Mexikó, Yucatán-félsziget – 2. nap

2024. február 9. péntek

Cancún a Yucatán-félsziget észak-keleti csücskében az Atlanti-óceán partján fekszik. A Riviéra Maya névre hallgató turistaövezet központja. Nagyságrendileg 800 ezer lakosa van, akik jelentős része az ország egyéb területeiről költöztek ide az elmúlt húsz évben. Az 1990-es években a város lakossága még csak épp, hogy meghaladta a 150 ezret.

Cancún az 1950-es évekig ismeretlen, a civilizációtól érintetlen karib-tengeri oázis volt alig néhány halászfaluval és a maják ősi romjaival. A mexikói kormány 1969-ben támogatta a nemzetközi turisztikai nagybefektetők megtelepedését és nekilátott a várost szisztematikusan Acapulco ellensúlyaként kiépíteni, hogy a turizmusipar az ország délkeleti részén is beinduljon.

A floridai Miami Beach-hez hasonlóan kiépített városban épült egy gát, ami egy keskeny földnyelvként köti össze Cancúnt a szárazfölddel. A szárazföldön szigorúan geometrikus rendszerben épült ki az utcahálózat, ahol a turizmusban dolgozók laknak, míg a mesterséges földnyelven újabb és újabb szállodák épültek. Más mexikói városoktól éltérően ezért Cancúnban sem központi piactér, sem régi katedrális, esetleg templom, vagy egyéb történelmi építmény nincs.

A turisták java amerikai vagy kanadai, de azért az utóbbi években az európaiak is egyre inkább látogatják. Ennek egyik fő oka például, hogy a Covid alatt Mexikó volt az egyik legkevésbé korlátozott ország ki és beutazás tekintetében.

Legideálisabbnak az tűnt, hogy Cancúnt kb ki is hagyjuk, de mivel este érkeztünk, meg nem tudtuk, hogyan megy majd az átállás, mennyire leszünk kipurcanva, így adtunk magunknak egy napot akklimatizálódni. Éjjel többször felébredtünk, de könnyen vissza is aludtunk. Aztán én fél 6-kor már kukorékoltam (igyekeztem halkan).

Itt lakunk. Bandi is ott figyel. 🙂

Szeretjük nézegetni a térképet, azon felfedezni az éttermeket, kávézókat, reggelizőket, kiolvasni az értékeléseket, végig lapozni a mások által feltöltött kaja képeket. Így találtuk meg a Rossz Anya (Mala Madre) nevű reggelizős helyet 1 percre a házunktól. Reggel 9-kor már ott gyakoroltam a spanyol nyelvet. Míg vártuk a reggelinket eleredt az eső, de nem tartott sokáig, pár perc múlva már csak be volt borulva és mire elindultunk sütött a nap.

Utána elsétáltunk a negyed órányira lévő bicikli és motor kölcsönzőhöz, ami csak a Google térképen szerepelt, ellenben az úticélunktól ahova bringával akartunk menni csak távolodtunk. Végül arra jutottunk, hogy taxiba vágjuk magunkat és majd a hotel zónás részen bérlünk biciklit, ahonnan holnap úgyis felvennénk a kocsinkat. Közben két dolog derült ki: bicikli ott sincs, ellenben a kocsit nem is holnaptól foglaltam be, hanem ma délután 3-tól. Bandi úgy emlékezett, hogy egy másik részen fogjuk a kocsit felvenni, én meg úgy, hogy itt. Így megnéztük a visszaigazoló e-mailt és akkor vettem észre, hogy ma délutántól van kocsink. Aztán eszembe is jutott, hogy anno beszélgettük otthon, hogy ugyanannyiba kerül du 3 órától, mint másnap 9 órától, ezért foglaljuk előbbre és akkor reggel könnyebb lesz a továbbindulás. Na de se a kinyomtatott voucher, se Bandi jogsija nem volt nálunk. Fájt volna emiatt visszamenni a szállásra. Végülis mindkettőt elő tudtuk varázsolni a telefonból és reménykedtünk, hogy ezt így el is fogadják. Sima ügy volt, és még az sem zökkentette ki őket, hogy háromnegyed órával előbb érkeztünk.

Ugyanis mikor taxival kimentünk a hotel zónába, akkor az elején egy bevásárló központnál tett ki minket a taxis. Onnan elkezdtünk sétálni az autóút mentén, aztán lementünk a partra. Gyönyörű fehér homok, csodaszép különböző kék színekben fodrozodó tenger és meglehetősen nagy szél. De meleg szél, ami imitt-amott napsütéssel párosult. Aztán az óceán felől egyre sötétebb felhők érkeztek, és már fütyültek is a parton lévő strand mesterek, hogy mindenki hamar jöjjön ki a vízből. Nekünk időnk se volt bemenni megmártózni, így mi magunktól elindultunk vissza, ahogy elkezdett csepegni. Közben random megismerkedtünk egy magyar nővel, aki kint él másfél éve családostul.

