Ahogy a Comoi-tó irányába nem akartunk bő 11 órát egyben levezetni (ráadásul a 11 óra minden megállás nélkül számolva), úgy visszafelé sem. Ezért már a szállás keresésnél ez volt a cél, hogy valahol félúton aludjunk egyet inkább. Így jutottunk el Latisanába. Nem ide terveztem elsőre, hanem Portogruaro nevű kisvárosba, de egyszerűen nem találtam jó kutyás szállást.
Így ezt a vasárnapot már csak a Latisana – Érd szakasz levezetésére szántuk. Ez volt a hosszabb szakasz, nem a tegnapi, mert ez ma 700 km volt, a tegnapi meg 415 km. Több helyen megálltunk: Klagenfurt, Graz, Szombathely… mindennel együtt ma utaztunk bő 9 órát.
A kutyák nagyon jól bírták, le a kalappal előttük. De Szlovéniában is, Olaszországban is és Ausztriában is teljesen természetes, hogy veled utazik a kutyád és sehol nem okoz gondot, sőt örülnek nekik. De tulajdonképpen Szombathelyen is nagyon kellemes tapasztalataink voltak.
Végül 2465 kilométert autóztunk 6 nap alatt. Ha valaki kocsival indul neki, akkor lehet érdemesebb még egy-két napot extrában rászánni. De Budapestről megy Milánóba is és Bergamoba is közvetlen járat.
9 órára összepakoltunk, majd a szomszéd faluig gurultunk, és Dongo-ban reggeliztünk a tóparton.
Innen hazafelé indulva, mintegy kétórányi útra fekszik Bergamo, melytől északra a Bergamói-Alpok vonulatai kezdődnek. Észak-Olaszország negyedik legnagyobb városa két részre oszlik: a dombtetőn trónoló Felsővárosra (Città Alta) és a modernebb Alsóvárosra (Città Bassa). A Felsővárost ma is épségben maradt városfal veszi körül, így szinte érintetlenül megőrizte középkori jellegét. Mivel Budapestről közvetlen repülőjárat is indul ide, a város rendkívül népszerű a magyar utazók körében is.
Nem tudjuk pontosan, minek volt köszönhető, de elképesztő tömeg fogadott minket. Talán a szombat miatt? Vagy mert eleve hosszú hétvége van? Esetleg csak a ragyogó napsütés csalogatott ki mindenkit? Nem derült ki, de az biztos, hogy Bergamo elképesztően felkapott úti cél. Mi a Città Altát céloztuk meg, ahol bő egy órát csavarogtunk – tulajdonképpen csak „beleszagoltunk a levegőbe”, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy lássuk: rengeteg a látnivaló, amit kár lenne kihagyni.
A mai végcélunk a szlovén határ felé fekvő Latisana volt. Menet közben töltöttünk is (az autót) és ebédeltünk is, majd este fél 7-re megérkeztünk az új szállásunkra.
Latisana egy csendes kisváros az autópálya mellett, amely nem a világra szóló nevezetességeiről híres, de pont ez adja a báját. Vacsorára ettünk egy kiváló pizzát annál a családi vállalkozásnál, ahol a szállásunk is volt, az estét pedig egy izgalmas bridzspartival zártuk.
Bár a címben az áll, hogy ez a harmadik napunk, a tónál ez volt az abszolút premier. Mondhatni, „fagyos” fogadtatásban volt részünk: reggel 9-kor, amikor elindultunk a faluba reggelit vadászni, a hőmérő ugyan 3 fokot mutatott, de ez csak a száraz statisztika volt. A valóságban a metsző szél miatt jóval fagypont alatt éreztük a hőmérsékletet – olyan ereje volt a széllökéseknek, hogy majd’ levitte a fejünket!
Szálláshelyünk, San Siroban egy végtelenül nyugodt kisvárosban van a Comói-tó partján. Itt nyoma sincs annak a nyüzsgésnek, ami a felkapottabb városkákat, például Bellagiót, Varennát vagy Menaggiót jellemzi.
