Ahogy a Comoi-tó irányába nem akartunk bő 11 órát egyben levezetni (ráadásul a 11 óra minden megállás nélkül számolva), úgy visszafelé sem. Ezért már a szállás keresésnél ez volt a cél, hogy valahol félúton aludjunk egyet inkább. Így jutottunk el Latisanába. Nem ide terveztem elsőre, hanem Portogruaro nevű kisvárosba, de egyszerűen nem találtam jó kutyás szállást.
Így ezt a vasárnapot már csak a Latisana – Érd szakasz levezetésére szántuk. Ez volt a hosszabb szakasz, nem a tegnapi, mert ez ma 700 km volt, a tegnapi meg 415 km. Több helyen megálltunk: Klagenfurt, Graz, Szombathely… mindennel együtt ma utaztunk bő 9 órát.
A kutyák nagyon jól bírták, le a kalappal előttük. De Szlovéniában is, Olaszországban is és Ausztriában is teljesen természetes, hogy veled utazik a kutyád és sehol nem okoz gondot, sőt örülnek nekik. De tulajdonképpen Szombathelyen is nagyon kellemes tapasztalataink voltak.
Végül 2465 kilométert autóztunk 6 nap alatt. Ha valaki kocsival indul neki, akkor lehet érdemesebb még egy-két napot extrában rászánni. De Budapestről megy Milánóba is és Bergamoba is közvetlen járat.
9 órára összepakoltunk, majd a szomszéd faluig gurultunk, és Dongo-ban reggeliztünk a tóparton.
Innen hazafelé indulva, mintegy kétórányi útra fekszik Bergamo, melytől északra a Bergamói-Alpok vonulatai kezdődnek. Észak-Olaszország negyedik legnagyobb városa két részre oszlik: a dombtetőn trónoló Felsővárosra (Città Alta) és a modernebb Alsóvárosra (Città Bassa). A Felsővárost ma is épségben maradt városfal veszi körül, így szinte érintetlenül megőrizte középkori jellegét. Mivel Budapestről közvetlen repülőjárat is indul ide, a város rendkívül népszerű a magyar utazók körében is.
Nem tudjuk pontosan, minek volt köszönhető, de elképesztő tömeg fogadott minket. Talán a szombat miatt? Vagy mert eleve hosszú hétvége van? Esetleg csak a ragyogó napsütés csalogatott ki mindenkit? Nem derült ki, de az biztos, hogy Bergamo elképesztően felkapott úti cél. Mi a Città Altát céloztuk meg, ahol bő egy órát csavarogtunk – tulajdonképpen csak „beleszagoltunk a levegőbe”, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy lássuk: rengeteg a látnivaló, amit kár lenne kihagyni.
A mai végcélunk a szlovén határ felé fekvő Latisana volt. Menet közben töltöttünk is (az autót) és ebédeltünk is, majd este fél 7-re megérkeztünk az új szállásunkra.
Latisana egy csendes kisváros az autópálya mellett, amely nem a világra szóló nevezetességeiről híres, de pont ez adja a báját. Vacsorára ettünk egy kiváló pizzát annál a családi vállalkozásnál, ahol a szállásunk is volt, az estét pedig egy izgalmas bridzspartival zártuk.
Ma reggel sem köszöntött ránk igazi nyári idő, de ez cseppet sem szegte kedvünket: már fél kilenckor úton voltunk, hogy a szomszédos Menaggióból komppal átkeljünk Varennába.
Amilyen gyorsan legördültünk a kompról az autóval, olyan hirtelen találtuk magunkat a város feletti hegyoldalban. Eredetileg nem erre terveztük az utat, de ha már így alakult, átadtuk magunkat a szerpentinek tetejéről nyíló pazar kilátásnak. A környék látványa egészen különleges: a tavat minden irányból zöld hegyek ölelik körbe, a távolabbi csúcsokon pedig még fehéren szikrázik a hó. Bárhonnan is nézzük, a táj egyszerűen csudi szép: legyen szó a kompon utazva a part menti városkák patinás házairól, vagy a partról figyelve a vízen fel-alá futkosó csónakokat.
