karibi flamingó

ABC SZIGETEK – 15. nap

Posted by

0

2026. június 10. szerda

Többször is említettem, hogy az ABC-szigetek egyik hivatalos nyelve a holland mellett a Papiamento (más írásmóddal Papiamentu), amely egy kreol nyelv. A legtöbb helyi lakosnak ez az anyanyelve. Ez a különleges beszédmód több forrásból alakult ki:

– legnagyobb hatással a portugál és a spanyol volt rá,

– jelentős holland hatás érte a gyarmati időszakban,

– tartalmaz afrikai nyelvekből származó elemeket,

– kisebb mértékben angol és őslakos eredetű szavakat is felfedezhetünk benne.

Hangzásában sok európainak inkább spanyolnak vagy portugálnak tűnik, de önálló nyelvnek számít, saját nyelvtannal és irodalommal.

A helyiek általában nagyon örülnek, ha a turisták akár csak néhány szót is megpróbálnak a nyelvükön mondani. Én szeretek megtanulni az adott országban pár fontos kifejezést az utazásaink elején. Íme egy kis segítség, ha az ABC-szigetekre jöttök nyaralni:

 Jó reggelt! → Bon dia

Jó délutánt! → Bon tardi

 Jó estét! → Bon nochi

 Viszontlátásra! → Ayo (ez a leggyakoribb elköszönés, kb. „szia”, „viszlát”)

 Köszönöm. → Danki

 Nagyon köszönöm. → Masha danki

 Szívesen. → Di nada (szó szerint: „semmiség”)

 Kérem. → Por fabor

 Igen. → Si

 Nem. → No

Van egy különleges szavuk, a Dushi (kiejtése: dusi). A dushi a legfontosabb, leggyakoribb és legszeretnivalóbb szó, amit itt hallani lehet. Alapvetően azt jelenti, hogy „édes”, „kedves” vagy „finom”, de a kontextustól függően rengetegféleképpen használják:

1. A leggyakrabban a szerelmesek, családtagok, vagy akár vadidegenek mondják egymásnak a mindennapi kommunikációban becézésként (amolyan kedvesem, drágám).

2. Ha egy étel nagyon ízlik, akkor az dushi (vagyis finom).

3. Ha valaki jól néz ki, dögös vagy szexi, arra is mondják, hogy dushi.

4. Emellett használják kellemes élményekre is. Bida ta dushi: „Az élet szép / édes.”

Na, most hogy már ti is emelt szinten beszéltek papiamento nyelven, leírom, mi is történt ma.

Először a reptér közelében lévő Hato-barlangokhoz (Hato Caves) mentünk.

A természeti képződmények elég népszerűek, így emiatt – és a denevérek védelme érdekében – csak helyi idegenvezető kíséretében látogathatók. Ahogy beléptünk a kapun, a távolból az egyik ott dolgozó már kérdezte is, hogy angolul vagy spanyolul beszélő vezetőt szeretnénk. Mivel az angolt választottuk, hamar hozzácsapott minket egy épp induló, kis létszámú csapathoz. Arra azért hagyott időt, hogy a belépőt még megvegyük.

A Hato-barlangok nem a megszokott módon jöttek létre. Curaçao szigete eredetileg a tenger alatt volt, és több lépcsőben emelkedett ki az óceánból. Ez valójában egy korallmészkő barlang, amelyet az évmilliókkal ezelőtti hullámzás és a beszivárgó esővíz formált. Belsejében lenyűgöző függő- és állócseppkövek láthatók, amelyek közül a leghíresebb a „Madonna” nevű formáció.

A történelem során a helyszínnek érdekes és fontos szerepe volt a sziget életében. A gyarmati időkben a tengerentúlról behurcolt, az ültetvényekről elszökött rabszolgák búvóhelye lett. Gyakran hetekig vagy hónapokig rejtőzködtek itt a sötétben, biztonságban az üldözőik elől.

Sokan azt hiszik, hogy a föld alatt hűvös van, de a Hato meglepően meleg és párás. Ennek oka, hogy magasan a tengerszint felett helyezkedik el, és a sziget trópusi klímája a barlang belsejére is kihat. A járatok adnak otthont a sziget denevérpopulációjának is – több mint 300 egyed él egy-egy kolóniában. A mennyezetről lógva alszanak napközben ezek az apró, gyümölcs és rovarevő állatok.

Egy bő félórás túrán vettünk részt, és kifelé jövet megállapítottuk, hogy jól jártunk az időzítéssel, mert a mi 8 fős csoportunkat már egy 20 fős turnus követte.

Innen kocsival továbbmentünk a Santa Martha Bay kilátóponthoz, ahova autóval is fel lehet hajtani, és csudi panoráma nyílik a különleges formájú Martha-öbölre.

Az öböltől mindössze 20 percre van a Cas Abao Beach, ahol a tegnapi Kalki strandhoz hasonló terepre bukkantunk: fehér homokos tengerpart, éttermek, napágyak és minden, ami egy jó kis pihenéshez kell. Lehet sznorkelezni is, fürdés után pedig zuhanyzó várja az embert, hogy le mossa a sós vizet. Ez viszont fizetős hely, a belépő 8 USD autónként.

