Utazás

ABC SZIGETEK – 1. nap

Posted by

0

2026. május 27. szerda

Kezdjünk egy kis földrajzzal, mert többektől hallottam, hogy nem ismerős nekik az „ABC-szigetek” meghatározás. De ha leírom a szigetek nevét, biztosan lesz olyan, amelyik már ismerősen cseng:

Aruba 🇦🇼

Bonaire 🇧🇶

Curaçao 🇨🇼 [ejtsd: küraszao]

Aruba: A Beach Boys együttes Kokomo című számában énekel Arubáról Bahama és Jamaica mellett. Jó régi dal, az 1980-as évek vége, de anno sokat hallgattuk a rádióból. Aztán a Jóbarátok sorozat kedvelői is hallhattak a szigetről: ide nem ment el Rachel Barryvel az első évadban nászútra – cserébe Rachel barátnője, Mindy kísérte el a hoppon maradt vőlegényt (hát, ez sem mai sorozat…). Lehet, hogy öregszünk, ha a 80-as, 90-es évek kultikus elemeivel példálózom? 

Bonaire: Elsősorban a búvárok körében ismert, mert elképesztően szép merülőhelyek találhatók közvetlenül a sziget partjai mellett.

Curaçao: Talán a legtöbbeknek a kék Curaçao likőr ugrik be róla, miközben a sziget a lenyűgöző színeivel és különleges kultúrájával számos film és zene ihletője. A legismertebbek közé tartozik az az 1993-as amerikai akció-thriller, amely magyarul a Veszélyes vizeken (Curaçao) címet kapta, és amit teljes egészében a szigeten forgattak.

De visszatérve a földrajzra: mindhárom sziget a Karib-térségben, Venezuela partjaihoz közel található (a legkisebb távolság mindössze 29 km), és a Holland Királysághoz tartoznak, de más-más státuszban:

  • Aruba és Curaçao a Holland Királyságon belüli autonóm államok.
  • Bonaire pedig Hollandia különleges községe (bár 2010. október 10-ig a Holland Antillákhoz tartozott, ahogy Curaçao is).
A piros pont Arubán van, tőle keletre Curacao, majd Bonaire

Egy fontos gyakorlati infó az utazóknak: Bár ezer szálon kötődnek ezek a szigetek Hollandiához és hivatalosan az Európai Unió tengerentúli területeinek számítanak, de egyik szigeten sem érvényes az EU-s telefonos díjzóna! Ha nem figyelünk, a roamingolás komoly összegekbe kerülhet. 

Ennek az utazásnak ez a három sziget a célpontja. Véleményem szerint a Karib-térségbe november és február között a legérdemesebb utazni, amikor Magyarországon vacak idő van, ott meg klassz meleg. Nyilván van az az indok – jelen esetben program –, amiért az ember fia mégiscsak másképp dönt, és a nyárból a nyárba utazik. De ezt majd később részletesen is kibeszéljük.

Ma ünnepeljük a 21. házassági évfordulónkat, így ez a nap ideálisnak tűnt a nyaralás megkezdéséhez. Nem akartuk túlbonyolítani az utazást sok átszállással, ezért az Amszterdamból Curaçaóra induló közvetlen járat (KLM légitársaság) mellett döntöttünk. Nyilván a Budapest–Amszterdam járat később ér be, mint ahogy a tengerentúli gép indul. Sebaj, jó hely Amszterdam, tök rég jártunk ott! Úgy döntöttünk, ne teljen az egész nap utazással: ma csak a holland fővárosig repültünk, és ott ünnepeltünk.

Bár tegnapelőtt kicsit úgy tűnt, kockán forog az indulás is. Dőzsöltünk az időben, mert pünkösdhétfő lévén üres volt a nap, minden hétvégi programon túl voltunk, így kényelmesen elkezdtem pakolni. Aránylag hamar kiderült azonban, hogy nincsenek meg az útleveleink és Bandi búvárigazolványa. Mindig ugyanoda tesszük vissza ezeket az iratokat, fix helyük van egy-egy út végén. Most nem voltak ott.

Bő két órát kerestük őket, közben persze pörgött az agyunk, hogy vajon mikor és hol használtuk legutóbb. Hamar eldőlt, hogy az útlevél a kritikusabb pont, és valószínűleg nincsenek is egy helyen a búvárkártyával. Végül meglett minden (az útlevelek a Comói-tónál használt hátizsákban lapultak, Bandi búvárigazolványa pedig a búvártáskájában – vagyis a “mindig mindent azonnal elpakolunk” elvünk most megdőlt). Közben persze, ahogy telik az idő, de az iratok csak nincsenek meg elkezdtünk számolni a legrosszabb verzióval is, hiába éreztük legbelül, hogy megvan az, csak még nem tudjuk, hol…

Ezt a feszültséget kedd késő este sikerült tovább fokozni. Már kedd hajnalban be lehetett volna csekkolni a repcsire, de csak este 9-kor – úton Nóráék felé, hogy leadjuk a kutyákat – jutottam el odáig, hogy egyáltalán foglalkozzak vele. Bandi vezetett, én meg a laptopon nekiálltam a maradék feladatoknak: számlázás, a Bonaire-i belépő (Visitor Entry Tax), a Curaçao-i digitális belépőkártya (ED Card), online check-in… satöbbi. 

