ABC Szigetek

ABC SZIGETEK – 6. nap

Posted by

0

2026. június 1. hétfő

 Az ABC-szigeteken gyakorlatilag egész évben tökéletes az idő a nyaraláshoz: a hurrikánveszélyt hírből sem ismerik, és a klíma szinte minden hónapban kellemesen száraz. Csupán október és január között fordulnak elő néha rövid, frissítő záporok, az évi átlagos nappali hőmérséklet pedig stabilan 27-30 fok között mozog. Ettől függetlenül itt is létezik főszezon – méghozzá akkor, amikor Európában és Amerikában beüt a zord tél. Emiatt szerencsénk van, mert így a holtszezonban alig vannak turisták, majd az egész sziget a miénk (enyhe túlzással).

A mai napra egy előre leszervezett, fix programunk volt. Mivel lépten-nyomon azt olvastuk, hogy Bonaire a búvárok abszolút paradicsoma, és a világ legjobb parti búvárhelyeként tartják számon – kristálytiszta vízzel, elképesztően gazdag tengeri élővilággal és lélegzetelállító korallzátonyokkal –, Bandi semmiképp sem akarta kihagyni a merülést.

Bonaire-t egybefüggő korallzátony határolja, az itt található Bonaire Nemzeti Tengeri Park pedig a világ egyik legrégebbi tengeri rezervátuma. Magában foglalja a Bonaire és Klein Bonaire körüli teljes vízterületet a dagályszinttől egészen a hatvan méteres mélységig. A parkot még 1979-ben alapították, 2700 hektáron terül el, és több mint 350 hal-, valamint 60 korallfajnak ad otthont.

Reggel időben keltünk és a gyors reggeli után már 8:30-ra a búvárközpontban voltunk. Egy nagyon kedves, Bandi korabeli srácot, Rolandot kaptuk vezetőnkül. Már előre jeleztük neki, hogy bár 14 éve megvan a búvárvizsgám, a mai napig nem vagyok teljesen komfortos a víz alatt. Különösen jólesett, hogy emiatt privátban, csak hármasban indultunk útnak, Roland pedig végig kiemelten figyelt rám. Két merülést terveztünk be mára.

Az első helyszínünk a híres bonaire-i Salt Pier, vagyis a Só Móló volt. A jelenleg is működő ipari móló alá leereszkedve egy teljesen más, szürreális világ tárul az ember szeme elé. A hatalmas pillérek és a fémszerkezetek tökéletes menedéket nyújtanak a változatos tengeri élővilágnak. Rengeteg tengeri teknős és számtalan színes halfaj lakik itt, nem véletlen, hogy a Salt Pier rengetek búvár bakancslistáján szerepel. Ráadásul a profik és a kezdők is könnyedén élvezhetik a varázsát, hiszen egyszerűen a partról besétálva megközelíthető a hely (ami egyébként sznorkelezésre is zseniális).

A két merülés között csak egy pici pihenőt tartottunk – nagyjából annyit, míg levettük és bepakoltuk a kocsiba a felszerelést, majd átautóztunk a mindössze 10 percre lévő Vista Blue-hoz. Ez is egy partról besétálós helyszín, de jóval kevésbé felkapott. Itt látszott csak igazán, milyen jó, hogy nincs főszezon: teljesen egyedül voltunk a 16-18 méter mély, izgalmas és élettel teli tengeri kertben! Bár az első helyen is láttunk teknőst, itt valóságos teki-buli fogadott minket: különböző méretű, elképesztően cuki teknősök keringtek körülöttünk a vízben.

A kétszer egyórás víz alatti varázslat mindennel együtt délután kettőre ért véget. Alaposan elfáradtunk, és a korai ébredés miatt én már alig vártam egy kiadós délutáni csendespihenőt.

A napot egy vacsorával zártuk, de sajnos sikerült egy kevésbé jó éttermet kifognunk – na de sebaj, ezt előre nyilván nem tudhattuk, a mai élmények kárpótoltak mindenért minket!

