Aruba

ABC SZIGETEK – 12. nap

Posted by

1

2026. június 7. vasárnap 

Október közepe óta vártam ezt a napot. Hol izgatottsággal, hol izgalommal. Tulajdonképp emiatt a nap miatt jöttünk ide és most nyaralni. Ezt a napot kaptam Banditól az ötvenedik szülinapomra ősszel. (Jó, meg ezt az egész csudi jó nyaralást!)

Bandi ugyanis benevezett engem az arubai félmaratonra. 

Hajnalban keltünk, én 4 óra előtt. Bandit nem zavarta, hogy motoszkálok minimális világítás mellett, így hagytam aludni és csak az indulás előtt 5 perccel ébresztettem. Ez persze édeskevés volt neki a magához téréshez, de az igazat megvallva még én se voltam teljesen menetkész. Anno a szállást kifejezetten a futóverseny rajt és cél állomásához közel kerestem, kellemes 10 perces sétára lévő hotelt választottam. Na, ehhez képest végül úgy sikerült az indulás, hogy eléggé szednünk kellett a lábunkat, amolyan futólépésben mentünk, hogy a rajt előtti visszaszámolásra egyáltalán be tudjak állni a sor végére. Útközben próbáltam valamennyire bemelegíteni, de hol a buliból hajnalban hazatántorgó fiatalok, hol meg a még kötényben és mosogató ronggyal a kezében szembe jövő helyiek zavartak össze. 

A félmaraton rajtja hajnali 5:15-kor volt (a maratonistáké hajnali 3-kor!). Éppen beálltam a START felirat alatt átmenni kívánó tömeg végére és meg is indult a bő ötszáz fős csapat. Nem sok időm maradt felvenni a fonalat és elindítani az órámon a futó applikációt. Be kellett kapcsoljam a fülemben a zenét, hogy egy kicsit bepörgessen. Sötét volt, a kilépő kapunál világítottak a lábunk elé, hogy nehogy hasra essünk a legelső métereken. Arubán napközben 30-31 fok van és éjszaka is alig hűl le 27 fokra. Szóval ebben a “majdnem kellemes” melegben és a fojtogató 88%-os páratartalomban vágtunk neki. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy szempillantás alatt a teljes tested vizes ha izzadós vagy, ha nem. A lecsapódó pára miatt még az aszfalt is csúszott. Az elején az ember persze nézegeti a többieket, még nagy bolyban haladunk, így egész hamar elrepül az első néhány kilométer. Közben, látva a megszokottnál jóval lassabb tempómat, folyamatosan azt mantráztam magamban: nem a gyorsaság a lényeg, hanem az, hogy meg tudjam csinálni. Hogy végig tudjak menni.

A negyedik kilométer magasságában jártunk, és már-már kezdtem megunni a saját belső monológomat (miközben tudtam, hogy irtó sok van még hátra), amikor hirtelen megpillantottam valakit. Elég közel, előttem haladt egy pasi fehér pólóban piros-fehér-zöld csíkozással, a hátán pedig egy jól olvasható  ZSOLT felirattal! Felcsillant a szemem, majd hangosan és határozottan odaszóltam neki:

– Zsolt! Magyar vagy?

Jött is a válasz azonnal, anélkül, hogy egyáltalán megfordult volna:

– Szerinted?

Oké, szőke nő megérkezett…

A melegben nagyon jól jött Gábor barátom tanácsa: folyamatosan igyál majd és minél többször hűtsd a tested. Két kilométerenként volt frissítőpont, ahol igyekeztek a lehető leginkább hideg vízzel és izotóniás itallal kínálni minket. Én a kulacsomat általában feltöltöttem minden ponton, inni szigorúan mindig ittam és egy pohár hideg vízzel nyakon öntöttem magam. A frissítő pontok között meg a kulacsomból fogyasztottam. Jó volt, hogy volt nálam kulacs, de a végére már nagyon idegesítő volt cipelni. Az utolsó 500 méteren Bandi kezébe tudtam nyomni, így a célba érés még kényelmesebb volt.