Így esett, hogy egyszer csak feltűnt: a KLM honlapján és az applikációban sem szerepel a Curaçao–Bonaire repjegyünk, amit még anno, októberben, a tengerentúli járat jegyeivel együtt vettünk meg a KLM rendszerén keresztül. Járt az agyunk rendesen, hogy ez mégis hogyan lehetséges.

Anno, pár héttel a repjegyvásárlás után volt a KLM részéről egy kis malőr: a megvett Amszterdam – Curaçao – Bonaire jegyeinket önhatalmúlag átrakták egy Amszterdam – Párizs – Saint Martin-sziget – Bonaire útvonalra, méghozzá úgy, hogy a Premium Economy helyett sima turista jegyeket kaptunk. Egy kicsit több átszállás, egy kicsit hosszabb menetidő, jóval kényelmetlenebb hely… nekik megérte, nekünk nem annyira. Erről az új menetrendről ráadásul egy sima e-mailben tájékoztattak. Huh, akkor egy pillanat alatt az egekben volt a pulzusom a vérnyomásommal együtt! Aznap este már csak az ügyfélszolgálat telefonszámát sikerült kiderítenem, így az illetékessel csak másnap tudtam beszélni. Jó is volt ez így: addigra rendeződött a pulzusom, és meglepően kedvesen tudtam tájékoztatni az ügyfélszolgálatos kollégát, hogy nem éppen erre fizettünk be. Elnézést kért, visszaintézte a jegyeket, megkaptam e-mailben, és ment az élet tovább. Igen ám, de se ő, se én nem figyeltünk arra, hogy a végállomásnak Bonaire-nek kellene lennie. Ez a szakasz törölve lett, újra viszont már nem lett foglalva…

Kedd késő este már csak arra volt energiánk, hogy megnyugtassuk magunkat: szerdán úgyis csak Amszterdamig megyünk, van még egy egész napunk elintézni. Hogy rövidre zárjam a sztorit (mert már így is hosszú): szerda reggel a reptérre menet és a reptéren várakozva egy 40 perces telefonhívással sikeresen visszaszereztem a Bonaire-be tartó jegyünket is.

Hát, ezen néhány „aprócska” szösszenet után maga a repülés már egy teljesen sima ügy volt: délidőben indultunk, kora délután landoltunk. Ugyan az egyik bőröndünk késve érkezett (annyira, hogy már elkezdtük intézni az elveszett poggyász miatti papírmunkát), de végül meglett az is.

Amszterdamban a reptér melletti egyik hotelre tettük le a voksunkat: ez a citizenM Hotel. Kilépve a reptérről mindössze 6 perc sétára található. Bandi szemfüles volt, fogott egy csomagszállító kiskocsit, rábiggyesztette a bőröndök javát, hogy úgy sétáljunk át a szállodába. Csak kétszer estek le a bőröndök az úton…

Bandinak délután háromtól még volt egy rövid online megbeszélése. Utána összekaptuk magunkat, és visszasétáltunk a reptérre, ahol már tudtuk, hogy honnan indul a vonat, ami bevisz a citybe. Az Uber 50-55 euró lett volna és fél óra, a vonat viszont 6,5 euró/fő, és mindössze 16 perc alatt bent van az Amsterdam Centraal állomáson, közvetlenül a belvárosban. 

Nem volt különösebb célunk, csak a csavargás: betévedni random utcákba, élvezni a város hangulatát, vacsorázni egy jót, és felemlegetni a sok-sok évvel ezelőtti amszterdami utunkat – ki mire emlékszik belőle.

Ami feltűnt, hogy már több a függöny Amszterdamban. Akik voltak tudják, akik nem, azoknak meg elmesélem, hogy Hollandia híres a függönytelen ablakiról. Turistaként feltűnő ahogy sétálsz az utcán egy az egyben belátsz mások otthonaiba, emiatt sok lakás teljesen nyitottnak tűnik az utcáról. Fura érzés volt elsőre, amikor 2002-ben Szilva barátnőmet meglátogattam Maastrichtban. 