A reggelinket végül Varenna felett, Perledo egyik hangulatos kávézójában költöttük el, miközben a panorámában gyönyörködtünk. Perledo alatt fekszik a Castello di Vezio, amelynek botanikus kertje és a falai közül nyíló kilátás is abszolút megéri a látogatást.
Kicsit északabbra tartva a keleti parton értük el Bellanót. Maga a város is nagyon hangulatos, de amit igazán ajánlunk, ha erre jártok, az az Orrido di Bellano, egy látványos szurdok a város szívében. A belépő 7 euró fejenként (időseknek nincs kedvezmény, gyermekeknek igen, a kutyusoknak viszont ingyenes). A szurdok mélye felett egy fémrácsos függőfolyosón lehet végigmenni – ez nem minden kutya kedvence, de a jegyvásárlás előtt egy kijelölt részen tesztelhetjük, mennyire bizonytalan kedvencünk ezen a különleges talajon. A Pioverna folyó vájta kanyon bejárása nem megterhelő: egy kényelmes, félórás séta, mégis maradandó élmény.
A szurdoktúra után Bellanóban ebédeltünk, ami kicsit szűkösre sikeredett időben: a parkolóban csak egy órát maradhattunk, és a rendőrök szemmel láthatóan szigorúan ellenőriztek. Így gyorsan kerestünk egy helyet a parton, ahol mindannyian tészta mellett döntöttünk. Már akkor megbeszéltük, hogy a vacsorát a szállásunkhoz közeli Luigi éttermében fogjuk elfogyasztani.
Délután a keleti part mentén folytattuk utunkat észak felé. Autózás közben gyönyörködtünk a tájban, és közben beiktattunk egy autótöltést is, hogy holnap reggel ezzel már ne kelljen foglalkozni.
Miután hazaértünk és lepakoltunk, gyalog vágtunk neki a Luiginak, ami szűk egy kilométerre fekszik tőlünk. A főút mellett nincs járda, ami két kutyával kicsit nehézkes lett volna, de a házigazdánk, a 28 éves Andrea megmutatott egy rejtett kis ösvényt, ami párhuzamosan fut az úttal. Luiginál fantasztikusat ettünk, így a tartalmas nap végére már csak egy kis kártyázásra maradt energiánk.
Bár a címben az áll, hogy ez a harmadik napunk, a tónál ez volt az abszolút premier. Mondhatni, „fagyos” fogadtatásban volt részünk: reggel 9-kor, amikor elindultunk a faluba reggelit vadászni, a hőmérő ugyan 3 fokot mutatott, de ez csak a száraz statisztika volt. A valóságban a metsző szél miatt jóval fagypont alatt éreztük a hőmérsékletet – olyan ereje volt a széllökéseknek, hogy majd’ levitte a fejünket!
Szálláshelyünk, San Siroban egy végtelenül nyugodt kisvárosban van a Comói-tó partján. Itt nyoma sincs annak a nyüzsgésnek, ami a felkapottabb városkákat, például Bellagiót, Varennát vagy Menaggiót jellemzi.
A reggeli kávénkat és falatkáinkat nagykabátba burkolózva költöttük el egy kis kávézó teraszán – a kutyusok miatt nem akartunk beülni, ők pedig velünk együtt tűrték a szelet. Úgy döntöttünk, nem hagyjuk, hogy az időjárás elrontsa a napunkat: kocsiba pattantunk, hogy a tó mentén haladva egy-egy szép pontnál megálljunk fotózni. Jelentem, ez a terv pontosan az első megállóig működött… Ott ugyanis tartottunk egy gyors válságtanácskozást, és megszavaztuk: inkább visszavonulunk kártyázni, amíg a szél alábbhagy. Csak remélni mertük, hogy erre nem három napot kell várnunk!