Végül egészen a célvonalig Zsolttal mentem, akiről a 21. kilométer végére már egy komplett életrajzot tudtam volna írni. Muszáj volt dumálnunk, hogy eltereljük a figyelmünket a fáradtságról. Szerintem ő – hiába idősebb nálam 14 évvel – sokkal jobban bírta a kiképzést, mint én, de végtelenül jófej módon egyszer sem hagyott ott. Egy hatalmas, hálás öleléssel köszöntem meg neki a társaságát a CÉL felirat alatt.

A futás után ott ragadtunk a tengerparton, ahol a résztvevők között azonnal egy spontán, mezítlábas buli kerekedett. Irtó jó hangulat volt! Senkin sem látszott, hogy 10, 21 vagy netán 42 kilométer van a lábában így korán reggel, 8 óra előtt.

9 óra után értünk vissza a szállásra, ahol a 11-ig tartó reggelit még kényelmesen elértük (és ki is használtuk a szénhidrátpótlást!).

A nap hátralévő részében már csak a medence mellett igyekeztünk regenerálódni, mindketten teljesen kidőltünk. Ezt az édes semmittevést hol egy finom ebéddel, hol a bérautó leadásával, hol meg egy kis medencés labdázással szakítottuk meg.

Este intéztünk magunknak egy taxit reggelre a reptérre, és összecsomagoltuk a bőröndjeinket. Holnap reggel továbbállunk, újabb kalandok felé!

ABC SZIGETEK – 11. nap

Posted by

0

2026. június 6. szombat

A délelőttöt pihenősebbre vettük: kihasználtuk a szálloda medencéjét, labdáztunk egy jót a vízben, és persze olvasgattunk a pálmák árnyékában.

Ebédre mindketten valami nagyon könnyűre vágytunk – a gyomrunk sajnos nem volt az igazi. Végül bementünk a helyi „Tescóba” (a Super Food nevű óriási szupermarketbe), ahol vettünk négy kiflit, vajat, sonkát és egy kis vizet. Ebből végül egy igazi, nosztalgikus, autóban morzsázós, „melós” kaja kerekedett.

A délutáni programra több verzió is felmerült, de a térképet böngészve és San Nicolas múltjának utánaolvasva úgy döntöttünk, hogy visszatérünk délre. Éreztük, hogy tartogat még nekünk látnivalót ez a környék.

Ahogy közeledtünk San Nicolas felé, a Battata Beachnél megálltunk, mert innen jó a rálátás a hatalmas olajfinomítóra. Gondoltam, készítek két-három fotót. Nem egy klasszikus szépség, de elég látványos és érdekes kontrasztot nyújt a karibi idillel.

San Nicolasba érve tovább vadásztunk a graffitikre. Bár igazából keresni sem kell őket, hiszen a város szinte úszik a street artban – mi ezúttal inkább csak egy másik útvonalon bolyongtunk a színes falak között. Útközben az olajfinomító egyik régi bejáratához tévedtünk, ahol meglepő módon tárt kapukkal várták az embert. Végül nem mentünk be, csak óvatosan benéztünk a kapuk mögé.

Innen egy kis off-road kaland kezdődött – Bandim legnagyobb örömére! Egy újabb, térképen kiszemelt úti célunk felé vettük az irányt: ez volt a Seroe Colorado Natural Bridge, ami tőlünk az egyik legtávolabbi ponton fekszik. Egy darabig aszfaltozott út vitt minket, aztán egyszer csak az volt az érzésünk, hogy a semmi és a senki földjén keringünk.

Ez a természeti híd sokkal szebb és monumentálisabb, mint amit két nappal ezelőtt láttunk! Cserébe a megtalálása is sokkal kalandosabb, és ha megvan, még le is kell valahogy jutni hozzá. Én a zötykölődős út után már majdnem feladtam, de Bandit nem abból a fából faragták: ő csak azért is imádja meghódítani az ilyen rejtett helyeket. Először nem is láttuk, hogy mit kell nézni, csak a térkép szerint közelítettünk. Aztán az egyik szögből Bandi kiszúrt lent a mélyben egy pontot, ahova bever a víz. Aztán nekiindultunk lefelé, de nem tűnt a legbiztonságosabbnak. Visszafordultunk. Aztán újabb útvonal keresés… És milyen igaza volt, kár lett volna kihagyni! Ráadásul egy idő után rájöttünk, hogy van turistajelzés a köveken: a zöld pontokat kellett követni.