ABC SZIGETEK – 5. nap

Posted by

0

2026. május 31. vasárnap

Mindhárom szigeten a hivatalos nyelv a holland, de a lakosság túlnyomó többsége a papiamentót használja, amely egy egyedi kreol nyelv. Az oktatási rendszerük a holland mintára épül. A korai évfolyamokon kizárólag papiamento nyelven tanítanak, majd később vezetik be a hollandot. Nagyságrendileg mindenki beszél angolul is – pláne, aki a turizmusban dolgozik. Emellett sok a spanyol ajkú, bár az eddigi tapasztalataink szerint ők inkább a háttérmunkákat végzik a szektorban (konyha, takarítás). 

Alapvetően mindenki hollandul szólít meg bennünket, és többször jelezték már, hogy tök odavalósinak tűnünk. Gondolom, a világos hajunk teszi… mi más? Ráadásul délután még válaszoltam is a medence mellett egy hollandul kérdező kislánynak, aki azt tudakolta, hogy hozhat-e valami innivalót. A drink angol szó és a német trinken keveréke hollandul drinken – ezt könnyen kihallottam a mondatából. Nem is értette szegény, hogy ha nem beszélek hollandul, akkor hogy a csudában tudtam neki válaszolni!

Reggeli után már 10 óra is elmúlt, mire összeszedtük magunkat, és kitaláltuk a mai útirányt. Lementünk a parkolóba, hogy bepakoljuk a kocsiba a napi motyót, de a kocsiajtó makacsnak bizonyult: a távirányítóra nem nyílt. Valószínűleg csak lemerült az elem. Szerencsére a kulccsal az első ajtó nyitható volt, ahonnan egy gombnyomással nyílt a többi is. Gondoltuk, mivel egy percre van az autóbérlő, odagurulunk, hogy cseréljenek elemet. Hát, vasárnap ilyesmit ne akarj elintézni Bonaire-en… Majd talán holnap! Végül is a kocsi elindult, bíztunk benne, hogy délután is fog.

A bolt után (ahol végül vettünk elemet a kocsikulcsba, és Bandi sikeresen ki is cserélte) délnek vettük az irányt. Célunk a Lac-öböl (Lac Cai) azon homokos partnyúlványára volt, ameddig két napja nem jutottunk el. Az odafelé vezető úton ismét egy flamingó„csorda” mellett haladtunk el; rengeteg helyen ott állnak az út melletti sekély vizekben. Az út mentén sárgára festett köveken, fekete feliratokkal jelzik, hogy ezekre a területekre tilos a belépés, tiszteletben tartva az állatok intimszféráját.

A Lac Bay egy fantasztikus, fehér homokos part, amely a hosszan sekély víz miatt gyönyörű, halványkék színben pompázik. A partról jól látható, ahogy a tenger színe változik: pontosan kirajzolódik, hol kezdődik a mélyebb rész, és hol vannak korallok vagy vízi növények. A part eleje olyan, mint a Balaton déli partja: hosszan be lehet sétálni a bokáig érő vízben. A tenger ezen a szakaszon olyan hőmérsékletű, hogy azt egyik-másik budapesti termálhotel is megirigyelné!

A parton hatalmas kupacokban áll a nagyméretű kagylók gyűjteménye – nem kicsi halmokra kell gondolni, hanem olyanokra, mint amikor az építkezésre kiborítják a sódert. Vasárnap lévén néhány helyi család is kijött strandolni, piknikezni, de egyáltalán nem volt tömeg.

Ugyanakkor van az emberben egy kis kettős érzés: látod a gyönyörű, fehér homokos partot a mesés kék tengerrel, de a parkolótól a strandig vezető szakaszon lepukkant bódétákolmányok sora áll, a szemetesek mellett áll a bál, ráadásul sem a mosdó, sem a zuhanyzó nem működik. Ezzel együtt a délelőtt folyamán jót strandoltunk, és végre sikerült kicsit lelassulnunk.