A reggeli kávénkat és falatkáinkat nagykabátba burkolózva költöttük el egy kis kávézó teraszán – a kutyusok miatt nem akartunk beülni, ők pedig velünk együtt tűrték a szelet. Úgy döntöttünk, nem hagyjuk, hogy az időjárás elrontsa a napunkat: kocsiba pattantunk, hogy a tó mentén haladva egy-egy szép pontnál megálljunk fotózni. Jelentem, ez a terv pontosan az első megállóig működött… Ott ugyanis tartottunk egy gyors válságtanácskozást, és megszavaztuk: inkább visszavonulunk kártyázni, amíg a szél alábbhagy. Csak remélni mertük, hogy erre nem három napot kell várnunk!
Így történt, hogy a délelőttöt bridzseléssel töltöttük a szálláson. Két pörgős menet után (2×4 lejátszás) ugyan nem lett kánikula, de a szél némileg megszelídült. Én azért biztos, ami biztos, alaposan beöltöztem, mielőtt újra nekivágtunk.
A nyugati parton, tőlünk mindössze 8 percre fekszik Menaggio, itt indítottuk a délutánt. Már előző este, a szállás felé menet is megállapítottuk, hogy ez a városka elképesztően bájos, és mindenképpen megér egy misét. Mivel már fél kettő felé járt az idő, egy rövid séta után a főtéren rögtön meg is ebédeltünk.
Tipp az utazóknak: Menaggióból (és szinte minden nagyobb tóparti városból) rendszeresen indulnak hajók és kompok a túlpartra. Jegyet a helyszínen és online is vehettek, de a menetrendet mindenképp érdemes előre tanulmányozni. Főszezonban vagy hétvégén érdemes időben érkezni, mert a férőhelyek végesek, pláne, ha autóval kelnétek át!
A Comói-tó jellegzetes, fordított „Y” alakjának (vagy görög lambdájának) találkozásánál, a déli ágak közötti félsziget csúcsán fekszik a varázslatos Bellagio. Elhelyezkedése nemcsak stratégiai, de festői is – nem véletlenül a turisták egyik legnagyobb kedvence. Ide terveztünk átkelni komppal és mire átértünk, az időjárás is meggondolta magát: kisütött a nap, és végre elkezdhettük ledobálni magunkról a felesleges rétegeket.
Bellagióban egy kiadós fagylaltozással egybekötött sétát tettünk, és persze élveztük a sztárkultuszt: Pogo és Boogie mindenkit levett a lábáról, a járókelők rajongtak értük.
Következő állomásunk a délebbre fekvő Nesso volt, amely a híres vízeséséről ismert. A parkolás után egy jó 300 métert kell lépcsőn lefelé megtenni, egészen a tó partjáig, de megéri a fáradságot: lentről visszatekintve látszik igazán, ahogy a víztömeg az út alatt, a sziklák között a mélybe zubog.
Hazafelé Comón keresztül autóztunk, de már csak Laglio városában álltunk meg egy pillanatra, hogy vessünk egy pillantást George Clooney szerény, 25 szobás villájára (némileg mi lányok reménykedtünk, hogy tök véletlen nem csak a villát pillantjuk meg, hanem magát a színészt is). Majd még a kocsiban átbeszéltük, hogy ha Apu becsenget (amit önként vállalt feladatként), Clooney biztosan megkínál minket egy tál spagetti carbonarával vacsorára… de végül fél kilenc után már nem akartunk „illetlenek” lenni, így a vacsorameghívás (egyelőre) elmaradt.
Ahogy esőre aludtunk el, úgy esőre is ébredtünk. Ez nem volt annyira kedves gesztus Szlovéniától, de nem volt mit tenni. Alapvetően nincs bajunk az esővel, de az esti és reggeli kutyaséta átázott cipőben és dzsekiben, majd az azt követő ázottkutyaszag mérsékelten kellemes.