Az eső elől leültünk a kórház fedett bejáratánál és ott rendeztük a gondolatainkat, illetve itt jöttünk rá a kocsi bérléssel kapcsolatos csavarra is, ami több korábban felmerült kérdést látszott megoldani: miszerint hogyan tovább és reggel miként jövünk ide újra… stb.

Az eső hamar elállt, mi pedig egy út menti büfében megebédelve húztuk még az időt, hogy aztán a kocsit felvegyük.

A kocsink

Már kocsival mentünk el a szálloda övezet túl végébe, ahol két dologra is kíváncsiak voltunk:

Van egy El Rey (A Király) néven ismert rom terület. Nevét az antropomorf szoborról kapta, melyet nemes személyiségként értelmeztek.

Ez a terület a karibi tengerparti kereskedelmi útvonal egyik fő kikötője volt anno. Két plázája és számos építménye van, amelyek némelyikén még mindig isteneket ábrázoló falfestmények maradványai láthatók. A területen belül a romokon kívül rengeteg iguana található, akik békésen elnapozgatnak míg a turisták csodálják a romokat és őket.

A másik dolog, amire kíváncsiak voltunk az egy strandolásra alkalmas partszakasz, melynek szépségét sokan dicsérték: ez a Playa Delfines. Péntek délután miatt-e, vagy különben is sokan szoktak lenni, azt nem tudtuk megfejteni. Persze lehet ez nem is sok, csak én vagyok elszokva az emberektől… Sétáltunk egyet meg kicsit megpihentünk, nézegettük az embereket, majd visszamentünk a szállásunkra már “saját” kocsival.

Az este egy átalakító körül forgott, mert rájöttünk, hogy a fényképezőgép aksiját nem tudjuk tölteni. Így több üzletet végigbogarászva végül egy nagy plázában egy eldugott kis elektronikai boltban kaptunk.

Ezek után már csak a sarkon lévő uruguay-i étteremig sétáltunk el, ami szuper finom volt.

Mexikó, Yucatán-félsziget – 1. nap

2024. február 8. csütörtök

Az első “mexikói élményem” 2012-ből való: Helga barátnőm és férje, Ákos jártak Mexikóban, ugyan nem a Yucatán-félszigeten, de az élménybeszámolójuk is és a fotóik is élénken élnek az emlékeimben. Akkor annyira lelkesek voltunk, hogy éveken keresztül nálunk volt a mexikói útikönyvük és egy nagy autós térkép. Aztán valahogy mindig másfelé vettük az irányt, és most sem erre volt az eredeti terv, hanem Ázsiába, de azt egyéb okok miatt napoltuk. És akkor Bandi azt mondta, hogy ha már több mint négy éve tanulod a spanyolt, akkor gyakorold is. Így esett a választás Mexikóra, azon belül pedig a Yucatán-félszigetre.

Bécsből megy közvetlen járat Cancúnba, ami kecsegtető volt, mondván Bécsbe kimegyünk kocsival és akkor majd onnan közvetlenül repülünk. De a bécsi parkolás majd olyan költséges, mint a bécsi repjegy, ráadásul visszafelére frankfurti átszállással találtuk meg a legideálisabb jegyet. Ezért aztán a reggel 7 előtt induló Budapest – Bécs járattal kezdtük meg a nyaralást. Azzal számoltunk, hogy a sok reggeli gép miatt tömeg lesz a reptéren, emiatt hajnali 4 órakor elindultunk otthonról. Annyira sima volt minden, hogy 5 órakor már a reptéren kortyolgattuk a második kávénkat.

A Budapestről induló gép percre pontosan indult a kemény 50 perces útjára, ami végül 35 percet se vett igénybe. Ilyen kis géppel utoljára valami szűken lakott szigetre mentünk. Az ülésre bekészítve várt minket egy kis, 2 dl-es víz, aminek elsőre megörültünk, majd rájöttünk, hogy ez a reggeli. Persze nem vártunk nagy reggelit, de a 3 órás kelés miatt kezdtünk éhezni. Mondjuk a felszállást követő 15. percben már meg is kezdtük a landolást, emiatt érthető volt, hogy nem volt nagy büfé asztal. Épp csak, hogy felmentünk a felhők fölé, aztán a Fertő-tó felett már egész alacsonyan szálltunk.

Bécsben volt három óránk, de aránylag gyorsan eltelt.

Ma már minden légitársaság mindenért is felszámol extra díjat, így amikor megvettük a repjegyet, akkor még az ülés választásért is el akartak kérni egy “kis” extrát. Smucig voltam, nem fizettünk, így random osztott be minket azon az 5 soron belül ahova szólt a jegyünk. Nyilván nem egymás mellé…

Bécs – Cancún 12,5 óra menetidő. Reménykedtünk, hogy a mellettünk ülők közül valaki hasonlóképp nem fizetett az ülésért extrát, emiatt nem fog neki fájni ha megkérjük, hogy cseréljen az egyikünkkel. Sikerrel jártunk.

