Nem kapkodtunk reggel, de 10 órára ki kellett jelentkeznünk a szállásról utolsó nap lévén. A reggeli után megbeszéltem a recepcióssal, hogy maradhatnak a csomagjaink csak pakoljunk össze. A szállás szállodának kicsi, de nem is egy egyszobás Airbnb. Egy belvárosi ház harmadik emeletén, tök szépen felújított 8 szobából plusz reggelizőből álló mini szálló kedves fiatal recepciósokkal. Így aztán 10 óra volt mikor otthagyva a csomagjainkat elindultunk felfedezni azt a parkot, ami tőlünk 15 perc sétára van és egyik este már rápillantottunk. Egy picit városliget jellegű, a város forgatagából és zajából hirtelen kiszakadva egy nagy zöld területen találtuk magunkat hatalmas fákkal és kiégett fűvel (ami tavasszal szebb lehet, ha több eső esik), kis tavakkal, szökőkutakkal. A szív alakú 80 hektáros terület Róma harmadik legnagyobb és legnépszerűbb parkja. Az 1600-as évek legelején Scipione Borghese (Pál pápa műkedvelő unokaöccse, aki bíboros volt) hozta létre a park korábbi változatát felvásárolva a város szélén lévő szőlőst, hogy itt akár kedvenc időtöltésének, a vadászatnak is hódolhasson. Később, a XVIII. században Marcantonio Borghese herceg alakíttatta ki a ma is meglévő angolkert-stílust a parkban. Akkoriban itt végződött Róma, és csak a kiváltságosok sétálhattak a Villa sétányain. Ma bármelyik római és bármelyik turista megteheti ezt
A Villa Borghese park helyet ad két lóversenypályának, a kert legészakibb részében van egy állatkert, és két múzeum is található itt.
Két órát töltöttünk el itt, majd visszasétáltunk a városba úgy, hogy a spanyol-lépcsőt a tetején értük el, és onnan sétáltunk lefelé. Majd a környező utcákban csavarogtunk és közben megebédeltünk.
Délután 5-ig volt időnk, elég volt akkor elindulni a reptérre. Ezt az időt hasznosan akartuk tölteni, így elmentünk shoppingolni egy kicsit.
A repülő egy órás késéssel indult, amiből egy kicsit behozott, de végül éjfél után értünk haza.
Reggeli után kocsiba pattantunk és visszamentünk a tegnap esti városnegyedbe, Trasteverébe, ahol minden héten egyszer megtalálható a város leghíresebb és legnagyobb piaca, ami igazi vasárnap reggeli rituálé a rómaiak számára, és a fővárosba látogató turisták egyik alapvető állomása.
A hatalmas területen elterülő piac a színek, hangok és kultúrák autentikus keveréke. A vásárlás és a vintage szerelmeseinek igazi paradicsoma, és ahogy egy régi mondás tartja, több száz standja között “a pirulától a Jumbo Jetig minden megtalálható”: régiségeket és modern régiségeket, festményeket, könyveket, ékszereket. és ruhák, órák, bútorok, bakelitek és CD-k, elektronikai cikkek, otthoni kiegészítők, autók és motorok, játékok, ágyneműk, cipők, valamint kiegészítők és extravagáns tárgyak.
A sofőr felhívta a figyelmünket, hogy vigyázzunk az értékeinkre, mert sok a tolvaj, de hál’Istennek nem volt semmi kellemetlen szitunk. Érdekes volt a piac, de ha Rómában élnék nem ide járnék minden vasárnap délelőtt. Viszont az látszott, hogy tényleg sok helyi itt vásárol.
Tulajdonképpen nem is jártuk végig a piacot mert annyira hatalmas, hanem egy ponton kiléptünk belőle és a Tevere folyó túlpartján egy dombon lévő parkon keresztül, a Giardino degli Aranci Parkon át mentünk a Capitolium térre (Piazza del Campidoglio). A tér a Capitolium-dombon áll, ahol anno egy ősi falu volt számos templommal. 1536-ban V. Károly, spanyol császár római látogatása alkalmával egy sor átalakuláson ment keresztül a tér. Pál pápa Michelangelót bízta meg a tér általános elrendezésének terveivel.
