2015 (Colorado)

USA, Nemzeti Parkok – 5. nap

Posted by

0

2015. augusztus 23. vasárnap

Reggel negyed 7-kor felkeltünk, számolva azzal, hogy 7 órakor jön fel a nap.
A szállásunk teljesen jó volt, egy útszéli rendezett motel, bár éjjel 2-szer is elment a fejünk mellett a vonat úgy, hogy a kürtjét is megnyomta. Majdnem leestünk az ágyról, de végül egész hamar visszaaludtunk.
Szóval reggel pikk-pakk összeszedtük magunkat, mert 7-re oda akartunk érni a Colorado National Monument nevű parkba. Mivel kemény 5 percre volt a szállásunk a park bejáratától, így aztán sikerült is. Amikor elindultunk 13 fok volt, finom friss volt a levegő. A látvány a nap minden szakaszában gyönyörű, de a reggeli napfelkelte azért még rátett egy lapáttal. Az is előnye volt a korai menésnek, hogy tök kevesen voltak a parkban.

  
  
  

Végül 12 óra körül értünk a 37 km hosszú 18 kilátó ponttal telerakott parknak a végére úgy, hogy végig kocsival lehetett menni, közben pedig több rövidebb séta útvonalat is bejártunk. Volt minden: barlang: kisebb – nagyobb, Echo pont, ahol a Bandi nem bírta abbahagyni a fütyülést, nagyon érdekes növényzet, cuki kis állatok: gyík, mókus, nyuszi, kecske, és elvileg hegyi oroszlán is, de ez utóbbival nem találkoztunk.

  

A park végében volt egy piknik terület, ahol megebédeltünk a hozott kis elemozsiánkból, majd elindultunk Utah állam felé.



A következő célpontunk Moab városa, ahonnan két nemzeti parkot is meg tudunk majd közelíteni, így itt két éjszakát fogunk eltölteni. Ez csak másfél órányira volt, de sokszínű út volt: volt olyan szakasz, mintha a sivatagban nagy vakondtúrások lennének, aztán volt olyan szakasz, mintha tök trehányul lehányták volna a köveket (itt megjegyeztem a Bandinak, hogy micsoda rumli van, mire megkérdezte, hogy megálljon-e, rendet rakok-e?), és volt olyan szakasz, ahol a gyönyörű vörös sziklák meredtek az ég felé. Délután 2 után nem sokkal érkeztünk meg, viszont mind a ketten vágytunk egy délutáni pihenésre. Egy óra hosszat nem csináltunk semmit, majd rájöttünk, hogy most vagyunk itt, most kell menni.

Az Arches nevű nemzeti park a szállásunktól 10 percre van, ezért aztán oda mentünk. Itt ha belépőt vesz az ember egy parkba, akkor azzal egy héten át bármennyiszer bemehet. Emiatt aztán úgy voltunk vele, hogy ha nem tudunk mindent megnézni, akkor legfeljebb visszajövünk.

A látvány egyszerűen lenyűgöző volt. Nem is ragozom, itt egy kis videó, ahogy parkba beértünk. A videó telefonnal készült, autóból és kézből véve…

Volt egy lukas szikla, olyan mintha egy nagy ablaka lenne. Igen ám, de az az ablak nagyon magasban volt. Kitaláltuk, hogy fel kellene valahogy oda jutni. De hát tuti nem lehet – állapítottuk meg. Majd egyszer csak megjelent ott fent az ablakban egy pasi. Ne má! Akkor oda nekünk is fel kell jutni! Elkezdtük körbejárni a sziklákat. De ezek olyan hatalmas sziklák voltak egymás hegyén hátán, megközelíthetetlen. Felordítottunk a pasinak, hogy megkérdezzük, hogy honnan ment oda fel. Mutogatott valamit, de nem igazán volt az tiszta a számunkra. A parknak a térképe nem mutatta, hogy oda fel lehetne jutni. De ha ez az ember feljutott, akkor nekünk is fel kell! – gondoltuk, és azt mondtuk, hogy addig nem megyünk haza, míg ezt a kihívást nem teljesítettük. Végül Bandi azt találta ki, hogy próbáljuk meg kocsival megkerülni, és valahogy hátulról támadni. Na, egy órás küzdelem volt, mindenféle felfedező utakkal tarkítva, ahol még a madár sem járt, szikla mászással, meg szűkebbnél szűkebb helyeken való átküzdéssel, majd visszakanyarodással, mert mégse volt jó az irány. De végül teljesítettük!!! Jó érzés volt!!!

