Reggel 7 órakor a Nappal keltünk. Tudtunk volna még aludni, de cél volt, hogy éjjel nézzük a csillagokat, reggel meg a napfelkeltét, így nem sötétítettünk be a kishajón.
A napfelkelte nézésén kívül a vizet csodáltuk még, és hallgattuk a csendet.
Délelőtt 10-kor eljutottunk odáig, hogy elmentünk reggelizni meg kávézni be Bacalar Citybe. Aztán ott egy kicsit csavarogtunk, megszeretgettük a kóbor és kevésbé kóbor kutyákat, majd a part mentén sétáltunk. Közben leleveleztük Sébastien-nal, a német házigazdánkkal, – aki mellékesen gyerekkorában a Balatonnál nyaralt – hogy délután elvisz minket hajókázni az egyik embere.
Melany-val délután kihajóztunk egy kis katamaránon. Bár Melany nem sok döntést tudott hozni, mert Bandi, ahogy beült a vitorlásba, már kezében volt a kormány is és a vitorla kötél is. Bandi élvezte, hogy vitorlázhat, Melany meg élvezte, hogy úgy dolgozik délután, hogy nem kell semmit se csináljon. Persze jót beszélgettünk vele közben, kifejezetten jófej, kedves, értelmes lány.
Mikor visszaértünk, még vagy egy órát eldumáltunk Melanyval, Sébastiennal és Hubiertoval (ő fogadott tegnap minket, ő Sébastien mindenese), közben megkóstoltatták velünk a Mezcal-t, ami egy Tequilához hasonlító alkohol, csak szerintük menőbb. Hát… nem tudom… Lehet menőbb, lehet drágább, de nekem ugyanúgy marja a torkom és nem tudom miért jó.
Végül este elmentünk vacsorázni a Melany által ajánlott étterembe, ahol az én kajáját elcserélték és a Mignon filé helyett valami különleges sajtos gombát hoztak ki, ami nem volt rossz, de azért nem erre vágytam. Így a harmadik falat után jeleztük, hogy ez szerintünk nem az. Elég sötét volt már a kerthelyiségben, így kicsit bizonytalan voltam, de aztán kiderült, hogy igazunk van.
A terv az volt, hogy 8 órakor már a romokat nézzük. De aztán annyira jól aludtunk, hogy 8-kor ébredtünk. Negyed 10 volt mire megreggelizve elindultunk. Annyira azért se kapkodtunk mert a tegnapi napsütéses 35 fok után ma jött a 20 fok és eső.
Az első rom egy negyed órányira volt a szállástól, Chicanná. Bő egy órát voltunk ott édes kettesben. Már mikor elindultunk be a romokhoz volt egy kis zavarodottság bennünk: az én órám és telefonom fél 10-et mutatott, a Bandié fél 9-et. A kocsi órája szintén fél 10-et.
Chicanná egy maja régészeti lelőhely. Eredeti neve nem ismert, a mai név, amit felfedezője adott neki, szintén a maja nyelvből származik, jelentése „a kígyószáj háza”, ami az egyik épület díszítésére utal. Jelentősége abban áll, hogy itt található a legtöbb jó állapotban fennmaradt Río Bec stílusú épület. A romváros egy viszonylag sík területen található őserdővel teljesen körbevéve. Majd minden épület megmászható, bejárható.
Története a késői preklasszikus korban (i. e. 300 és i. sz. 250 között) kezdődött, fénykorát a késői klasszikus korban (550 és 700 között) élte, igaz, ekkor is a közeli Becán alárendelt települése volt. Fejlődésében szerepet játszhatott, hogy a Mexikói-öböl és a déli óceánpart közti kereskedelmi útvonalon fekszik. 13. század eleji hanyatlása is Becán hanyatlásához köthető. A romokat 1969-ben fedezték fel.
A kijáratnál megkérdeztem a jegyárust, hogy most akkor mégis hány óra van. Bandi órája mondott igazat, vagyis átléptünk egy új időzónába.
Innen továbbmentünk a kocsival kb öt percre lévő Becán romvárosba, melynek neve maja nyelven „vízmosás”-t jelent. Különlegessége a központi területet körbevevő mesterséges árok (4 méter mély és 16 méter széles) valamint, hogy itt több nagy méretű épület maradt meg. Maga az árok, amely egyedülálló a maja világban, egyes kutatók szerint a Becán és más városok közti háborúskodásra bizonyíték, mások úgy vélik, mindössze a városon belül különítette el a társadalmi osztályokat: belül az elit, kívül az alacsonyabb szintű emberek éltek, akik főleg mezőgazdasággal és kézművességgel foglalkoztak.
A város története i. e. 600 körül kezdődött, majd fénykorát i.sz. 600 és 1000 között élte, amikor regionális főváros is volt. Ezt a területet is sűrű esőerdő veszi körbe, amit a legmagasabb, 32 méter magas épület megmászása után gyönyörűen belátni.
Itt már nem voltunk magunkban, de egy ekkora területen az a 8 turista, akik rajtunk kívül voltak nem voltak zavaróak.
A romváros bejárása után felmerült a kérdés, hogy oké, hogy másik időzónába kerültünk, de akkor ahova ma még időre megyünk, az vajon melyik zónában van. Hamar kiderítettük a Google segítségével, hogy bizony mindjárt vissza fogunk kerülni az eredeti időzónánkba. Emiatt viszont indulnunk kellett Bacalar irányába.
Bacalar egy városka a Bacalari-tó partján, és tulajdonképp mi nem is Bacalarba mentünk, hanem egy kicsit odébb, ahol a tavon egy hajón van a szállásunk. Az igen hosszú (~50 km) de keskeny (~2 km) tavat a “hét szín tavának” is nevezik mert a különböző mélységű és különböző vízfenéki kőzetekkel (többnyire fehér homokkal) borított részek egyesek szerint a kék szín hét különböző árnyalatát adják a tónak.
Délelőtt még csak szemerkélt, meg időnként elállt, de délután és este sajnos elég sűrűn eleredt az eső. Bandi még így is megmártózott a tóban. De inkább pihenősre vettük a délutánt. Holnapra jobb időt ír, azt most különösen várjuk.
Campeche nagyon megtetszett nekünk. Annyira, hogy felkeltünk reggel 6-kor, hogy a tengerparton mozogjunk még az erős napsütés előtt: Bandi bringával én futással. Míg én kocogtam Bandi fotózott is.
Majd a belvárosban reggeliztünk egy jót. Végül 11 óra volt mire elindultunk, illetve akkor még csak kijelentkeztünk a szállásról, majd a velünk szemben lévő parkban megismerkedtünk egy olasz csajjal és a szupercuki goldijával. Kicsit eldumáltuk az időt, majd elindultunk a 3 és fél órás kocsi távolságra lévő Balamkúba.
Nagyjából félúton megebédeltünk. A kinézett étterem mégse délben nyitott, hanem 3 órakor, viszont még csak fél 2 volt. Körbenéztünk, hogy milyen egyéb kaja lehetőség van. Az út túloldalán volt egy jó kis tacos büfé. Egy liter hűtött limonádé és a két jól megpakolt taco 2400 forint volt szép műanyag pohárral és tányérral.
Negyed négy volt mire Balamkúhoz értünk, ami egy maja régészeti lelőhely. Neve azt jelenti jaguártemplom. Balamkú Campeche állam középső részén, Calakmul község területén található egy viszonylag sík területen, őserdővel teljesen körbevéve.
Története a késői preklasszikus korban kezdődött, fénykorát a klasszikus korban (250 és 900 között) élte.