Amikor elkezdtük tervezni ezt az utat, akkor még szó volt arról, hogy Mexikóvárosba is elmegyünk, jobban mondva, hogy ott kezdjük az utat. De végül látva, hogy a Yucatán-félsziget mennyi mindent tartogat nekünk, úgy döntöttünk inkább azt fedezzük fel alaposabban.

A 12,5 órás menetidőből bő fél órával előbb landoltunk. De ahogy beértünk a reptérre – valószínűleg nem volt hely a korán érkező gépünknek – ki kellett várjuk azt a bő fél órát a repcsiben, majd csak utána tudott beállni a helyére, hogy kiszállhassunk. Ez a 12,5 óra most igazán hosszúnak tűnt. Helyi idő szerint délután 5 volt, otthoni idő szerint pedig este 11 mire mexikói földet ért a lábunk. Bár akkor még beálltunk egy végtelenül hosszú sorba útlevél ellenőrzésre. Az amerikai, kanadai és azon mexikói lakosok akik rendelkeznek e-útlevéllel, mehettek külön sorba, mindenki más vegyesen egy nagy káoszban. Valószínűleg vagy 3-4 gép érkezett közel egyszerre és ez kisebb felforduláshoz vezetett. Ráadásul senki nem terelte az embereket, hogy rendeződjenek sorba, így mint a csürhe próbálta mindenki megtalálni a maga útját, sorát. Úgy tűnt 4 ember is dolgozik a mi sorunk túlvégén, az útlevél ellenőrzésen, de aztán kiderült, hogy a 4 zölden világító fülkéből csak kettőben ül ember, de abból is az egyik az nem is a mi sorunkat intézte, hanem az e-útleveleseket. Szóval annyira nem haladtunk gyorsan, kicsit több mint egy óra volt. A csomagok viszont egész hamar meg lettek. Gondoltuk sima ügy, kint vagyunk. De nem. Hamar a National Geographic műsorán futó drog csempészek műsorában találtuk magunkat kisebb túlzással: a beutazók bőröndjeit átkutatják gyanús behozott árucikkre utazva. Minket is átkutattak, de csak Bandi cigién akadt meg a szemük, amit végül engedtek (persze mert a felét magamra vállaltam…).

Klassz meleg fogadott minket, 27 fok.

7 órakor sötétedik, ezt a reptérről befelé vezető úton, a taxiban éltük meg.

Egy Airbnb apartmant béreltünk a belvárosi részen, amit a helyiek laknak. Itt nagyon sok a turista, mert minden repülőgép ide érkezik be, és sokan innen nem is mennek tovább, max a szálloda által szervezett utakra. A turistáknak van egy szállodasor, amolyan hotel zóna a tengerparti szakaszon, de mi arra nem igazán vágytunk, emiatt esett a választás az Airbnb apartmanra. Fél 8 volt mire odaértünk. Self check-in volt, így nem várt ránk a házigazda, csak megírta a címet meg a bejutási instrukciókat.

Háztól házig 21,5 órát utaztunk, de nem akartunk korán lefeküdni, így elmentünk még csavarogni meg vacsizni. Végül este 10-ig kihúztuk.

Isztambul – extra

2023. október 30. Nem ötödik nap, mert tulajdonképp már reggel 8:30-kor elindultunk a reptérre a délben induló repülőhöz. Ez inkább amolyan összegzés.

Még tegnap este online foglaltunk egy reptéri taxit, ugyanis több féle taxi van Isztambulban: a városi taxi (világos sárga), ők eddigi tapasztalatunk alapján szeretnek zsebre dolgozni, hiába van óra a kocsiban (a visszapillantó tükrön van a kijelző, kicsit több mint 19 líra az alapdíj). Volt olyan aki előre próbált velünk megállapodni egy magasabb árban, mint amit majd az óra mutatni fog, gondolván, ha idáig eljött a hülyéje ezt már ki tudja fizetni. A másik típus, aki közben minden feltűnés nélkül leállítja az órát, majd a végén bemond egy random árat. Aztán van a narancssárga taxi, ami a reptérről hoz be, illetve oda visz ki: velük nem volt gondunk, óra bekapcsol, korrekt ár, kártyával fizethetsz. A harmadik féle taxi a fekete taxi, elegánsabb, luxibb, drágább. És van az online rendelhető taxi, ők a hosszabb utakra – pl: reptéri út – vannak berendezkedve és előre (szintén online) kell fizetni.

A tömegközlekedés (ha nincs tömegnyomor), akkor kellemes, gyors, és a jegy beszerzése nem macerás és nem is drága. Van egy plasztik feltöltő kártya (mi kaptuk ajándékba Bandi kolléganőjétől), amit úgy különben minden megállóban ugyanúgy be lehet szerezni, mint ahogy fel is lehet tölteni akár készpénzzel, akár bankkártyáról. Annyi van, hogy amit ráteszel és nem használsz fel, az rajta marad. Egy kártyát több személy is tud használni, nem névre szól, csak többször kell lehúzni.