  
  
  
  

Este 8 után jöttünk el az Arches nevű parkból és este 9 volt mire elmentünk vacsorázni.

USA, Nemzeti Parkok – 4. nap

Posted by

5

2015. augusztus 22. szombat

Nem tudom hogy történt, de a szálláson az ébresztőóra 5:40-kor megszólalt. Nem örültünk neki. Bandi végül vissza tudott aludni, én már nem.
Összepakoltuk a bőröndjeinket, elsősorban arra figyelve, hogy a következő néhány szálláson ne kelljen mindent bevinni magunkkal. Így 4-5 napra pakoltam a kézipoggyászos kisbőröndbe. Aztán reggeli után Éva néniéknél felvettük a Juditot és elmentünk a Costco nevű üzletbe (olyan mint otthon a Metró áruház: mindent nagy tételben lehet megvenni, de elég olcsón). Na itt feltankoltunk üdítőt, ásványvizet, meg felvágottat, sajtot, paprikát, almát, stb. Akartunk volna venni egy hűtőládát is, de Éva néniék pont örültek, hogy a régebbi, már használaton kívüli hűtőládájukat valakinek odaadhatják, és az vissza se hozza. Mi is nagyon örültünk, hogy ilyenre nem kell költenünk, ellenben van mibe betennünk az inni és ennivalónkat. Aztán a Costco után még egy kisebb boltba is bementünk (Wal-Mart), csak hogy amit nem nagy tételben akarunk, akkor azt is megvegyük.
Éva néniéknél még egy gyors ebédre volt időnk, de aztán 1/2 2-kor el kellett induljunk a reptérre, hogy Juditékat feltegyük a Cleveland-i járatra.

Judit meg Ati egy játékkal indítottak el minket: előre meg kell tippelni, hogy az utunk során hány államból való rendszámot fogunk felfedezni. Mind a négyen tippeltünk, de hát mi annyira rutintalanok vagyunk ebben (még), hogy nagyon alátippeltünk. Én mondtam 15-öt, Bandi 20-at, és már most 20 felett vagyunk… Szóval most, hogy útnak indultunk a nagy Coloradoban a tájon túl a rendszámokat is nézzük.
Ahogy Juditéktól is elbúcsúztunk a reptéren, elindultunk Colorado állam nyugati széle felé, egészen a Colorado National Monument-ig. Eleinte “csak” gyönyörű volt a táj, aztán konkrétan átment meseszépbe! Olyan volt, mintha beléptünk volna az “Óperenciás tengeren is túl” lévő világba. A kanyargós út mindkét oldalán magas sziklafal tőrt az égnek hihetetlen színekben és formákban. A nap közben besütött a sziklafal egyik oldalát meg-megvilágítva. Sajnos sehol nem lehetett úgy félreállni, hogy ezt igazán vissza tudjam adni képekben, de itt van néhány kocsiból készített kép.