Így történt, hogy a délelőttöt bridzseléssel töltöttük a szálláson. Két pörgős menet után (2×4 lejátszás) ugyan nem lett kánikula, de a szél némileg megszelídült. Én azért biztos, ami biztos, alaposan beöltöztem, mielőtt újra nekivágtunk.
A nyugati parton, tőlünk mindössze 8 percre fekszik Menaggio, itt indítottuk a délutánt. Már előző este, a szállás felé menet is megállapítottuk, hogy ez a városka elképesztően bájos, és mindenképpen megér egy misét. Mivel már fél kettő felé járt az idő, egy rövid séta után a főtéren rögtön meg is ebédeltünk.
Tipp az utazóknak: Menaggióból (és szinte minden nagyobb tóparti városból) rendszeresen indulnak hajók és kompok a túlpartra. Jegyet a helyszínen és online is vehettek, de a menetrendet mindenképp érdemes előre tanulmányozni. Főszezonban vagy hétvégén érdemes időben érkezni, mert a férőhelyek végesek, pláne, ha autóval kelnétek át!
A Comói-tó jellegzetes, fordított „Y” alakjának (vagy görög lambdájának) találkozásánál, a déli ágak közötti félsziget csúcsán fekszik a varázslatos Bellagio. Elhelyezkedése nemcsak stratégiai, de festői is – nem véletlenül a turisták egyik legnagyobb kedvence. Ide terveztünk átkelni komppal és mire átértünk, az időjárás is meggondolta magát: kisütött a nap, és végre elkezdhettük ledobálni magunkról a felesleges rétegeket.
Bellagióban egy kiadós fagylaltozással egybekötött sétát tettünk, és persze élveztük a sztárkultuszt: Pogo és Boogie mindenkit levett a lábáról, a járókelők rajongtak értük.
Következő állomásunk a délebbre fekvő Nesso volt, amely a híres vízeséséről ismert. A parkolás után egy jó 300 métert kell lépcsőn lefelé megtenni, egészen a tó partjáig, de megéri a fáradságot: lentről visszatekintve látszik igazán, ahogy a víztömeg az út alatt, a sziklák között a mélybe zubog.
Hazafelé Comón keresztül autóztunk, de már csak Laglio városában álltunk meg egy pillanatra, hogy vessünk egy pillantást George Clooney szerény, 25 szobás villájára (némileg mi lányok reménykedtünk, hogy tök véletlen nem csak a villát pillantjuk meg, hanem magát a színészt is). Majd még a kocsiban átbeszéltük, hogy ha Apu becsenget (amit önként vállalt feladatként), Clooney biztosan megkínál minket egy tál spagetti carbonarával vacsorára… de végül fél kilenc után már nem akartunk „illetlenek” lenni, így a vacsorameghívás (egyelőre) elmaradt.
Ahogy esőre aludtunk el, úgy esőre is ébredtünk. Ez nem volt annyira kedves gesztus Szlovéniától, de nem volt mit tenni. Alapvetően nincs bajunk az esővel, de az esti és reggeli kutyaséta átázott cipőben és dzsekiben, majd az azt követő ázottkutyaszag mérsékelten kellemes.
Finom reggelit és kávét kaptunk a szálláshoz a Slamic Hotelben – a helyet csak ajánlani tudjuk. Reggeli után összekaptuk a cuccainkat, és 10 óra előtt továbbálltunk. Az első töltőállomásunkig, Padován túl, az eső és a napsütés váltogatta egymást. Eredetileg Padovánál töltöttünk volna; már nagyon vágytunk egy jó kávéra, na meg egyre inkább mindenki pisilni akart. Igen ám, de én elaludtam, Bandi meg csak ment, és későn tűnt fel neki, hogy elhagyta a lehajtót, ahol ki kellett volna mennie. Először úgy tűnt, 10 km után visszafordulunk, de végül újratervezett a GPS, és továbbküldött minket a következő töltőig. Ott jó helyen mentünk le az autópályáról, csak épp rossz irányba fordultunk… Fogyott a töltöttség a kocsiban, de szinte végig urai voltunk a helyzetnek. Oda-vissza plusz 5 kilométer után végre már töltöttük is az autót. Végül is jobb helyen álltunk meg így, mint az eredeti tervben. Kávé, fagyi, mosdó, töltés, majd irány Milánó!