Finom reggelit és kávét kaptunk a szálláshoz a Slamic Hotelben – a helyet csak ajánlani tudjuk. Reggeli után összekaptuk a cuccainkat, és 10 óra előtt továbbálltunk. Az első töltőállomásunkig, Padován túl, az eső és a napsütés váltogatta egymást. Eredetileg Padovánál töltöttünk volna; már nagyon vágytunk egy jó kávéra, na meg egyre inkább mindenki pisilni akart. Igen ám, de én elaludtam, Bandi meg csak ment, és későn tűnt fel neki, hogy elhagyta a lehajtót, ahol ki kellett volna mennie. Először úgy tűnt, 10 km után visszafordulunk, de végül újratervezett a GPS, és továbbküldött minket a következő töltőig. Ott jó helyen mentünk le az autópályáról, csak épp rossz irányba fordultunk… Fogyott a töltöttség a kocsiban, de szinte végig urai voltunk a helyzetnek. Oda-vissza plusz 5 kilométer után végre már töltöttük is az autót. Végül is jobb helyen álltunk meg így, mint az eredeti tervben. Kávé, fagyi, mosdó, töltés, majd irány Milánó!
Délután 4 után értünk Milánó belvárosába. Bejártuk a Dóm környékét, majd amíg a társaság java kávézott, én belestem az Uniqlo háromszintes milánói üzletébe…
Este hét körül még töltöttünk egyet Milánón belül, majd elindultunk a kicsit több mint egyórányira, északra lévő szállásunkra, a Comói-tó nyugati partjára.
Csak az utolsó néhány kilométert tettük meg sötétben, addig tátott szájjal csodáltuk a tájat. Olaszország harmadik legnagyobb tavát minden irányból gyönyörű zöld hegyek veszik körbe. A tó mentén sorra váltják egymást a kisvárosok és falvak, mindenhol hangulatos olasz házak: kinek a parton a víz mellett, kinek a hegyoldalban jutott hely. A mi szállásunk egy magánház közvetlenül a tóparton. Annyira közel van a vízhez, hogy Pogo legszívesebben még a hattyúkat is megkergetné. Szerencsére van kerítés és kiskapu, így a lehetőségei korlátozottak.
Este már csak belaktuk a San Siro nevű faluban lévő házat, majd nyugovóra tértünk.
9-kor megint megpróbáltunk elindulni. Utolsó itt töltött teljes nap lévén a kutyáknak akartunk kedvezni, mondván olyan klasszul végignyomták velünk a Garda-tó mentén fekvő főbb városokat, na meg Veronát, hogy mi magunk is csodálkoztunk. Végig pórázon halomnyi simogatni vágyó turista és autó között, aszfalton, néhol hosszabban napon gyalogolva.
A tó északi csücskén túl van egy tó, a Lago di Tenno. Ide indultunk a tó nyugati partján végighaladva. Eleve 2 órás útidőt írt, de mi hol egy kávéra álltunk meg, hol meg csak nézni a szörfösöket és kite-osokat. Tele volt a tó velük: az idő szép volt, gyönyörűen sütött a nap és kellemes szél volt (na meg szombat), így minden adott volt a számukra.
A Tenno-tó partján lévő parkolóban meglepően sok autó állt. Viszont azzal, hogy a tó körbesétálható kellemesen elosztott a tömeg.
A tó partja durván köves, cserébe a tó maga szuper tiszta. És csodálatosan türkiz színű. Szűk 3 órát időztünk el a tónál, majd visszafelé megálltunk még egy helyen, de tulajdonképpen nem ott ahol szerettünk volna, így abból csak egy kis séta lett és egy pisilés.
Délután 5-re a szállásra értünk, Bandival mi még elmentünk a boltba kajáért, hogy legyen a hazaútra. Aztán meg társasoztunk még egy jót.
Holnap reggel indulás haza. Sajnos hamar véget ért, de nagyon élveztük.
9-kor megint megpróbáltunk elindulni. Utolsó itt töltött teljes nap lévén a kutyáknak akartunk kedvezni, mondván olyan klasszul végignyomták velünk a Garda-tó mentén fekvő főbb városokat, na meg Veronát, hogy mi magunk is csodálkoztunk. Végig pórázon halomnyi simogatni vágyó turista és autó között, aszfalton, néhol hosszabban napon gyalogolva.