Az 1990-ben felderített, körülbelül 1 km²-es terület három fő épületcsoportból áll: a déliből, a középsőből és az északiból. A déli csoportban négy tér helyezkedik el, központi építménye egy 10 méter magas piramisos talapzat, amelynek felső részén egy templom áll. Itt stukkódíszek maradványait találták meg. A középső csoportban két tér van, amelyek közül csak az északit tárták fel, és itt található Balamkú legfontosabb épülete is, amelyben a terület legértékesebb műalkotása, egy 1,75 méter magas, 16,80 méter hosszú stukkós, színes fríz látható. Ez a fríz 550 és 650 között készült, és a maja világegyetem-felfogásnak megfelelő allegóriákat ábrázol: a király trónra lépését például úgy ábrázolja, hogy a király egy szörny szájából emelkedik ki felfelé, mint ahogy a Nap felkel a látóhatáron, míg a király halálát úgy jeleníti meg, hogy a szörny szájába esik bele, mint ahogy a Nap este lemegy. Ugyancsak megjelennek a frízen kígyóalakok és három jaguár is.
Iszonyat meleg volt ma: 35 fok, de olyan 35, amit 39-nek érzel.
A szállásunk Xpujil nevű településen van, ami még egy órányira volt Balamkútól. Mivel fél 5-kor végeztünk Balamkúban és a romvárosok 5 órakor zárnak, így a szállás közelében lévő felfedezni valókat holnapra hagytuk, cserébe megkerestük a szállásunkat. Hát… a településre beérve nem sok jót reméltünk. A közelben egy vasút építése folyik, amelyre rengeteg kamion és teherautó hordja az anyagot, ezekkel van tele a kisváros. Na meg a fehér porral, ami a teherautón lévő építési anyagból hullik. Várhatóan itt is alszanak a sofőrök a kamionjaikban, mert a meló után nem mentek el, hanem a város minden pontján ők parkolnak. Végül az utolsó utcába bekanyarodva egy kis zöld ligetben találtuk magunkat, saját terasszal, függő ággyal.
A kisboltba üdítőért meg az egyik közeli étterembe kiugrodtunk este.
Reggel elhagytuk Méridát. Bevallom őszintén, hogy ezt most nem bánom. Na, de ne a múlton rágódjunk, megyünk előre új dolgokat felfedezni.
Este nagyjából összepakoltunk, jobban mondva újra rendszereztem a bőröndöket, mert most kétszer 1 éjszakánk lesz különböző helyeken. Ilyenkor úgy pakolok, hogy elég legyen a kézipoggyászt kinyitni. Reggel Bandus hozott megint reggelit, majd elment a kocsiért, hogy 8 óra magasságában el tudjunk indulni a tegnapi történelmi cenote túrára a Hacienda Cenote Mucuyche-be, ami egy órányira van a méridai szállástól. Tegnap csak délután tudtam nekik írni a foglalás miatt (mert nem lehetett ott személyesen ezt intézni), amire egy automatikus válasz érkezett, miszerint örülnek nekünk, majd írnak a részletekkel kapcsolatosan. Nem írtak, de mi abban bíztunk, hogy reggel még nem lesznek olyan sokan, beférünk abba a 9:30-kor induló csoportba ami nem csak spanyolul van, hanem angolul is. 9:05-re értünk oda, és akkor kiderült, hogy 5 perce indult az angolul is beszélő túravezetővel egy kis csoport, fussunk utánuk. Hamar csatlakoztunk is élvezve a Hacienda (birtok) fantasztikus történetét, amely a Yucatán-félsziget egyik legvirágzóbb farmjának múltját mutatta be. A „Hacienda Mucuyché”-ről szóló legrégebbi feljegyzés a XVII. századból származik. Hosszú ideig a Peon családhoz tartozott. A hacienda tevékenységei közé tartozott a mezőgazdaság, az állattenyésztés és a henequen termesztése ezen a 11 hektáros területen. A birtokon több mint ezer munkás dolgozott, volt saját temploma, patikája és üzlete is a helynek. A hacienda saját üzlete drágán árulta a termékeit de lehetett hitelbe vásárolni. Ezzel viszont elérte, hogy a munkások gyorsan eladósodjanak és emiatt ne tudjanak elmenni máshova dolgozni. Egyfajta rabszolgaság volt ez, ami ellen fel is lázadtak az 1850-es években, amikor a félszigeten különben is zajlott a kaszt háború (a maják és a fehér lakosság közötti faji konfliktus).
1960-as évekig jól ment a henequen üzlet, amit úgy különben zöld aranynak is hívtak, mert olyan jól lehetett vele keresni. A 60-as években a nejlon kötelek elterjedésével gyors hanyatlásnak indult az egész iparág. Ezt követően a birtok sokáig zárva maradt.
Hat évvel ezelőtt megvette egy új tulajdonos a birtokot, aki az épületek javát nagyon kevés restaurációval, eredeti állapotában meghagyta. A területen lévő két cenotét a turizmus céljaira kialakította. A környezetében pedig kiépített egy szép medencét és annak partján éttermet és bárt, hogy a vendégek akár több időt is eltölthessenek ezen a szép helyen.
A kétórás túra második felében lementünk az első cenoteba, amely egy félig nyitott, 7 méter mély gyönyörű kék, nagyon tiszta vizű vízgyűjtő volt. Ebből a cenotéból egy nyitott csatornán keresztül úsztunk át a második cenotéhoz. A csatornából kiérve egy barlangba sétáltunk be (pár lépést), ami a második cenote volt. Egy teljesen más világ fogadott minket: a melegebb vizű szinte teljesen zárt barlangban mindenhonnan cseppkövek lógtak le, néhol a vízbe bele. Ezzel, hogy vezetett túrán voltunk teljesen más élményben volt részünk. Persze maga a Hacienda története is sokat adott hozzá.
11-kor volt vége a túrának, de ahogy írtam, direkt úgy van megoldva, hogy hosszabban maradhatnak a vendégek: medencézni, enni, inni vagy shoppingolni az ajándékboltban. Sőt megveheted a rólad készített képeket (mert míg úszikáztunk a cenotékban, 3 srác nyomta rólunk a képeket folyamatosan), amit ott helyben át is küldd airdrop-pal a telódra.
Délben tovább álltunk és az irányt Uxmal felé vettük. Uxmal városát a maják alapították. A maja civilizáció késői klasszikus korában, kb. i. sz. 800 és i. sz. 1000 között élte virágkorát és a Mayapán városszövetségbe tartozott. Uxmal város épületeinek homlokzatait mészkőtömbökből alakították ki és bonyolult mozaikokkal díszítették. Gyakoriak voltak a kőből kialakított vesszőfonadék minták és az istenségek nagyméretű torz arcmásainak ábrázolásai.
Uxmal romváros épületei izgalmasabbak, mint Chichén Itza. Nem csak közelebb lehet menni a romokhoz, de némelyikbe akár be is lehet menni.
Délután kettő után nem sokkal végeztünk Uxmal felfedezésével, amikor úgy döntöttünk, hogy az ebédet egy helyi büfé szendvicsével oldanánk meg, hogy mielőbb elérjük új úticélunk: San Francisco de Campeche (röviden Campeche) nevű várost, mely Campeche állam fővárosa. (Szóval ma megint állam határt léptünk át: Yucatán államból Campeche államba.)
