2026. május 31. vasárnap

Mindhárom szigeten a hivatalos nyelv a holland, de a lakosság túlnyomó többsége a papiamentót használja, amely egy egyedi kreol nyelv. Az oktatási rendszerük a holland mintára épül. A korai évfolyamokon kizárólag papiamento nyelven tanítanak, majd később vezetik be a hollandot. Nagyságrendileg mindenki beszél angolul is – pláne, aki a turizmusban dolgozik. Emellett sok a spanyol ajkú, bár az eddigi tapasztalataink szerint ők inkább a háttérmunkákat végzik a szektorban (konyha, takarítás). 

Alapvetően mindenki hollandul szólít meg bennünket, és többször jelezték már, hogy tök odavalósinak tűnünk. Gondolom, a világos hajunk teszi… mi más? Ráadásul délután még válaszoltam is a medence mellett egy hollandul kérdező kislánynak, aki azt tudakolta, hogy hozhat-e valami innivalót. A drink angol szó és a német trinken keveréke hollandul drinken – ezt könnyen kihallottam a mondatából. Nem is értette szegény, hogy ha nem beszélek hollandul, akkor hogy a csudában tudtam neki válaszolni!

Reggeli után már 10 óra is elmúlt, mire összeszedtük magunkat, és kitaláltuk a mai útirányt. Lementünk a parkolóba, hogy bepakoljuk a kocsiba a napi motyót, de a kocsiajtó makacsnak bizonyult: a távirányítóra nem nyílt. Valószínűleg csak lemerült az elem. Szerencsére a kulccsal az első ajtó nyitható volt, ahonnan egy gombnyomással nyílt a többi is. Gondoltuk, mivel egy percre van az autóbérlő, odagurulunk, hogy cseréljenek elemet. Hát, vasárnap ilyesmit ne akarj elintézni Bonaire-en… Majd talán holnap! Végül is a kocsi elindult, bíztunk benne, hogy délután is fog.

A bolt után (ahol végül vettünk elemet a kocsikulcsba, és Bandi sikeresen ki is cserélte) délnek vettük az irányt. Célunk a Lac-öböl (Lac Cai) azon homokos partnyúlványára volt, ameddig két napja nem jutottunk el. Az odafelé vezető úton ismét egy flamingó„csorda” mellett haladtunk el; rengeteg helyen ott állnak az út melletti sekély vizekben. Az út mentén sárgára festett köveken, fekete feliratokkal jelzik, hogy ezekre a területekre tilos a belépés, tiszteletben tartva az állatok intimszféráját.

A Lac Bay egy fantasztikus, fehér homokos part, amely a hosszan sekély víz miatt gyönyörű, halványkék színben pompázik. A partról jól látható, ahogy a tenger színe változik: pontosan kirajzolódik, hol kezdődik a mélyebb rész, és hol vannak korallok vagy vízi növények. A part eleje olyan, mint a Balaton déli partja: hosszan be lehet sétálni a bokáig érő vízben. A tenger ezen a szakaszon olyan hőmérsékletű, hogy azt egyik-másik budapesti termálhotel is megirigyelné!

A parton hatalmas kupacokban áll a nagyméretű kagylók gyűjteménye – nem kicsi halmokra kell gondolni, hanem olyanokra, mint amikor az építkezésre kiborítják a sódert. Vasárnap lévén néhány helyi család is kijött strandolni, piknikezni, de egyáltalán nem volt tömeg.

Ugyanakkor van az emberben egy kis kettős érzés: látod a gyönyörű, fehér homokos partot a mesés kék tengerrel, de a parkolótól a strandig vezető szakaszon lepukkant bódétákolmányok sora áll, a szemetesek mellett áll a bál, ráadásul sem a mosdó, sem a zuhanyzó nem működik. Ezzel együtt a délelőtt folyamán jót strandoltunk, és végre sikerült kicsit lelassulnunk.

Délután bementünk a belvárosba, de a város olyan üres volt, mintha… nos, mintha vasárnap lenne. A boltok zárva voltak, az éttermek meg még nem nyitottak ki. De a fő célunk egy jó fagyi volt, hogy az ebédre elfogyasztott banán kapjon egy kis desszert kíséretet. Szerencsére a fagyizó nyitva volt, így a gombócok mellé kávét is kértünk.

Az utcán nagyjából senki sem sétált rajtunk kívül. Megálltunk egy épület előtt, hogy az időzítő segítségével készítsünk egy képet magunkról. Leültünk a lépcsőre, mosolyogtunk, amikor elment előttünk egy kisbusz, lefékezett, majd visszatolatott – mi pedig még mindig mereven mosolyogtunk a kamerába. Kipattant egy csaj a kocsi anyósüléséről, és kedvesen felajánlotta, hogy lefotóz minket. Tök cuki volt! Mire végzett, már egy egész autósor várt rá, hogy visszaüljön, de senki sem dudált, inkább csak mosolyogva integettek a kocsikból.

Ezután tovább lassítottunk a mai napon a szálló medencéje mellett. 

Az estét pedig egy helyi kubai étteremben zártuk.

Még egy érdekesség a szigetek életéről: míg a nyelvük megegyezik, a fizetőeszközük nem!

• Bonaire: Hivatalos fizetőeszköze 2011. január 1-je óta az amerikai dollár (USD).
•  Curaçao: Itt a karibi gulden (XCG) van érvényben 2025. március 31-e óta, ahogyan a szintén Holland Királysághoz tartozó Saint Martin szigetén is (korábban a holland antilláki forintot használták). Az új valuta szorosan kötődik az amerikai dollárhoz, a hivatalos, rögzített átváltási árfolyam: 1 USD = 1,79 XCG. Fontos azonban figyelni, mert bár fix az árfolyam, egyes boltok ettől eltérnek a saját javukra, ha dollárral fizetsz. Az amerikai dollárt egyébként itt is mindenhol elfogadják.
•  Aruba: A hivatalos fizetőeszköz az arubai florin (AWG). A helyi pénz mellett itt is gond nélkül fizethetünk dollárral. Curaçaóhoz hasonlóan az árfolyam itt is fixen a dollárhoz kötött, szintén 1,79-es váltószámmal.

Tipp utazóknak: Aki ide készül, mindenképpen hozzon magával amerikai dollárt készpénzben! Jó, ha tudjátok, hogy az eurót alapvetően nem fogadják el a szigeteken. 

Bár, miután ezt leírtam, pont szembejött a kivétel: a fagyizóban kártyával akartunk fizetni, de csak készpénzt fogadtak el. Nálunk viszont nem volt ott az a kemény 20 dollárunk, amink összesen van… Eurónk bezzeg volt! El is fogadták, bár egy az egyben váltották dollárra, és a visszajárót is dollárban kaptuk meg. Karibi rugalmasság, imádjuk!