Délután bementünk a belvárosba, de a város olyan üres volt, mintha… nos, mintha vasárnap lenne. A boltok zárva voltak, az éttermek meg még nem nyitottak ki. De a fő célunk egy jó fagyi volt, hogy az ebédre elfogyasztott banán kapjon egy kis desszert kíséretet. Szerencsére a fagyizó nyitva volt, így a gombócok mellé kávét is kértünk.

Az utcán nagyjából senki sem sétált rajtunk kívül. Megálltunk egy épület előtt, hogy az időzítő segítségével készítsünk egy képet magunkról. Leültünk a lépcsőre, mosolyogtunk, amikor elment előttünk egy kisbusz, lefékezett, majd visszatolatott – mi pedig még mindig mereven mosolyogtunk a kamerába. Kipattant egy csaj a kocsi anyósüléséről, és kedvesen felajánlotta, hogy lefotóz minket. Tök cuki volt! Mire végzett, már egy egész autósor várt rá, hogy visszaüljön, de senki sem dudált, inkább csak mosolyogva integettek a kocsikból.

Vass Geri barátunk úgy gondolta majdnem jó az előző kép. Picit tuningolt rajta, mintha a stylist szakmában is benne lenne.
Köszi ezúton is Geri. 🙂

Ezután tovább lassítottunk a mai napon a szálló medencéje mellett. 

Az estét pedig egy helyi kubai étteremben zártuk.

Még egy érdekesség a szigetek életéről: míg a nyelvük megegyezik, a fizetőeszközük nem!

  • Bonaire: Hivatalos fizetőeszköze 2011. január 1-je óta az amerikai dollár (USD).
  •  Curaçao: Itt a karibi gulden (XCG) van érvényben 2025. március 31-e óta, ahogyan a szintén Holland Királysághoz tartozó Saint Martin szigetén is (korábban a holland antilláki forintot használták). Az új valuta szorosan kötődik az amerikai dollárhoz, a hivatalos, rögzített átváltási árfolyam: 1 USD = 1,79 XCG. Fontos azonban figyelni, mert bár fix az árfolyam, egyes boltok ettől eltérnek a saját javukra, ha dollárral fizetsz. Az amerikai dollárt egyébként itt is mindenhol elfogadják.
  •  Aruba: A hivatalos fizetőeszköz az arubai florin (AWG). A helyi pénz mellett itt is gond nélkül fizethetünk dollárral. Curaçaóhoz hasonlóan az árfolyam itt is fixen a dollárhoz kötött, szintén 1,79-es váltószámmal.

Tipp utazóknak: Aki ide készül, mindenképpen hozzon magával amerikai dollárt készpénzben! Jó, ha tudjátok, hogy az eurót alapvetően nem fogadják el a szigeteken. 

Bár, miután ezt leírtam, pont szembejött a kivétel: a fagyizóban kártyával akartunk fizetni, de csak készpénzt fogadtak el. Nálunk viszont nem volt ott az a kemény 20 dollárunk, amink összesen van… Eurónk bezzeg volt! El is fogadták, bár egy az egyben váltották dollárra, és a visszajárót is dollárban kaptuk meg. Karibi rugalmasság, imádjuk!

ABC SZIGETEK – 4. nap

Posted by

0

2026. május 30. szombat

Szombat ide vagy oda, én ismét 5-kor fent voltam, pedig 11 után feküdtünk le. Bandi tudott 7-ig aludni, de aztán őt is kidobta az ágy. Így is majdnem 9 óra volt, mire a szállónk éttermében kikötöttünk. A szálláshoz ugyanis nem jár reggeli, de a hotel étterme – ahol az első este is vacsoráztunk – készít reggelit és kávét is. Mivel tegnap reggel elég nehézkesen találtunk reggelizőhelyet, és már nagyon vágytunk egy jó kávéra, végül itt fogyasztottuk el a reggelit is és a kávét is. 

