2026.június 2. kedd

Viszlát Bonaire, hello Aruba! – Kalandos szigetváltás a Karib-tengeren

Elérkezett a bonaire-i kalandunk utolsó napja. Mivel a repülőnk csak este indult Arubára, még ki akartuk használni ezt a napot. Mára tartogattuk a Washington Slagbaai Nemzeti Park második felvonását, pontosabban Bonaire legmagasabb pontját, a 241 méter magas Brandaris hegyet. Azt beszélik, tiszta időben innen akár Venezuela partjaiig is el lehet látni.

A parkban már a belépő megvásárlásakor felhívták a figyelmünket a legfontosabb szabályra: ha meg akarjuk mászni a hegyet, időben kell érkeznünk, délig ugyanis kötelező megkezdeni a túrát. Mi tartottuk magunkat a tervhez: reggel 8-kor már javában reggeliztünk, és szinte teljesen össze is pakoltunk. Kilenckor elhagytuk a szállást, a csomagjainkat a recepción biztonságba helyeztük, és útnak indultunk észak felé.

Azt az utat választottuk a part mentén, amin múltkor – az egyirányúsítás miatt – nem tudtunk visszafelé jönni. Ez a dél-keleti oldalról visz fel északra: egy keskeny, valóban egysávos, de annál látványosabb út. Menet közben nem győztünk ámulni, és persze folyamatosan lassítottunk vagy megálltunk, hol a tenger kékjében gyönyörködni, hol pedig a kíváncsi csacsik, kecskék, néhol meg a napozó leguánokat átengedni, akik keresztezték az utunkat.

Ami viszont a leginkább rányomta a bélyegét a napra, az az időjárás volt. Bonaire-en eddig is mindennapos volt a szél, kelet felől fixen fúj a passzát, de ezen az éjszakán még magasabb fokozatra kapcsolt, és reggelre sem csitult. A Brandaris hegyre menet, a szél szó szerint le akarta vinni a fejünket – a hajam konkrétan az égnek állt! A 241 méteres magas hegyről a kilátás pazar, bár a párás levegő miatt Venezuela most inkább csak a képzeletünkben létezett.

Visszaérve a parkolóba egy leguán család apja és anyja tanította a kicsinyének, hogy hogyan is kell kaját kunyerálni a turistáktól profi módon. Elsősorban nem minket szemeltek ki, hanem egy másik párt, akik az ebédjüket a parkolóban szerették volna elfogyasztani. 

A szélvihar a madárvilágot is próbára tette. Még a flamingók is megadták magukat az elemeknek: a sekély vízben széllel szemben, behúzott nyakkal álltak, és próbálták mozdulatlanul túlélni a megszokottnál jóval erősebb szél- és porvihart.

A kis túránk után Bandi merült egyet a türkizkék tengerben, majd a főváros felé vettük az irányt, mert már jól esett volna egy ebéd. Jó volt, hogy ránéztünk a térképen az éttermekre, mert 3 és 5 óra között a legtöbben sziesztát tartanak. Emiatt egyből a kiszemelt étterembe mentünk, ahol fél 3-kor még hajlandóak voltak minket kiszolgálni. 

A reptér előtti utolsó órákat a szálloda medencéjénél töltöttük, élvezve a napsütést. Egy piros pont a szállásunknak: bár reggel kijelentkeztünk, nemcsak a csomagjainkat őrizték meg, de délutánra ingyen biztosítottak nekünk egy zuhanyzót is. Így frissen, üdén és tisztán vághattunk neki az arubai útnak.

A reptér mellett zökkenőmentesen leadtuk a bérautót, és még mindig maradt két és fél óránk az indulásig. Gyorsan rájöttünk, hogy ez a repülőtér annyira pici, hogy bőven elég lett volna egy – sőt, majdnem azt írtam, fél – órával korábban kiérni. A járatunkra ugyanis mindössze 11 utas várt! Mivel mindenki már este 7 előtt útra készen állt, és a kis légcsavaros gépünk is korábban érkezett, a pilóták nem teketóriáztak: 19:30 helyett már 19:00-kor a levegőben voltunk! Ilyen hangos repülőn is régen ültem, ráadásul a hanghatásokat egy kis extra effekt is fűszerezte: felszálláskor valami víz (valószínűleg a klíma kondenzvize) kezdett el csöpögni rám fentről. A menetidő a legkeletibb ABC-szigetről (Bonaire) a legnyugatibbra (Aruba) papíron 45 perc, de a valóságban mindössze 35 percet vett igénybe.

19:35-kor már landoltunk is. Olyan volt az egész, mint egy helyközi buszjárat, a stewardess a landolás után teljesen lazán bemondta a mikrofonba: „Aruba! Vagyis aki nem akar továbbmenni, annak itt kell leszállnia.” A gép ugyanis repült tovább, nekünk pedig a lépcső mellett egyből a kezünkbe nyomták a kis kézipoggyászainkat. Bár a 11 utason kívül szinte csak a személyzet lézengett a terminálban, a repülőtéri „szerencse” most is engem talált meg: természetesen az én csomagomat szúrták ki ellenőrzésre. A vámos kicsit megturkálta a szennyesemet, majd látva, hogy nincs nálam semmi csempészáru, mosolyogva továbbengedett.

Az arubai reptér érezhetően sokkal nagyobb és forgalmasabb, mint a bonaire-i, bár este nyolc felé már itt is teljes volt a kihaltság – valószínűleg a járatok többsége napközben mozog. Kimentünk az épület elé, hogy taxit fogjunk, de sehol nem volt egyetlen autó sem. Végül Bandinak bent, a pultnál kellett külön taxit hívatnia. Végül a várakozással együtt több időbe telt a reptérről bejutni a szállásig, mint amennyi maga a repülési idő volt a két sziget között!

Bár már sötétben érkeztünk meg Arubára, azonnal feltűnt a kontraszt. Bonaire hamisítatlan, vadregényes, lassabb karibi hangulata után Aruba egy sokkal „európaibb”, fejlettebb sziget benyomását kelti: széles utak, sűrűn lakott negyedek és hatalmas luxushotelek szegélyezik az utcákat.

Kényelmesen bejelentkeztünk a szállásunkra, és mivel a mai nap után már kellően elfáradtunk, az estét a hotel felfedezésével és egy jó kis kártyapartival zártuk.

Kíváncsian várjuk, mit tartogat nekünk Aruba!