A holland lakások „függönytelensége” több kulturális és történelmi okból alakult ki: Az egyik ok a kálvinista/protestáns kulturális háttér, vagyis erős volt az a szemlélet, hogy „nincs mit rejtegetni”. A nyitott ablak a tisztességes, rendezett élet szimbóluma lett. A másik ok, hogy a sűrűn beépített városi környezetben természetesebb volt az utcával való vizuális kapcsolat. Az emberek látják egymást, ami egyfajta közösségi kontrollként is működik. A harmadik ok pedig, hogy sok holland városi ház keskeny homlokzatú. A nagy ablakok segítenek több természetes fényt beengedni a hosszú, mély belső terekbe.

Mára már a nagyvárosokban nőtt az igény a privát szférára, a modern lakásokban már gyakoriak a rolók és sötétítők, ami energiatakarékossági és hőszigetelési okból is fontos.

Este 9 körül értünk vissza a hotelbe. Alaposan el voltunk pilledve, és a másnapi továbbutazáshoz még néhány dolgot elő kellett készítenünk.

Comói-tó, Itália – 6. nap

Posted by

0

2026. május 3.

Ahogy a Comoi-tó irányába nem akartunk bő 11 órát egyben levezetni (ráadásul a 11 óra minden megállás nélkül számolva), úgy visszafelé sem. Ezért már a szállás keresésnél ez volt a cél, hogy valahol félúton aludjunk egyet inkább. Így jutottunk el Latisanába. Nem ide terveztem elsőre, hanem Portogruaro nevű kisvárosba, de egyszerűen nem találtam jó kutyás szállást. 

Így ezt a vasárnapot már csak a Latisana – Érd szakasz levezetésére szántuk. Ez volt a hosszabb szakasz, nem a tegnapi, mert ez ma 700 km volt, a tegnapi meg 415 km. Több helyen megálltunk: Klagenfurt, Graz, Szombathely… mindennel együtt ma utaztunk bő 9 órát.

A kutyák nagyon jól bírták, le a kalappal előttük. De Szlovéniában is, Olaszországban is és Ausztriában is teljesen természetes, hogy veled utazik a kutyád és sehol nem okoz gondot, sőt örülnek nekik. De tulajdonképpen Szombathelyen is nagyon kellemes tapasztalataink voltak. 

Végül 2465 kilométert autóztunk  6 nap alatt. Ha valaki kocsival indul neki, akkor lehet érdemesebb még egy-két napot extrában rászánni. De Budapestről megy Milánóba is és Bergamoba is közvetlen járat. 

Comói-tó, Itália – 5. nap

Posted by

0

2026. május 2.

9 órára összepakoltunk, majd a szomszéd faluig gurultunk, és Dongo-ban reggeliztünk a tóparton.

Innen hazafelé indulva, mintegy kétórányi útra fekszik Bergamo, melytől északra a Bergamói-Alpok vonulatai kezdődnek. Észak-Olaszország negyedik legnagyobb városa két részre oszlik: a dombtetőn trónoló Felsővárosra (Città Alta) és a modernebb Alsóvárosra (Città Bassa). A Felsővárost ma is épségben maradt városfal veszi körül, így szinte érintetlenül megőrizte középkori jellegét. Mivel Budapestről közvetlen repülőjárat is indul ide, a város rendkívül népszerű a magyar utazók körében is.

Nem tudjuk pontosan, minek volt köszönhető, de elképesztő tömeg fogadott minket. Talán a szombat miatt? Vagy mert eleve hosszú hétvége van? Esetleg csak a ragyogó napsütés csalogatott ki mindenkit? Nem derült ki, de az biztos, hogy Bergamo elképesztően felkapott úti cél. Mi a Città Altát céloztuk meg, ahol bő egy órát csavarogtunk – tulajdonképpen csak „beleszagoltunk a levegőbe”, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy lássuk: rengeteg a látnivaló, amit kár lenne kihagyni.

A mai végcélunk a szlovén határ felé fekvő Latisana volt. Menet közben töltöttünk is (az autót) és ebédeltünk is, majd este fél 7-re megérkeztünk az új szállásunkra.

Latisana egy csendes kisváros az autópálya mellett, amely nem a világra szóló nevezetességeiről híres, de pont ez adja a báját. Vacsorára ettünk egy kiváló pizzát annál a családi vállalkozásnál, ahol a szállásunk is volt, az estét pedig egy izgalmas bridzspartival zártuk.

Comói-tó, Itália – 4. nap

Posted by

0

2026. május 1.

Ma reggel sem köszöntött ránk igazi nyári idő, de ez cseppet sem szegte kedvünket: már fél kilenckor úton voltunk, hogy a szomszédos Menaggióból komppal átkeljünk Varennába.

Amilyen gyorsan legördültünk a kompról az autóval, olyan hirtelen találtuk magunkat a város feletti hegyoldalban. Eredetileg nem erre terveztük az utat, de ha már így alakult, átadtuk magunkat a szerpentinek tetejéről nyíló pazar kilátásnak. A környék látványa egészen különleges: a tavat minden irányból zöld hegyek ölelik körbe, a távolabbi csúcsokon pedig még fehéren szikrázik a hó. Bárhonnan is nézzük, a táj egyszerűen csudi szép: legyen szó a kompon utazva a part menti városkák patinás házairól, vagy a partról figyelve a vízen fel-alá futkosó csónakokat.