Nagyon élveztük az egészet! Sokkal közelebb lehetett menni a sziklákhoz, sokkal vagányabb volt az egész atmoszféra, és ami a legjobb: sehol egy lélek rajtunk kívül.

A jól megérdemelt kaland után visszatértünk a szállásra. Bandi még medencézett egy órát, majd hat óra felé – eléggé éhesen – egy korai vacsira kisétáltunk a szállodasorra, majd a tengerpartra.

ABC SZIGETEK – 10. nap

Posted by

0

2026. június 5. péntek

Hiába ébredtünk már 7 órakor pihenősebbre vettük a délelőttöt. Annyira, hogy én aludtam még másfél órát. Jó, hát a nyaralás egy kőkemény program, na!

Délután egykor, miután megittuk az ebéd utáni kávénkat – bár ebéd az nem volt –, nekivágtunk a nap egyetlen kiszemelt programjának.

Tőlünk 45 percre, Aruba legdélebbi csücskében található a Baby Beach, amely egy festői, félhold alakú lagúna. Ez a hely a nyugodt, kristálytiszta és rendkívül sekély vizéről híres. Egy mesterséges hullámtörő védi az öblöt, ezért a víz itt sokkal melegebb, és általában csak derékig ér, mint a sziget más részein.

Amikor átvettük a bérautót, a kölcsönzős ember külön kiemelte és javasolta ezt a helyet. Elárulta, hogy a strandon túl (vagyis pontosabban két strand között) van egy vízi csatorna, ahol úgy sznorkelezhetünk, hogy a folyamatosan egy irányba haladó áramlat egyszerűen visz magával – szinte úszni sem kell! Ráadásul ez a rész tele van élénk tengeri élővilággal: rengeteg hal, polipok és alkalmanként még ráják is megfordulnak itt.

Két hasznos tipp az ide utazóknak:

Hozzatok magatokkal vízi cipőt és viseljétek is, ha nem csak a homokos tengerparti részre vagytok kíváncsiak. Ugyanis a sziklás belépési pontok és az egyenetlen csatornafenék nem ideális mezítláb. 

A másik egy biztonsági figyelmeztetés: ne menjetek be a nyílt óceáni részre, ahol az öböl találkozik a tengerrel. Az erős áramlatok és a nagy hullámok a nyílt vízben rendkívül veszélyesek. Olyannyira, hogy az autós bácsink azt mondta, ha kimész oda, akkor az áramlat legközelebb a 29 kilométerre lévő Venezuela partjainál fog elengedni. 

Ez így leírva persze elég ijesztően hangzik, de a valóságban azért nem ennyire veszélyes a helyzet. Maga a csatorna egyáltalán nem mély (30 és 90 cm között mozog), ráadásul két oldalról védett, így esélytelen csak úgy „kisodródni” a nyílt tengerre. A sodrás szépen visz előre, te pedig csak fekszel a vízen, maszkkal a fejeden, és mozizol. Egészen elképesztő, ahogy a pöttöm kis halaktól a kifejezetten nagyokig mindenki veled tart: időnként szembenéznek veled, vagy ha olyan kedvük van, megpuszilják a maszkodat. 

Bennfentes tipp: Érdemes felsétálni a Baby Beachről egészen a Bachelor’s Beachig, és ott bemenni a vízbe. Sőt, parkolni is inkább a délebbi, a strandolók által kevésbé használt parkolóban érdemes, ami messzebb esik a Baby Beach nyüzsgésétől.

Kulcs kérdés: Megérkezel a bérautóval a strandra, a cél a csatorna és a víz alatti világ, amihez semmi más nem kell, csak a búvármaszk, a pipa, a fürdőruha és a vízicipő. Viszont nincs nálad a ’80-as, ’90-es évek balatoni nyaralásaiból jól ismert, nyakba akasztható, neonszínű, műanyag „vízálló pénztárca”. A kocsikulcsot viszont le kell tenni valahova. De hova?

Bandi a klasszikus „törölközőszéf” megoldást javasolta, ami ugye minden magyar utazó szerint a világ legbiztonságosabb helye. Mivel mi messzebb voltunk a strand fő részétől, elsétálhattunk volna a tömegig, hogy elrejtsük a kulcsot a homokba egy törcsi alá, de végül az én verzióm győzött: „rejtsük a kövek alá”. Bevált!