A tó északi csücskén túl van egy tó, a Lago di Tenno. Ide indultunk a tó nyugati partján végighaladva. Eleve 2 órás útidőt írt, de mi hol egy kávéra álltunk meg, hol meg csak nézni a szörfösöket és kite-osokat. Tele volt a tó velük: az idő szép volt, gyönyörűen sütött a nap és kellemes szél volt (na meg szombat), így minden adott volt a számukra.
A Tenno-tó partján lévő parkolóban meglepően sok autó állt. Viszont azzal, hogy a tó körbesétálható kellemesen elosztott a tömeg.
A tó partja durván köves, cserébe a tó maga szuper tiszta. És csodálatosan türkiz színű. Szűk 3 órát időztünk el a tónál, majd visszafelé megálltunk még egy helyen, de tulajdonképpen nem ott ahol szerettünk volna, így abból csak egy kis séta lett és egy pisilés.
Délután 5-re a szállásra értünk, Bandival mi még elmentünk a boltba kajáért, hogy legyen a hazaútra. Aztán meg társasoztunk még egy jót.
Holnap reggel indulás haza. Sajnos hamar véget ért, de nagyon élveztük.
Reggel időben keltünk, és 9-kor el is indultunk Veronába. 10 órakor a kocsi már egy parkolóházban volt, mi meg Verona utcáit szeltük keresztül-kasul.
Verona folyója, az Adige tekereg végig a városon, melyen a csak gyalogosan bejárható belvárosi részén 6 híd is összeköti a folyó két oldalát.
Először a Piazza delle Erbe felé indultunk. Júlia erkélye pedig közel van az Erbe térhez, és tulajdonképp meg akartuk nézni, de véletlen találtuk meg ilyen hamar. Így befordultunk abba a kapu aljba, ahol ki volt táblázva, hogy itt van Júlia háza…
Shakespeare Rómeó és Júliája ugyan Veronában játszódott, a szerelmi történet azonban fikció, Júlia valójában sosem élt a nevezetes házban. A híres erkélyt csak 1936-ban építették egy 1905-ben a városvezetés által megszerzett házra. A regényben szereplő Capulet család tulajdonává nyilvánították, így teremtve új turisztikai látványosságot.
Innen könnyen elértünk az Erbe térre, amely tipikus olasz, négyszögletű tér, éttermek, kávézók teraszaival, kis boltokkal. Verona történelmi városközpontjának a centruma. Olaszország egyik legszebb terének tartják, én így a nap végén azt mondom, hogy nem a legszebb. A tér körül sok szép középkori házak és tornyok láthatók. A tér közepén egy 14. századi szökőkút áll. Úgy olvastam, hogy szombat és vasárnap reggelenként piacot tartanak a téren, de ma is volt. Bár lehet hétvégén nem ilyen piac van, hanem komolyabb. Most olyan kicsit turista csalogató kacatok voltak.
Az Erbe téren áll a Torre dei Lamberti (Lamberti torony), amely Verona egyik jelképe. A torony 84 m magas és 368 lépcsőfokon vagy akár lifttel is fel lehet jutni a toronyba, ahonnan csodálatos látvány tárul Veronára. A tornyot 1173-ban építették, de 1403-ban villámcsapás érte. A renoválás csak 1448-ban kezdődött meg, és 1464-ig tartott. A torony órája 1779-ben készült.
Mivel a toronyba a kutyák nem jöhettek fel, így Bandi lent maradt velük, és beültek egy kávéra. Egész Olaszország totálisan kutyaőrült – persze jó értelemben. A kávézó tulajdonosa, egy másodperc alatt ott termett, amikor meglátta a kutyákat és azonnal olyan simogatás bajnokságot nyomott, hogy ma kevesen tudták legyőzni. Pedig kb minden sarkon, minden megállásunk alkalmával volt jelentkező: hol egy már idős, demens néni az unokájával, hol a Hawaii-ról érkezett család, hol a veronai aréna takarító nénije… stb.
A Piazza Santa Anastasia-n áll egy 13. századi gyönyörű gótikus templom. A templom nevét a negyedik századi mártír Anasztázia szűznek szentelték. 1290 körül a domonkos rend telepedett le itt és megkezdte a gótikus bazilika építését, mely végül Verona legnagyobb temploma lett.