A reggelinket végül Varenna felett, Perledo egyik hangulatos kávézójában költöttük el, miközben a panorámában gyönyörködtünk. Perledo alatt fekszik a Castello di Vezio, amelynek botanikus kertje és a falai közül nyíló kilátás is abszolút megéri a látogatást.

Kicsit északabbra tartva a keleti parton értük el Bellanót. Maga a város is nagyon hangulatos, de amit igazán ajánlunk, ha erre jártok, az az Orrido di Bellano, egy látványos szurdok a város szívében. A belépő 7 euró fejenként (időseknek nincs kedvezmény, gyermekeknek igen, a kutyusoknak viszont ingyenes). A szurdok mélye felett egy fémrácsos függőfolyosón lehet végigmenni – ez nem minden kutya kedvence, de a jegyvásárlás előtt egy kijelölt részen tesztelhetjük, mennyire bizonytalan kedvencünk ezen a különleges talajon. A Pioverna folyó vájta kanyon bejárása nem megterhelő: egy kényelmes, félórás séta, mégis maradandó élmény.

A szurdoktúra után Bellanóban ebédeltünk, ami kicsit szűkösre sikeredett időben: a parkolóban csak egy órát maradhattunk, és a rendőrök szemmel láthatóan szigorúan ellenőriztek. Így gyorsan kerestünk egy helyet a parton, ahol mindannyian tészta mellett döntöttünk. Már akkor megbeszéltük, hogy a vacsorát a szállásunkhoz közeli Luigi éttermében fogjuk elfogyasztani.

Délután a keleti part mentén folytattuk utunkat észak felé. Autózás közben gyönyörködtünk a tájban, és közben beiktattunk egy autótöltést is, hogy holnap reggel ezzel már ne kelljen foglalkozni.

Miután hazaértünk és lepakoltunk, gyalog vágtunk neki a Luiginak, ami szűk egy kilométerre fekszik tőlünk. A főút mellett nincs járda, ami két kutyával kicsit nehézkes lett volna, de a házigazdánk, a 28 éves Andrea megmutatott egy rejtett kis ösvényt, ami párhuzamosan fut az úttal. Luiginál fantasztikusat ettünk, így a tartalmas nap végére már csak egy kis kártyázásra maradt energiánk.

Comói-tó, Itália – 3. nap

Posted by

0

2026. április 30.

Bár a címben az áll, hogy ez a harmadik napunk, a tónál ez volt az abszolút premier. Mondhatni, „fagyos” fogadtatásban volt részünk: reggel 9-kor, amikor elindultunk a faluba reggelit vadászni, a hőmérő ugyan 3 fokot mutatott, de ez csak a száraz statisztika volt. A valóságban a metsző szél miatt jóval fagypont alatt éreztük a hőmérsékletet – olyan ereje volt a széllökéseknek, hogy majd’ levitte a fejünket!

Szálláshelyünk, San Siroban egy végtelenül nyugodt kisvárosban van a Comói-tó partján. Itt nyoma sincs annak a nyüzsgésnek, ami a felkapottabb városkákat, például Bellagiót, Varennát vagy Menaggiót jellemzi.

A reggeli kávénkat és falatkáinkat nagykabátba burkolózva költöttük el egy kis kávézó teraszán – a kutyusok miatt nem akartunk beülni, ők pedig velünk együtt tűrték a szelet. Úgy döntöttünk, nem hagyjuk, hogy az időjárás elrontsa a napunkat: kocsiba pattantunk, hogy a tó mentén haladva egy-egy szép pontnál megálljunk fotózni. Jelentem, ez a terv pontosan az első megállóig működött… Ott ugyanis tartottunk egy gyors válságtanácskozást, és megszavaztuk: inkább visszavonulunk kártyázni, amíg a szél alábbhagy. Csak remélni mertük, hogy erre nem három napot kell várnunk!

Így történt, hogy a délelőttöt bridzseléssel töltöttük a szálláson. Két pörgős menet után (2×4 lejátszás) ugyan nem lett kánikula, de a szél némileg megszelídült. Én azért biztos, ami biztos, alaposan beöltöztem, mielőtt újra nekivágtunk.

A nyugati parton, tőlünk mindössze 8 percre fekszik Menaggio, itt indítottuk a délutánt. Már előző este, a szállás felé menet is megállapítottuk, hogy ez a városka elképesztően bájos, és mindenképpen megér egy misét. Mivel már fél kettő felé járt az idő, egy rövid séta után a főtéren rögtön meg is ebédeltünk.