Az összes útikönyvben vagy online oldalakon ajánlott látnivalók három nap alatt megnézhetőek, bejárhatóak, pláne ha jó helyen van a szállásod. Nekünk a Fatih negyed nagyon bevált, azon belül is mi csak ajánlani tudjuk a Meydan Suites kis szállót: jó helyen volt, nagyon tiszta, nagyon korrekt a tulaj srác. Annyi, hogy nincs reggeli, de a környéken beülős is van bőven és pékárut is lehet kapni. Kisbolt a közvetlen szomszédságban, de rendesebb bolt is van 300 méteren belül. A szálló egy park közvetlen környezetében van, de a közeli utcák is mind szimpatikusak, nem éreztük egyszer sem azt, hogy ne lennénk biztonságban.

Talán az is hozzájárul a három nap jó kihasználásához, ha néhány belépőjegyet előre online megvesz az ember, akkor kevésbé kell sorban állni. Vagy ha a korai nyitást és késői zárást kihasználjuk egy-egy helyen.

Arabosan koszosak, de ezen túl lehet lépni. Az emberek kifejezetten kedvesek, az árusok illedelmesek, kínálnak, de nem tukmálnak. Lehet alkudni, bár már az sem olyan, mint régen…

Ha több időre jön az ember, van mit csinálni, van mit látni, hiszen egy ilyen hatalmas városban látnivalóban is és programban is van bőven lehetőség. Azzal kell számolni, hogy azért a távolságok nagyok.

A reptér is hatalmas, időben ki kell menni, mert csak egyik pontról a másikra átgyalogolni 20-30 perc. És akkor még nem nézelődtünk a több száz bolt egyikében sem. Már a bejáratnál biztonsági szalagon kell túl jussunk (dupla security van), majd útlevél ellenőrzés és míg Magyarországról Isztambul irányába online beszállókártyát elintéztem előre, addig a vissza útra mindenképp sorban kell állni a csomagfeladós sorban, akkor is ha csak kézipoggyászod van. Majd egy újabb biztonsági ellenőrzés, ahol mi most elég bénán jártunk: figyeltem, hogy folyadék csak külön legyen. Egy kis kézipoggyász bőröndünk volt, abba tettem minden nehéz, újonnan beszerzett csetreszt körbetekerve és gyönyörűen kiékelve az élére hajtogatott szennyessel. Figyeltem, hogy ide semmi folyadék ne kerüljön, nehogy ki kelljen nyitni. A két kézitáskából az egyikben kéznél voltak a folyadékok, összekészítve, hogy hamar ki tudjam rakni. Na a lényeg, hogy a kisbőröndöt csak kiszedte mondván ebben folyadék van! Mondtam neki, hogy nincs. Nem baj, ő látja, nyissuk ki a bőröndöt. Miután mindkét oldalon mindent szétszedett, koszos zokni és alsógatyák mellől egy pólóba betekert és becsomagolt olaj tárolására alkalmas üres kerámia übriket kibontatott. Majd rájött, hogy üres. Visszapakolhatunk. De hát az én szép rendezett szennyeseim szanaszét voltak a bőröndben…

Egy nappal később jöttünk rá, hogy Isztambulban nem állították át az órát téli verzióra, így már két óra időeltolódás van az otthoniak és köztünk. Nem derült ki számunkra, hogy máskor állítják át, vagy át se állítják. Ezzel a két órás eltolódással úgy néz ki a menetrendszerinti indulás és érkezés, hogy pontban délben indul a gép Isztambulból és pontban délben érkezik Budapestre. Nem indultunk pontosan: fél egy volt mire a totálisan teli gép fel tudott szállni, de csak másfél órás volt a hazaút, így tényleg landoltunk délben.

Az elmúlt négy nap nagyon tartalmas volt, Isztambul izgalmas, látványos város, joggal nevezik a Kelet Kapujának. Mi végül 70.73 km gyalogoltunk és 75 emelet tettünk meg ezalatt a négy nap alatt. Talán az az egy lett volna ideálisabb, ha nem az ünnepi hétvégére érkezünk, de így utólag már az is túlélhetőnek tűnik.

Röviden: Mindenkinek ajánljuk Isztambult!

Török föld
Magyar föld

Isztambul – 4. nap

2023. október 29.

Törökország ma ünnepli a köztársaság kikiáltásának 100-dik évfordulóját. Minden lezárva az óvárosban, mindenhol rendőr, hatalmas hadihajók a Boszporuszon, teljes ünnepi készültség. Csak a villamosok és a hajók járnak. Ha tudtam volna előre (vagy netán utána olvastam volna), hogy ezen a hétvégén ilyen fontos ünnep van ráadásul kerek évfordulóval, akkor nem mostanra vettem volna a repjegyet az biztos.

Reggel azzal kezdtünk, hogy a Kék mecsethez elmentünk 8:30-ra, ugyanis akkor nyit a látogatóknak. Gyönyörű, de nem annyira bejárható, mint a Hagia Sophia. Egy nagy rész le van zárva a látogatók elől. Be lehet oda látni, csak bemenni nem lehet.

Miután megnéztük a mecsetet elindultunk a part irányában és közben megreggeliztünk.