A firenzei építész elegáns pódiumot készített Marcus Aurelius lovas szobrához, amelyet 1537-ben a domb közepén helyeztek el. Érdekessége még a térnek, hogy az oda vezető lépcsőt úgy tervezték, hogy lovakkal könnyű legyen megmászni: ritkán, kis magasságú lépcső fokok vannak, melyek felülete viszont meglepően nagy és maga a lépcsőfok nem vízszintes, hanem az is emelkedik.
1546 körül Michelangelo elkészítette a városi önkormányzatnak otthont adó Palazzo Senatorio homlokzatát es ő volt a felelős a Palazzo dei Conservatori felújításáért is, amely egy másik palota a téren. Vele szemben pedig a Palazzo Nuovo (jelenleg a Capitolium Múzeum található benne). A három épület három oldalról határolja be a tér négyzetét. A tér nem készült el, csak Michelangelo halála után, melyet tanítványai fejeztek be.
A téren épp egy honvédségi zenekar adott koncertet, így külön hangulata volt.
Innen úgy indultunk vissza a szállásra, hogy közben beültünk egy ebédre. Majd természetesen a Trevi-kút mellett a város egyik legjobb fagyizójában elfogyasztottuk a desszertet.
Fél 4 volt mire visszaértünk. A három napja tartó napi több mint 15 kilométeres séták ebben a nyári 33 fokos melegben kicsit minket is kidöntöttek. Annyira, hogy aludtunk két órát a délutáni szieszta alatt. Kora este meg leültünk egy bridzs partyra.
Este aztán még visszamentünk a városba és csavarogtunk egy nagyot: először a Navona térre mentünk, ahol ugyan már voltunk, de kíváncsiak voltunk, hogy este milyen, majd olyan kis utcákon bolyongtunk, amiket még nem láttunk es kilyukadtunk a Campo de’Fiori térre. Itt egy másik híres piac szokott lenni, de így éjfél magasságában már más arcát mutatta a tér: rengeteg kiülős étterem, zene, sok ember.
Éjfél után a szállás felé sétálva még nyitva találtunk egy templomot, így azt még megnéztük. Majd a Trevi-kútnál nem szimplán csak megálltunk mint eddig mindig, hanem készültünk apró pénzzel, hogy bedobjuk.
Kicsit előbb keltünk és kicsit előbb is indultunk neki a városnak, vagyis fél 10-kor már úton voltunk.
Amikor egy új helyen vagyunk, akkor én mindig bogarászom a térképet, hogy mik vannak a közelünkben, ez manapság online még ideálisabb mint régebben a papír térképek idejében. Ki is néztem a közelben egy szép épületet, aminek van egy klassz belső kertje. Javasoltam, hogy kezdjünk ott, hiszen irányban van a tervezett Colosseum, Forum Romanum és a II. Victor Emanuel emlékmű triumvirátus megnézése felé. Kisebb bolyongással kezdtünk megint, de végül az Elnöki palotához érkeztünk, és ez volt az épület, ahova bemenni sajnos nem tudtunk.
Csavargósan mentünk tovább és a Foro di Augusto romok mentén jutottunk el a Colosseumig. Aki először jár Rómában, vagy fontosnak tartja a későbbi alkalmakkor a nevezetes látványosságok megtekintését belülről is, annak erősen ajánlott minden jegyet online előre megvenni. Mindenhova meg lehet venni előre a jegyet, ellenben a helyszínen aznap már nagyjából sehova.
Így mi, miután körbejártuk kívülről a Colosseumot, a tövében egy teraszos kávézóba beülve, tiramisut majszolva kávéztunk egy jót.
Útközben Bandi kinézett egy szuper hangulatos helyet ebédre: a Forty Seven Circus Roof Garden nevű helyet, ami egy pazar kilátással megáldott tető terasz a Circus Maximus közelében, ahol éppen Lovas díjugrató versenyt tartottak. Abszolút ajánlom az éttermet, száz százalékig kivonja az embert a belváros forgatagából, egy szuper nyugodt környezetbe csodálatos kilátással a hatodik emeleten. Vagy időben kell érkezni, vagy érdemes asztalt foglalni. Mi végül egy nagyon nyugodt 2 órás ebéddel tisztelegtünk eme kiváló hely előtt.