Délután 4 után értünk Milánó belvárosába. Bejártuk a Dóm környékét, majd amíg a társaság java kávézott, én belestem az Uniqlo háromszintes milánói üzletébe…
Este hét körül még töltöttünk egyet Milánón belül, majd elindultunk a kicsit több mint egyórányira, északra lévő szállásunkra, a Comói-tó nyugati partjára.
Csak az utolsó néhány kilométert tettük meg sötétben, addig tátott szájjal csodáltuk a tájat. Olaszország harmadik legnagyobb tavát minden irányból gyönyörű zöld hegyek veszik körbe. A tó mentén sorra váltják egymást a kisvárosok és falvak, mindenhol hangulatos olasz házak: kinek a parton a víz mellett, kinek a hegyoldalban jutott hely. A mi szállásunk egy magánház közvetlenül a tóparton. Annyira közel van a vízhez, hogy Pogo legszívesebben még a hattyúkat is megkergetné. Szerencsére van kerítés és kiskapu, így a lehetőségei korlátozottak.
Este már csak belaktuk a San Siro nevű faluban lévő házat, majd nyugovóra tértünk.
Nem kapkodtunk reggel, de 10 órára ki kellett jelentkeznünk a szállásról utolsó nap lévén. A reggeli után megbeszéltem a recepcióssal, hogy maradhatnak a csomagjaink csak pakoljunk össze. A szállás szállodának kicsi, de nem is egy egyszobás Airbnb. Egy belvárosi ház harmadik emeletén, tök szépen felújított 8 szobából plusz reggelizőből álló mini szálló kedves fiatal recepciósokkal. Így aztán 10 óra volt mikor otthagyva a csomagjainkat elindultunk felfedezni azt a parkot, ami tőlünk 15 perc sétára van és egyik este már rápillantottunk. Egy picit városliget jellegű, a város forgatagából és zajából hirtelen kiszakadva egy nagy zöld területen találtuk magunkat hatalmas fákkal és kiégett fűvel (ami tavasszal szebb lehet, ha több eső esik), kis tavakkal, szökőkutakkal. A szív alakú 80 hektáros terület Róma harmadik legnagyobb és legnépszerűbb parkja. Az 1600-as évek legelején Scipione Borghese (Pál pápa műkedvelő unokaöccse, aki bíboros volt) hozta létre a park korábbi változatát felvásárolva a város szélén lévő szőlőst, hogy itt akár kedvenc időtöltésének, a vadászatnak is hódolhasson. Később, a XVIII. században Marcantonio Borghese herceg alakíttatta ki a ma is meglévő angolkert-stílust a parkban. Akkoriban itt végződött Róma, és csak a kiváltságosok sétálhattak a Villa sétányain. Ma bármelyik római és bármelyik turista megteheti ezt
A Villa Borghese park helyet ad két lóversenypályának, a kert legészakibb részében van egy állatkert, és két múzeum is található itt.
Két órát töltöttünk el itt, majd visszasétáltunk a városba úgy, hogy a spanyol-lépcsőt a tetején értük el, és onnan sétáltunk lefelé. Majd a környező utcákban csavarogtunk és közben megebédeltünk.
Délután 5-ig volt időnk, elég volt akkor elindulni a reptérre. Ezt az időt hasznosan akartuk tölteni, így elmentünk shoppingolni egy kicsit.
A repülő egy órás késéssel indult, amiből egy kicsit behozott, de végül éjfél után értünk haza.