Egy nagyon cuki szállásunk van, bő 10 perc sétára a belvárostól, aranyos belső udvarról nyílik 10 apartman, medence, közös kis konyha (ha főzni akarnánk egy teát). A ház előtt tudunk parkolni is. Valamikor fél 4-4 óra között értünk ide. Akkor, a gyors becsekkolás után, ledobva a cuccainkat nagyjából egyből elindultunk a városba.
Campeche az első város, melyet 1540-ben a spanyolok a Yucatán-félszigeten alapítottak. A történelmi belvárosát 1999-ben az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította.
Nagyon más a hangulata mint amiket eddig láttunk. Kifejezetten rendezettek a házak is és az utcák is. Nincs szemét a közterületen, szélesebbek az utcák, nyitottabbak a terek. Az egyre gazdagodó várost már a 16. századtól kezdve kalózok egyre gyakoribbá váló támadásai érték. Főként ezek miatt folyamatosan épültek az erődítmények, falak és őrtornyok, melyek a belvárost védelmezték. Ma is számos régi építészeti emlék maradt meg, legtöbbjükben múzeumokat rendeztek be vagy egyéb kulturális célra hasznosítják.
Pont ma beszélgettünk róla, hogy ha el akarnánk költözni egy melegebb éghajlatra, akkor az tuti nem Mexikó lenne. De ma délután már azt beszéltük, hogy na jó ez a város azért sokkal élhetőbb és jóval közelebb áll hozzánk, mint amiket eddig láttunk. Bandi venne egy vitorlást és azzal megjáratná a turistákat, én meg üzemeltetném Campeche legjobb reggelizőjét olyan friss pékáruval, megpakolt szendvicsekkel és persze a legjobb kávéval, hogy mindenki odajárna…
Vacsira egy igazi olaszt nyomtunk a sétáló utcán.
Este nyugiban, időnkét bebóbiskolva nézegettük a képeket a szobában, meg írtam a blogot, amikor egyszer csak tök közelről fellőtt tűzijáték hangja vert életet újra belénk. Először nem is tudtuk, hogy ez mi, csak a hangra mentünk ki, és a felettünk jópár perces csinnadratta kivitt minket az utcára. A szálló egy kis téren van, a tér túloldalán szép katolikus templom előtte pedig mintha egy 40-50 fős esküvő lenne. De a lány m, akit ünnepeltek nem mennyasszonyi ruhában volt, hanem pirosban sok-sok díszítéssel. Vőlegény meg sehol. A lány neve fényfestéssel a templom falára kiírva, 12 fős zenekar, 8-10 felszolgáló pezsgős tárcával a kezükben kínálva a vendég sereget, hangosítás, torta, kaja, fotós, videós és minden. Nem igazán értettük, de az egyik felszolgáló fiút megkérdeztem és a lány 15-dik születésnapját ünnepelték. Egy régi maja hagyomány alapján mindmáig fontos ünnep a 15. születésnap Dél-Amerika országaiban, amikor a gyermek felnőtté válását ünneplik. Elsősorban a lányok esetében csinálnak ekkora partit.
A reggel nehezen indult. Tulajdonképp kényelmes az ágy, de minden behallatszódik az utcáról is és a folyosóról is. Én meg annyira éberen alszom, hogy ezekre mindig felébredek. Bandi nem érti, hogy miért nem alszom, szerinte hallgatózok éjszaka.
Szóval kissé fáradtan kelve lassabban készülődtünk el. De Bandi hozott reggelit, ami külön jól esett.
Aztán fél 10 körül lesétáltunk a kocsihoz (3 utcányira, sétálva 6 perc), majd a kocsinál eszünkbe jutott, hogy a töltő kábelünk fent maradt a szobába. Megpróbáltunk kocsival visszamenni a szállás közelébe (egy saroknyira lehet csak, mert a mi utcánk le van zárva) és felfutottam a cuccért. Végül mire újra irányba voltunk leküzdve a dugót és az egyirányú utcákat, addigra több mint fél óra elment. Végülis nyaralunk, nem rohanunk sehova.
Mára egy romot és cenote túrát terveztünk. A rom fix: Mayapán, a cenote nyitott volt. Mindketten keresgéltünk cenotékat a térképen, egy volt, amit mindketten kiírtunk, így egyértelmű volt, hogy azzal kezdünk. Az odafelé vezető úton kiolvastam, hogy ez nem egy hagyományos hely, hanem vezetett túra van egy kis történelemmel vegyítve és érdemes előre foglalni. Na, de ha már úton vagyunk, gondoltuk oda nézünk. Az előző csoport épp bement, majd egy órát kellett volna várnunk. Ezért inkább a helyi srác által javasolt falu széli, szomszéd néni kertvégi cenotéjéba ugrottunk be és közben kitaláltuk, hogy holnap reggelre fogunk az előző túrára beregisztrálni. A szomszéd néni cenotéja mélykék színű volt, nem volt annyira hideg mint az előzőek és klasszul le lehetett látni a vízben. Váltásban jöttünk / mentünk: vagyis mikor érkeztünk ment el egy pár, mikor meg mi mentünk épp jött két fiatal helyieknek tűnő pár.
A cenotés mártózás után elindultunk a Mayapan romokhoz. Mayapán egy ókori maja városrom, melyet az utolsó nagy maja fővárosnak tekintenek mielőtt a spanyolok meghódították a régiót.
Csakhogy lezárt utakba ütköztünk. Sajnos az odavezető utat épp felújítják így a rom területe is le van zárva átmenetileg, előre láthatóan egy hónapig (ezt az ott dolgozóktól tudtuk meg).
Ezért gondoltuk tovább megyünk a cenote túránkon. A következő állomást beütöttük a térképbe, majd az egyik lekanyarodónál tovább mentünk. De hamar feltűnt, sőt még rémlett is, hogy mintha ott nem is lett volna út. Bandi visszatolatott és láttuk, hogy valaha lehetett út, de az már rég volt, jelenleg kerítés volt meg sok elhagyott szemét. Mindegy, akkor menjünk tovább. Aztán néhány száz méterrel később mégiscsak lett egy út be balra, ami kiváltotta az előző lezárt utat. Itt viszont úgy jártunk, hogy jónéhány kilométer után egy végtelenül ciki földútra akart minket terelni a térkép. És onnan kellett volna még ezen az úton menni több mint háromnegyed órát. Na most márpedig Mérida alatt, délen egy egész nagy állami Cenote rezervátum van, ami több mint 219 ezer hektár területen helyezkedik el és cenote gyűrűnek is nevezik. Ezt tudva nem aggódtunk, hogy netán kihagyunk egy cenotét. Pláne, hogy csak Yucatán államban 7-8 ezer között van az ismert cenoték száma. Homún Méridától egy órányira fekvő kisváros ezen rezervátumon belül, ahol csak a településen több mint 365 cenote található, melyek közül több mint 20 cenote áll nyitva a nagyközönség számára is. Így aztán az volt a terv, hogy Homún felé vesszük az irányt. Az irány meg is volt, amikor Chunkanán nevű faluban megállított minket egy ember mutogatva az út széli táblára, amely 3 cenotét is hirdet. Bandi rábólintott, félreállt a parkolónak nevezett susnyásba, majd csatlakoztunk idegenvezetőnkhöz és férjéhez, a sofőrünkhöz, akik a saját “vasútjukon” vittek el minket mindhárom helyre.
A falu mellett volt régen egy henequen ültetvény, régi rakott kőkerítés maradványai mutatják a terület határait. Az ültetvény viszont elég nagy területű, így kellett nekik “vasút”, amin megoldották a termés szállítását. És ma minket is itt szállítottak. De szerintem nem csak a sínek voltak 150 évesek, hanem a kocsi is, amit egy paci húzott.