Tipp az utazóknak: Menaggióból (és szinte minden nagyobb tóparti városból) rendszeresen indulnak hajók és kompok a túlpartra. Jegyet a helyszínen és online is vehettek, de a menetrendet mindenképp érdemes előre tanulmányozni. Főszezonban vagy hétvégén érdemes időben érkezni, mert a férőhelyek végesek, pláne, ha autóval kelnétek át!

A Comói-tó jellegzetes, fordított „Y” alakjának (vagy görög lambdájának) találkozásánál, a déli ágak közötti félsziget csúcsán fekszik a varázslatos Bellagio. Elhelyezkedése nemcsak stratégiai, de festői is – nem véletlenül a turisták egyik legnagyobb kedvence. Ide terveztünk átkelni komppal és mire átértünk, az időjárás is meggondolta magát: kisütött a nap, és végre elkezdhettük ledobálni magunkról a felesleges rétegeket.

Bellagióban egy kiadós fagylaltozással egybekötött sétát tettünk, és persze élveztük a sztárkultuszt: Pogo és Boogie mindenkit levett a lábáról, a járókelők rajongtak értük.

Következő állomásunk a délebbre fekvő Nesso volt, amely a híres vízeséséről ismert. A parkolás után egy jó 300 métert kell lépcsőn lefelé megtenni, egészen a tó partjáig, de megéri a fáradságot: lentről visszatekintve látszik igazán, ahogy a víztömeg az út alatt, a sziklák között a mélybe zubog.

Hazafelé Comón keresztül autóztunk, de már csak Laglio városában álltunk meg egy pillanatra, hogy vessünk egy pillantást George Clooney szerény, 25 szobás villájára (némileg mi lányok reménykedtünk, hogy tök véletlen nem csak a villát pillantjuk meg, hanem magát a színészt is). Majd még a kocsiban átbeszéltük, hogy ha Apu becsenget (amit önként vállalt feladatként), Clooney biztosan megkínál minket egy tál spagetti carbonarával vacsorára… de végül fél kilenc után már nem akartunk „illetlenek” lenni, így a vacsorameghívás (egyelőre) elmaradt.

Comói-tó, Itália – 2. nap

Posted by

0

2026. április 29.

Ahogy esőre aludtunk el, úgy esőre is ébredtünk. Ez nem volt annyira kedves gesztus Szlovéniától, de nem volt mit tenni. Alapvetően nincs bajunk az esővel, de az esti és reggeli kutyaséta átázott cipőben és dzsekiben, majd az azt követő ázottkutyaszag mérsékelten kellemes.

Finom reggelit és kávét kaptunk a szálláshoz a Slamic Hotelben – a helyet csak ajánlani tudjuk. Reggeli után összekaptuk a cuccainkat, és 10 óra előtt továbbálltunk. Az első töltőállomásunkig, Padován túl, az eső és a napsütés váltogatta egymást. Eredetileg Padovánál töltöttünk volna; már nagyon vágytunk egy jó kávéra, na meg egyre inkább mindenki pisilni akart. Igen ám, de én elaludtam, Bandi meg csak ment, és későn tűnt fel neki, hogy elhagyta a lehajtót, ahol ki kellett volna mennie. Először úgy tűnt, 10 km után visszafordulunk, de végül újratervezett a GPS, és továbbküldött minket a következő töltőig. Ott jó helyen mentünk le az autópályáról, csak épp rossz irányba fordultunk… Fogyott a töltöttség a kocsiban, de szinte végig urai voltunk a helyzetnek. Oda-vissza plusz 5 kilométer után végre már töltöttük is az autót. Végül is jobb helyen álltunk meg így, mint az eredeti tervben. Kávé, fagyi, mosdó, töltés, majd irány Milánó!

Délután 4 után értünk Milánó belvárosába. Bejártuk a Dóm környékét, majd amíg a társaság java kávézott, én belestem az Uniqlo háromszintes milánói üzletébe…

Este hét körül még töltöttünk egyet Milánón belül, majd elindultunk a kicsit több mint egyórányira, északra lévő szállásunkra, a Comói-tó nyugati partjára.

Csak az utolsó néhány kilométert tettük meg sötétben, addig tátott szájjal csodáltuk a tájat. Olaszország harmadik legnagyobb tavát minden irányból gyönyörű zöld hegyek veszik körbe. A tó mentén sorra váltják egymást a kisvárosok és falvak, mindenhol hangulatos olasz házak: kinek a parton a víz mellett, kinek a hegyoldalban jutott hely. A mi szállásunk egy magánház közvetlenül a tóparton. Annyira közel van a vízhez, hogy Pogo legszívesebben még a hattyúkat is megkergetné. Szerencsére van kerítés és kiskapu, így a lehetőségei korlátozottak.

Este már csak belaktuk a San Siro nevű faluban lévő házat, majd nyugovóra tértünk.

Comói-tó, Itália – 1.nap

Posted by

0

2026. április 28.