Reggeli után kocsiba pattantunk és visszamentünk a tegnap esti városnegyedbe, Trasteverébe, ahol minden héten egyszer megtalálható a város leghíresebb és legnagyobb piaca, ami igazi vasárnap reggeli rituálé a rómaiak számára, és a fővárosba látogató turisták egyik alapvető állomása.
A hatalmas területen elterülő piac a színek, hangok és kultúrák autentikus keveréke. A vásárlás és a vintage szerelmeseinek igazi paradicsoma, és ahogy egy régi mondás tartja, több száz standja között “a pirulától a Jumbo Jetig minden megtalálható”: régiségeket és modern régiségeket, festményeket, könyveket, ékszereket. és ruhák, órák, bútorok, bakelitek és CD-k, elektronikai cikkek, otthoni kiegészítők, autók és motorok, játékok, ágyneműk, cipők, valamint kiegészítők és extravagáns tárgyak.
A sofőr felhívta a figyelmünket, hogy vigyázzunk az értékeinkre, mert sok a tolvaj, de hál’Istennek nem volt semmi kellemetlen szitunk. Érdekes volt a piac, de ha Rómában élnék nem ide járnék minden vasárnap délelőtt. Viszont az látszott, hogy tényleg sok helyi itt vásárol.
Tulajdonképpen nem is jártuk végig a piacot mert annyira hatalmas, hanem egy ponton kiléptünk belőle és a Tevere folyó túlpartján egy dombon lévő parkon keresztül, a Giardino degli Aranci Parkon át mentünk a Capitolium térre (Piazza del Campidoglio). A tér a Capitolium-dombon áll, ahol anno egy ősi falu volt számos templommal. 1536-ban V. Károly, spanyol császár római látogatása alkalmával egy sor átalakuláson ment keresztül a tér. Pál pápa Michelangelót bízta meg a tér általános elrendezésének terveivel.
A firenzei építész elegáns pódiumot készített Marcus Aurelius lovas szobrához, amelyet 1537-ben a domb közepén helyeztek el. Érdekessége még a térnek, hogy az oda vezető lépcsőt úgy tervezték, hogy lovakkal könnyű legyen megmászni: ritkán, kis magasságú lépcső fokok vannak, melyek felülete viszont meglepően nagy és maga a lépcsőfok nem vízszintes, hanem az is emelkedik.
1546 körül Michelangelo elkészítette a városi önkormányzatnak otthont adó Palazzo Senatorio homlokzatát es ő volt a felelős a Palazzo dei Conservatori felújításáért is, amely egy másik palota a téren. Vele szemben pedig a Palazzo Nuovo (jelenleg a Capitolium Múzeum található benne). A három épület három oldalról határolja be a tér négyzetét. A tér nem készült el, csak Michelangelo halála után, melyet tanítványai fejeztek be.
A téren épp egy honvédségi zenekar adott koncertet, így külön hangulata volt.
Innen úgy indultunk vissza a szállásra, hogy közben beültünk egy ebédre. Majd természetesen a Trevi-kút mellett a város egyik legjobb fagyizójában elfogyasztottuk a desszertet.
Fél 4 volt mire visszaértünk. A három napja tartó napi több mint 15 kilométeres séták ebben a nyári 33 fokos melegben kicsit minket is kidöntöttek. Annyira, hogy aludtunk két órát a délutáni szieszta alatt. Kora este meg leültünk egy bridzs partyra.
Este aztán még visszamentünk a városba és csavarogtunk egy nagyot: először a Navona térre mentünk, ahol ugyan már voltunk, de kíváncsiak voltunk, hogy este milyen, majd olyan kis utcákon bolyongtunk, amiket még nem láttunk es kilyukadtunk a Campo de’Fiori térre. Itt egy másik híres piac szokott lenni, de így éjfél magasságában már más arcát mutatta a tér: rengeteg kiülős étterem, zene, sok ember.
Éjfél után a szállás felé sétálva még nyitva találtunk egy templomot, így azt még megnéztük. Majd a Trevi-kútnál nem szimplán csak megálltunk mint eddig mindig, hanem készültünk apró pénzzel, hogy bedobjuk.