Azért az első néhány percben erősen gondolkoztam, hogy jó ötlet volt-e bizalmat szavazni az amúgy szimpatikus, korunkbeli párnak. De kedvesek is voltak, olyan cenotékba vittek, amilyet nem valószínű, hogy megnéztünk volna magunktól és még vissza is vittek minket a kocsihoz.
Az első hely egy aránylag nagy cenote volt az eddig látottakhoz képest, megmutatták aztán hagytak minket fürdőzni. Itt volt mosdó is, ahol át is lehet öltözni. A levezető lépcsőn és a cenote kiépítettségén látszott, hogy ezt egészen régóta használják. Érdekes volt belegondolni, hogy valószínűleg a tikkasztó melegben az ültetvényen dolgozó megfáradt emberek is itt frissítették fel magukat az 1800-as évek második felében.
A második és harmadik cenote közel volt egymáshoz és mindkettő jóval kisebb az átlagosnál, ráadásul mindkettőhöz elemlámpa kellett mert a fény csak azon a szűk résen jött be, ahol lementünk a lépcsőkön. Mindháromnak a vize melegebb volt, pedig kettő is 24 méter mély. A harmadik sekély volt, ott a legmélyebb pont is csak 3 méter, de több helyen annyi se. Izgalmas volt, fene se gondolta, hogy időutazáson is részt veszünk ma.
Már tulajdonképp az előző megállónk előtt éhesek voltunk, de hát ezekben a pötty kis falvakban kb semmi kaja. Ha van is étterem csütörtök délután nincs nyitva, de kifőzde sincs, sőt még a gyümölcsös is zárva volt. Szóval még mindig Homún felé tartva megláttuk az út mentén Cenote Barbarát, amit étteremmel együtt hirdettek. Maga a cenotejuk csak 4-ig volt nyitva mi meg 3/4 4-re értünk oda. Akkor már olyan éhesen, hogy mindenképp első kellett legyen a kaja. Na emiatt aztán le se fényképeztük, hogy mit ettünk.
És ugyan Barbara cenotéja bezárt, de az egy saroknyira lévő Cenote Pool Uinic-ot dicsérték a neten, szóval oda még betértünk. Ők este 10-ig nyitva vannak, amit furcsálltunk mert 5-kor zár 90%-ban mind. Itt egy barlangba mentünk le, emiatt ki volt építve a világítás is. Ez volt a megfejtése az este 10-ig tartó nyitvatartásnak. Nem túl mély vizű, tökéletesen tiszta hely volt, ahol még egy család fürdőzött rajtunk kívül.
Már bőven fél 6 után volt mire elindultunk visszafelé végül teljesen kihagyva Homúnt. De legalább a környékét felfedeztük.
Az utak elég ramaty állapotban vannak, koncentrálni kell vezetés közben mert két dolog fix: a kátyú az úton (általában csúnyán mélyek), meg a keskeny, aszfaltba látszólag beleolvadó fekvőrendőr. Este már nagy a forgalom, pláne Méridában. De rendben visszaértünk a szállásra, ahol észrevettük, hogy az eddig autók elől lezárt utcánkat megnyitották. Ez nekünk jó hír, holnap reggel könnyebben közel állhatunk kocsival a bejárathoz, nem kell a bőröndöket utca hosszat húzni a térköves utcán.
Mivel későn ebédeltünk, nem igazán voltunk éhesek, de a helyi palacsinta jellegű Marquesita-t ki akartuk még próbálni. Lesétáltunk a Fő térre, de eltűnt a tegnapi árus onnan. Persze nem kellett messzi menni máris két másikat találtunk. Én a hagyományos sajtosat ettem, Bandi nutellás-banános verziót tolt. Bandié volt a jobb, mert elég édes a tésztája, ami különben roppanósra van sütve. De lehet kapni nutellás-sajtosat is, ha valaki még inkább keverné az édeset a sóssal.
A szállásunk előtti kis téren kézműves árusok voltak, az alattunk lévő két étterem meg kiköltözött az utcára az asztalaikkal és zenészeikkel.
A belvárosi szállásnak előnyeit és hátrányait is megtapasztaltuk. Mi a jó kis érdi, városszéli csendhez vagyunk szokva, pláne ami az éjszakákat illeti. Éjjel 2-kor még bulika volt a mérsékelten hangszigetelt ablakunk alatt, hajnali 4:20-kor meg egy hajléktalan srác gyűjtögette a szállásunk előtti kis tér szemeteseiből a fém italos dobozokat, amiket természetesen egyesével össze is nyomott. Ahhoz képest, hogy a második emeleten vagyunk ez pont úgy hangzott, mintha a szobában csinálta volna (oké ebben van némi túlzás, de azért én erre keltem). A másik hátrány, hogy ugyan belváros, de parkolni is messzebb lehet, na meg a városba kocsival való be és kijutás 20-25 perc legalább.
De persze van előnye is. A reggeli kávé mindkettőnknek gyenge pontja. Itt alapvetően hosszú vizes amerikai kávét adnak a reggeliző helyen. Lehet presszó kávét kérni, de szerintem nem finom amit főznek. Az előttünk álló kis téren viszont már reggel korán nyit a Starbucks (szerintem a város egyetlen ilyen kávézója), és itt biztosra tudjuk, hogy melyikünk mit szeret kérni. Emiatt ott indítottuk a reggelt, és a kávé mellé szendvicset is vettünk, mert ezen a szálláson nincs reggelink. Majd felvettük a kocsink és elgurultunk a patyolatba a tiszta ruháért. Innen már egyenesen Celestún felé vettük az irányt. A másfél órányira lévő városkában voltunk fél 11 előtt.
Celestún és környéke a Yucatán állam ökoturisztikai paradicsoma. A 21 km hosszú és 59 139 hektáron elterülő különleges bioszféra rezervátum a világörökség része, melyet 1979-ben hivatalosan is vadmenedékké nyilvánítottak.
A település előtt van egy híd amely mellett sok-sok motorcsónak várja a turistákat. Bevallom őszintén, hogy jóval szimpatikusabb hely a turisták kezelését illetően, mint Río Lagartos, ahol néhány napja voltunk. Rendezett parkoló, ahol nem kell fizetni, a helyiek nem ugranak rád, hogy meggyőzzenek, hogy vele kell menned, hanem van egy ticket office, ahol befizeted magad egy másfél órás túrára és elvisznek 4 különböző helyre. Lehet választani, hogy társulsz-e másokkal a 6-8 fős csónakban, akkor olcsóbb lesz, vagy kéred, hogy magatokban a csónak kapitánnyal menjetek. Mi ez utóbbi mellett döntöttünk. Valamennyire mindenki beszél angolul, aki a turizmusban dolgozik, de itt már jól lehet gyakorolni a spanyolt.
Első állomás a közel 20 ezer flamingóból álló terület megtekintése volt. A leállított motorcsónakkal csak álltunk a nyugvó szinte piros vízen és csodáltuk a közelünkben napozó, időnként fel-felszálló flamingókat. A baba flamingók még szinte fehérek, aztán minél idősebb annál sötétebb lesz a színe. A víz karotinkoncentrációja miatt a Celestún flamingói a legrózsaszínesebbek a világon. Ezen a területen december és március között van sok flamingó, az év ezen hónapjaiban érdemes idelátogatni.
A flamingók után egy madár szigetet jártunk körbe a rezervátumon belül, ahol láttunk kormoránt is és fehér valamint szürke pelikánokat is.