Annyira élveztük a csatornában való lebegést, hogy kétszer is végigmentünk a távon. A két kör között pedig pancsoltunk egyet a Baby Beach fehér homokos, sekély vizében. Voltak ugyan emberek, de nem volt vészes a tömeg, a hely elég tágas ahhoz, hogy eloszoljon a nép. Délután négy körül még beültünk a strand grillbárjába egy jót enni, ami mellé legurítottunk egy-egy zseniális helyi mangós sört is.

Hazafelé San Nicolas városán keresztül jöttünk, mint ahogy tegnap is. Ez a város telis tele van teljes házfalakat beterítő graffitikkel. Megálltunk, mert már tegnap is le akartam fotózni néhányat belőlük.

Aztán itthon utána olvastam a város történetének. San Nicolas, Aruba második legnagyobb városa Oranjestad után. A város az 1924-ben itt megnyílt American Lago olajfinomítóról ismert, amely az Exxon vállalat tulajdona volt. A finomító a második világháború után több mint tízezer munkahelyet teremtett a szigeten, és igazi multikulturális olvasztótégellyé változtatta a helyet. Sehol máshol nem élt ennyi különböző nemzetiségű ember együtt, mint itt; különösen az amerikaiak és a Brit Karib-térség lakói telepedtek le nagy számban. A háború után ez a gyár biztosította, hogy Aruba a legvirágzóbb karibi szigetté váljon.

Az Exxon azonban 1985-ben elkezdte lebontani a finomítót, majd eladta azt. Újabb és újabb olájtársaságok váltották egymást, de már sokkal kisebb kapacitással és töredéknyi munkaerővel. A Valero (az utolsó befektető) végül 2009-ben felhagyott a feldolgozással, a tárolási műveletek pedig a 2012-es hivatalos leállításig tartottak. Azóta a finomító zárva van, ami miatt San Nicolas szellemvárossá változott: üres épületek és komor hangulat jellemezte.

A fordulat 2016-ban jött el.

A világ minden tájáról érkeztek ide graffitiművészek az Aruba Art Fair (Arubai Művészeti Vásár) keretében. A rendezvény alatt San Nicolas egy hatalmas, szabadtéri múzeummá alakult át, tele vibráló, színes falfestményekkel és utcai alkotásokkal. A fesztivált azóta minden év szeptemberében megrendezik, és a kínálat folyamatosan újabb egyedi remekművekkel bővül. Bár a város ma már teljesen más arcát mutatja, még mindig érezhető az a jellegzetes, nyers, indusztriális hangulat, ami nem hagyja feledésbe merülni a múltat. San Nicolas az elmúlt években hivatalosan is a Karib-térség street art fővárosává nőtte ki magát.

Érdekesség, hogy az arubai és a holland kormány 2025-ben bejelentette, hogy az évszázados finomítót véglegesen lebontják, a telephelyet pedig a fenntartható, tiszta energia, a tengeri innováció és különféle inkluzív projektek számára építik újjá.

San Nicolas után már csak vacsorázni mentünk el a szállásunkhoz közeli, nyüzsgő negyedbe. Konstatáltuk is gyorsan: ha most van a holtszezon, akkor a főszezon egészen durva lehet, mert így is bőségesen hömpölygött a tömeg az utcákon.

ABC SZIGETEK – 9. nap

Posted by

0

2026. június 4. csütörtök

Reggeli után bepattantunk a kocsiba, és célba vettük a fővárost. A part mentén csorogtunk dél felé, így menet közben az út menti, képeslapra illő tengerparti strandokat is szemügyre vehettük.

A főváros, Oranjestad őszintén szólva nem rejt túl sok izgalmat: néhány szép, színes régi épület és a kikötő alkotja a magját. Igazi „egyórás” városka. Mi magunk sem időztünk ott tovább, sőt, ebbe a hatvan percbe még egy jó kis fagyizás is kényelmesen belefért.

Oranjestad után keresztbevágtuk a szigetet, hogy folytassuk a tegnap félbehagyott, off-road túránkat a keleti parton. Egyébként érdekesség, hogy a szigeten egyáltalán nincsenek jelzőlámpák: néhány éve az összeset megszüntették, és körforgalmakkal váltották fel a kereszteződéseket.