Ennek az épületnek a tetején volt az étterem
Rómának is van egy szigete a Tevere folyó mentén: Isola Tiberina. Nem egy Margit sziget, bár ugyanúgy említésére méltó a turisták előtt. De mégse. A sziget a világ egyik legkisebb lakott szigete, ugyanis összesen 0,01809 km2. 3 épület van a szigeten: egy ma is működő kórház, egy étterem és egy 10-dik században épült bazilika. Komolyan mondom ennek utána olvasni több idő volt, mint bejárni a szigetet. Aranyos, cuki hely, de ha Rómában vagytok ne tervezzetek ezzel egy egynapos programot, maximum ha nyáron a római film fesztiválra terveztek jönni, azt ugyanis itt tartják. Bár nem tudom elképzelni, hogy hogy férnek el itt az emberek.
Innen tovább menve a Teatro di Marcello-t, jártuk be, ami egy ősi szabadtéri színház. Julius Caesar kezdte el építtetni a színházat amely 11 ezer ember befogadására volt alkalmas. Jelenleg a színházból megmaradt romokat lehet körbejárni, ami érdekes is és egyben eggyel kevésbé turistás hely, így itt a tömeget jobban meg lehet úszni.
A pár utcából álló Zsidó negyeden keresztül jutottunk el II. Victor Emanuel emlékműhöz, amit az egykori egyesült Olaszország első királya tiszteletére emeltek. Az épület 1885 és 1935 között épült, és sok helyen arról olvasni, hogy kilóg Róma látványosságai közül építészeti szempontból. Persze hogy kilóg: kb minden más időszámításunk előtti, de azért ez az épület is olyan hatalmas, grandiózus, hogy én mégse érzem annyira elütőnek. Bár ha meg azt nézzük, hogy ez egy emlékmű, akkor nem is értem miért ekkora. Nincs elaprózva. Viszont fel lehet menni egészen fentre, az emlékmű tetejére, ahonnan nagyon klassz kilátás van a városra.
Innen már adott volt délután fél ötkor hogy irányba vesszük a szállást, természetesen elhaladva a Trevi kút mellett, amiről mindig kell néhány új kép. Szombat lévén végképp sokan voltak.
5-től fél 8-ig tartottuk a délutáni sziesztát, hogy aztán estére elsétáljunk a Trastevere városnegyedbe. Szombat miatt valószínűleg még inkább nagy volt itt a buli hangulat. Ez a városrész a budapesti hetedik kerülettel hasonlítható össze: keskeny utcák, régi házak aljában mindenhol étterem vagy kocsma és őrült sok kikapcsolódásra vágyó ember. A helyiek is és a turisták is idejárnak, megy a zenélés az utcán és mindenki élvezi a hangulatot. Majd éjfél volt mire eljöttünk es érezhető volt, hogy most kezdődik igazán csak a buli, velünk szemben jöttek még a fiatalok es tartottak a Trastevere negyedbe.
Kényelmes ébredés után, finom reggelit követően 10 körül elindultunk.
Minimálisan volt cél, hogy merre is menjünk. Persze már az első sarkon ez a nagy szabadság meg is zavart bennünket.
Végül abban maradtunk, hogy a Vatikán, mint célpont nem rossz, közben meg szabadon csavargunk, vagy betérünk egy-egy templomba, netán kávézóba. A St Andrea templom volt az első állomás, de visszatértünk a Spanyol lépcsőhöz is és a Trevi-kút mellett is elmentünk.
A Vatikán területén fekvő Angyalvár környékén végtelenül nyugodt tempóban megebédeltünk, majd a Szent Péter téren megállapítottuk, hogy nagyon hosszú a sor, ráadásul a napon kellene várni a sorban, ami tart a Szent Péter Bazilikába.
A Bazilika előtti téren már készülnek a holnap délelőtti közös imára, egy rész lekerítve volt telerakva székekkel az alkalomhoz.