A vezető bácsink utána hatásvadász módon nagy sebességgel bekanyarodott a nyílt vízről egy kis ösvényre: egy mangrove csatornába. Leesett az állunk, hüledeztünk és nekem még a könnyem is kicsordult olyan szép helyen voltunk. A hab a tortán az volt, amikor egy baby krokodillal találkoztunk. Szerintem az én képeim nem annyira adják vissza ennek a területnek a szépségét. Bandi viszont készített egy videót, annak a linkét ide csatolom, ott megnézhetitek a délelőtti túránkat 3 percben.
A negyedik állomás pedig egy “Ojo de agua” avagy a “víz szeme” nevű hely volt, ahol egy víz alatti forrásból bugyogott fel a friss édesvíz. Hihetetlenül tiszta volt a víz, a környező fákon különleges madarak, és közben a vízparton egy elég méretes krokodil mozdulatlanul várta az uzsonnáját. Ez mind úgy, hogy kint volt egy tábla, hogy be szabad menni a vízbe! Teszem hozzá Bandin fürdőnadrág volt…
És akkor a video:
Utána kocsival bementünk Celestúnba, ami egy kis halászfalu. A fehér homokos part kellemesen kiépítve néhány beülős hellyel. Itt elpihengettünk vagy két órát élvezve a látványt, az ebédet és a hozzá kapott koktélt.
Három órakor elindultunk vissza Méridába, ahol világosban is szerettünk volna egy kicsit csavarogni. A város méretéhez képest elég kicsi az a rész, ami hangulatos és szép, így azt sikerült bejárni.
A Fő tér egyik oldalán van az 1500-as évek közepén épült Montejo család háza, amely ma múzeumként üzemel.
Este teljes megbolondulás és tömeg volt a városban Valentin nap miatt. Koncert, bulika, mindenhol virág árus. Éttermekben egy gramm hely se volt, de olyan nagyon nem is erőlködtünk rajta, mert nem voltunk éhesek.
Reggel volt, aki korán kelt, és volt aki nem… Aki korán kelt, írt blogot meg elment futni reggeli előtt.
Reggeli után nem jelentkeztünk ki egyből a szállásról, hanem elsétáltunk a szomszéd sarkon lévő cenotéba. Ez annyira elképzelhetetlen, hogy a belvárosban, a Fő tér melletti utcában, a házak között van egy cenote. Első valladolidi esténken sötétben be tudtunk menni arra a területre, ahol le lehet menni a cenotéba, és már akkor felfedeztük, hogy még mielőtt vennénk jegyet, rá tudunk nézni, hogy mennyire van tele a hely. Nem volt tömeg, de minket a tegnapi nap elkényeztetett, így nem gondoltuk, hogy 10-nél több emberrel együtt akarunk fürdeni. Végül csak a város legjobb kávézóját kerestük fel, ami majd szemben van a Zaci névre hallgató cenotéval.
10 után kicsivel kijelentkeztünk a szállásról, hogy elinduljunk Izamal nevű város felé. De szerintem mi megfertőződtünk, és teljesen a cenoték rabjai lettünk. Már csak azt keressük a térképen, hogy az adott környéken milyen cenoték vannak. Szerintem, ha valaki eljön Mexikóba és csinál egy 3 hetes Yucatán kört minden nap 3-4 cenotét felfedezve (és mást nem is csinál) az is szuper izgalmas. Egy olyan cenotét írtam ki még otthon, amit a kávézóban is ajánlottak: Cenote Selva Maya. Tök jó értékelése volt. Ez tulajdonképp egy nagy park, benne szállás, étterem, büfé, mindenféle shoppok és mindemellett még fürdeni is lehet. Nagyon jól kiépített hely. Baromi nagy parkolóval, ami nem volt tömve, de 3 turista busz is volt, meg azért autók is. Ehhez képest megint szinte teljesen magunk voltunk. Mikor lementünk a lépcsőn, akkor egy amerikai idősebb jófej pár volt rajtunk kívül, akik épp indulni készültek, de azért még eldumáltunk kicsit velük meg kértünk tőlük néhány képet. Mondták, hogy egy negyed órája még vagy negyvenen voltak itt. Aztán ők is elmentek és bő fél órát miénk volt a hely. Amikor azon kezdtünk gondolkodni, hogy ideje lenne indulni, akkor megérkezett egy húsz fős társaság.
Izamalban egy ebéddel kezdtünk. (Kezd fogyni a müzli szelet, na meg Ákos több kaja képet kért.) Kikerestem a város legjobb éttermét. Nem is volt hely, de csak egy negyed órát kellett várni. Viszont mikor kijöttünk már elég sokan várakoztak. Bandi berendelt egy fekete lében úszkáló nagyon furcsa ételt. De szerinte nem volt rossz. Én végül nem kóstoltam meg, számomra annyira bizarr volt.
Izamalt csak úgy emlegetik, mint a Sárga Várost. A 19. és 20. században a város gazdasága elsősorban a henequen iparra épült. A henequen nem más, mint egy 1,7 méter magasra is megnövő növény, melynek kardszerű levelei szintén elérik a másfél métert és kötél valamint zsinór készíthető belőle (na meg persze kellő mennyiségű alkohollal likőr is). Haditengerészeten belül használták elsősorban. Amikor az 1960-as években a henequenre épülő ipar hanyatlani kezdett a városi és állami kormányzat megpróbálta Izamalt turisztikai célponttá tenni némi városkép rendezéssel. Izamal épületei jellegzetes színvilágukat Jorge Carlos González Rodrígueznek, Izamal 1959 és 1961 közötti polgármesterének köszönhetik, aki elrendelte az akkori épületek homlokzatát és háztetőit roncsoló kereskedelmi táblák eltávolítását valamint az épületek sárgára festését (díszítések fehérek és sötét barnák az ajtók). Úgy tűnik bejött nekik a festés, mert tényleg szívesen látogatják a turisták a várost, jól mutat az egységes szín, pláne a kék éggel.
Ráadásul a Fő tér mögött két utcával van egy piramisuk is, ami megmászható és még fizetni sem kell érte.
Mérida egy órányira van még Izamaltól, így onnan délután négykor egyenesen a méridai szállásra mentünk. Mérida a Yucatán állam fővárosa. (Eddig Quintana Roo államban voltunk.) Mérida lakossága 60 ezer (míg Érd lakossága 70 ezer), területe 858 km2 (míg Érd csak 63,3km2), ami így leírva nehezen hihető, de kétszer is rákerestem. Az biztos, hogy a város sokkal nagyobb, mint Érd. A belvárosban foglaltam szállást, ami egy éppen lezárt és felújítás alatt álló utcában van. 5 kört tettünk a környéken mire másfél utcával odébb sikerült leparkolni egy parkolóvá alakított udvarban. Egyrészt 99%-ban minden utca egyirányú a belvárosi részen (de legalább logikusan minden második azonos irányba), és az utcán nem parkolhatnak autók. Szóval fel volt adva a lecke még így is, hogy jeleztük előre a szállás felé, hogy szükségünk lesz parkoló helyre. Fél 6 volt mire megtaláltuk az épületet meg a bejáratát, de Bandi még akkor ment elintézni a parkolást. Aztán rákerestünk, hogy hol van a közelben patyolat, mert vészesen fogy a tiszta ruha. Találtunk is olyat, ami még nyitva volt, úgyhogy azzal kezdtük a városnézést, hogy tempósan kigyalogoltunk a környékünkről. Eddigi tapasztalatunk, hogy nem olyan olcsó Mexikó, se a kaja, se a szállás, se a belépők. De érthető, hiszen turistás helyen vagyunk. Na a mosoda jó áron volt: 3,5 kg ruhát holnap reggelre 90 pesóért (1800 forint) kimosnak.