Üsküdarba akartunk hajóval átmenni, ez az ázsiai oldalon van. Nem volt nagy cél, kitűzött látnivaló, inkább csak az, hogy Ázsiába átlépjünk. A hajójegy 18 líra (230 Forint), 20 percenként jár a hajó 15 perc alatt ott is van. Ahogy mentünk egyik partról a másikra én béna töröltem véletlenül a kék mecset képeit a fényképezőgépről… Most már senki se fogja elhinni, hogy tényleg jártunk bent is. Ráadásul Bandi mindig csinál mobillal képet, de most valamiért nem készített. Végül inkább átálltam telefonra fényképezés terén, mondván hátha meg tudjuk még menteni a képek legalább egy részét.

Üsküdar kikötője mellett nagy készültség volt már az ünnepre, felvonuló diákok, zászló osztogató kioszk, tömeg, madárszar… (letojta a kezemet egy madár). Mivel a kikötő közelében lévő mecsetbe nem lehetett bemenni, így egy szűk órát töltöttünk össz-vissz Ázsiában.

Visszafelé az európai oldalra mentünk, de az Aranyszarv-öböl másik felére, ami a modernebb rész. Az új úticélunk a Beşiktaş negyed volt, ami még a Boszporusz híd előtt van, de a tegnap megnézett Dolmabahçe palota után. Na itt is mehettek az autók, mint az ázsiai oldalon, nem volt korlátozás. Ettől egy totális káosz volt ebben a városrészben. Konkrétan autókkal vonultak fel az emberek, a család beült a kocsiba, a gyerekek csüngtek kint a kocsi ablakban zászlókkal a kezükben, apa pedig üvöltette a török mozgalmi dalokat (legalábbis így külső füllel nagyon olyannak hangzik). Ha nem a zenét üvöltette, akkor folyamatosan dudált. A motoron hárman is mentek akár, a rolleren ketten, görkorcsolyával a kocsik között. A járdán egyre erősödött a forgalom, a villamosra meg egyre kevésbé lehetett felszállni. Elgyalogoltunk a Yildiz Parkba, ami a nyugalom szigete volt ebben az utcai őrületben. A park tele volt hasonlóképp nyugisabb helyiekkel akik a piknik asztalokat megterítve ebédeltek.

Úgy tudtuk, hogy 2 órakor lesz a Boszporuszon egy hajós felvonulás. Azt találtuk ki, hogy arra a partszakaszra visszamegyünk, ahol tegnap is jártunk: a Galata Portra. Én már itt is kezdtem besokallni a hangzavartól és a tömegtől. A parton megebédeltünk és élveztük, hogy ülünk az árnyékban ismét egy nyugodtabb ponton. Hajó felvonulás nem volt, lehet mi értettünk félre valamit.

Délután háromkor elindultunk a szállásra, hogy megnézzük a fényképezőgép memória kártyáját, meg egy kicsit lepihenjünk az esti fesztivál előtt. Fel akartunk szállni a villamosra, de esélytelen volt, vártunk még egy villamost, felpréseltük magunkat, de a második megállónál leszálltunk mert a tömegben teljesen rosszul lettem. Úgy voltam vele, hogy a világ végéről is haza gyalogolok csak ne kelljen még egyszer felszállni. Igen, de az utcán kb ugyanaz a tömeg volt, mint a villamoson. Ráadásul a boltok nyitva voltak és a nagy bazárnak a külső utcáin kellett volna hazajussunk, ahol rengeteg tötyörgő ember, gyerekek, öregek, boltosok, mindenki. Egyre jobban feszített a dolog, amikor egyszer csak az utca közepén egy lezárt kapuba ütköztünk. Végül egy baromi nagy kerülővel cirka 2 óra alatt a szálláson teremtünk. Én ezen a ponton csak magzatpózban csokit zabálva szerettem volna egy kicsit megnyugodni. Na az is két órába telt. DE! Közben Bandi visszaszerezte nekem a Kék Mecset néhány fotóját! És megfejtette, hogy mi lehetett a gondom a memória kártyával.

Este fél 8 körül elsétáltunk egy olyan helyre, ahonnan láthatjuk a tűzijátékot de bármikor könnyen hazagyalogolhatunk. Nem volt őrült tömeg. Már-már gyanús is volt. A Sarayburnuport nevű részen kötöttünk ki, ami a Topkapi palota tőlünk távolabbi végén van. Este 11-ig vártuk a tűzijátékot, de pont úgy nem jött, mint a Boszporuszon a hajós felvonulás. Kicsit csalódottan hazamentünk és összepakoltunk a holnapi hazaútra.

Isztambul – 3. nap

2023. október 28.

Késői keléssel indítottuk a napunk. És még a blog se volt kész…

Fél 11 volt mire elindultunk, és gondoltuk megnézzük a Kék mecsetet belülről. Már a tér közelében olyan tömeg volt, hogy kanyarodtunk is tovább egy kávéra és elnapoltuk a mecsetet.