Bonaire régóta vezető szerepet tölt be a természetvédelemben és az ökológiai felelősségvállalásban.

Bonaire szigetén két nemzeti park található: a szárazföldi Washington Slagbaai Nemzeti Park és a tengeri Bonaire National Marine Park.

Mi mai programnak a szárazföldit választottuk. 

Már az odafelé vezető út megmutatta a sziget másik arcát: míg tegnap a hihetetlen kék, ezer árnyalatban pompázó tenger mellett autóztunk, addig ma a sziget belsőbb, szárazabb része felé vettük az irányt. A kaktuszok és a szürkére száradt fák váltották egymást a vörös agyagos föld mentén, míg megérkeztünk a tőlünk 40 percre lévő látogatóközpontba.

A park a sziget északi oldalának biztosít ökológiai védelmet. Az 5643 hektáros természetvédelmi terület a sziget egyötödét teszi ki, és biztonságos otthont nyújt a helyi állat- és növényvilágnak. Papagájok, flamingók, leguánok, valamint számos más madár- és hüllőfaj él itt teljes békében. Itt található Bonaire legmagasabb pontja, a 240 méter magas Mount Brandaris is, ahonnan állítólag teljes kilátás nyílik a szigetre.

A belépődíj minden 13 év feletti látogatónak 40 USD, ami egy évre érvényes (13 év alattiaknak és a helyieknek ingyenes). És igen, valóban éves díjat kell fizetni, ami szuper, mert a nyaralás alatt többször is vissza lehet jönni. Mivel a park délután ötkor bezár, egyetlen nap alatt szinte képtelenség mindent bejárni, így érdemes legalább kettőt rászánni (fontos infó: hétfőnként zárva vannak!). 

A park útjainak 98%-a földút, helyenként rázott rendesen, földútból sem a legjobb minőség. Már a jegyvásárláskor rákérdeznek, hogy milyen autóval érkeztél, mert ide nem engednek be akármit: a magas építésű autó a kötelező választás. Szóval Bandi nem véletlenül bérelt Jeepet!

Két autós útvonal közül lehet választani: a rövidebb a nemzeti park közepén vág keresztül, és elsősorban a Brandaris-hegy túraútvonalához vezet. A hosszú út a parti szakaszon fut végig, megmutatva a geológiai látványosságokat, a különleges sziklás öblöket és a helyi élővilágot.

Mi a hosszú utat választottuk. Néhány tengerparti megálló után bekeveredtünk egy olyan gyalogos túraútvonalra, ahol madarakat és hüllőket lehet megfigyelni. Szuper volt, mert rajtunk kívül egy lélek sem volt ott, a többi turista csak sokkal később szállingózott utánunk. Épp egy sárga, cuki kismadarat fotóztam, ami a fa tetején csipogott és lépkedett ágról ágra. Próbáltam követni a nagy optikával, amikor hallom, hogy Bandi suttogva, de egyre erélyesebben szólongat: „Orsi… Orsi…”

„De tényleg, mi lehet ennyire fontos, miközben én itt alkotok?!” – futott át az agyamon. 

Megfordulok, és látom, hogy három méretes leguán menetel egyenesen felém. Majd betojtam! Csak annyit tudtam kinyögni: „Ugye ők is félnek tőlem, nem csak én tőlük?” Bandi szerint igen, de gyanítom, hogy ez a válasz nem a színtiszta igazságot, inkább az én megnyugtatásomat szolgálta. Bandi szerint egyébként nagyon szép állatok. Szerintem meg nem… mindenesetre fotogének.