A tér bal oldalán van egy érdekes szobor, melyet pontosan négy éve avattak fel, 2019 szeptemberében. Egy életnagyságú “Angels Unawares” elnevezésű alkotás, amit egy kanadai művész, Timothy Schmalz készített a 105. Migránsok és Menekültek Világnapjára.
A városban több mint 2500 kút van és néhány kivétellel mindnek iható a vize (külön jelölik ha mégsem). Néhol sorban állás van, hogy az emberek a palackjaikat, kulacsaikat megtöltsék.
Kútnál már csak a fagyizó és a turista több a városban. Minden harmadik üzlet fagyizó a belvárosi részen, és nincs rossz fagyi. Ráadásul mindenhol alsó hangon 20 féle fagyi van.
Délután három óra volt, mikor kitaláltuk a Szent Péter téren, hogy csak jól jönne az a szieszta. Ráadásul egész meleg lett délutánra. Visszagyalogoltunk a szállásra közben érintve néhány dolgot még: például a Navona teret, ami Encsiéknek is és Andrásnak is élénken élt az emlékében, csak én álltam ott, mint egy ma született bárány. Érdekes, már sokszor megállapítottuk Bandival, hogy én az utazások során szerzett élményekre, látott és megjárt helyekre kevésbé emlékszem, mint Bandi. Cserébe én emlékszem az emberek nevére. Szóval a Navona tér egy nagy, nyüzsgő, három szökőkúttal is díszített történelmi óvárosi tér, telis tele éttermekkel, kávézókkal és fagyizókkal. A tér helyén egykor római aréna állt, adventi időszakban pedig itt rendezik meg a karácsonyi vásárt.
Délután 4 óra volt mire a szállásra visszaértünk és lepihentünk. András szülei nagyon jól bírták, több mint 10 kilométert sétáltunk addigra.
Mi este 6-kor elmentünk kicsit csavarogni, majd 7 után visszamentünk értük. Bandi kinézett közben a szomszéd utcában egy nagyon jónak értékelt éttermet, ahova ugyan foglalni kellett volna asztalt, de mivel az olaszok késői vacsora idejének elejére érkeztünk, így volt egy szabad asztal. Minimális kereséssel és internet használattal ma már pillanatok alatt ellenőrizhető a többi vendég által adott értékelése az étteremnek, így aztán ebédre is és vacsorára is tök jó helyre ültünk be.
Vacsi után elgyalogoltunk a helyi Városligetbe, ami kicsit kiesik a belvárosi forgatagtól, a Pinciano kerületben van. Egyet megállapítottuk aránylag hamar: ide nem este, sötétedés után kell jönni. A park gyönyörű fákkal teli hatalmas terület, benne két tó, a Borgia villa épülete, egy állatkerttel, szökőkutakkal és sok séta úttal. Talán marad időnk ide világosban visszatérni.
Róma örök, bárhányszor megnézhető. Emlékeim szerint az olaszul is jól beszélő anyai nagyapám kedvenc városa volt, annyira, hogy 1934-ben, 17 évesen bringával megjárta oda-vissza a Debrecen – Róma utat, sok helyen megállva egy hónapig utazott.
Nálunk most Encsi, Bandi anyukája ötlete alapján esett a választás Rómára: ezt kapta a júliusi szülinapjára, mert korábban emlegette, hogy ő még szívesen elmenne egyszer Rómába.
Így aztán Bandi szüleivel útnak indultunk ma délután, hogy néhány napot élvezzünk a városból. Ami ideális az egészben, hogy mind a négyen voltunk már Rómában, emiatt nincs terv, nincsenek kötelező megnézni valók. Az lesz, amihez kedvünk lesz.
A repülő este 7-kor szállt volna fel Budapestről, ehhez du 4-kor el kellett indulnunk otthonról. Pici, 20 perces késéssel indult a gép, amiből mindent be is hozott, 9 előtt 10 perccel már landoltunk is.
A szállás a héten rákérdezett, hogy kérünk-e transzfert a reptérről. Arra gondoltam, hogy ha este 9 magasságában landolunk, akkor a városon kívül eső reptérről mérsékelten lesz kedvünk bebotorkálni, miután vártunk fél órát a bőröndökre. Inkább legyen kényelmes a késő esti bejutás, mégiscsak szülinapi ajándékról van szó.