Kicsit előbb keltünk és kicsit előbb is indultunk neki a városnak, vagyis fél 10-kor már úton voltunk.
Amikor egy új helyen vagyunk, akkor én mindig bogarászom a térképet, hogy mik vannak a közelünkben, ez manapság online még ideálisabb mint régebben a papír térképek idejében. Ki is néztem a közelben egy szép épületet, aminek van egy klassz belső kertje. Javasoltam, hogy kezdjünk ott, hiszen irányban van a tervezett Colosseum, Forum Romanum és a II. Victor Emanuel emlékmű triumvirátus megnézése felé. Kisebb bolyongással kezdtünk megint, de végül az Elnöki palotához érkeztünk, és ez volt az épület, ahova bemenni sajnos nem tudtunk.
Csavargósan mentünk tovább és a Foro di Augusto romok mentén jutottunk el a Colosseumig. Aki először jár Rómában, vagy fontosnak tartja a későbbi alkalmakkor a nevezetes látványosságok megtekintését belülről is, annak erősen ajánlott minden jegyet online előre megvenni. Mindenhova meg lehet venni előre a jegyet, ellenben a helyszínen aznap már nagyjából sehova.
Így mi, miután körbejártuk kívülről a Colosseumot, a tövében egy teraszos kávézóba beülve, tiramisut majszolva kávéztunk egy jót.
Útközben Bandi kinézett egy szuper hangulatos helyet ebédre: a Forty Seven Circus Roof Garden nevű helyet, ami egy pazar kilátással megáldott tető terasz a Circus Maximus közelében, ahol éppen Lovas díjugrató versenyt tartottak. Abszolút ajánlom az éttermet, száz százalékig kivonja az embert a belváros forgatagából, egy szuper nyugodt környezetbe csodálatos kilátással a hatodik emeleten. Vagy időben kell érkezni, vagy érdemes asztalt foglalni. Mi végül egy nagyon nyugodt 2 órás ebéddel tisztelegtünk eme kiváló hely előtt.
Ennek az épületnek a tetején volt az étterem
Rómának is van egy szigete a Tevere folyó mentén: Isola Tiberina. Nem egy Margit sziget, bár ugyanúgy említésére méltó a turisták előtt. De mégse. A sziget a világ egyik legkisebb lakott szigete, ugyanis összesen 0,01809 km2. 3 épület van a szigeten: egy ma is működő kórház, egy étterem és egy 10-dik században épült bazilika. Komolyan mondom ennek utána olvasni több idő volt, mint bejárni a szigetet. Aranyos, cuki hely, de ha Rómában vagytok ne tervezzetek ezzel egy egynapos programot, maximum ha nyáron a római film fesztiválra terveztek jönni, azt ugyanis itt tartják. Bár nem tudom elképzelni, hogy hogy férnek el itt az emberek.
Innen tovább menve a Teatro di Marcello-t, jártuk be, ami egy ősi szabadtéri színház. Julius Caesar kezdte el építtetni a színházat amely 11 ezer ember befogadására volt alkalmas. Jelenleg a színházból megmaradt romokat lehet körbejárni, ami érdekes is és egyben eggyel kevésbé turistás hely, így itt a tömeget jobban meg lehet úszni.
A pár utcából álló Zsidó negyeden keresztül jutottunk el II. Victor Emanuel emlékműhöz, amit az egykori egyesült Olaszország első királya tiszteletére emeltek. Az épület 1885 és 1935 között épült, és sok helyen arról olvasni, hogy kilóg Róma látványosságai közül építészeti szempontból. Persze hogy kilóg: kb minden más időszámításunk előtti, de azért ez az épület is olyan hatalmas, grandiózus, hogy én mégse érzem annyira elütőnek. Bár ha meg azt nézzük, hogy ez egy emlékmű, akkor nem is értem miért ekkora. Nincs elaprózva. Viszont fel lehet menni egészen fentre, az emlékmű tetejére, ahonnan nagyon klassz kilátás van a városra.