Különben a szállásunk klassz helyen van, de eddigiek közül ez a leggyengébb. Nem koszos, nem ciki, csak jóval egyszerűbb. A belső udvara mondjuk kifejezetten helyes és izamali sárga. Itt most 3 éjszakát alszunk és csillagtúrázunk.
A városban csavarogtunk még egyet, közben egy nachos tálra beültünk, hogy megtervezzük a holnapot.
A közbiztonság meglepően jó a félszigeten, kb mindenhol van rendőr: tengerparton, úton, útszélén, kisvárosban, nagyvárosban. Itt találkoztunk először hajléktalannak tűnő fazonnal valamint kéregetővel. A Fő téren a padon ült egy pasi, aki úgy tűnt, mint aki előre dőlve elbóbiskolt (vagy épp hányni készül). A rendőr odament és számon kérte, hogy mit csinál. A pad mögötti konnektorba be volt dugva a telefonja tölteni és elvileg azt nyomkodta. Mondjuk a rendőr nehezen hitt neki látva a korábban felvett pozícióját. De tulajdonképp ahogy olvastuk meg hallottuk, tényleg úgy van, a Yucatán-félsziget abszolút biztonságos. Bízunk benne, hogy ezt a véleményünket meg tudjuk tartani.
Jó korán keltünk, 7-kor már a háziak által csomagolt kis reggeli szendvicseinkkel és joghurtunkkal ültünk be a kocsiba, hogy nyitásra ott lehessünk a Chichen Itza nevű rom városba. Tulajdonképp azért akartunk nyitásra menni, mert a rom városok közül ez a leghíresebb, ide az a turista is eljön, aki Cancún medencés szállodájában nyaral egy hétig. Tudtuk, hogy tömeg lesz, de reménykedtünk, hogy korábban csak kis tömeg. Még annyit tettem az ügy érdekében, hogy tegnap online megvettem a jegyet, ami ugyan drágább, mintha ott, de sorban állás nélkül, elsők között mehettünk így be. Azon túlmenően, hogy tényleg nagy sor volt már nyitás előtt még végtelenül sok árus is előkerül a 8 órási nyitáskor. Tulajdonképp ha 9-10 óra után érkezel, akkor feltehetően egy teljesen más képet kapsz a helyről, mint reggel, ugyanis addigra sok a látogató és addigra az árusok is kipakolnak a romváros legérdekesebb pontjainál.
Chichén Itzá maja és tolték romváros a félsziget északi részén. Az 500 körül épült maja várost a 10. században a Tulából kelet felé menekülő toltékok elfoglalták, majd a harci szövetségre lépő két nép katonai vezetői a maja-tolték birodalom fővárosává tették. A toltékok honosították meg Kukulkán – a tollas kígyóisten – tiszteletét, harci szokásaikat és az emberáldozat rítusát, amelynek jeleit a város ma is magán viseli. Chichén Itzá a két nép (maják és toltékok) kultúrájának és művészetének találkozási pontja. A város egyedülálló építészeti rom-együttese 1988 óta az UNESCO világörökség része és 2007. óta a világ 7 új csodáinak egyike.
Azt hiszem nagyon jól csináltuk, hogy időben jöttünk jeggyel a kezünkben. Voltak rajtunk kívül, de nem volt vészes, viszont mikor elindultunk kifelé, már egyre sűrűbben jöttek befelé a látogatók.
A Yucatán- félszigeten nincs folyó, ellenben van számtalan cenote, amolyan vízgyűjtő. A cenote természetes módon kialakult kútszerű karsztképződmény. Ugyan a Föld több pontján előfordul, de ezzel a névvel elsősorban a Yucatán-félszigeten lehet találkozni leginkább, és a legismertebb cenoték is itt találhatóak. A mészköves felszín beszakadásával keletkezik, átmérője és mélysége is néhány métertől akár száz méteres nagyságrendig terjedhet, alján rendszerint álló- vagy némely esetben folyóvíz található.
Van ismertebb, van eldugottabb, van városban, város mellett, út mentén. Van drágább, van olcsóbb, van nagyon jól kiépített (öltözővel, wc-vel, étteremmel, büfével ellátott), van egyszerűbb, és van ami családi kézben van, de ugyanúgy bemehetsz. Persze fizetni kell, de a család háza a közelben, és úgymond vendégül látnak a cenotéjukban.
Ma már reggel meleg volt, de napközben 34 fokot is mutatott a hőmérő, amit néha többnek éreztünk. Így aztán a mai nap arra gondoltunk, hogy a romváros megnézését felfrissítjük egy cenoteban való mártózással. A cenote vize édes víz, állatvilággal teli, és kellőképp hideg.
Chichén Itzától 5 percre van egy nagyon szépen kiépített ilyen vízgyűjtő fürdőző hely, a Cenote Ik Kil. Mivel közel van egy neves turista látványossághoz ezért ez az egyik legfelkapottabb ilyen hely. De itt is annyira ideális időpontban érkeztünk, hogy rajtunk kívül egy pár volt, akik mielőtt távoztak még lefotóztak minket. Utána miénk volt a hideg víz.
Chichén Itza felé menve láttunk egy kis útszéli, falusi temetőt, ami a mi szemünknek igazán különleges volt: apró nagyon színes “házacskák” az urnáknál, vagy szinten nagyon színes sírhely koporsóval.
A mexikói temetések inkább az ünneplésre, mint a gyászra hasonlítanak. A halált egy új utazásnak tekintik, nem pedig az út végének. Sok tekintetben követik a régi hagyományokat és ősi rítusokat, de számos modern gyakorlatot is beépítettek.
Napközben visszaugrodtunk Valladolidba a szállásra, mert egy-két dolgot otthon felejtettünk reggel, mint például a töröközőinket. És akkor már pénzt is váltottunk meg kávét is ittunk.
Annyira meleg volt, hogy muszáj volt egy újabb mártozást beiktatni, így mielőtt elmentünk volna Ek-Balam romjait megnézni, a közelben lévő Cenote Hubikuba mentünk. Ezeket a cenotékat kiírtam még anno otthon, hogy mikor melyikhez leszünk közel, melyiket hány pontra értékelték és melyik mennyire tetszett nekem képek alapján. Erről a helyről azt olvastam, hogy délben érdemes menni, ugyanis akkor süt be szépen a nap. Délre nem tudtunk odaérni, de nem volt az gond, ugyanis a cenotéhoz bevezető úton épp jött egy busznyi ember kifelé. Itt azért voltak rajtunk kívül is, de meglepően kevesen. Még szépen besütött a nap, de egyértelmű volt, hogy tényleg a kora délutáni órák a legszebbek itt.
Míg az első cenotéba túl sok mindent bevittünk, mondván nem tudjuk mi mindenre lesz szükségünk, addig a másodikba meg túl keveset. Bandi elhozta a régi GoPro-ját, ami hol működött, hol nem, de ha működött is mérsékelten készített jó képeket.