Ponte Pietra volt a következő állomásunk: a római, i.e. 100-ban épített híd 4 boltívét a II. világháború végén a visszavonuló német csapatok felrobbantották, de 1957-ben, az eredeti építőanyagokból újjá lett építve. Ugyan a II. világháború előtt is többször összeomlott, és újjáépítették, még mindig tartalmaz több mint 2000 éves, valamint középkori részeket.
A hídról eltekeregtünk a dóm felé, ami nem volt nehéz, hiszen tornya jelezte az irányt. A veronai katedrális (Duomo) két korábbi templom helyére épült, amelyek egy 1117-es földrengésben elpusztultak. 1187-ben szentelték fel, de ezután még hosszú ideig folytatódtak a munkálatok. Belső tere a 15. századi renoválás alkalmával érte el mai formáját.
Itt már mindenki egy ebédre szavazott, amit egy aranyos kis szűk utcában fogyasztottunk el.
Az Aréna felé indultunk ebéd után, ahova meglepetésünkre nem lehet kutyát bevinni, így most én maradtam kint, és Bandi ment be. De persze kint mindenki örült a várakozó ebeknek.
Verona leghíresebb látványossága az i.sz. 30-ra megépült Arena, amely a világ harmadik legnagyobb római amfiteátruma. Eredetileg gladiátorviadalok helyszíne volt, és csak évszázadokkal később alakult át színházzá. Az Aréna tökéletesen alkalmas operák előadására is, akusztikája a fedett színházakéval vetekszik. Az ókori amfiteátrumban 100 éve rendeznek operaelőadásokat. Mára a híres veronai operafesztivál helyszíneként van a köztudatban. Az amfiteátrum egy földrengés következtében még a 12. században megsérült, de ezt leszámítva közel kétezer éve az eredeti állapotában sikerült megőrizni. Több mint 30 ezer néző befogadására volt képes, ma – biztonsági okokból – 15 ezren látogathatják egy időben.
Castelvecchio egy olyan vár melynek hídja is van az Adige folyó felett. Az 1354-1376 között, egy korábbi római erőd helyére épült hatalmas várban jelenleg gazdag múzeum működik reneszánsz és gótikus festményekkel, freskókkal és szobrokkal. A Castelvecchio hídja 1354 körül épült, azonban a II. Világháború idején teljesen elpusztult. 1949-1951 között építették újjá.
Majd egy kávé – fagyi kombo után enyhén kipurcanva a lábunkban lévő 10 km-től már csak egy parkot fedeztünk fel, ami különben is a parkolótól csak 2 utcára volt: ez a Giardino Giusti, Olaszország egyik legszebb, és legjobban fennmaradt reneszánsz kertje. A kert 500 éves ciprusfákkal és 200 éves sövénylabirintussal büszkélkedhet, szobrok, szökőkutak és barlangok is színesítik. Egy csendes, békés oázis a turistákkal zsúfolt Veronán belül. Bár, ahhoz képest, hogy milyen szép idő volt ma, hál’Istennek nem volt eszeveszett a tömeg. Jó, hétköznap van és október.
Egy nyugis reggellel kezdtünk, na meg egy gazdag reggelivel.
Aztán 10 után otthon hagytuk Bálintot a kutyákkal együtt. Illetve ez így nem is igaz, mert ezt az opciót Bálint választotta, ugyanis mi hárman shoppingolni szerettünk volna. Bandi talált a közelben egy bevásárlóközpontot, amit elmentünk felfedezni.
Délután meg elmentünk Bardolinoba, ami a tó dél-keleti oldalán van. Már 3 óra volt mire odaértünk, így egy ebéddel indítottunk. Aztán csavarogtunk egyet az óvárosban.
Majd a parti úton indulva haza még a szomszédos Lazise nevű városkát is megnéztük. Mondhatnánk, hogy mindegyik város egyformán kedves a sok színes kis házával és egységessé teszik őket a spalettájukkal. Tulajdonképpen, ha egyet megnézel, akkor kb mindet láttad. De ez nincs így, tényleg sok a hasonlóság, és otthon azt veszem észre, hogy már megint csak a házakat, tereket és kikötőket fotóztam, de akkor is mindig kapunk valami újat, különlegeset.