Ahhoz képest, hogy milyen időben landoltunk a bőröndökre sokat kellett várni, és a sofőr bácsink se várt bennünket. Végül fél 11-kor beültünk egy taxiba… 11 után kicsivel a szálláson voltunk. Nézzük a jó oldalát: nem volt a városba menet dugó.
A szállás nagyon kellemes helyen van: a Trevi kút 5 perc sétára, a Spanyol lépcső 8 perc sétára. Egy belvárosi ház harmadik emeletén egy 8 szobás kis boutique hotel.
Bármilyen fáradtak is vagyunk mi ilyenkor mindig elindulunk. Tettünk egy szűk egy órás sétát, amibe a Trevi-kutat is bevettük és a Spanyol lépcsőt is.
Kilátás a szobából
A Trevi-kútnál éjfélkor még olyan sok ember volt, hogy teljesen meglepődtünk. Egész régóta hagyománya van annak, hogy egy érmét dobnak a turisták a Trevi-kútba, megígérvén, hogy visszatérnek Rómába. Ami ebben még érdekesebb, hogy hetente egyszer kiszedik a kútból a bedobált érméket és egy jótékonysági szervezet kapja meg, akik a város szegényebb lakosait támogatja. Naponta több mint 3.000 dollár gyűlik össze!
A 135 lépcsőfokból álló Spanyol lépcsőnél már kisebb volt a turista forgalom.
Éjjel egykor elkezdett csöpögni az eső, így elindultunk vissza a szállásra. Mondjuk már fáradtak is voltunk.
9-kor megint megpróbáltunk elindulni. Utolsó itt töltött teljes nap lévén a kutyáknak akartunk kedvezni, mondván olyan klasszul végignyomták velünk a Garda-tó mentén fekvő főbb városokat, na meg Veronát, hogy mi magunk is csodálkoztunk. Végig pórázon halomnyi simogatni vágyó turista és autó között, aszfalton, néhol hosszabban napon gyalogolva.
A tó északi csücskén túl van egy tó, a Lago di Tenno. Ide indultunk a tó nyugati partján végighaladva. Eleve 2 órás útidőt írt, de mi hol egy kávéra álltunk meg, hol meg csak nézni a szörfösöket és kite-osokat. Tele volt a tó velük: az idő szép volt, gyönyörűen sütött a nap és kellemes szél volt (na meg szombat), így minden adott volt a számukra.
A Tenno-tó partján lévő parkolóban meglepően sok autó állt. Viszont azzal, hogy a tó körbesétálható kellemesen elosztott a tömeg.
A tó partja durván köves, cserébe a tó maga szuper tiszta. És csodálatosan türkiz színű. Szűk 3 órát időztünk el a tónál, majd visszafelé megálltunk még egy helyen, de tulajdonképpen nem ott ahol szerettünk volna, így abból csak egy kis séta lett és egy pisilés.
Délután 5-re a szállásra értünk, Bandival mi még elmentünk a boltba kajáért, hogy legyen a hazaútra. Aztán meg társasoztunk még egy jót.
Holnap reggel indulás haza. Sajnos hamar véget ért, de nagyon élveztük.
9-kor megint megpróbáltunk elindulni. Utolsó itt töltött teljes nap lévén a kutyáknak akartunk kedvezni, mondván olyan klasszul végignyomták velünk a Garda-tó mentén fekvő főbb városokat, na meg Veronát, hogy mi magunk is csodálkoztunk. Végig pórázon halomnyi simogatni vágyó turista és autó között, aszfalton, néhol hosszabban napon gyalogolva.
A tó északi csücskén túl van egy tó, a Lago di Tenno. Ide indultunk a tó nyugati partján végighaladva. Eleve 2 órás útidőt írt, de mi hol egy kávéra álltunk meg, hol meg csak nézni a szörfösöket és kite-osokat. Tele volt a tó velük: az idő szép volt, gyönyörűen sütött a nap és kellemes szél volt (na meg szombat), így minden adott volt a számukra.
