2026. június 5. péntek

Hiába ébredtünk már 7 órakor pihenősebbre vettük a délelőttöt. Annyira, hogy én aludtam még másfél órát. Jó, hát a nyaralás egy kőkemény program, na!

Délután egykor, miután megittuk az ebéd utáni kávénkat – bár ebéd az nem volt –, nekivágtunk a nap egyetlen kiszemelt programjának.

Tőlünk 45 percre, Aruba legdélebbi csücskében található a Baby Beach, amely egy festői, félhold alakú lagúna. Ez a hely a nyugodt, kristálytiszta és rendkívül sekély vizéről híres. Egy mesterséges hullámtörő védi az öblöt, ezért a víz itt sokkal melegebb, és általában csak derékig ér, mint a sziget más részein.

Amikor átvettük a bérautót, a kölcsönzős ember külön kiemelte és javasolta ezt a helyet. Elárulta, hogy a strandon túl (vagyis pontosabban két strand között) van egy vízi csatorna, ahol úgy sznorkelezhetünk, hogy a folyamatosan egy irányba haladó áramlat egyszerűen visz magával – szinte úszni sem kell! Ráadásul ez a rész tele van élénk tengeri élővilággal: rengeteg hal, polipok és alkalmanként még ráják is megfordulnak itt.

Két hasznos tipp az ide utazóknak:

Hozzatok magatokkal vízi cipőt és viseljétek is, ha nem csak a homokos tengerparti részre vagytok kíváncsiak. Ugyanis a sziklás belépési pontok és az egyenetlen csatornafenék nem ideális mezítláb. 

A másik egy biztonsági figyelmeztetés: ne menjetek be a nyílt óceáni részre, ahol az öböl találkozik a tengerrel. Az erős áramlatok és a nagy hullámok a nyílt vízben rendkívül veszélyesek. Olyannyira, hogy az autós bácsink azt mondta, ha kimész oda, akkor az áramlat legközelebb a 29 kilométerre lévő Venezuela partjainál fog elengedni. 

Ez így leírva persze elég ijesztően hangzik, de a valóságban azért nem ennyire veszélyes a helyzet. Maga a csatorna egyáltalán nem mély (30 és 90 cm között mozog), ráadásul két oldalról védett, így esélytelen csak úgy „kisodródni” a nyílt tengerre. A sodrás szépen visz előre, te pedig csak fekszel a vízen, maszkkal a fejeden, és mozizol. Egészen elképesztő, ahogy a pöttöm kis halaktól a kifejezetten nagyokig mindenki veled tart: időnként szembenéznek veled, vagy ha olyan kedvük van, megpuszilják a maszkodat. 

Bennfentes tipp: Érdemes felsétálni a Baby Beachről egészen a Bachelor’s Beachig, és ott bemenni a vízbe. Sőt, parkolni is inkább a délebbi, a strandolók által kevésbé használt parkolóban érdemes, ami messzebb esik a Baby Beach nyüzsgésétől.

Kulcs kérdés: Megérkezel a bérautóval a strandra, a cél a csatorna és a víz alatti világ, amihez semmi más nem kell, csak a búvármaszk, a pipa, a fürdőruha és a vízicipő. Viszont nincs nálad a ’80-as, ’90-es évek balatoni nyaralásaiból jól ismert, nyakba akasztható, neonszínű, műanyag „vízálló pénztárca”. A kocsikulcsot viszont le kell tenni valahova. De hova?

Bandi a klasszikus „törölközőszéf” megoldást javasolta, ami ugye minden magyar utazó szerint a világ legbiztonságosabb helye. Mivel mi messzebb voltunk a strand fő részétől, elsétálhattunk volna a tömegig, hogy elrejtsük a kulcsot a homokba egy törcsi alá, de végül az én verzióm győzött: „rejtsük a kövek alá”. Bevált!

Annyira élveztük a csatornában való lebegést, hogy kétszer is végigmentünk a távon. A két kör között pedig pancsoltunk egyet a Baby Beach fehér homokos, sekély vizében. Voltak ugyan emberek, de nem volt vészes a tömeg, a hely elég tágas ahhoz, hogy eloszoljon a nép. Délután négy körül még beültünk a strand grillbárjába egy jót enni, ami mellé legurítottunk egy-egy zseniális helyi mangós sört is.

Hazafelé San Nicolas városán keresztül jöttünk, mint ahogy tegnap is. Ez a város telis tele van teljes házfalakat beterítő graffitikkel. Megálltunk, mert már tegnap is le akartam fotózni néhányat belőlük.

Aztán itthon utána olvastam a város történetének. San Nicolas, Aruba második legnagyobb városa Oranjestad után. A város az 1924-ben itt megnyílt American Lago olajfinomítóról ismert, amely az Exxon vállalat tulajdona volt. A finomító a második világháború után több mint tízezer munkahelyet teremtett a szigeten, és igazi multikulturális olvasztótégellyé változtatta a helyet. Sehol máshol nem élt ennyi különböző nemzetiségű ember együtt, mint itt; különösen az amerikaiak és a Brit Karib-térség lakói telepedtek le nagy számban. A háború után ez a gyár biztosította, hogy Aruba a legvirágzóbb karibi szigetté váljon.

Az Exxon azonban 1985-ben elkezdte lebontani a finomítót, majd eladta azt. Újabb és újabb olájtársaságok váltották egymást, de már sokkal kisebb kapacitással és töredéknyi munkaerővel. A Valero (az utolsó befektető) végül 2009-ben felhagyott a feldolgozással, a tárolási műveletek pedig a 2012-es hivatalos leállításig tartottak. Azóta a finomító zárva van, ami miatt San Nicolas szellemvárossá változott: üres épületek és komor hangulat jellemezte.

A fordulat 2016-ban jött el.

A világ minden tájáról érkeztek ide graffitiművészek az Aruba Art Fair (Arubai Művészeti Vásár) keretében. A rendezvény alatt San Nicolas egy hatalmas, szabadtéri múzeummá alakult át, tele vibráló, színes falfestményekkel és utcai alkotásokkal. A fesztivált azóta minden év szeptemberében megrendezik, és a kínálat folyamatosan újabb egyedi remekművekkel bővül. Bár a város ma már teljesen más arcát mutatja, még mindig érezhető az a jellegzetes, nyers, indusztriális hangulat, ami nem hagyja feledésbe merülni a múltat. San Nicolas az elmúlt években hivatalosan is a Karib-térség street art fővárosává nőtte ki magát.

Érdekesség, hogy az arubai és a holland kormány 2025-ben bejelentette, hogy az évszázados finomítót véglegesen lebontják, a telephelyet pedig a fenntartható, tiszta energia, a tengeri innováció és különféle inkluzív projektek számára építik újjá.

San Nicolas után már csak vacsorázni mentünk el a szállásunkhoz közeli, nyüzsgő negyedbe. Konstatáltuk is gyorsan: ha most van a holtszezon, akkor a főszezon egészen durva lehet, mert így is bőségesen hömpölygött a tömeg az utcákon.