Lazise például egy Scaligero-várral és városfallal dicsekedhet, melynek eredete a 9. századra nyúlik vissza, amikor a falu lakói a következő század végén elkészültek az első védműveket, hogy megvédjék magukat a magyarok bevonulása ellen. Vagyis ezt is nekünk köszönhetik (bocs). A vár több ostromot szenvedett a történelem során.
Tegnap este újra megbeszéltük, hogy ma reggel elmegyünk kocsival a Garda-tó északi csücskébe, Riva del Garda városába és onnan csorgunk vissza a tó nyugati oldalán, érintve egy-két látnivalót.
Én felébredtem hajnali fél 5-kor, kínlódtam egy órát, majd lementem a kutyákhoz és miután megetettem őket, tök könnyen visszaaludtam a szuper új plédemmel. Aztán úgy keltünk, hogy 9-kor el tudjunk indulni. És el is indultunk 9 után kicsivel.
Az első állomás Riva del Garda városa volt, bő 3 órát el is ténferegtünk a ott. Furcsa idő volt, a kellemes őszies napsütés mellé a tó túlpartján a hegyek néhol ködbe bújtak, így az egész látványt olyan misztikussá tették. Riva jóval nagyobb város, mint a mi Desenzanonk, és a turisták által felkapottabb is, aránylag sok hotelbe botlottunk. A tó északi felén sok a szörfös, és a biciklis egyaránt, mindkét sport szerelmesei itt megtalálják a kiváló terepet és hozzá a kiegészítő boltokat. Anno mikor kerestem a szállást, ez a város és környéke is előtérbe került. De így utólag azt érzem, hogy az a terület, ahol mi vagyunk kellemesebb, pláne két kutyával.
Riva del Gardaból Limone Sul Garda felé tartva megálltunk egy kis vízesésnél, a Cascata di Sopino-nál. Valószínűleg azért tavasszal erőteljesebb a víz mozgás, mint most volt, de mi így is élveztük a kis kerülőt.
Délután 2 óra volt mire Limone-ba értünk. Ott először nem a belvárosi részt fedeztük fel, hanem egy kis kirándulást tettünk az óvárosból kiszakadva, egy patak mentén, mely tele volt kis vízesésekkel felfelé sétálva.
Majd visszasétálva az óvárost is felfedeztük. A város nevében szereplő citrom szóról gondolhatnánk, hogy az itt termesztett gyümölcs miatt került bele, de úgy olvastam, hogy sokkal valószínűbb, hogy a latin limes, vagyis határ szóból származik. A gazdaságot évszázadokon át a halászat és az olívabogyó-termesztés uralta. Ezt egészítették ki a citrusfélék, aminek ez a település a legészakibb termőterülete. Hűvös időszakban befedhető favázas védőépületekbe telepítik a növényeket. A rossz minőségű talaj feljavítására pedig csónakokon hoztak adalékanyagokat a tó déli partjáról. A citrom természetesen mindenhol és minden formában megjelenik a városban: gyümölcs, ital, alkohol, szappan, kerámia edény, ajándék tárgyak, házszám táblák, utcanév táblák, stb. Az óvárosi rész nagyon kedves, a nagy séta mellett meg is ebédeltünk.
Limoneból Montecastello felé vettük utunkat, de nem a rövidebb utat választottuk, hanem a kacskaringósabbat. Ez az SP38-as út volt, gyönyörű kilátással, néhol víz által mosott sziklafalak között, hegyi kis falvakon keresztül.
Montecastello városka a mészkő dombtetőn álló Madonna di Montecastello templomáról és annak gyönyörű kilátásáról híres. A templom 6 órakor zár. Mi a templom előtti kicsi parkolóban a hat órási kongatással egyidőben nyitottuk ki a kocsi ajtajait, hogy kiszálljunk megnézni a templomot. Így aztán maradt a kívülről való felfedezés, de legalább rajtunk kívül már csak 3 fiatal volt, akik épp indultak el.