Innen már adott volt délután fél ötkor hogy irányba vesszük a szállást, természetesen elhaladva a Trevi kút mellett, amiről mindig kell néhány új kép. Szombat lévén végképp sokan voltak.
5-től fél 8-ig tartottuk a délutáni sziesztát, hogy aztán estére elsétáljunk a Trastevere városnegyedbe. Szombat miatt valószínűleg még inkább nagy volt itt a buli hangulat. Ez a városrész a budapesti hetedik kerülettel hasonlítható össze: keskeny utcák, régi házak aljában mindenhol étterem vagy kocsma és őrült sok kikapcsolódásra vágyó ember. A helyiek is és a turisták is idejárnak, megy a zenélés az utcán és mindenki élvezi a hangulatot. Majd éjfél volt mire eljöttünk es érezhető volt, hogy most kezdődik igazán csak a buli, velünk szemben jöttek még a fiatalok es tartottak a Trastevere negyedbe.
Kényelmes ébredés után, finom reggelit követően 10 körül elindultunk.
Minimálisan volt cél, hogy merre is menjünk. Persze már az első sarkon ez a nagy szabadság meg is zavart bennünket.
Végül abban maradtunk, hogy a Vatikán, mint célpont nem rossz, közben meg szabadon csavargunk, vagy betérünk egy-egy templomba, netán kávézóba. A St Andrea templom volt az első állomás, de visszatértünk a Spanyol lépcsőhöz is és a Trevi-kút mellett is elmentünk.
A Vatikán területén fekvő Angyalvár környékén végtelenül nyugodt tempóban megebédeltünk, majd a Szent Péter téren megállapítottuk, hogy nagyon hosszú a sor, ráadásul a napon kellene várni a sorban, ami tart a Szent Péter Bazilikába.
A Bazilika előtti téren már készülnek a holnap délelőtti közös imára, egy rész lekerítve volt telerakva székekkel az alkalomhoz.
A tér bal oldalán van egy érdekes szobor, melyet pontosan négy éve avattak fel, 2019 szeptemberében. Egy életnagyságú “Angels Unawares” elnevezésű alkotás, amit egy kanadai művész, Timothy Schmalz készített a 105. Migránsok és Menekültek Világnapjára.
A városban több mint 2500 kút van és néhány kivétellel mindnek iható a vize (külön jelölik ha mégsem). Néhol sorban állás van, hogy az emberek a palackjaikat, kulacsaikat megtöltsék.
Kútnál már csak a fagyizó és a turista több a városban. Minden harmadik üzlet fagyizó a belvárosi részen, és nincs rossz fagyi. Ráadásul mindenhol alsó hangon 20 féle fagyi van.
Délután három óra volt, mikor kitaláltuk a Szent Péter téren, hogy csak jól jönne az a szieszta. Ráadásul egész meleg lett délutánra. Visszagyalogoltunk a szállásra közben érintve néhány dolgot még: például a Navona teret, ami Encsiéknek is és Andrásnak is élénken élt az emlékében, csak én álltam ott, mint egy ma született bárány. Érdekes, már sokszor megállapítottuk Bandival, hogy én az utazások során szerzett élményekre, látott és megjárt helyekre kevésbé emlékszem, mint Bandi. Cserébe én emlékszem az emberek nevére. Szóval a Navona tér egy nagy, nyüzsgő, három szökőkúttal is díszített történelmi óvárosi tér, telis tele éttermekkel, kávézókkal és fagyizókkal. A tér helyén egykor római aréna állt, adventi időszakban pedig itt rendezik meg a karácsonyi vásárt.
Délután 4 óra volt mire a szállásra visszaértünk és lepihentünk. András szülei nagyon jól bírták, több mint 10 kilométert sétáltunk addigra.