Úton a Comói-tó felé: Egy esős, de hangulatos este Ljubljanában

Kedd délután vágtunk bele a karácsonyi ajándéknak adott nyaralásba: mi adtuk ajándékba Bandi szüleinek, hogy közösen elmegyünk egy pár napra Észak-Olaszországba, a Comói-tóhoz.

Mivel Érdről ez egy jó 11 órás autóút lenne, és csak munka után tudtunk indulni, sokkal kényelmesebbnek tűnt Ljubljanában tartani egy pihenőt. Tőlünk ez a szakasz nagyjából 4,5 óra, ami pont ideális egy esti érkezéshez.

Sokat törtük a fejünket a logisztikán: vajon négy felnőtt, két kutya és hatnapi csomagmennyiség hogyan fog beférni a Teslába? Első körben még egy hétszemélyes bérautó gondolatával is eljátszottunk, de alaposabb fejszámolás után rájöttünk, hogy a Tesla verhetetlen. Az első csomagtartó („frunk”) és a hátsó padló alatti extra rekesz annyival több helyet kínál, mint egy átlagos hétszemélyes kocsi csomagtere, hogy végül a saját autónk mellett döntöttünk. Szuperül sakkoztunk: az egyik bőrönd a kutyák alá került, a másik előre, a maradék helyet pedig kitöltöttük a kutyakajával és az egyéb apróságokkal.

Szerencsénk van, mert Pogo és Boogie imádnak utazni; láthatóan értékelik, ha ők is a „falka” részei maradhatnak a nyaralás alatt is. Most is példásan viselkedtek az úton!

Bár az utazás zökkenőmentesen telt, pont sötétedéskor és szakadó esőben értünk a szállásra. Ez sem szegte azonban a kedvünket: miután elfoglaltuk a szobákat és lepakoltunk, nyakunkba vettük a pár percre lévő belvárost. Egy tündéri, magánkézben lévő belvárosi hotelben szálltunk meg, ahol a szobák mérete minden várakozásunkat felülmúlta – még a kutyák is kényelmesen elterülhettek.

A vacsora után Bandival és a kutyákkal még elugrottunk a töltőre, hogy „tele tankkal” vághassunk neki a reggelnek, és már csak a Comói-tó kékje lebegjen a szemünk előtt.

Réunion-Mauritius – 14. nap

Posted by

0

2026. február 24. kedd

A tegnapi blogból egy fontos dolog kimaradt. Bandi készített egy kis videót a roncsos merülésről, annak a linkjét utólag tettem be, így aki tegnap nem látta, annak ide is beteszem:

https://youtu.be/xIcLYv4YJps?feature=shared

Ma ismét hagytuk, hogy a napfény és a tenger morajlása ébresszen minket, nem pedig egy ébresztőóra. Egy kényelmes, késői reggeli után a helyi kávé mellett úgy éreztük, kell egy kis aktív pihenés így az utolsó itt töltött teljes napunkra.

A szálloda szervezett egy kajaktúrát a közeli mangrove erdőbe, amire korábban már szerettünk volna becsatlakozni, de nem volt hely, ezért a mai csapatot tudtuk erősíteni. Ez a program végül sokkal másabb volt, mint vártam. A mangrovék világa mindig is tetszett. Itt a víz néhol annyira alacsony volt, hogy ki tudtunk szállni a kajakokból, és a bokáig érő, langyos vízben gázolva fedeztük fel a növényvilágot. Máshol viszont mélyebb szakaszokon csendesen siklottunk a türkizkék óceán hol homokos, hol köves talaja felett. Elképesztő ez az ökoszisztéma, mintha a szárazföld és a tenger folyamatosan szkanderezne egymással.

Egy kis videót készített Bandi erről a mókáról:

https://youtu.be/-Uf9XXCSXQo?feature=shared

A délelőtti evezés után jól esett a jól megérdemelt vízparti lazítás. Bár Bandus még kipróbált egy lézer nevű kisvitorlást is.

Visszavonultunk a kedvenc pálmafáink alá, és a délutánt váltott fürdőzéssel és pihenéssel töltöttük. A 30 fokos óceánban lebegve megint megállapítottuk, hogy Mauritiusnak ez az arca – a nyugalom és a végtelen kék – legalább olyan izgalmas, mint a dzsungel vagy a cukorgyár.