Később utánaolvastam, és kiderült, hogy ők az ABC-szigeteken őshonos zöld leguánok, helyi nevén a Yuana-k. Ez egy ikonikus, fán élő gyíkfaj, amely akár a 180 cm-es hosszúságot is elérheti, a torkuk alatt pedig egy hatalmas bőrlebeny lóg. Fiatalon még élénkzöldek, idővel szürkévé fakulnak. Míg a kicsik rovarokat esznek, a felnőttek szigorú növényevők: gyümölcsökön, virágokon és leveleken élnek. Kiváló úszók, és veszély esetén gondolkodás nélkül a vízbe vetik magukat. Az egyik legkülönlegesebb tulajdonságuk, hogy a fejük tetején van egy úgynevezett „harmadik szemük” (fali szem), ami segít nekik érzékelni a fényváltozásokat és a felülről érkező ragadozókat. A helyi ökoszisztéma szigorúan védett és fontos részei.

Az autós túra első felében a tengerpart annyira sziklás és vad volt, hogy fürdésre egyáltalán nem volt alkalmas. A körút vége felé, a sziget nyugati oldalán viszont már felbukkant több strandos rész is, amit muszáj volt kipróbálnunk. A hőmérő 31 fokot mutatott, de a párától sokkal többnek éreztük. Szerencsére hoztunk magunkkal snorkeling cuccot, így a vízen lebegve megkuksizhattuk a csodás vízi világot is.

Délután, a szállás felé menet úgy gondoltuk, egy másik útvonalon jövünk vissza, hogy többet lássunk a szigetből. Arra viszont nem számítottunk, hogy a nyugati oldalon az a szakasz, amin délnek fordultunk volna, egyirányú (szembe velünk). Szerencsére végül nem kellett vészesen sokat kerülnünk.

Négy óra után értünk haza, és addigra már farkaséhesek voltunk. Miután lemostuk magunkról a sós tengervizet, egy korai vacsorára szavaztunk – amit ugyan korán kezdtünk el, de annál tovább húztuk.

Levezetésként a naplementében sétáltunk egy kellemeset a tengerparton, majd mint a jó nyugdíjasok, már 9-kor a szálláson söröztünk.

ABC SZIGETEK – 3. nap

Posted by

0

2026. május 29. péntek

Tegnap elég rendesen kipurcanva dőltünk ágyba, itteni idő szerint 10 óra körül. Már éjjel 2-kor azt hittük, hogy reggel van… Sikerült ugyan visszaaludnunk, de én 5-kor, Bandi meg 6-kor már újra talpon voltunk.

Fél nyolckor elindultunk, hogy szerezzünk egy kis kávét és reggelit, mert ehhez a szálláshoz az sajnos nem jár. A hotel kapujában állt két roller, így felpattantunk rájuk, és begurultunk a városközpontba. Hamar megállapítottuk, hogy a helyiek nem kifejezetten korán kelők: még ott sem nyitottak ki feltétlenül reggel 8-kor, ahol pedig a tábla szerint 7 órás nyitás volt kiírva. Végül azért szerencsére nem üres gyomorral tértünk vissza a belvárosi körünkről.

A szigetnek egyébként volt spanyol, holland és brit időszaka is, de eredetileg a mai Venezuela területéről érkezett caquetio indiánok lakták. Az 1500-as évek elejétől érkező európaiak rabszolgaként „használták” a helyi lakosságot. Az utolsó rabszolgákat végül csak 1862-ben szabadították fel.

Maga a sziget lényegében egy tengerből kiemelkedett korallzátony. Ahogy a tengerfenék megemelkedett, hatalmas korallzátonyok kerültek a szárazföldre. Mivel ezek a korallok közvetlenül ki voltak téve a levegőnek, elpusztultak, és az évezredek során felszíni mészkő képződött belőlük. A sziget északi vége viszonylag hegyvidékes – bár a legmagasabb csúcsa is mindössze 240 méter –, a déli része viszont teljesen lapos, és alig emelkedik a tengerszint fölé. Ennek a déli régiónak a jelentős részét sekély tengervíz borítja a sólepárlás miatt: az itteni sókitermelés a sziget egyik legfontosabb exportcikke.