Fél 7-kor tova indultunk, már egyenesen a szállásra, bár az üzemanyag kissé ki lett centizve, de még időben tudtunk tankolni is. Sötétben, este 8-ra értünk haza, kellemesen kipurcanva, sok szép élménnyel. Annyira elpilledtünk, hogy 9-kor már mentünk is aludni.
Tegnap este megbeszéltük, hogy ma egy nagy túrát csinálunk (elsősorban kocsival), felmegyünk a tó északi csücskébe és ha Riva városát megnéztük, akkor a nyugati parton csorgunk vissza délre, ahol több látnivalót is összegyűjtöttem.
De mint tudjuk, ember tervez, Isten végez. Ma valamiért így alakult, hogy én ismételten felfáztam… Most már a berlini út óta mindig van nálam gyógyszer erre, mert az a legrosszabb, amikor a patikában könyörögni kell antibiotikumért. Erre az útra nagyon utolsó pillanatban sikerült összepakolni és sajna a felfázás elleni gyógyszer otthon maradt.
Reggel mikor felébredtem éreztem, hogy nincs minden rendben. Így hiába reggeliztünk meg reggel 8-kor, hogy 9-ig elinduljunk, én végül lefújtam a programot. Cserébe Virágot meg Bálintot megkértem, hogy hozzon nekem bármi áron is antibiotikumot a patikából, Bandit meg megkértem, hogy vigye el a kutyákat egy nagy sétára. Bálint az angol tudását zsebre tehette, de a google fordítós olasz tudás, és Virág EU-s egészségbiztosítási kártyája elég volt, hogy kapjanak gyógyszert.
Bálinték is és én is lepihentünk, hogy hasson a gyógyszer (jó, Virág és Bálint lehet nem emiatt… ). Közben a szomszéd lakásban felújítást végeznek, így időnként a fejünkön kalapáltak, de azért sikerült aludni, ami jót tett.
A kis lakásunknak van egy-két hiányossága. Már az első nap abba ütköztünk, hogy jó lenne még egy-egy pléd. Azóta is nyitott szemmel jártunk, hátha valahol találunk, mert olyan jól esett volna, pláne így, hogy beteg lettem. A szomszédos Conad nevű (Aldi/Lidl jellegű) boltban nem volt takaró, bánatomra.
Bandi elvitte a kutyákat megsétáltatni, és majd 2 órán át bolyongtak Desenzano belvárosában, ahol kilométereken át piac volt, kedd lévén.
Heti egyszer, minden kedden van kirakodó vásár reggel 8 és délután 1 óra között, ahol minden van: sajt, méz, hal, hús, zöldség-gyümölcs, ruha, cipő, otthoni kiegészítők és tényleg minden is. Bandi azt mesélte, hogy sokan voltak a vásározók is és a vevők is, kutyákkal nem is tudott ott menni, csak egyszer-kétszer keresztezte az árusokat. Mindenesetre az egyik ilyen keresztezés oly jól sikerült, hogy egy takaró áruson esett keresztül. Bandi pedig úgy gondolta, hogy ha már úgyis elkezdődött az október (Virággal a mi szülihónapunk), akkor egyből két takarót hoz a lányoknak. A legjobb érzés erre felébredni, hogy így szeret a férjem.
A takaró is segített, meg lehet a gyógyszer is, és délben jobban lettem. Nem akartunk ezek után messze menni, így elindultunk a belváros felé ebédelni. (Desenzano nem nagy város, közel 29 ezer lakossal, szűk 60km2.) A sétának az lett a vége, hogy majd 4 órát tekeregtünk, ebédeltünk és újabb részeket fedeztünk fel a kisvárosunkban. A piac még tartott, azt is meg tudtuk nézni, a kikötőt, a hangulatos utcákat, színes házakat, sőt még Desenzano 1000 előtt épült kastélyát is. Azt olvastam róla, hogy az ókori római vár peremén védőkerítésként épült, hogy megvédje a külváros lakóit és menedéket nyújtson a banditák, a rivális szomszédok, valamint a magyarok gyakori rajtaütései ellen. 1882-1885 között fejeződött be a kastély végleges átalakítása.
Délután 4 után értünk haza, és késő estig csak társasoztunk, amit csak egy vacsival lehetett megszakítani.
BandiBorso utazik 