Tegnap a villamosról is és a hajóról is megnéztük az Aranyszarv-öböl túloldalán lévő, a Boszporusz partján fekvő Beyoglu kerületet. Ma elindultunk gyalog a villamos mentén gondolván, ha nagyon megunjuk a gyaloglást majd villamosozunk. Csak mellékesen írom, hogy az Elsüllyedt Palotánál 3 utcányi hosszan állt a sor. Ismét megállapítottuk, hogy mennyire jól jártunk tegnap előtt.

Az úti cél a Dolmabahçe palota volt, de ahogy sétáltunk először a Galgata Portra tértünk be. Ez egy olyan kikötő, ami sok drága ruházati üzlettel van tele, és egy kis kikötő résszel, éttermekkel, sétálós szakasszal. Puccos, jól néz ki, de azért vásárolni nem itt érdemes. Ráadásul Bandi ránézett az éttermek értékeléseire és azok eléggé 3 pont közeliek voltak. Közben felnéztünk az út túloldalán az egyik ház tetejére és kiszúrtunk egy vagány tetőteraszt, aminek 4.7 volt az értékelése. Így kötöttünk ki a Zebra nevű helyen. Ez elsősorban este lehet tele, mert így délután 2-3 között tök üres volt. A kaja is és a kiszolgálás is 5-ös volt. Ja és a kilátás is!

Innen elsétáltunk már a palotához, ami 1856-ban készült el eklektikus stílusban (van benne barokk, rokokó és török jegyek). A majdnem 15 ezer négyzetméteren elterülő ékes palota az Oszmán Birodalom hanyatlása alatt épült, de ettől függetlenül fényűző lett. Ami érdekesség, hogy 1938-ban ebben a palotában berendezett szobájában halt meg a Török Köztársaság alapítója Mustafa Kemal Atatürk. Most az ő képével van telis tele a város, így hogy holnap ünneplik a 100-dik évfordulóját a Köztársaság kikiáltásának. Persze a fesztivál hangulat már elindult, ma már nem csak a zászlók jelezték a holnapi nap fontosságát. Például a Boszporusz szoroson ma a palota előtt megállt egy hajó amin rengeteg zászló, meg egy fúvós zenekar, akik pont előttünk kezdtek el zenélni. A hajón is sok volt a zászló, meg azok kezében is, akik a hajón voltak.

Majd három órát töltöttünk a palotában és annak kertjében. Visszafelé villamosra szálltunk, és elmentünk a Kék Mecsethez… de már nem volt nyitva a turisták részére. Holnap oda kell mennünk időben, nem hagyhatjuk ki. Haza sétáltunk a szállásra, de fél óra múlva indultunk is tovább. Pár utcányira lakunk a Márvány-tengertől, így oda lesétáltunk a partra. Este 9-kor meglepően sok pecás volt, sorban ültek egymás mellet várva a nagy fogást (vagy a sok kicsit?). Van, aki családostul, van aki haverokkal, van aki meg magányosan. Mögöttük a füves részen meg grillezett néhány család kihozva a saját kis készletüket. És hát rengeteg macska. Eleve a város tele van macskákkal meg kutyákkal. Macska van több. Nem mondom, hogy kóbor macskák, vagy kóbor kutyák lennének (de persze azok), csak mindig mindenki eteti őket, szeretgetik, nem küldik el. A környékünkön már tudjuk, hogy melyik kutya hol szokott pihenni, melyik ház vagy étterem portáján. Az étteremből a maradékot mindig megkapják. Bent a belvárosban is, forgalmas helyen, de kevésbé forgalmas részen is etetik őket. Mindenhol van kint itató tál nekik friss vízzel: étterem előtt, házak előtt, parkokban, utcán. Több szállodánál láttuk azt, hogy a szálloda ajtaja mellett van kis cica ház kirakva. Szóval elég furcsa kapcsolatuk van az állatokkal de láthatóan szeretik, tisztelik őket.

Hazafelé a Kis Hagia Sophia-t is útba ejtettük, amit kívülről tudtunk megnézni. Aztán még egy sörre beültünk a szomszédunkban lévő étterembe, ahol egy Pide is elfogyott (török pizza),

Isztambul – 2. nap

2023. október 27.

9-kor elindultunk de mivel nincs reggeli a szálláshoz ezért csak a szomszédban lévő étteremig mentünk, ahol már tegnap este kinéztük, hogy van reggelijük. Szép nyugiban megreggeliztünk, majd elmentünk a nagy bazárba, ami szintén nincs messze a szállásunktól: 12 perc séta. A Bazár első két épülete egy 15. századi kupolás raktárépület volt (az elsőt még 1464-ben építtették). A következő századok során a környező utcák fejlődtek, majd azokat is befedték. Később újabb szárnyakat építettek hozzá, így kialakítva a mai bevásárló központot. A 19. század végén több tűzvész és egy földrengés is sújtotta az épületet. 1894-ben egy nagyszabású restaurációval állították helyre. Bár az eredeti terveknek megfelelően próbálták újraépíteni, a hajdani jellegzetességét elvesztette.

