2026. május 29. péntek

Tegnap elég rendesen kipurcanva dőltünk ágyba, itteni idő szerint 10 óra körül. Már éjjel 2-kor azt hittük, hogy reggel van… Sikerült ugyan visszaaludnunk, de én 5-kor, Bandi meg 6-kor már újra talpon voltunk.

Fél nyolckor elindultunk, hogy szerezzünk egy kis kávét és reggelit, mert ehhez a szálláshoz az sajnos nem jár. A hotel kapujában állt két roller, így felpattantunk rájuk, és begurultunk a városközpontba. Hamar megállapítottuk, hogy a helyiek nem kifejezetten korán kelők: még ott sem nyitottak ki feltétlenül reggel 8-kor, ahol pedig a tábla szerint 7 órás nyitás volt kiírva. Végül azért szerencsére nem üres gyomorral tértünk vissza a belvárosi körünkről.

A szigetnek egyébként volt spanyol, holland és brit időszaka is, de eredetileg a mai Venezuela területéről érkezett caquetio indiánok lakták. Az 1500-as évek elejétől érkező európaiak rabszolgaként „használták” a helyi lakosságot. Az utolsó rabszolgákat végül csak 1862-ben szabadították fel.

Maga a sziget lényegében egy tengerből kiemelkedett korallzátony. Ahogy a tengerfenék megemelkedett, hatalmas korallzátonyok kerültek a szárazföldre. Mivel ezek a korallok közvetlenül ki voltak téve a levegőnek, elpusztultak, és az évezredek során felszíni mészkő képződött belőlük. A sziget északi vége viszonylag hegyvidékes – bár a legmagasabb csúcsa is mindössze 240 méter –, a déli része viszont teljesen lapos, és alig emelkedik a tengerszint fölé. Ennek a déli régiónak a jelentős részét sekély tengervíz borítja a sólepárlás miatt: az itteni sókitermelés a sziget egyik legfontosabb exportcikke.

Bonaire meleg, száraz és szeles éghajlatú, szinte állandóan keleti szél fúj, a páratartalom pedig folyamatosan magas. Ez a félszáraz klíma kedvez a különböző kaktuszoknak és sivatagi növényeknek. Amit már az első reggel kiszúrtam, és ami irtóra tetszik, az az, hogy a kaktuszokat kerítésként hasznosítják. Van, ahol csak maguk a kaktuszok alkotják a védvonalat, máshol pedig a meglévő kerítés mellé ültetik őket plusz megerősítésként.

Bonaire szigetén összesen két város található: Kralendijk, a főváros délen, és Rincon az északi részen (bár a két város agglomerációjában természetesen több kisebb falu is elterül). Mi itt vagyunk délen, a fővárosban. Bár a sziget pici, azért nem annyira, hogy gyalog kényelmesen bejárható lenne. Így a pihenősebb délelőtt után visszasétáltunk a reptérre, és béreltünk egy autót, majd neki is indultunk felfedezni a déli partvidéket. Lépten-nyomon megálltunk: hol a tenger elképesztő színeiben gyönyörködtünk, hol az állatvilágot figyeltük meg, vagy épp olyan lenyűgöző és egyben szomorú történelmi emlékhelyeknél fékeztünk, mint a rabszolgakunyhók.

A Slave Huts, vagyis a bonaire-i rabszolgakunyhók közvetlenül a sólepárlók közelében találhatók. Ezeket az apró, kőből készült épületeket 1850-ben emelték, és egykor a sóbányákban dolgozó rabszolgák szállásául szolgáltak. A kunyhók megdöbbentően kicsik, alig 1,5 méter magasak. Egy-egy ilyen apró kuckóban 2-3 rabszolga aludt a nehéz, kimerítő munkanapok után.

Itt, a déli területen lépten-nyomon flamingókba is botolhat az ember. Tulajdonképpen Bonaire a flamingó- és szamárpopulációjáról híres. A sziget déli részén fekvő Pekelmeerben található a karibi flamingók négy legfontosabb fészkelőhelyének egyike. Ide embernek szigorúan tilos a belépés! Szerencsére a flamingók egy része így is jól látható, ahogy kimerészkednek az út melletti sekélyebb vizekre.

A szamarakat még anno az európaiak hozták be a szigetre a sertésekkel, juhokkal, kecskékkel és lovakkal együtt, hogy a szállításban segítsenek. A technológia és a szállítmányozás fejlődésével azonban a szamarak munkájára már nem volt szükség, így magukra maradtak. Ma már egy 1993-ban alapított nonprofit szervezet biztosít nekik védett, szabad környezetet: több mint 800 mentett, beteg vagy árva szamár él a sziget déli felén található menhelyen. Az utak mentén rendszeresen találkozhatunk velük, de a „névjegyüket” (potyadékukat) a városban is sűrűn otthagyják – szóval egyértelmű, hogy teljesen otthon érzik magukat, és egyáltalán nem tartanak az emberektől.

Délután egy igazi szörfparadicsomban kötöttünk ki. Érdekes, mert a sziget valóban nagyon gyéren lakott. Ahogy a déli területen autóztunk, a várost elhagyva kilométereken át csak a vad természetben gyönyörködtünk. Aztán egyszer csak a semmi közepén, két kanyarral a legdélibb pont után, felbukkant egy kiépített, a turistákat és a helyieket egyaránt vonzó szörfös bázis. Étterem, bolt, oktató központ, minden egy helyen – és persze az elmaradhatatlan kaktuszkerítés. A vízen suhanó színes szörfösök látványa leültetett minket egy asztalhoz, ahol végül egy délutáni ebéddel jól is laktunk. 

A déli rész felfedezése után tartottunk egy kis csendespihenőt a szálláson. Estére pedig visszamentünk a belvárosi rész éjszakai életét meglesni.