Kellemesen lehűltünk és irányt vettünk Ek-Balam romjaihoz. Amiket mára terveztem, ezek mind itt Valladolid környékén vannak, 25-45 percre. Ek Balam egy 1997 óta kiásott maja romváros, ami az esőerdőben található. Az Ek Balam név maja nyelvem Fekete Jaguárt jelent. A település legkorábbi nyomai a Kr. u. első századig érnek, virágkorát Kr. u. 700 és 1000 közöttre teszik. Körülbelül 1200-ban kezdődött meg a hanyatlása. A spanyol hódítás után Ek Balam területén kis település jött létre.
Míg Chichén Itza épület együttesei csak távolabbról tekinthetőek meg, minden körbe van zárva kerítéssel, hogy a turisták ne másszanak fel rá, addig Ek-Balam megmászható. A főépület egy piramis, 110 magas lépcsővel, fentről pedig gyönyörű kilátással az esőerdőre és a többi rom épületre. Kisebb és kevésbé látványos Ek Balam, mint Chichén Itza, de nekem mégis ez tetszett jobban, amiatt, hogy közelebbről érezhettük, láthattuk az épületeket. Nem voltak sokan, itt is nagyon kellemes ember mennyiséggel találkoztunk.
Az idefelé vezető úton, ajánlottak nekünk még egy cenotét, ami ugyan családi kézben van, de tök szépen kiépítve, karban tartva. Ehhez is egy 20 percet kellett autózni, de megérte. Ekkor már 34 fok volt, minden porcikánkkal egy kis hűsölésre vágytunk. A Cenote Sac-Aua egy kis falu egyik családi házának kertjében van. De ez nem egy kicsi kert, a kocsitól 5 percet gyalogoltunk. Mindenhol kötelező előtte zuhanyozni, amennyire tudnak vigyáznak a víz tisztaságára. Ez a cenote nem volt olyan mély, viszont a közepén volt egy sziget. Kis kajakok bekészítve és úszva, vagy kajakozva élvezhetted a hűvös levegőt, vagy a hideg vizet. Tök magunkban voltunk itt. A végén jött egy francia pár, de akkorák a cenoték, hogy azért az még nem zavaró.
Az utolsó mai állomásunk a 2300 lakosú Uayma városka volt, ahol egy templomot szerettem volna megnézni.
A templomot eredetileg a spanyolok építették, hogy érvényesítsék kultúrájukat Uaymában, amely akkoriban fontos maja központ volt. A templom építéséhez a közeli maja templomok köveit (köztük Chichen Itza) használták. A 19. században a templom gyakorlatilag elpusztult a Yucatán kasztháborúban, amikor a Cruzob maják megpróbálták kiirtani a spanyol uralom minden bizonyítékát a Yucatán-félszigeten. (A Cruzo’ob a maja lázadók egy csoportjának elnevezése a kasztháború idején, amely a Yucatán-félszigeten zajlott 1847 és 1901 között.) A város egyedülálló templomának felújítása 2005-ben fejeződött be két magánszemélynek és a “Fogadj örökbe egy műalkotást” elnevezésű programnak köszönhetően.
Mire visszaértünk Valladolidba nagyon éhesek voltunk, ugyanis ma is elblicceltük az ebédet holmi ropival és vaníliás karikával. Viszont tegnap a mellettünk lévő Főtéren kinéztünk egy éttermet, ami egy másik étterem épületének tetőteraszán van. Sajna a tetőteraszon nem volt hely, de nem akartunk tovább menni, így beértük a sima étteremmel. Nagyon jól tettük, mert tök finomat vacsoráztunk. A városban még mindig tart a fesztivál hangulat, zenészek, táncosok a Főtéren, ahol a lakosság java is kint van, mintha másnap nem is lenne munkanap. Bár délben is mikor visszajöttünk Valladolidba, akkor is olyan zsúfolt volt a város, mindenki jött-ment, intézkedett, vásárolt, csavargott, hogy kérdeztem is Bandit, hogy ők nem dolgoznak?
Holboxban végtelen nyugira ébredtünk. Kaptunk nagyon finom reggelit, majd még Bandi szeretett volna megmártózni az óceánban. Kisétáltunk és mindketten élveztük az elő-elő bújó napot. Majd összepakoltunk és míg vártuk a taxink beszélgettünk a szállásadónkkal. Elmesélte, hogy 4 napja, hogy ért térdig a víz mindenhol, a szállásokon hogy csapott be a víz a szobákba, és hogy mi mindent tett tönkre a víz. Az is kiderült, hogy a tegnapi karnevál miatt most igazán sok volt a turista, nem szokott ennyi lenni. Az elmúlt 5 évben robbant be a szigeten a turizmus, ami azért is érdekes, mert azért közben csak volt egy közel három évig tartó Covid.
Kiértünk a fél 11-kor induló komphoz. A távolban vártak ránk a csúnya felhők, de megvárták míg beülünk a kocsiba. 11 után nem sokkal elindultunk Las Coloradas felé. Mivel tegnap este meggyógyult a telefonomon a net, így válogathattunk a waze útvonal tervei között. Mondjuk olyan helyeken mentünk, ahol elég ritkásan volt lefedettség.
Az autóúton random és láthatatlan helyeken van fekvőrendőr, de egy-egy faluba beérve mindenképp. Falunév tábla nincs, de bukkanó van. Nagyon kis falvakon jöttünk keresztül, némelyikben az a kérdés is felmerült bennünk, hogy élnek-e egyáltalán. De az összes faluban volt épített kosárlabda pálya. Lássuk be a mexikói lakosság nem a magasságukról híres.
Las Coloradas a Yucatán-félsziget északi partján található egy olyan földdarabon, amely elválasztja a Mexikói-öblöt a Río Lagartos lagúnától. A tengeri só kinyerésére szolgáló hatalmas sópárologtató tavak találhatók ezen a földterületen, némelyiküknek a mikroorganizmusok miatt különös színe van, mint például a rózsaszín Laguna Rosának. Ez a Las Coloradas nevű zsákfalu szélén található. Tulajdonképp elég nagy lehúzás, mert valamennyire rálátni, de csak a 7 ezer forintos jegy megvételével mehetsz a sólepárló partjára egy 30 perces sétára. Erre mi sajnáltuk a pénzt meg az időt, így a parkolóból készült két kép. Inkább bementünk ebbe a kis faluba, Las Coloradasba, és autózva mind a három utcáját bejártuk.m
Visszafelé megálltunk Río Lagartos faluban, ahol már a falu elejét jelző fekvőrendőrnél megállítottak minket, ugyanis a biorezervátum csak helyiek segítségével látogatható. Egy rövidebb, egy órás motorcsónakos útra neveztünk be, ahol a rezervátumban a mangrove mentén a pelikánok és flamingók mellett krokodilt is láttunk, bár bevallom, hogy a flamingók olyan távolságban voltak, hogy egy-egy rózsaszín pacaként jelentek meg a szemeink előtt.
A faluban itt is tartott a farsangi mulattság, csoportok beöltözve lelkesen táncoltak az utcán.
Innen északról visszafelé mentünk a sziget belseje felé tartva Valladolid városába, hogy a szállásunkat elfoglaljuk. A másfél órás utunk végén a belvárosban ismét karneváli hangulat várt minket lezárt Fő térrel, ami csak annyiból nehezítette a dolgunk, hogy a Fő tér melletti utcát kellett volna elérjük. Egy negyed órás kerülővel, jobban mondva autós városnézéssel elértük a hotelt. Nagyon cuki a város, engem a perui Cuzcora emlékeztetett, Bandi szerint nem. Bejelentkeztünk és hamar elindultunk a városba, hogy még elcsípjük a lemenő nap fényeit. Nem sikerült, de ráadásul elég éhesek is voltunk mert ebéd helyett Magyarországról hozott ropit és müzli szeletet ebédeltünk. Kisebb tekergés után beültünk egy mexikói étterembe, bár szerintem nem a város legjobb étterme volt.