Mielőtt elértük volna a keleti partot, az egyik kereszteződésnél rászóltam Bandira, hogy tartson jobbra. Fogalma sem volt, miért, de szerencsére hitt nekem. A térképen ugyanis kinéztem az Ayo Rock Formation (Ayo Sziklaformáció) nevű helyet, ami egy elképesztő, óriási monolitikus sziklatömbökből álló geológiai képződmény. Amikor megérkeztünk, rajtunk kívül egy árva lélek sem volt ebben a miniparkban. Irtó jól nézett ki, kár lett volna kihagyni! Bár visszanézve a fotókat, szerintem nem annyira adják vissza a látványt.

A túlpartra átérve a Bushiribana romokkal indítottunk, amelyek egy 19. századi aranyolvasztó elhagyatott, szellemváros-szerű maradványai. Ezt a kőerődöt az Aruba Island Gold Mining vállalat építette még 1872-ben, és a sziget aranyláza idején a közeli dombokról származó aranyércet dolgozták fel itt.

Innen a híres Natural Bridge-hez (Természetes Híd) vettük az irányt. Bandi kifejezetten élvezte az off-road típusú autókázást, ami jól is jött, mert a terep tartogatott meglepetéseket. A természet alkotta híd egy felkapottabb, turistásabb hely, és ahogy közeledtünk, láttuk, hogy a semmiből, oldalról beúszik a látótérbe egy nagy turistabusz. Döbbenten vettük tudomásul, hogy nem magunkban leszünk. Bandi persze rögtön felpörgette a motort, és olyan tempóra kapcsolt, hogy mire a busz odaér, mi már szinte tovább is állhassunk.

Na, ez a sietség olyan jól sikerült, hogy a senkiföldjén sikerült eltévednünk. Az egyetlen olyan helyet a környéken, ami becsületesen ki van táblázva, mi megkerültük a tenger felől, majd a „művészbejárón”, hátulról érkeztünk meg hozzá. De a terv bevált: még így is a buszról komótosan leszállingózó turisták előtt értünk a hídhoz!

Amikor tovább szerettünk volna menni, jött a meglepetés: előttünk egyszerűen elfogyott az út. Elővettük a térképet segítségül, és rájöttünk, hogy a Jeep-túra ezen formája itt véget ért. De minket nem olyan fából faragtak, hogy feladjuk! Egy nagyobb kerülővel – a helyenként még aszfaltozott 6-os főúton – eljutottunk a sziget nemzeti parkjába, az Arikok Nemzeti Parkba. A belépő 22 USD/fő, és itt is alapelvárás, hogy olyan autó legyen a popsid alatt, ami bírja a masszív gyűrődést.

Ekkor már kellőképpen folyt rólunk a víz, így hihetetlenül jól esett volna egy kis tengeri hűsölés. Erre az egyik legideálisabb hely a Conchi, egy zord sziklák közé ékelődött, természet alkotta medence. Na, az idejutás egy külön kaland: elvileg egy út vezet oda, gyakorlatilag viszont rengeteg szakasz ketté- vagy háromfelé ágazik, majd később újra találkozik. Szabadon lehet válogatni, mennyire brutálisan rossz úton akarsz le- és felmenni. Ez a hely annyira zseniális, hogy külön cégek szerveznek ide utakat azoknak a turistáknak, akik nem mernek autót bérelni – őket hatalmas, 10-12 személyes, oldalt nyitott terepjárókkal hozzák-viszik. 

A parkolóból kiépített lépcsősor vezet le a medencéhez, ahonnan már fentről is izgalmas látvány nyílik a helyre és a fürdőzőkre. Ha ez a sziklamedence nem lenne, itt életveszélyes lenne vízbe menni, mert a tenger elképesztő erővel csapkodja a sziget ezen oldalát. Egy-egy nagyobb hullám időnként így is becsap a medencébe, hol jobbról, hol balról meglepve a bent fürdőzőket.