Egy nagy vízivilág felfedezéssel kezdtünk, hogy kicsit lehűtsük a testünket – mert ugyan egész hétre esőt jósoltak, de max néha egy kis felhő bukkan fel, csapadék sehol –, majd beneveztünk egy ebédre a parti bárban. 

Ez a strand láthatóan felkapottabb volt, kicsit nagyobb tömeg fogadott minket, mint tegnap. Ebéd után úsztunk még egy nagyot, majd kicsaptuk magunkat a napra száradni, aztán 4 körül elhagytuk a partot.

Hazafelé menet két egymás mellett lévő dolgot akartunk még megnézni. Ebből az egyik 5 órakor bezár, a másik meg naplementében szép. Ettől aztán azonnal megvolt a sorrend.

A Jan Kok ültetvényház (Landhuis Jan Kok) Curaçao egyik legrégebbi és legjobb állapotban megmaradt gyarmati épülete, amelyet 1704-ben emeltek. Az ültetvény a nevét Jan Kokról, egy korábbi rabszolgáról és későbbi ültetvényvezetőről kapta, aki hírhedt volt a kegyetlenségéről. Az itt dolgoztatott rabszolgák elsősorban a közeli tóból nyertek ki sót, amit aztán Európába szállítottak a hús és a hal tartósítására.

A ház ma galériaként és boltként működik, ahol a sziget vibráló színeit bemutató festményeket, szobrokat és ajándéktárgyakat lehet megcsodálni vagy megvásárolni. 2002-ben a curaçaói születésű Nena Sanchez keltette új életre a falakat. Nena a sziget egyik legelismertebb képzőművésze, belsőépítésze és egykori szépségkirálynője volt, akinek alkotásai szinte teljesen összeforrtak a sziget vizuális identitásával. Jellegzetes, életvidám stílusáról ma is mindenki azonnal felismeri a munkáit.

Nena 2017-ben elhunyt, de húga, Tania aktívan gondozza a hagyatékát és fenntartja a galériát. Egy végtelenül kedves asszony, akivel órákig el lehet beszélgetni bármiről, akár angolul, akár spanyolul. Teljesen képben volt Magyarországgal, a jelenlegi politikai helyzettel, és még a foci-vb-ről is tudott mesélni.

“Az ültetvényház mellett található a saliña, amely egy sós mocsár, illetve egykori sólepárló tó. Ma ez a terület Curaçao egyik legfontosabb természetvédelmi körzete, és a legfőbb ok, amiért a turisták ide látogatnak: ez a karibi flamingók állandó otthona. A sekély, sós víz tökéletes életteret biztosít a sórákoknak és egyéb apró élőlényeknek, amelyekkel a madarak táplálkoznak (ettől kapják a jellegzetes rózsaszín színüket is). A főút mellett kialakítottak egy jól megközelíthető megfigyelőteraszt, ahonnan fantasztikus fotókat lehet készíteni róluk, amint elegánsan gázolnak a vízben.”

Miután ezt így, szó szerint leírva olvastuk egy ismertetőben, nagy lelkesedéssel összesen 7 flamingót láttunk az út melletti megfigyelő ponton. Bandi viszont talált a térképen egy helyet, ami szerinte a valódi megfigyelőterasz lehetett. Lekanyarodva az útról, bevágva a tüskés fák és kaktuszok közé, jó 700 métert mentünk, amikor végre megtaláltuk a keresett helyet. Flamingóból viszont egy darabot sem láttunk – sőt, addigra még azt a hetet is szem elől tévesztettük, akiket korábban sikerült meglesni!

Végül visszatértünk a szállásunkra, hogy aztán lesétáljunk a városba megnézni azt a hatalmas tengerjáró hajót, ami mára kikötött Willemstadnál. Este 7 óra volt, és pont úgy értünk oda, hogy a monstrum indulását is végignézhettük. A napot végül a közelben egy kellemes vacsorával zártuk.

ABC SZIGETEK – 3. nap

Posted by

0

2026. május 29. péntek

Tegnap elég rendesen kipurcanva dőltünk ágyba, itteni idő szerint 10 óra körül. Már éjjel 2-kor azt hittük, hogy reggel van… Sikerült ugyan visszaaludnunk, de én 5-kor, Bandi meg 6-kor már újra talpon voltunk.

Fél nyolckor elindultunk, hogy szerezzünk egy kis kávét és reggelit, mert ehhez a szálláshoz az sajnos nem jár. A hotel kapujában állt két roller, így felpattantunk rájuk, és begurultunk a városközpontba. Hamar megállapítottuk, hogy a helyiek nem kifejezetten korán kelők: még ott sem nyitottak ki feltétlenül reggel 8-kor, ahol pedig a tábla szerint 7 órás nyitás volt kiírva. Végül azért szerencsére nem üres gyomorral tértünk vissza a belvárosi körünkről.