A Tenno-tó partján lévő parkolóban meglepően sok autó állt. Viszont azzal, hogy a tó körbesétálható kellemesen elosztott a tömeg.
A tó partja durván köves, cserébe a tó maga szuper tiszta. És csodálatosan türkiz színű. Szűk 3 órát időztünk el a tónál, majd visszafelé megálltunk még egy helyen, de tulajdonképpen nem ott ahol szerettünk volna, így abból csak egy kis séta lett és egy pisilés.
Délután 5-re a szállásra értünk, Bandival mi még elmentünk a boltba kajáért, hogy legyen a hazaútra. Aztán meg társasoztunk még egy jót.
Holnap reggel indulás haza. Sajnos hamar véget ért, de nagyon élveztük.
Reggel időben keltünk, és 9-kor el is indultunk Veronába. 10 órakor a kocsi már egy parkolóházban volt, mi meg Verona utcáit szeltük keresztül-kasul.
Verona folyója, az Adige tekereg végig a városon, melyen a csak gyalogosan bejárható belvárosi részén 6 híd is összeköti a folyó két oldalát.
Először a Piazza delle Erbe felé indultunk. Júlia erkélye pedig közel van az Erbe térhez, és tulajdonképp meg akartuk nézni, de véletlen találtuk meg ilyen hamar. Így befordultunk abba a kapu aljba, ahol ki volt táblázva, hogy itt van Júlia háza…
Shakespeare Rómeó és Júliája ugyan Veronában játszódott, a szerelmi történet azonban fikció, Júlia valójában sosem élt a nevezetes házban. A híres erkélyt csak 1936-ban építették egy 1905-ben a városvezetés által megszerzett házra. A regényben szereplő Capulet család tulajdonává nyilvánították, így teremtve új turisztikai látványosságot.
Innen könnyen elértünk az Erbe térre, amely tipikus olasz, négyszögletű tér, éttermek, kávézók teraszaival, kis boltokkal. Verona történelmi városközpontjának a centruma. Olaszország egyik legszebb terének tartják, én így a nap végén azt mondom, hogy nem a legszebb. A tér körül sok szép középkori házak és tornyok láthatók. A tér közepén egy 14. századi szökőkút áll. Úgy olvastam, hogy szombat és vasárnap reggelenként piacot tartanak a téren, de ma is volt. Bár lehet hétvégén nem ilyen piac van, hanem komolyabb. Most olyan kicsit turista csalogató kacatok voltak.
Az Erbe téren áll a Torre dei Lamberti (Lamberti torony), amely Verona egyik jelképe. A torony 84 m magas és 368 lépcsőfokon vagy akár lifttel is fel lehet jutni a toronyba, ahonnan csodálatos látvány tárul Veronára. A tornyot 1173-ban építették, de 1403-ban villámcsapás érte. A renoválás csak 1448-ban kezdődött meg, és 1464-ig tartott. A torony órája 1779-ben készült.
Mivel a toronyba a kutyák nem jöhettek fel, így Bandi lent maradt velük, és beültek egy kávéra. Egész Olaszország totálisan kutyaőrült – persze jó értelemben. A kávézó tulajdonosa, egy másodperc alatt ott termett, amikor meglátta a kutyákat és azonnal olyan simogatás bajnokságot nyomott, hogy ma kevesen tudták legyőzni. Pedig kb minden sarkon, minden megállásunk alkalmával volt jelentkező: hol egy már idős, demens néni az unokájával, hol a Hawaii-ról érkezett család, hol a veronai aréna takarító nénije… stb.
A Piazza Santa Anastasia-n áll egy 13. századi gyönyörű gótikus templom. A templom nevét a negyedik századi mártír Anasztázia szűznek szentelték. 1290 körül a domonkos rend telepedett le itt és megkezdte a gótikus bazilika építését, mely végül Verona legnagyobb temploma lett.
Ponte Pietra volt a következő állomásunk: a római, i.e. 100-ban épített híd 4 boltívét a II. világháború végén a visszavonuló német csapatok felrobbantották, de 1957-ben, az eredeti építőanyagokból újjá lett építve. Ugyan a II. világháború előtt is többször összeomlott, és újjáépítették, még mindig tartalmaz több mint 2000 éves, valamint középkori részeket.