Miután kellőképpen lehűtöttük a testünket (és a kalandoktól felpörgött agyunkat is), a kocsinál visszaöltöztünk, és elhagytuk a terepet. Két barlangot szerettünk volna még megnézni: a Fontein barlangot és az eredeti indián nevet viselő Quadirikiri barlangot. Bár nem voltak messze, az útviszonyok miatt csak lassan tudtunk haladni. Mivel a barlangok délután 4-kor zárnak, picit szorított minket az idő. Mindkettő különleges mészkőbarlang, amelyek tetején természetes nyílások engedik be a fényt – pont ott, ahol a fejek felett keresztbe-kasul repkedő denevérek élik a mindennapjaikat. 

A Nemzeti Parkból végül egy másik kijáraton, a sziget déli részén távoztunk. Ekkor már annyira éhesek voltunk, hogy muszáj volt azonnali megoldást találni: ráböktem a térképen egy közeli kis faluban lévő pizzázóra, ami meglepően magas értékelést kapott. Odaértünk… és persze zárva volt. Viszont közvetlenül mellette egy kis családi vállalkozás által vezetett étterem nyitva állt. Az éhség nagy úr, nem gondolkoztunk, beültünk a San Nicolas-i Kamini’s Kitchen nevű helyre. Jól is tettük, jól is laktunk. 

Mire végeztünk, a fáradtság és a kajakóma is egyszerre ütött be, így a forgalmasabb, kiépítettebb oldalon már csak visszagurultunk a szállásra.

Hat órára értünk vissza, Bandi pedig még gyorsan kihasználta, hogy a szálló medencéjében hétig lehet pancsolni. 

Mivel a késő délutáni ebédünk eléggé laktatóra sikerült, a vacsorát elengedtük: helyette inkább sütiztünk egyet a szálló bárjában, miközben kártyáztunk egyet levezetésképp.

ABC SZIGETEK – 8. nap

Posted by

0

2026. június 3. szerda

Egy teljesen új dimenzióba léptünk itt a nyaralás nyolcadik napján. Úgy döntöttünk, hogy délelőtt nem csinálunk semmit. Reggeli után kidöglöttünk a szálloda medence partjára az árnyékba, élveztük a lengedező szelet, Bandi könyvet olvasott én meg hol a leguánok seregét fotóztam, videóztam, hol meg Aruba érdekességeiről olvasgattam. 

Aruba a 193 négyzetkilométerével az ABC szigetek legkisebbje. Lakosság tekintetében viszont több mint 110 ezer fő (Bonaire lakossága 24 ezer). Oranjestad a fővárosa, mi attól picit északabbra vagyunk.

A sziget déli és nyugati részén fehér homokos strandok húzódnak, amelyek viszonylag jól védettek az óceáni áramlatoktól. Nagyrészt ezeket a strandokat látogatják a turisták. Az északi, és a keleti partok, amelyek nem rendelkeznek védelemmel, megrongálódtak és érintetlenek maradtak. Erre a részre csak arra alkalmas kocsival lehet bemenni. Bandi most sem hibázott, előre utána olvasott és eszerint bérelt egy kétszemélyes Suzuki Jimny-t. 

A kocsit a szállóhoz hozták délután háromra, majd a papírmunka után indulhatott is a felfedező túra. Nyilván Bandi egyből a  kietlen területet akarta felfedezni és egyben a Jimny-t próbára tenni.

Még a kocsi érkezése előtt kisétáltunk a szállodánkból, és a közvetlenül mellettünk lévő vietnámi kis étteremben ebédeltünk egy könnyűt.

Mielőtt azonban teljesen belevetettük volna magunkat a keleti part kietlen vidékébe, a szállodasort elhagyva először a sziget északi csücskében magasodó California világítótornyot és annak környékét vettük szemügyre. A dombtetőről panoráma nyílik a sziklás partokra és a távolban elterülő homokdűnékre. 

Innen fordultunk rá a sziget lakatlan oldalára, ahol a kiépített utak gyorsan átadták a helyüket a sárgás-vörös homokos, köves, buckás csapásoknak. A Jimny-ben ülve minden porcikánkban éreztük a terepet, rázkodtunk, mint Bonaire-n a nemzeti parkban, de élveztük! Ez a rész teljesen kietlen: egyik oldalunkon hatalmas, embermagas kaktuszok, szélfútta divi-divi fák, kövek váltogatják egymást, míg a másik oldalon a szikláknak csapódó óceán látványa kísért minket. Hosszasan sehol egy lélek nem volt, csak a tiszta természet. Aztán néhol egy egy üresen álló építmény, amit nem értettünk, hogy miért is van ott. Majd egyszer csak egy nagyon aranyos kutyus került az utunkba, aki szemmel láthatóan félt, de megálltunk és annyira lógott a nyelve, hogy az egyik palack vizünkkel Bandi meg tudta itatni. 

