2026. június 4. csütörtök

Reggeli után bepattantunk a kocsiba, és célba vettük a fővárost. A part mentén csorogtunk dél felé, így menet közben az út menti, képeslapra illő tengerparti strandokat is szemügyre vehettük.

A főváros, Oranjestad őszintén szólva nem rejt túl sok izgalmat: néhány szép, színes régi épület és a kikötő alkotja a magját. Igazi „egyórás” városka. Mi magunk sem időztünk ott tovább, sőt, ebbe a hatvan percbe még egy jó kis fagyizás is kényelmesen belefért.

Oranjestad után keresztbevágtuk a szigetet, hogy folytassuk a tegnap félbehagyott, off-road túránkat a keleti parton. Egyébként érdekesség, hogy a szigeten egyáltalán nincsenek jelzőlámpák: néhány éve az összeset megszüntették, és körforgalmakkal váltották fel a kereszteződéseket.

Mielőtt elértük volna a keleti partot, az egyik kereszteződésnél rászóltam Bandira, hogy tartson jobbra. Fogalma sem volt, miért, de szerencsére hitt nekem. A térképen ugyanis kinéztem az Ayo Rock Formation (Ayo Sziklaformáció) nevű helyet, ami egy elképesztő, óriási monolitikus sziklatömbökből álló geológiai képződmény. Amikor megérkeztünk, rajtunk kívül egy árva lélek sem volt ebben a miniparkban. Irtó jól nézett ki, kár lett volna kihagyni! Bár visszanézve a fotókat, szerintem nem annyira adják vissza a látványt.

A túlpartra átérve a Bushiribana romokkal indítottunk, amelyek egy 19. századi aranyolvasztó elhagyatott, szellemváros-szerű maradványai. Ezt a kőerődöt az Aruba Island Gold Mining vállalat építette még 1872-ben, és a sziget aranyláza idején a közeli dombokról származó aranyércet dolgozták fel itt.

Innen a híres Natural Bridge-hez (Természetes Híd) vettük az irányt. Bandi kifejezetten élvezte az off-road típusú autókázást, ami jól is jött, mert a terep tartogatott meglepetéseket. A természet alkotta híd egy felkapottabb, turistásabb hely, és ahogy közeledtünk, láttuk, hogy a semmiből, oldalról beúszik a látótérbe egy nagy turistabusz. Döbbenten vettük tudomásul, hogy nem magunkban leszünk. Bandi persze rögtön felpörgette a motort, és olyan tempóra kapcsolt, hogy mire a busz odaér, mi már szinte tovább is állhassunk.

Na, ez a sietség olyan jól sikerült, hogy a senkiföldjén sikerült eltévednünk. Az egyetlen olyan helyet a környéken, ami becsületesen ki van táblázva, mi megkerültük a tenger felől, majd a „művészbejárón”, hátulról érkeztünk meg hozzá. De a terv bevált: még így is a buszról komótosan leszállingózó turisták előtt értünk a hídhoz!

Amikor tovább szerettünk volna menni, jött a meglepetés: előttünk egyszerűen elfogyott az út. Elővettük a térképet segítségül, és rájöttünk, hogy a Jeep-túra ezen formája itt véget ért. De minket nem olyan fából faragtak, hogy feladjuk! Egy nagyobb kerülővel – a helyenként még aszfaltozott 6-os főúton – eljutottunk a sziget nemzeti parkjába, az Arikok Nemzeti Parkba. A belépő 22 USD/fő, és itt is alapelvárás, hogy olyan autó legyen a popsid alatt, ami bírja a masszív gyűrődést.

Ekkor már kellőképpen folyt rólunk a víz, így hihetetlenül jól esett volna egy kis tengeri hűsölés. Erre az egyik legideálisabb hely a Conchi, egy zord sziklák közé ékelődött, természet alkotta medence. Na, az idejutás egy külön kaland: elvileg egy út vezet oda, gyakorlatilag viszont rengeteg szakasz ketté- vagy háromfelé ágazik, majd később újra találkozik. Szabadon lehet válogatni, mennyire brutálisan rossz úton akarsz le- és felmenni. Ez a hely annyira zseniális, hogy külön cégek szerveznek ide utakat azoknak a turistáknak, akik nem mernek autót bérelni – őket hatalmas, 10-12 személyes, oldalt nyitott terepjárókkal hozzák-viszik. 

A parkolóból kiépített lépcsősor vezet le a medencéhez, ahonnan már fentről is izgalmas látvány nyílik a helyre és a fürdőzőkre. Ha ez a sziklamedence nem lenne, itt életveszélyes lenne vízbe menni, mert a tenger elképesztő erővel csapkodja a sziget ezen oldalát. Egy-egy nagyobb hullám időnként így is becsap a medencébe, hol jobbról, hol balról meglepve a bent fürdőzőket.

Miután kellőképpen lehűtöttük a testünket (és a kalandoktól felpörgött agyunkat is), a kocsinál visszaöltöztünk, és elhagytuk a terepet. Két barlangot szerettünk volna még megnézni: a Fontein barlangot és az eredeti indián nevet viselő Quadirikiri barlangot. Bár nem voltak messze, az útviszonyok miatt csak lassan tudtunk haladni. Mivel a barlangok délután 4-kor zárnak, picit szorított minket az idő. Mindkettő különleges mészkőbarlang, amelyek tetején természetes nyílások engedik be a fényt – pont ott, ahol a fejek felett keresztbe-kasul repkedő denevérek élik a mindennapjaikat. 

A Nemzeti Parkból végül egy másik kijáraton, a sziget déli részén távoztunk. Ekkor már annyira éhesek voltunk, hogy muszáj volt azonnali megoldást találni: ráböktem a térképen egy közeli kis faluban lévő pizzázóra, ami meglepően magas értékelést kapott. Odaértünk… és persze zárva volt. Viszont közvetlenül mellette egy kis családi vállalkozás által vezetett étterem nyitva állt. Az éhség nagy úr, nem gondolkoztunk, beültünk a San Nicolas-i Kamini’s Kitchen nevű helyre. Jól is tettük, jól is laktunk. 

Mire végeztünk, a fáradtság és a kajakóma is egyszerre ütött be, így a forgalmasabb, kiépítettebb oldalon már csak visszagurultunk a szállásra.

Hat órára értünk vissza, Bandi pedig még gyorsan kihasználta, hogy a szálló medencéjében hétig lehet pancsolni. 

Mivel a késő délutáni ebédünk eléggé laktatóra sikerült, a vacsorát elengedtük: helyette inkább sütiztünk egyet a szálló bárjában, miközben kártyáztunk egyet levezetésképp.