Délután kettő körül aztán lefújtuk a sziesztát. Összeszedtük magunkat, leráztuk a homokot, és úgy döntöttünk, hogy a nap hátralévő részében még csavargunk egy kicsit a környéken. Elvégre Mauritius túl szép ahhoz, hogy csak egy helyben üljünk. Az északi partszakaszon már háromszor elmentünk a Grand Baie (Nagy Öböl) mellett, gondoltuk ma meg is állunk. Az öbölben “parkoló” színes halászhajók, valamint a helyiek, ahogy a parton élik a hétköznapjaikat: pecázó családok, halászok a hálóikkal és csónakjaikkal, valamint a halat pucoló fiatal srácok, akik aztán az éttermeknek adják le a napi fogást, lepikkelyezve és kibelezve. Padra kiült idősek, ahogy beszélgetnek a mindennapi dolgokról, mellettük pedig a part mentén fürdőző gyerekek és gazdátlan kutyusok egyaránt. Közben pedig a part és út közötti szakaszon kirakott bódékból falatozók, néhányuk csinosabban, láthatóan munkából jövet, némelyek meg lazábban.

Úgy értünk vissza a szállásra, hogy vacsora előtt volt még időnk medencézni egyet, bár ahogy beléptünk a kellemesen meleg vízbe, eleredt az eső. Hagytuk, hogy ne a medence vize, hanem az eső mossa tisztára a hajunk. Nagy eső volt, de nem tartott hosszan. 

Vacsira az ázsiai étterembe mentünk, nekem messze ez ízlett a legjobban. Így külön öröm, hogy az itt töltött utolsó esténken ide volt hely. A kellemes kaja után muszáj volt nekikezdeni összepakolni, mert holnap sajnos el kell hagyjuk a szigetet.

Még egy kis mauritiusi érdekességet mesélek. A málinkó-szövőmadarak (vagy ahogy sokan ismerik őket: a mauritiusi fodi) igazi kis mérnökei az élővilágnak. A szálloda bejáratánál a pálmafák között jól meg lehet figyelni a kis sárga madárkák sürgés-forgását.

A pálmafák ágai nem csak a széltől mozognak: tucatnyi élénk kis fodi lakberendezési lázban ég ilyenkor. Ez a kis madár nem csak a színével (a hímek ilyenkor pompás sárga-narancs díszben feszítenek) hívja fel magára a figyelmet, hanem elképesztő építészeti tehetségével is.

A fészeképítés itt nem közös munka: a hím a fővállalkozó és a kivitelező is egy személyben.

  1. Az alapozás: A hím hosszú, rugalmas fűszálakat és pálmarostokat gyűjt. Az első és legnehezebb lépés egy stabil “hurok” létrehozása az ág végén – ez tartja majd az egész építményt.
  2. A szövés: Csőrével elképesztő precizitással csomózza és szövi össze a szálakat. Nem csak egyszerűen egymásra rakja őket, hanem valódi hurkokat és kötéseket használ.
  3. A forma: A végeredmény egy lefelé lógó, zárt, gömbölyded batyu, amelynek az alján van a bejárat. Ez a kialakítás biztonságos, hiszen a kígyók és ragadozók nehezebben jutnak be.

A természet itt is gondoskodott a “minőségellenőrzésről”. Amikor a hím elkészül a vázszerkezettel, elkezdődik a bemutató. Szárnyaival csapkodva, hangosan énekelve próbálja odacsábítani a tojót a fészekhez. A nőstény azonban olyan, mint egy szigorú műszaki ellenőr. Berepül a fészekbe, megvizsgálja a tartósságát. Ha a szövés túl laza, vagy a fészek nem tűnik elég biztonságosnak, a tojó egyszerűen továbbáll. Ha a fészek nem nyeri el a tojó tetszését, a hím gyakran leveri az egészet, és nulláról kezdi az építkezést, hogy bizonyítson! Csak ha a “háziasszony” rábólint az ingatlanra, akkor kezdődik meg a belső bélelés puha tollakkal és finomabb szálakkal, hogy minden készen álljon a tojások érkezésére.

Réunion-Mauritius – 13. nap

Posted by

0

2026. február 23. hétfő

Tegnap késő délután lemondták Bandi búvárkodását, így nem keltünk korán. Reggeli után viszont írt a búvárközpont, hogy ha Bandi odaér 11-re, akkor tud ma kettőt is merülni. Jó volt, mert már tegnap délután összekészítette a cuccát, így azt csak fel kellett kapni és indultunk is. Mentünk mind a négyen, majd miután Bandit leadtuk és sorsára hagytuk a palackok között, kettészakadt a kis csapatunk. Mi hárman pedig úgy döntöttünk, hogy a vizes kalandok helyett egy kicsit szárazföldibb programot választunk: irány a Sir Seewoosagur Ramgoolam Botanikus Kert, vagy ahogy mindenki ismeri, a Pamplemousses. Itt meg kell jegyezzem, hogy eddig végig Bandi vezetett, most Gábor átvette a volánt és hamar kiderült, amit eddig titkolt: a múltjában van valami angolos rész, hibátlanul vezetett jobb oldalon. 

