2026. június 7. vasárnap 

Október közepe óta vártam ezt a napot. Hol izgatottsággal, hol izgalommal. Tulajdonképp emiatt a nap miatt jöttünk ide és most nyaralni. Ezt a napot kaptam Banditól az ötvenedik szülinapomra ősszel. (Jó, meg ezt az egész csudi jó nyaralást!)

Bandi ugyanis benevezett engem az arubai félmaratonra. 

Hajnalban keltünk, én 4 óra előtt. Bandit nem zavarta, hogy motoszkálok minimális világítás mellett, így hagytam aludni és csak az indulás előtt 5 perccel ébresztettem. Ez persze édeskevés volt neki a magához téréshez, de az igazat megvallva még én se voltam teljesen menetkész. Anno a szállást kifejezetten a futóverseny rajt és cél állomásához közel kerestem, kellemes 10 perces sétára lévő hotelt választottam. Na, ehhez képest végül úgy sikerült az indulás, hogy eléggé szednünk kellett a lábunkat, amolyan futólépésben mentünk, hogy a rajt előtti visszaszámolásra egyáltalán be tudjak állni a sor végére. Útközben próbáltam valamennyire bemelegíteni, de hol a buliból hajnalban hazatántorgó fiatalok, hol meg a még kötényben és mosogató ronggyal a kezében szembe jövő helyiek zavartak össze. 

A félmaraton rajtja hajnali 5:15-kor volt (a maratonistáké hajnali 3-kor!). Éppen beálltam a START felirat alatt átmenni kívánó tömeg végére és meg is indult a bő ötszáz fős csapat. Nem sok időm maradt felvenni a fonalat és elindítani az órámon a futó applikációt. Be kellett kapcsoljam a fülemben a zenét, hogy egy kicsit bepörgessen. Sötét volt, a kilépő kapunál világítottak a lábunk elé, hogy nehogy hasra essünk a legelső métereken. Arubán napközben 30-31 fok van és éjszaka is alig hűl le 27 fokra. Szóval ebben a “majdnem kellemes” melegben és a fojtogató 88%-os páratartalomban vágtunk neki. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy szempillantás alatt a teljes tested vizes ha izzadós vagy, ha nem. A lecsapódó pára miatt még az aszfalt is csúszott. Az elején az ember persze nézegeti a többieket, még nagy bolyban haladunk, így egész hamar elrepül az első néhány kilométer. Közben, látva a megszokottnál jóval lassabb tempómat, folyamatosan azt mantráztam magamban: nem a gyorsaság a lényeg, hanem az, hogy meg tudjam csinálni. Hogy végig tudjak menni.

A negyedik kilométer magasságában jártunk, és már-már kezdtem megunni a saját belső monológomat (miközben tudtam, hogy irtó sok van még hátra), amikor hirtelen megpillantottam valakit. Elég közel, előttem haladt egy pasi fehér pólóban piros-fehér-zöld csíkozással, a hátán pedig egy jól olvasható  ZSOLT felirattal! Felcsillant a szemem, majd hangosan és határozottan odaszóltam neki:

– Zsolt! Magyar vagy?

Jött is a válasz azonnal, anélkül, hogy egyáltalán megfordult volna:

– Szerinted?

Oké, szőke nő megérkezett…

Végül egészen a célvonalig Zsolttal mentem, akiről a 21. kilométer végére már egy komplett életrajzot tudtam volna írni. Muszáj volt dumálnunk, hogy eltereljük a figyelmünket a fáradtságról. Szerintem ő – hiába idősebb nálam 14 évvel – sokkal jobban bírta a kiképzést, mint én, de végtelenül jófej módon egyszer sem hagyott ott. Egy hatalmas, hálás öleléssel köszöntem meg neki a társaságát a CÉL felirat alatt.

A futás után ott ragadtunk a tengerparton, ahol a résztvevők között azonnal egy spontán, mezítlábas buli kerekedett. Irtó jó hangulat volt! Senkin sem látszott, hogy 10, 21 vagy netán 42 kilométer van a lábában így korán reggel, 8 óra előtt.

9 óra után értünk vissza a szállásra, ahol a 11-ig tartó reggelit még kényelmesen elértük (és ki is használtuk a szénhidrátpótlást!).

A nap hátralévő részében már csak a medence mellett igyekeztünk regenerálódni, mindketten teljesen kidőltünk. Ezt az édes semmittevést hol egy finom ebéddel, hol a bérautó leadásával, hol meg egy kis medencés labdázással szakítottuk meg.

Este intéztünk magunknak egy taxit reggelre a reptérre, és összecsomagoltuk a bőröndjeinket. Holnap reggel továbbállunk, újabb kalandok felé!