Este valamennyire átrendeztük és bepakoltuk a bőröndjeinket, hogy reggel gyorsabb legyen az indulás. Én ismét korán ébredtem (percre pontosan 5-kor), de ennek köszönhetően a blog is megíródott.
8 után picivel leugrottunk a már szinte törzshelyünknek mondható Mala Madre reggeliző helyre. Újabb finomságokat rendeltünk az étlapról, majd vártunk 50 percet. De végülis megérte.
Cancúnról továbbra is az a véleményünk, hogy kihagyható, pláne ha valaki olyan mint mi, hogy nem egy nagy szálloda medencés partján szeretné eltölteni a vakációra szánt időt, hanem inkább felfedező üzemmódba van kapcsolva. A hotel zóna egyszer érdekes, de maga a város se építészetileg, se kulturálisan nem túl izgalmas (és akkor kedvesen fogalmaztam). Bandi a cancúni építészetről emígy nyilatkozott néhány órás benyomás után: “szedett-vedettnek nevezném, mert azért az eklektikus kicsit erős lenne, hiszen abban van stílus”. Természetesen ebben még a szegénység is láthatóan megjelenik.
Az emberek viszont nagyon kedvesek, bár erről szerzett tapasztalataink elsősorban az éttermekben születtek, valamint a házban, ahol laktunk az elmúlt másfél napban. Szóval ez még nem egy teljesen feldolgozott vélemény.
Fél 10 után kicsivel indultunk el Holbox (ha helyesen akarod ejteni, akkor “Olbosz”) szigete felé. Ez a sziget Chiquila falucska végéből induló komppal érhető el. Chiquila pedig 2 óra autóval Cancúnból. Az autóút sima volt.
Tegnap reggel vettünk online egy eSim kártyát az Airalo applikáción keresztül, hogy legyen netünk. Egy aranyos fiatal, amerikai pár ajánlotta, amikor látták, hogy a nettel szerencsétlenkedtünk egy boltnál. Tök könnyű letölteni, regisztrálni majd kiválasztani, hogy hány napra és mennyi netet szeretnél. Klasszul működött is, meg is osztható így mindketten tudtuk használni. Egészen addig míg le nem merült a telefonom. Töltés után visszakapcsolva a telót nem tudtunk bele életet lehelni. Írtunk az applikáció felületén a cégnek, de nem oldódott még meg a rejtély. Azt olvasta Bandi az értékelések között, hogy többeknél jelentkezett hasonló probléma, ami néhány nap múlva magától helyreállt… Hát most offline várjuk a csodát. Emiatt aztán egy offline térképpel indultunk neki Chiquilának. De minden szuperül ki van táblázva, nem volt bonyolult.
Az autópálya szakasz után egy olyan főúton mentünk, ami három kisebb falun megy át. Az első falu: Kantunilkín volt. Itt éreztünk először, hogy na, megérkeztünk Mexikóba! A hely hangulata, a házak fazonja, a kerítésre festett képek, a rottyant biciklit toló asszony és a falu közepén egymás mellett álló élénk színűre festett művelődési ház meg a templom. De a mexikó érzést az út szélén ránk váró rendőr is segítette: szerinte nem mentünk elég lassan, szóval 500 peso (10 e Ft) lesz. Amikor kikerekedett szemekkel visszakérdeztem, akkor ő csak annyit kérdezett: Cancúnból jössz és Holboxba mész? Bérelt autóval? Akkor bizony 500. Bandi mikor odaadta neki a pénzt, akkor úgy gyűrte be a tenyerébe, mintha nem is kapott volna semmit.
Ahogy közeledtünk a komphoz úgy volt az út minősége egyre gyengébb és az úton lévő kátyúk egyre mélyebbek. Chiquila olyan formában él a turizmusból, hogy nagyjából mindenkinek a kertje egy parkoló, amit kiad a Holboxba menő turistáknak ugyanis a komp csak személyszállító.
A Cancuntól északnyugatra található Holbox-sziget mindössze 42 km hosszú és másfél km széles. Ebből a 42 km-ből nagyságrendileg 6 kilométer hosszan lakott. Holboxot Mexikó szárazföldi partjaitól egy sekély lagúna választja el, amely flamingók, pelikánok és más egzotikus madarak és lények ezreinek ad menedéket.
Kora reggel és késő este között minden nap óránként megy a ferry. Ideális időben érkeztünk, mert a parkolás és a jegy vásárlás után éppen csak perceket kellett várnunk, hogy irányt vegyünk a szigetünk felé. Néhány évvel ezelőtt Holbox lakossága a halászatból élt, de az utóbbi években egyre inkább megjelentek a turisták így ma már szerintem ez a fő bevételi forrásuk. Bár Holbox hivatalos honlapján még arról írnak, hogy milyen érintetlen és turista szűz a hely. Hát, sajnos nem. De ebben az is szerepet játszott most, hogy szombat volt és az idei farsangi karnevál is mára esett.
A kikötőben taxik várták az utasokat: nagy kerekű, bármin átmenő Jeep jellegű taxik. Az utcák a végtelenül finom, fehér tengerparti homokkal vannak “leaszfaltozva”. Igen ám, de minden utca állt a vízben. Nem igazán értettük.
A szállásunk a lakott terület egyik végére esik. Délután 3-tól lehetett volna bejelentkezni, mi meg már negyed kettőkor itt voltunk. Gondoltuk megkérdezzük, legfeljebb csak lerakjuk a csomagjainkat. De már volt kész szoba, így azt el is foglaltuk.
Kicsit megpihentünk a medence partján és élveztük a napsütést. Majd 3 óra előtt nekivágtunk felfedezni a szigetet. A tengerparton elsétáltunk teljesen a másik végéig, ahol nem visszafordulni akartunk, hanem az egyik utcán a városon keresztül menni. Olyan szinten volt minden utca elöntve vízzel, hogy csak a parton tudtunk menni egész a belvárosi részig. Ott egy kicsit csavarogtunk, majd belecsöppentünk az idei farsangi karnevál hangulatába.
Nagyon hangulatos a sziget, a naplemente, a tengerparti bárok, a kisboltok és minden. A hotelek újak, ebből is látszik, hogy épül ki az egész sziget átadva magát a turizmusnak.
Este még a neten keresgéltem, hogy milyen fesztivál volt, amit láttunk, amikor megtaláltam, hogy 4 nappal ezelőtt egy olyan hideg front haladt át a térségen, ami súlyos áradásokat és nagy pusztítást okozott a Yucatán-félszigeten, főleg Holboxban. Bár Mexikó egyik legjobb klímájú helye, február 6-án, kedden a település jelentős része áram nélkül maradt, több fa kidőlt és a hőmérséklet is meglepően alacsony volt. Nemcsak a strandokat öntötte el a víz, hanem a utcák is komoly károkat szenvedtek. A boltok, éttermek és házak bejáratai teljesen víz alá kerültek az elmúlt néhány órában. – írta az egyik helyi lap.
A délutáni séta alatt többször éreztük ziláltnak a szigetet: egy-egy kidőlt, de ott hagyott fa, a parton a sok hínár szintén még ott felejtve, szél által megrángatott napvitorla és az utcák elöntve vízzel. Nem tudtuk mire vélni, hogy ilyen “rumli” van, de ez a hír mindent megmagyarázott.
BandiBorso utazik 