Ma a közel 60 utcácska mintegy 3000 boltja szolgálja ki a napi 250-400 ezer látogatót.

Bejárhatatlan, sok, tömény, de egyben izgalmas, különleges, az épület pedig szép. Az árusok nem zavaróan tukmálják a portékáikat, inkább csak hívogatnak az üzletükbe. Mi inkább csak beleszagoltunk a hely hangulatába azzal, hogy másfél órán át csavarogtunk és nézegettük a szárított gyümölcstől az ékszerig, a kendőtől a bőrdzsekiig, a kulcstartótól a nagy kerámia tálig mindent. A nagy bazár mellett ott van a fűszer piac is, ami meg színes-szagos.

Az egész város (sőt gondolom az egész ország) készül a vasárnapi ünnepnapra: október 29-én ünneplik a köztársaság kikiáltásának napját, ráadásul idén kerek évforduló van, pont 100 éve. Mindenhol kint vannak a lobogók, lufik, és hirdetések, hogy a hétvégén 100 éves Törökország.

A Bazár után elindultunk a Galata híd felé, de végül egy hajón kötöttünk ki, amivel elmentünk egy két órás hajó útra az Aranyszarv-öbölből ki a Boszporusz-szoroson, át Boszporusz-híd alatt majd egészen a Fatih Sultan Mehmed hídig és vissza. Szép volt a víz felől is látni a várost.

Amikor visszaértünk a hajóval az Eninönü térre, akkor megkóstoltuk a lokmasi-t, ami egy olajban kisült fánk, leöntve sziruppal. Majd végül tényleg átsétáltunk a Galgata hídon, aminek az alsó szintje halas éttermekkel van telis tele, felső szintjén pedig pecás helyi fazonokkal. Bandi szerint végtelenül ronda a híd, és valóban nem szép.

Az Aranyszarv-öböl túloldalán áll az 1348-ban épített Galgata torony. Eredetileg világítótoronynak épült 528-ban, de az 1200-as évek elején, a negyedik keresztes hadjárat során megsemmisült. Az újjáépített torony teteje 1875-ben beszakadt egy vihar során és emiatt egészen 1965-ig használaton kívül volt a torony. Ma lifttel lehet feljutni a 6-dik emeletig 650 török líráért, ahonnan még 3 emeletnyit kell gyalogolni a csudálatos kilátásért. Nem igazán jókor mentünk, mert borzasztóan hosszú sor állt. Megfordult a fejünkben, hogy kihagyjuk, netán máskor visszajövünk, de aztán inkább kivártuk a sort. Jól tettük, mert tényleg szép fentről a látvány. Sorban állás alatt legalább volt időnk kitalálni, hogy ha a toronyból lenéztünk, akkor merre megyünk majd tovább.

A torony városrészéből, Beyoglu-ból vezet át az óvárosban az Aranyszarv-öböl felett egy másik híd: az Aranyszarv-híd, amire mozgólépcsőn lehet felmenni!

Innen a szállásra mentünk, hogy hosszú gatyát húzzunk és elinduljunk vacsizni. Napközben tök kellemes az idő, estére kicsit lehűl.

A vacsihoz messze mentünk, erős volt a péntek esti forgalom így a legegyszerűbb és leggyorsabb a helyi villamos volt. Nincs kétszáz forint egy jegy (15 líra), és van feltöltős kártya (Istanbul card), amire tudsz pénzt rakni és arról vonja le a jegy árát. A buszra csak első ajtón lehet felszállni és a sofőr bácsinál lévő rendszerhez kell érinteni a kártyát, míg a villamoshoz eleve a megállóba úgy tudsz besétálni, ha lehúztad a kártyád. Szóval elbékávéztunk a Boszporusz-híd lábához és ott nézett ki a Bandi egy szuper helyet. Nagyon hangulatos is volt és a kaja és tökéletes volt, cserében árban is erősek voltak.

Isztambul – 1. nap

2023. október 26.

Túl korán indult a repülő, és még Tomiéknak is hosszan örültünk tegnap este. Tomi & Eszti meg Pepe és Ádi a kutyaszitter erre a néhány napra. Ádi mondjuk még csak a barátkozás fázisában van a kutyák terén…

Szóval aránylag kevés alvás után 6:30-kor, még sötétben indult a repülő. Kereken két óra a menetidő, de egy óra időeltolódás van Budapest és Isztambul között, így 9:30-ra volt ígérve a landolás a török városban. Végül 1 óra 40 perc alatt ott is voltunk. Bár akkora a reptér, hogy a landolástól számítva még majd 20 percig gurultunk a parkoló helyre, aztán még fél óra volt mire kitaláltunk a reptérről.

A Boszporusz tengerszorosnál, a Márvány-tenger mentén, Európa és Ázsia földrajzi határán fekvő Isztambul évszázadokon keresztül a világ egyik legfejlettebb birodalmának, az Oszmán-Török Birodalomnak a központja és 1923-ig Törökország fővárosa volt. Ma az ország legnagyobb és legnépesebb városa, gazdasági, kulturális és művészeti központja. Az agglomerációval együtt (2023-as adat szerint) majdnem 16,5 millió a lakosok száma.