A botanikus kertbe belépve azonnal beszippantott minket a trópusi nyugalom (és a pára). Ez a hely nem olyan, mint a Tamarin-vízesés vadregényes, saras dzsungeles, itt minden precízen gondozott, mégis monumentális. Bár az, hogy minden ösvény leaszfaltozott az kissé illúzióromboló és ebben a melegben ontotta is ránk vissza a hőt, de hősiesen bírtuk. A legnagyobb sláger nálunk az óriás vízililiomok medencéje volt. Elképesztő látványt nyújtanak azok a hatalmas, tálcaszerű levelek – Gáborral azon tanakodtunk, vajon elbírnák-e Orsit, de inkább nem próbáltuk ki. Sétáltunk a több tucatnyi pálmafaj között, és megcsodáltuk a híres Talipot pálmát is, amiről megtudtuk, hogy csak egyszer virágzik egy emberöltőnyi idő alatt. Mikor már kezdtünk mi is kicsit “elhervadni” a hőségben, a liliomoktól és a pálmáktól búcsút véve, továbbmentünk a szomszédban (kocsival 4 percre) lévő L’Aventure du Sucre-ba is. 

Egy hatalmas, régi cukorgyárat alakítottak át látogatóközponttá, ahol a rozsdás gépek és a modern kiállítások között sétálva megértettük, miért is hívják Mauritiust a “cukor szigetének”. A kiállítás nagyon részletesen bemutatja Mauritius történelmét, a rabszolgaságot és a cukornád-termesztés összefonódását a sziget sorsával. Ahogy bolyongtunk a hatalmas, monumentális gépsorok között, hirtelen összeállt a kép: itt a cukor nem csak egy exportcikk, hanem maga a történelem.

A kiállítás zseniálisan mutatja be, hogyan vált ez a lakatlan, vulkanikus sziget a “cukor fővárosává”. Megrázó volt látni a gyarmati idők sötétebb oldalát: a rabszolgasorsokat, majd a később Indiából érkező szerződéses munkások világát, akiknek a verejtéke ott van minden egyes nádszálban. Kiderült számunkra, hogy a cukorgyártás nem csak édesítésről szól: ez a sziget gazdasági motorja, ami meghatározta az utak építését, a kikötők fejlődését és az itt élő népek keveredését. Mire a végére értünk a hatalmas csarnoknak, már nem csak édes fehér kristályként gondoltunk a cukorra, hanem Mauritius “fehér aranyaként”.

A kiállítás végén van cukor és rum kóstoló, ahol a cukorból mind a 12 típust – a fehértől a mélybarna, melaszos ízűig meg lehet kóstolni, a rumból pedig 6 különböző félét kínáltak.

Láttuk a cukorgyár után, hogy van még valamennyi időnk, így a közelben lévő bevásárlóközpont egyik sütizőjében sok ezer kalóriát adtunk magunknak. 

Három körül elindultunk Bandiért a búvárközponthoz. Bandi csillogó szemmel mesélt a víz alatti világról, mi pedig a liliomokról. Neki is klassz napja volt: az első merülés egy régi roncs hajónál volt, a második egy sekélyebb lazább merülés volt sok szép hallal. Ide teszek egy linket, amin Bandi kisvideója van a merülésről.

https://youtu.be/xIcLYv4YJps?feature=shared

Innen haza autóztunk és délután már újra együtt élveztük a szálloda partján a 29 fokos óceánt. 

Vacsorára ma a halas étterembe volt asztalfoglalásunk. Gazdag menüsorból választhatott mindenki magának a kedve szerint. 

Réunion-Mauritius – 12. nap

Posted by

0

2026. február 22. vasárnap

A már bevállt késői, ámde gazdag reggeli után, 11 felé elindultunk csavarogni, illetve shoppingolni. Túrát nem akartunk vállalni mert a túracipőink tegnap elég mélyre süllyedtek, örülünk, ha kiszárad. 

Első feladat az volt, hogy Bandit beírattuk holnap délelőttre 2 merülésre. 

A búvár központ is és a vásárlós hely is itt van közel, negyed óra kocsival, így nem mentünk messze.

Délután 3 körül értünk vissza a szállóba. Örültünk is neki, gondoltuk kicsit kitesszük magunkat a napra, meg megmártjuk hab testünket a majd 30 fokos vízben. 

Ezt még annyival tudtuk megfejelni, hogy lehet kajakot bérelni és kicsit kieveztünk, hogy más szögből is élvezzük a hihetetlen színű óceánt.

A szállodában félpanziós megoldásban vagyunk. Alapvetően nem szoktunk ilyet választani, de a “csak reggelivel” ár és a félpanziós ár között minimális volt a különbség. A klasszik büfé asztalos (elég nagy választékos) vacsora mellett van a szállodának 3 külön étterme is – egy ázsiai, egy kreol és egy kifejezetten halas étterem -, ahol ugyanúgy vacsorázhatunk a már kifizetett félpanziós árért, csak előre kell asztalt foglalni és időre kell érkezni. 

Ma a helyi kreol konyha ételeit élveztük.