellett a partra. Ahogy mentünk oda át egy homokos , kihalt részen Bandi egyszercsak elkezdett dúdolni valamit halkan, majd gyanútlanul megállt, rámnézett, és tök komolyan megkérdezte, hogy hallottam-e. És igen, én hallottam, még gondoltam is magamban, hogy mi a csuda ez, valahol netán szól a zene? De ez mégse olyan… Mentünk tovább, megint hallom a hangokat. Ránézek, hogy vajon ő is hallotta-e, hogy ezek a homokszemek tényleg énekelnek. De aztán meglátta a szemeimben a kérdőjelet és elnevette magát. Pedig kezdtem totál bevenni.
Na, ez nem annyira volt kedvünk szerint való hely, így itt csak megmártottuk a lábunkat, sétáltunk egy kicsit, és tovább is indultunk. Mondjuk ebben annak is nagy szerepe volt, hogy baromi éhesek voltunk már, reggeli óta csak ropit ettünk.

Beültünk a tegnapi vacsorázós helyükre, mivel annyira jó volt a tegnapi vacsoránk, és még sok kipróbálatlan étel maradt az étlapon. Ráadásul közel volt a szálláshoz, tudtuk, hogy teli gyomorral már csak a kis szobánkra fogunk vágyni.