Mi este 6-kor elmentünk kicsit csavarogni, majd 7 után visszamentünk értük. Bandi kinézett közben a szomszéd utcában egy nagyon jónak értékelt éttermet, ahova ugyan foglalni kellett volna asztalt, de mivel az olaszok késői vacsora idejének elejére érkeztünk, így volt egy szabad asztal. Minimális kereséssel és internet használattal ma már pillanatok alatt ellenőrizhető a többi vendég által adott értékelése az étteremnek, így aztán ebédre is és vacsorára is tök jó helyre ültünk be.
Vacsi után elgyalogoltunk a helyi Városligetbe, ami kicsit kiesik a belvárosi forgatagtól, a Pinciano kerületben van. Egyet megállapítottuk aránylag hamar: ide nem este, sötétedés után kell jönni. A park gyönyörű fákkal teli hatalmas terület, benne két tó, a Borgia villa épülete, egy állatkerttel, szökőkutakkal és sok séta úttal. Talán marad időnk ide világosban visszatérni.
Róma örök, bárhányszor megnézhető. Emlékeim szerint az olaszul is jól beszélő anyai nagyapám kedvenc városa volt, annyira, hogy 1934-ben, 17 évesen bringával megjárta oda-vissza a Debrecen – Róma utat, sok helyen megállva egy hónapig utazott.
Nálunk most Encsi, Bandi anyukája ötlete alapján esett a választás Rómára: ezt kapta a júliusi szülinapjára, mert korábban emlegette, hogy ő még szívesen elmenne egyszer Rómába.
Így aztán Bandi szüleivel útnak indultunk ma délután, hogy néhány napot élvezzünk a városból. Ami ideális az egészben, hogy mind a négyen voltunk már Rómában, emiatt nincs terv, nincsenek kötelező megnézni valók. Az lesz, amihez kedvünk lesz.
A repülő este 7-kor szállt volna fel Budapestről, ehhez du 4-kor el kellett indulnunk otthonról. Pici, 20 perces késéssel indult a gép, amiből mindent be is hozott, 9 előtt 10 perccel már landoltunk is.
A szállás a héten rákérdezett, hogy kérünk-e transzfert a reptérről. Arra gondoltam, hogy ha este 9 magasságában landolunk, akkor a városon kívül eső reptérről mérsékelten lesz kedvünk bebotorkálni, miután vártunk fél órát a bőröndökre. Inkább legyen kényelmes a késő esti bejutás, mégiscsak szülinapi ajándékról van szó.
Ahhoz képest, hogy milyen időben landoltunk a bőröndökre sokat kellett várni, és a sofőr bácsink se várt bennünket. Végül fél 11-kor beültünk egy taxiba… 11 után kicsivel a szálláson voltunk. Nézzük a jó oldalát: nem volt a városba menet dugó.
A szállás nagyon kellemes helyen van: a Trevi kút 5 perc sétára, a Spanyol lépcső 8 perc sétára. Egy belvárosi ház harmadik emeletén egy 8 szobás kis boutique hotel.
Bármilyen fáradtak is vagyunk mi ilyenkor mindig elindulunk. Tettünk egy szűk egy órás sétát, amibe a Trevi-kutat is bevettük és a Spanyol lépcsőt is.
Kilátás a szobából
A Trevi-kútnál éjfélkor még olyan sok ember volt, hogy teljesen meglepődtünk. Egész régóta hagyománya van annak, hogy egy érmét dobnak a turisták a Trevi-kútba, megígérvén, hogy visszatérnek Rómába. Ami ebben még érdekesebb, hogy hetente egyszer kiszedik a kútból a bedobált érméket és egy jótékonysági szervezet kapja meg, akik a város szegényebb lakosait támogatja. Naponta több mint 3.000 dollár gyűlik össze!
A 135 lépcsőfokból álló Spanyol lépcsőnél már kisebb volt a turista forgalom.
Éjjel egykor elkezdett csöpögni az eső, így elindultunk vissza a szállásra. Mondjuk már fáradtak is voltunk.
BandiBorso utazik 