A hídról eltekeregtünk a dóm felé, ami nem volt nehéz, hiszen tornya jelezte az irányt. A veronai katedrális (Duomo) két korábbi templom helyére épült, amelyek egy 1117-es földrengésben elpusztultak. 1187-ben szentelték fel, de ezután még hosszú ideig folytatódtak a munkálatok. Belső tere a 15. századi renoválás alkalmával érte el mai formáját.
Itt már mindenki egy ebédre szavazott, amit egy aranyos kis szűk utcában fogyasztottunk el.
Az Aréna felé indultunk ebéd után, ahova meglepetésünkre nem lehet kutyát bevinni, így most én maradtam kint, és Bandi ment be. De persze kint mindenki örült a várakozó ebeknek.
Verona leghíresebb látványossága az i.sz. 30-ra megépült Arena, amely a világ harmadik legnagyobb római amfiteátruma. Eredetileg gladiátorviadalok helyszíne volt, és csak évszázadokkal később alakult át színházzá. Az Aréna tökéletesen alkalmas operák előadására is, akusztikája a fedett színházakéval vetekszik. Az ókori amfiteátrumban 100 éve rendeznek operaelőadásokat. Mára a híres veronai operafesztivál helyszíneként van a köztudatban. Az amfiteátrum egy földrengés következtében még a 12. században megsérült, de ezt leszámítva közel kétezer éve az eredeti állapotában sikerült megőrizni. Több mint 30 ezer néző befogadására volt képes, ma – biztonsági okokból – 15 ezren látogathatják egy időben.
Castelvecchio egy olyan vár melynek hídja is van az Adige folyó felett. Az 1354-1376 között, egy korábbi római erőd helyére épült hatalmas várban jelenleg gazdag múzeum működik reneszánsz és gótikus festményekkel, freskókkal és szobrokkal. A Castelvecchio hídja 1354 körül épült, azonban a II. Világháború idején teljesen elpusztult. 1949-1951 között építették újjá.
Majd egy kávé – fagyi kombo után enyhén kipurcanva a lábunkban lévő 10 km-től már csak egy parkot fedeztünk fel, ami különben is a parkolótól csak 2 utcára volt: ez a Giardino Giusti, Olaszország egyik legszebb, és legjobban fennmaradt reneszánsz kertje. A kert 500 éves ciprusfákkal és 200 éves sövénylabirintussal büszkélkedhet, szobrok, szökőkutak és barlangok is színesítik. Egy csendes, békés oázis a turistákkal zsúfolt Veronán belül. Bár, ahhoz képest, hogy milyen szép idő volt ma, hál’Istennek nem volt eszeveszett a tömeg. Jó, hétköznap van és október.
Egy nyugis reggellel kezdtünk, na meg egy gazdag reggelivel.
Aztán 10 után otthon hagytuk Bálintot a kutyákkal együtt. Illetve ez így nem is igaz, mert ezt az opciót Bálint választotta, ugyanis mi hárman shoppingolni szerettünk volna. Bandi talált a közelben egy bevásárlóközpontot, amit elmentünk felfedezni.
Délután meg elmentünk Bardolinoba, ami a tó dél-keleti oldalán van. Már 3 óra volt mire odaértünk, így egy ebéddel indítottunk. Aztán csavarogtunk egyet az óvárosban.
Majd a parti úton indulva haza még a szomszédos Lazise nevű városkát is megnéztük. Mondhatnánk, hogy mindegyik város egyformán kedves a sok színes kis házával és egységessé teszik őket a spalettájukkal. Tulajdonképpen, ha egyet megnézel, akkor kb mindet láttad. De ez nincs így, tényleg sok a hasonlóság, és otthon azt veszem észre, hogy már megint csak a házakat, tereket és kikötőket fotóztam, de akkor is mindig kapunk valami újat, különlegeset.