Juditék hoztak nekünk egy csomó útikönyvet meg térképet. Ahogy haladtunk az utunkon Bandi vezetett, én meg elkezdtem molyolni a térképet. Gondoltam a 4 és fél órás utat valahol megszakíthatnánk. Az út háromnegyedénél találtam egy kisebb kerülővel megközelíthető vízesést, a Rifle Falls-t. Bandit nem volt nehéz rávenni, nagy vízesés kedvelő. Beütöttük a Google térképen a címet, majd figyelmeztetett a rendszer, hogy egész biztosan oda akarunk-e menni, mert az érkezésünk idejét úgy számolja, hogy az este 7 órási zárás előtt csak 40 perccel fogunk megérkezni. Persze mi így is oda akartunk menni. Bandi azért még 10 percet lefaragott az útidőből, így 50 percünk volt a zárásig. Ez egy mini park volt. Volt ugyan belépő, de nem volt, aki beszedje. Ki volt írva, hogy mik a belépő díjak, és kis boríték ki volt készítve, aminek az egyik felére rá kellett írni a rendszámot, a kocsi rendszámához tartozó állam nevét, valamint a dátumot, beletenni a belépő árát, majd a borítékot bedobni az erre a célra kirakott ládikába.

Nagyon klassz volt a vízesés, és tök jó volt, hogy ilyen későn mentünk, mert sehol egy lélek nem volt. Az 50 percünket pedig kihasználtuk, és élveztük ahogy elindultunk a lemenő nap fényeit.


  
  

  

Másfél óra volt még az út a következő célpontig, vagyis Fruita nevű városkában lévő szállásunkig. Közben ránk sötétedett, de így is folyamatosan csak azt magyaráztuk egymásnak, hogy milyen szép a táj. Ráadásul az utunk felénél “megismerkedtünk” a Colorado folyóval, ami most napokig elkísér majd minket. Ő még egy lapáttal rátett időnként a sziklák adta látványra.
Ahogy haladtunk az úticélunk felé, és egyre inkább belementünk az estébe, úgy emelkedett kint a hőmérséklet. Este a 6 után a vízesésnél volt 28 fok, este 9-kor pedig, mikor megérkeztünk a szálláshoz már 30 fokot mutatott a hőmérő. Nem fáztunk.

USA, Nemzeti Parkok – 3. nap

Posted by

0

2015. augusztus 21. péntek

Én hajnali 4-kor már kukorékoltam. Nem tudtam visszaaludni. De 6-kor már a Bandi is ébren volt. Annyira korai volt az én ébredésem, hogy a reggeli után, 8 órakor még visszafeküdtem aludni egy óra hosszat. Aztán Éva néniékkel meg Juditékkal elindultunk a Rocky Mountain National Parkba. Két kocsival mentünk, Béla bácsiék voltak a felvezetők.

Minden Nemzeti és Állami Parkba van belépő, amiért cserébe kapsz egy térképet, amely tartalmazza a hely leírását is. A parkon belül mind az autóút, mind a gyalog utak jól kiépítettek, sok a megállási lehetőség, és parkolókban mindenhol van wécé. Sok piknik pont van, asztallal, és ezeket a park térképén külön jelzik.
Több helyen is megálltunk, az első pont az Estas Park kezdőpontja, ahol a kilátás se volt elhanyagolható.


  

Majd tovább autózva a Hidden Valley-ban álltunk meg, ahol egyben meg is ebédeltünk Éva néni piknik kosarából.



A következő nagyobb pont, ahol nem csak nézelődtünk, hanem egy kicsit túráztunk is, az a Forest Canyon nevű hely volt. Gyönyörű gomba formájú sziklák között gyalogoltunk, egyik-másikat meg is másztuk. Jobban mondva Bandi mind megmászta! Nagyon élveztük, bár azon a helyen baromira fújt a szél.


  


  
  

Majd délután Bear Lake-hez mentünk, ami egy kicsit messzebb volt, de egy nagyon kedves kis tó. Szép késő délutáni napsütésben értünk oda. Éppen csak elkezdtünk gyönyörködni a tóban, amikor hirtelen elkezdett szakadni az eső. De tartott vagy fél percig az egész. A tó felett tovább esett, mi felettünk pedig kisütött a nap. Érdekes volt.