A járatlan utakon zötykölődve céloztuk meg az Alto Vista kápolnát. Ez a sárgára festett, végtelenül bájos kis templom egy dombtetőn áll, és az 1750-es években épült eredetijével a sziget legelső katolikus temploma volt. Mire odaértünk, a késő délutáni fények csodásan megvilágították a sivatagos tájat. 

Mivel az idő már alaposan elszaladt, az autós túrát mára itt be is fejeztük. Innen visszafordultunk a szálloda felé, meghagyva a keleti oldal többi, még felfedezésre váró, kietlen részét egy másik napra.

Aruba egy teljesen más világ, mint a csendes, búvárparadicsomként ismert Bonaire. Itt pörög az élet! Bonaire-hez képest Aruba fényévekkel turistásabb: hatalmas luxusszállodák, kaszinók és nyüzsgő sétányok váltják egymást. Nem csoda, hogy lépten-nyomon amerikai szót hallani, ugyanis a sziget elképesztően népszerű az USA-ból érkezők körében, szinte minden az ő igényeikre van szabva – ami egyébként az infrastruktúrán és a prémium vendéglátáson is meglátszik, na meg olyanokon, hogy minden étterem és szálloda túl van hűtve, a szállodákban jégautomata van és az étteremben kért colát tele pohár jéggel hozzák ki.

Estére azért még maradt egy kis energia a lábunkban. Vacsorára egy hangulatos olasz éttermet választottunk, ahova kényelmesen kisétáltunk a hotelből, és egy finom pizza mellett beszéltük át a mai nap élményeit. Holnap folytatjuk a Jimny-vel!

ABC SZIGETEK – 7. nap

Posted by

0

2026. június 2. kedd

Viszlát Bonaire, hello Aruba! – Kalandos szigetváltás a Karib-tengeren

Elérkezett a bonaire-i kalandunk utolsó napja. Mivel a repülőnk csak este indult Arubára, még ki akartuk használni ezt a napot. Mára tartogattuk a Washington Slagbaai Nemzeti Park második felvonását, pontosabban Bonaire legmagasabb pontját, a 241 méter magas Brandaris hegyet. Azt beszélik, tiszta időben innen akár Venezuela partjaiig is el lehet látni.

A parkban már a belépő megvásárlásakor felhívták a figyelmünket a legfontosabb szabályra: ha meg akarjuk mászni a hegyet, időben kell érkeznünk, délig ugyanis kötelező megkezdeni a túrát. Mi tartottuk magunkat a tervhez: reggel 8-kor már javában reggeliztünk, és szinte teljesen össze is pakoltunk. Kilenckor elhagytuk a szállást, a csomagjainkat a recepción biztonságba helyeztük, és útnak indultunk észak felé.

Azt az utat választottuk a part mentén, amin múltkor – az egyirányúsítás miatt – nem tudtunk visszafelé jönni. Ez a dél-keleti oldalról visz fel északra: egy keskeny, valóban egysávos, de annál látványosabb út. Menet közben nem győztünk ámulni, és persze folyamatosan lassítottunk vagy megálltunk, hol a tenger kékjében gyönyörködni, hol pedig a kíváncsi csacsik, kecskék, néhol meg a napozó leguánokat átengedni, akik keresztezték az utunkat.

Ami viszont a leginkább rányomta a bélyegét a napra, az az időjárás volt. Bonaire-en eddig is mindennapos volt a szél, kelet felől fixen fúj a passzát, de ezen az éjszakán még magasabb fokozatra kapcsolt, és reggelre sem csitult. A Brandaris hegyre menet, a szél szó szerint le akarta vinni a fejünket – a hajam konkrétan az égnek állt! A 241 méteres magas hegyről a kilátás pazar, bár a párás levegő miatt Venezuela most inkább csak a képzeletünkben létezett.