Lazise például egy Scaligero-várral és városfallal dicsekedhet, melynek eredete a 9. századra nyúlik vissza, amikor a falu lakói a következő század végén elkészültek az első védműveket, hogy megvédjék magukat a magyarok bevonulása ellen. Vagyis ezt is nekünk köszönhetik (bocs). A vár több ostromot szenvedett a történelem során.
Tegnap este újra megbeszéltük, hogy ma reggel elmegyünk kocsival a Garda-tó északi csücskébe, Riva del Garda városába és onnan csorgunk vissza a tó nyugati oldalán, érintve egy-két látnivalót.
Én felébredtem hajnali fél 5-kor, kínlódtam egy órát, majd lementem a kutyákhoz és miután megetettem őket, tök könnyen visszaaludtam a szuper új plédemmel. Aztán úgy keltünk, hogy 9-kor el tudjunk indulni. És el is indultunk 9 után kicsivel.
Az első állomás Riva del Garda városa volt, bő 3 órát el is ténferegtünk a ott. Furcsa idő volt, a kellemes őszies napsütés mellé a tó túlpartján a hegyek néhol ködbe bújtak, így az egész látványt olyan misztikussá tették. Riva jóval nagyobb város, mint a mi Desenzanonk, és a turisták által felkapottabb is, aránylag sok hotelbe botlottunk. A tó északi felén sok a szörfös, és a biciklis egyaránt, mindkét sport szerelmesei itt megtalálják a kiváló terepet és hozzá a kiegészítő boltokat. Anno mikor kerestem a szállást, ez a város és környéke is előtérbe került. De így utólag azt érzem, hogy az a terület, ahol mi vagyunk kellemesebb, pláne két kutyával.
Riva del Gardaból Limone Sul Garda felé tartva megálltunk egy kis vízesésnél, a Cascata di Sopino-nál. Valószínűleg azért tavasszal erőteljesebb a víz mozgás, mint most volt, de mi így is élveztük a kis kerülőt.
Délután 2 óra volt mire Limone-ba értünk. Ott először nem a belvárosi részt fedeztük fel, hanem egy kis kirándulást tettünk az óvárosból kiszakadva, egy patak mentén, mely tele volt kis vízesésekkel felfelé sétálva.
Majd visszasétálva az óvárost is felfedeztük. A város nevében szereplő citrom szóról gondolhatnánk, hogy az itt termesztett gyümölcs miatt került bele, de úgy olvastam, hogy sokkal valószínűbb, hogy a latin limes, vagyis határ szóból származik. A gazdaságot évszázadokon át a halászat és az olívabogyó-termesztés uralta. Ezt egészítették ki a citrusfélék, aminek ez a település a legészakibb termőterülete. Hűvös időszakban befedhető favázas védőépületekbe telepítik a növényeket. A rossz minőségű talaj feljavítására pedig csónakokon hoztak adalékanyagokat a tó déli partjáról. A citrom természetesen mindenhol és minden formában megjelenik a városban: gyümölcs, ital, alkohol, szappan, kerámia edény, ajándék tárgyak, házszám táblák, utcanév táblák, stb. Az óvárosi rész nagyon kedves, a nagy séta mellett meg is ebédeltünk.
Limoneból Montecastello felé vettük utunkat, de nem a rövidebb utat választottuk, hanem a kacskaringósabbat. Ez az SP38-as út volt, gyönyörű kilátással, néhol víz által mosott sziklafalak között, hegyi kis falvakon keresztül.
Montecastello városka a mészkő dombtetőn álló Madonna di Montecastello templomáról és annak gyönyörű kilátásáról híres. A templom 6 órakor zár. Mi a templom előtti kicsi parkolóban a hat órási kongatással egyidőben nyitottuk ki a kocsi ajtajait, hogy kiszálljunk megnézni a templomot. Így aztán maradt a kívülről való felfedezés, de legalább rajtunk kívül már csak 3 fiatal volt, akik épp indultak el.
Fél 7-kor tova indultunk, már egyenesen a szállásra, bár az üzemanyag kissé ki lett centizve, de még időben tudtunk tankolni is. Sötétben, este 8-ra értünk haza, kellemesen kipurcanva, sok szép élménnyel. Annyira elpilledtünk, hogy 9-kor már mentünk is aludni.
BandiBorso utazik 