A szigetnek egyébként volt spanyol, holland és brit időszaka is, de eredetileg a mai Venezuela területéről érkezett caquetio indiánok lakták. Az 1500-as évek elejétől érkező európaiak rabszolgaként „használták” a helyi lakosságot. Az utolsó rabszolgákat végül csak 1862-ben szabadították fel.

Maga a sziget lényegében egy tengerből kiemelkedett korallzátony. Ahogy a tengerfenék megemelkedett, hatalmas korallzátonyok kerültek a szárazföldre. Mivel ezek a korallok közvetlenül ki voltak téve a levegőnek, elpusztultak, és az évezredek során felszíni mészkő képződött belőlük. A sziget északi vége viszonylag hegyvidékes – bár a legmagasabb csúcsa is mindössze 240 méter –, a déli része viszont teljesen lapos, és alig emelkedik a tengerszint fölé. Ennek a déli régiónak a jelentős részét sekély tengervíz borítja a sólepárlás miatt: az itteni sókitermelés a sziget egyik legfontosabb exportcikke.

Bonaire meleg, száraz és szeles éghajlatú, szinte állandóan keleti szél fúj, a páratartalom pedig folyamatosan magas. Ez a félszáraz klíma kedvez a különböző kaktuszoknak és sivatagi növényeknek. Amit már az első reggel kiszúrtam, és ami irtóra tetszik, az az, hogy a kaktuszokat kerítésként hasznosítják. Van, ahol csak maguk a kaktuszok alkotják a védvonalat, máshol pedig a meglévő kerítés mellé ültetik őket plusz megerősítésként.

Bonaire szigetén összesen két város található: Kralendijk, a főváros délen, és Rincon az északi részen (bár a két város agglomerációjában természetesen több kisebb falu is elterül). Mi itt vagyunk délen, a fővárosban. Bár a sziget pici, azért nem annyira, hogy gyalog kényelmesen bejárható lenne. Így a pihenősebb délelőtt után visszasétáltunk a reptérre, és béreltünk egy autót, majd neki is indultunk felfedezni a déli partvidéket. Lépten-nyomon megálltunk: hol a tenger elképesztő színeiben gyönyörködtünk, hol az állatvilágot figyeltük meg, vagy épp olyan lenyűgöző és egyben szomorú történelmi emlékhelyeknél fékeztünk, mint a rabszolgakunyhók.

A Slave Huts, vagyis a bonaire-i rabszolgakunyhók közvetlenül a sólepárlók közelében találhatók. Ezeket az apró, kőből készült épületeket 1850-ben emelték, és egykor a sóbányákban dolgozó rabszolgák szállásául szolgáltak. A kunyhók megdöbbentően kicsik, alig 1,5 méter magasak. Egy-egy ilyen apró kuckóban 2-3 rabszolga aludt a nehéz, kimerítő munkanapok után.

Itt, a déli területen lépten-nyomon flamingókba is botolhat az ember. Tulajdonképpen Bonaire a flamingó- és szamárpopulációjáról híres. A sziget déli részén fekvő Pekelmeerben található a karibi flamingók négy legfontosabb fészkelőhelyének egyike. Ide embernek szigorúan tilos a belépés! Szerencsére a flamingók egy része így is jól látható, ahogy kimerészkednek az út melletti sekélyebb vizekre.

A szamarakat még anno az európaiak hozták be a szigetre a sertésekkel, juhokkal, kecskékkel és lovakkal együtt, hogy a szállításban segítsenek. A technológia és a szállítmányozás fejlődésével azonban a szamarak munkájára már nem volt szükség, így magukra maradtak. Ma már egy 1993-ban alapított nonprofit szervezet biztosít nekik védett, szabad környezetet: több mint 800 mentett, beteg vagy árva szamár él a sziget déli felén található menhelyen. Az utak mentén rendszeresen találkozhatunk velük, de a „névjegyüket” (potyadékukat) a városban is sűrűn otthagyják – szóval egyértelmű, hogy teljesen otthon érzik magukat, és egyáltalán nem tartanak az emberektől.

Délután egy igazi szörfparadicsomban kötöttünk ki. Érdekes, mert a sziget valóban nagyon gyéren lakott. Ahogy a déli területen autóztunk, a várost elhagyva kilométereken át csak a vad természetben gyönyörködtünk. Aztán egyszer csak a semmi közepén, két kanyarral a legdélibb pont után, felbukkant egy kiépített, a turistákat és a helyieket egyaránt vonzó szörfös bázis. Étterem, bolt, oktató központ, minden egy helyen – és persze az elmaradhatatlan kaktuszkerítés. A vízen suhanó színes szörfösök látványa leültetett minket egy asztalhoz, ahol végül egy délutáni ebéddel jól is laktunk. 

A déli rész felfedezése után tartottunk egy kis csendespihenőt a szálláson. Estére pedig visszamentünk a belvárosi rész éjszakai életét meglesni.