Bandi új barátját is bemutatom, chip munk nevű állatka, ami baromira úgy néz ki, mint egy mókus, de nem teljesen az. Leginkább a mérete miatt nem az, bár a mókusok fajtájába tartozik.


  

Sötétben értünk haza, Éva néniékhez. De én hazafelé én annyira kipurcantam, hogy lemondtunk a vacsoráról, és Juditékat kirakva a kocsiból visszamentünk a szállásunkra. (Mellékesen mondom: elsőre sikerült!) És 9 órakor már aludtunk is.

USA, Nemzeti Parkok – 2. nap

Posted by

0

2015. augusztus 20. csütörtök

A tegnapi nap nem ilyen egyszerűen ért véget, mint ahogy írtam, csak hát a nagyon hosszú út és a nagyon kevés alvás azt eredményezte, hogy sitty-sutty lezárjam a mondandómat.

Szóval az úgy volt, hogy amikor megérkeztünk, akkor volt két óránk az útlevél vizsgálatra, a poggyászaink felvételére, valamint a bérelt autó kiváltására. Ez pont annyi idő volt, amennyire szükségünk volt, mivel az útlevél ellenőrzésnél a külföldiek beléptetése kicsit összetettebb, így lassan haladt a sor. A kocsiért meg el kellett menjünk a reptértől kicsit odébb lévő kölcsönzőbe, de az egyszerű volt, mivel a reptérről amint kijöttünk ott állt előttünk az Alamo (kocsi bérlős cég) kisbusza, ami elvitt minket a kölcsönzőbe. Nézzétek milyen jól néz ki:


Két óra múlva szállt le a gépük a Judit nővéreméknek. Addigra flottul meg is voltunk mindennel. Upgradeltük a kocsit egy kicsit nagyobbra, hogy könnyebben beférjünk, mert hát csomag volt bőven. Sikerült egy ugyanolyan kocsit kapnunk, mint a Bandié otthon, csak fehérbe. Fehérben is szép!


Juditék csomagja előbb meg volt, mint Juditék. Ugyanis mi a parkolóból visszajövet a csomagos mozgószalagnál találtuk magunkat. De aztán Juditék is hamar meglettek.


Éva néniékhez könnyedén odataláltunk. Vacsorával vártak minket, ami kifejezetten jól esett! Még egy levezető sétát tettünk ott a közelben, majd elindultunk a szállásunkra. Határozottan állítottuk, hogy mi simán eltalálunk majd oda, ráadásul még térképünk is volt nyomtatva. Persze aránylag hamar elvétettük az irányt, de nem jöttünk rá olyan hamar. Végül egy katonai cuccokat gyártó cég parkolójában félre álltunk, és megpróbáltuk a Judit nővérem által vett 3G kártyát beüzemelni az iPadbe. A biztonsági őr nem értette mit akarunk, és miért nem megyünk már el, így aztán kijött rákérdezni, hogy mit keresünk. Mi meg mondtuk, hogy eltévedtünk. Kifejezetten kedves és segítőkész volt, bár addigra a 3G kártyával is készen voltunk. Első eltévedést sikeresen megoldottuk.
Egyikönket se kellett altatni, 10 órakor beájultunk az ágyba.

Én reggel 5-kor, Bandi 6-kor ébredt.

Minden poggyászból mindent kipakoltam mert elég össze-vissza voltak a dolgaink. A hozott ajándékok is elő kellett kerüljenek, meg hát a mi cuccaink is úgy voltak pakolva, hogy ha bármelyik csomag később érkezik, akkor mindkettőnknek legyen mit felvennie.
Reggeli után átmentünk Éva néniékhez, megvártuk Bélust (Éva néniék fiát) és hetesben elmentünk Bélusék kocsijával a sziklás hegyekbe 4000 méter magasba. Idaho Springs nevű városka mellett indultunk neki kocsival. Az első nagyobb megállónál, Echo Lake Parkban, az Echo tó partján ebédeltünk. Éva néni mindent hozott az ebédhez.