Visszaérve a parkolóba egy leguán család apja és anyja tanította a kicsinyének, hogy hogyan is kell kaját kunyerálni a turistáktól profi módon. Elsősorban nem minket szemeltek ki, hanem egy másik párt, akik az ebédjüket a parkolóban szerették volna elfogyasztani. 

A szélvihar a madárvilágot is próbára tette. Még a flamingók is megadták magukat az elemeknek: a sekély vízben széllel szemben, behúzott nyakkal álltak, és próbálták mozdulatlanul túlélni a megszokottnál jóval erősebb szél- és porvihart.

A kis túránk után Bandi merült egyet a türkizkék tengerben, majd a főváros felé vettük az irányt, mert már jól esett volna egy ebéd. Jó volt, hogy ránéztünk a térképen az éttermekre, mert 3 és 5 óra között a legtöbben sziesztát tartanak. Emiatt egyből a kiszemelt étterembe mentünk, ahol fél 3-kor még hajlandóak voltak minket kiszolgálni. 

A reptér előtti utolsó órákat a szálloda medencéjénél töltöttük, élvezve a napsütést. Egy piros pont a szállásunknak: bár reggel kijelentkeztünk, nemcsak a csomagjainkat őrizték meg, de délutánra ingyen biztosítottak nekünk egy zuhanyzót is. Így frissen, üdén és tisztán vághattunk neki az arubai útnak.

A reptér mellett zökkenőmentesen leadtuk a bérautót, és még mindig maradt két és fél óránk az indulásig. Gyorsan rájöttünk, hogy ez a repülőtér annyira pici, hogy bőven elég lett volna egy – sőt, majdnem azt írtam, fél – órával korábban kiérni. A járatunkra ugyanis mindössze 11 utas várt! Mivel mindenki már este 7 előtt útra készen állt, és a kis légcsavaros gépünk is korábban érkezett, a pilóták nem teketóriáztak: 19:30 helyett már 19:00-kor a levegőben voltunk! Ilyen hangos repülőn is régen ültem, ráadásul a hanghatásokat egy kis extra effekt is fűszerezte: felszálláskor valami víz (valószínűleg a klíma kondenzvize) kezdett el csöpögni rám fentről. A menetidő a legkeletibb ABC-szigetről (Bonaire) a legnyugatibbra (Aruba) papíron 45 perc, de a valóságban mindössze 35 percet vett igénybe.

19:35-kor már landoltunk is. Olyan volt az egész, mint egy helyközi buszjárat, a stewardess a landolás után teljesen lazán bemondta a mikrofonba: „Aruba! Vagyis aki nem akar továbbmenni, annak itt kell leszállnia.” A gép ugyanis repült tovább, nekünk pedig a lépcső mellett egyből a kezünkbe nyomták a kis kézipoggyászainkat. Bár a 11 utason kívül szinte csak a személyzet lézengett a terminálban, a repülőtéri „szerencse” most is engem talált meg: természetesen az én csomagomat szúrták ki ellenőrzésre. A vámos kicsit megturkálta a szennyesemet, majd látva, hogy nincs nálam semmi csempészáru, mosolyogva továbbengedett.

Az arubai reptér érezhetően sokkal nagyobb és forgalmasabb, mint a bonaire-i, bár este nyolc felé már itt is teljes volt a kihaltság – valószínűleg a járatok többsége napközben mozog. Kimentünk az épület elé, hogy taxit fogjunk, de sehol nem volt egyetlen autó sem. Végül Bandinak bent, a pultnál kellett külön taxit hívatnia. Végül a várakozással együtt több időbe telt a reptérről bejutni a szállásig, mint amennyi maga a repülési idő volt a két sziget között!

Bár már sötétben érkeztünk meg Arubára, azonnal feltűnt a kontraszt. Bonaire hamisítatlan, vadregényes, lassabb karibi hangulata után Aruba egy sokkal „európaibb”, fejlettebb sziget benyomását kelti: széles utak, sűrűn lakott negyedek és hatalmas luxushotelek szegélyezik az utcákat.

Kényelmesen bejelentkeztünk a szállásunkra, és mivel a mai nap után már kellően elfáradtunk, az estét a hotel felfedezésével és egy jó kis kártyapartival zártuk.

Kíváncsian várjuk, mit tartogat nekünk Aruba!