Bonaire meleg, száraz és szeles éghajlatú, szinte állandóan keleti szél fúj, a páratartalom pedig folyamatosan magas. Ez a félszáraz klíma kedvez a különböző kaktuszoknak és sivatagi növényeknek. Amit már az első reggel kiszúrtam, és ami irtóra tetszik, az az, hogy a kaktuszokat kerítésként hasznosítják. Van, ahol csak maguk a kaktuszok alkotják a védvonalat, máshol pedig a meglévő kerítés mellé ültetik őket plusz megerősítésként.

Bonaire szigetén összesen két város található: Kralendijk, a főváros délen, és Rincon az északi részen (bár a két város agglomerációjában természetesen több kisebb falu is elterül). Mi itt vagyunk délen, a fővárosban. Bár a sziget pici, azért nem annyira, hogy gyalog kényelmesen bejárható lenne. Így a pihenősebb délelőtt után visszasétáltunk a reptérre, és béreltünk egy autót, majd neki is indultunk felfedezni a déli partvidéket. Lépten-nyomon megálltunk: hol a tenger elképesztő színeiben gyönyörködtünk, hol az állatvilágot figyeltük meg, vagy épp olyan lenyűgöző és egyben szomorú történelmi emlékhelyeknél fékeztünk, mint a rabszolgakunyhók.

A Slave Huts, vagyis a bonaire-i rabszolgakunyhók közvetlenül a sólepárlók közelében találhatók. Ezeket az apró, kőből készült épületeket 1850-ben emelték, és egykor a sóbányákban dolgozó rabszolgák szállásául szolgáltak. A kunyhók megdöbbentően kicsik, alig 1,5 méter magasak. Egy-egy ilyen apró kuckóban 2-3 rabszolga aludt a nehéz, kimerítő munkanapok után.

Itt, a déli területen lépten-nyomon flamingókba is botolhat az ember. Tulajdonképpen Bonaire a flamingó- és szamárpopulációjáról híres. A sziget déli részén fekvő Pekelmeerben található a karibi flamingók négy legfontosabb fészkelőhelyének egyike. Ide embernek szigorúan tilos a belépés! Szerencsére a flamingók egy része így is jól látható, ahogy kimerészkednek az út melletti sekélyebb vizekre.

A szamarakat még anno az európaiak hozták be a szigetre a sertésekkel, juhokkal, kecskékkel és lovakkal együtt, hogy a szállításban segítsenek. A technológia és a szállítmányozás fejlődésével azonban a szamarak munkájára már nem volt szükség, így magukra maradtak. Ma már egy 1993-ban alapított nonprofit szervezet biztosít nekik védett, szabad környezetet: több mint 800 mentett, beteg vagy árva szamár él a sziget déli felén található menhelyen. Az utak mentén rendszeresen találkozhatunk velük, de a „névjegyüket” (potyadékukat) a városban is sűrűn otthagyják – szóval egyértelmű, hogy teljesen otthon érzik magukat, és egyáltalán nem tartanak az emberektől.

Délután egy igazi szörfparadicsomban kötöttünk ki. Érdekes, mert a sziget valóban nagyon gyéren lakott. Ahogy a déli területen autóztunk, a várost elhagyva kilométereken át csak a vad természetben gyönyörködtünk. Aztán egyszer csak a semmi közepén, két kanyarral a legdélibb pont után, felbukkant egy kiépített, a turistákat és a helyieket egyaránt vonzó szörfös bázis. Étterem, bolt, oktató központ, minden egy helyen – és persze az elmaradhatatlan kaktuszkerítés. A vízen suhanó színes szörfösök látványa leültetett minket egy asztalhoz, ahol végül egy délutáni ebéddel jól is laktunk. 

A déli rész felfedezése után tartottunk egy kis csendespihenőt a szálláson. Estére pedig visszamentünk a belvárosi rész éjszakai életét meglesni.