  

A következő megállónk a Summit Lake volt.

  
  

Innen továbbmenntünk a Mount Evans nevű hegyre, amely 4.306 méter magasban van a csúcsa. Egész sokáig tudtunk kocsival menni. A levegő itt már oxigén hiányosabb volt, amit éreztünk is. Emiatt sűrűbben kellett megálljunk, mert mi, akik nem vagyunk szokva ezekhez a magasságokhoz megéreztük rendesen. Viszont nagyon élveztük a tájat.


  
  
  
  


Valószínűleg a jetlag és a nagy magasságban tett túra együtt megtette a hatását, kissé kipurcantunk estére.

Pedig Éva néni jobbnál jobb falatokkal etetett minket vacsora időben. Majd még Bélus is átjött a családjával (feleség plusz négy gyerek). Este 10-ig bírtuk, akkor elköszöntünk. Magabiztosan állítottuk ismét, hogy mi már csukott szemmel is eltalálunk a szállásra, pláne hogy van GPS-ünk. Majdnem elsőre sikerült is… Mivel a címet nem tudtuk, így csak a szálló nevét adtuk meg, és a város alapján rákattintottam az elsőre, mondván hogy Denver melletti kisvárosban tuti csak egy ilyen van. Hát nem egy van! Minimum kettő. De már a parkolóban feltűnt, hogy valami nem stimmel, így legalább a “másik szobánkba” nem törtünk be.

USA, Nemzeti Parkok – 1. nap folytatás 

Posted by

0

2015. augusztus 19. szerda (folytatás)

A Budapest – Frankfurt út teljesen zökkenőmentesen ment. Egy negyed órával hamarabb landolt is a gép, bár kiszállni nem tudtunk, mert nem volt még szabad a csőr, amihez állnia kellett a gépünknek.
Még Budapesten rákérdeztem, hogy melyik kapuhoz kell majd menjünk Frankfurtban, tudva, hogy egy óránk van csak az átszállásra, és némi emlékem arról, hogy a frankfurti reptér nem kicsi. Könnyen át is értünk az adott kapuhoz, és már szállhattunk is fel a nagy gépre.


  
A Frankfurt – Denver út is simán ment. Időben indultunk 13:30-kor, és magyarországi idő szerint este 11-kor landoltunk.



A 9 és fél órás repülőúton hol bealudtunk, hol filmet néztünk. Mivel előző éjszaka két és fél óra alvással kellett beérnünk, így nem kellett minket altatni a gépen. Reggel azért is aludtunk ilyen keveset, mert Bandi hajnali öttől majd másfél órán át köhögött. Kicsit pánikba voltam, hogy most mi lesz, de jelentem mindkét utat egész szépen végigültünk köhögés nélkül. Én egyértelműen jobban vagyok, Andrásnál még várat ez magára, de hátha majd a friss nyugat amerikai levegő meggyógyítja.
Megállapítottuk, hogy a Lufthansa jobb, mint a British Airways: kedvesebb a személyzet, jobbak a székek, modern az ülések előtti tévé, a kaja egészen finom volt (csak nagyon mini adag), és a legfontosabb: a bőröndjeink még így is meg vannak, hogy Frankfurtban nem volt sok idejük átlogisztikázni egyik gépről a másikra.
Egy ilyen hosszú nyaralást legjobb rokonokkal és barátokkal kezdeni. Denverben él Éva néni és Béla bácsi: Judit nővérem keresztszülei, illetve Éva néni Anyum gyermekkori barátnője. Az első pár napot velük töltjük, csak megspékelve azzal a kellemes kiegészítéssel, hogy Judit nővérem és a férje, Ati is átrepülnek Denverbe ezekre a napokra.

Sőt annyira jól időzítettük az érkezést, hogy a reptéren be tudtuk várni a Juditékat, és a bérelt autóval együtt mentünk Éva néniékhez, aki nagyon finom vacsorával várt bennünket.