Isztambulban kellemes idő várt minket: 21 fok, de párás füledt volt az idő. Nem fáztunk. A reptér 40 kilométerre van a belvárostól. Be lehet menni a városba tömegközlekedéssel, akkor az bő két óra, vagy lehet taxizni, ami meg forgalomtól függően 50-60 perc. A taxit választottuk: lehet kártyával fizetni a taxisnál és az óra ketyeg, nem hasraütésszerűen mond egy összeget a végén a sofőr. Kilencezer valahányszáz volt a viteldíj. Otthoni árakhoz képest a taxi olcsóbb.

A szállásunk az európai részen az óvárosban, Fatih negyedben van. Egy nagyon helyes 6 szobás boutique hotel 3 emeletén (szintenként csak két szoba), terasszal, izgalmas kilátással.

Még foglaláskor írtam a szállásadónak, hogy korábban érkezünk, van e mód a csomagot lerakni? Kedvesen jelezte, hogy nem gond, megoldjuk. Amikor megérkeztünk 11 körül a szállás elé, akkor a kapualj szomszédságában lévő kisboltos ember kijött, kérdezte, hogy ide a szállásra jöttünk e. Mondtuk igen, már rohant is be, hívta a tulajt, és jelezte hogy 2 perc türelmet kér. És két perc múlva nyílt is a kapu, beengedett minket a tulajdonos srác, megmutatott mindent, sőt átadta a szobánkat és végül elárulta, hogy a bolt tulajdonosa a testvére.

Így, hogy nem csak lerakni tudtuk a csomagjainkat, a teraszunkra kiücsörögve fogyasztottuk el a tegnap este elkészített maradék szendvicsünket, majd nyakunkba vettük a várost fél 12-kor.

A szállás kellemes kis sétára van a következő három híres látnivalótól:

1, Az 1616-ban épített Kék mecset más néven Ahmed Szultán mecsetje, ami ingyenesen látogatható, ha épp nem a híveknek van ima alkalma. Amikor mi ott voltunk, akkor épp az volt, így gondoltuk később visszajövünk majd, ráadásul az öltözetünk se volt megfelelő: rövid nadrág, kis szoknya… fedetlen asszonyi fej! Ej.

2, Ayasofia mecset, más néven Hagia Sophia bizánci építésű ortodox bazilika, melynek érdekessége, hogy 1934-ig mecsetként használtak, majd egészen 2020-ig múzeumként. 2020 júliusa óta azonban megint mecsetként funkciónál. Csak kívülről néztük meg és jártuk körbe, pont a fent említett helytelen öltözékünk miatt. Ez a mecset belépődíjas, már otthon nézegettem a neten, hogy meg tudom e venni előre online a jegyet, de csak idegenvezetéssel összekapcsolt jegyeket találtam, így gondoltam ezt majd megoldjuk itt.

3, Topkapi palota, ami egy hatalmas, pazar 15 századi palota együttes, melyet szultánok laktak 400 éven át (1465-1853 között) és az oszmán birodalom adminisztratív központja volt. II. Mehmed szultán adott utasítást 1459-ben az építésére. A palota az Aranyszarv-öböl és a Márvány-tenger között fekszik az úgynevezett Szeráj Csúcson. Kétféle belépőjegyet lehet venni, attól függően lehet megnézni több múzeummá alakított belső teret. 750 török líra (9.650,-Ft) és 950 török líra (12.200,-Ft) a jegyek ára, előre online megvehető, és akkor a rövidebb sorban kell kiváltani a jegyet. Itt bőven el lehet tölteni 2-3 órát annyi oszmán kincset rejtenek az épületek, amik magukban is nagyon szépek.

Mire ima palotában végeztünk éreztük, hogy a hajnali kelés eléggé nyomivá tett minket, meg az idő is kezdett lehűlni ezért elindultunk haza. Közben megláttunk egy jó éttermet így inkább előbb leültünk kajálni.

Kamet (pisztáciás süti)

6-ra hazaértünk a kis szállásunkra, ahol Bandi kb egyből elaludt. Negyed 8-kor viszont valaki hívta és felébresztette, ami jó volt mert aztán visszaindultunk a városba. Kicsit más útvonalon, mint délután de visszamentünk a kék mecsethez, ahol pont lemaradtunk a beengedésről. Tökre sajnáltuk, de átsétáltunk az Ayasofia mecsethez, ahova viszont ingyen bemehettünk és nem voltak sokan. Ennek meg nagyon örültünk.

A mi kis utcánk esti fényben
Édesség bolt
Sultanahmed tér
Egyiptomi Obeliszk ie 1400 körüli hieroglifákkal, melyet Kr.u. IV. században állították fel újra.
Kék mecset dupla holddal a tetején
Kukorica árus
Hagia Sophia mecset
Hagia Sophia mecset bentről
Hagia Sophia mecset bentről
Hagia Sophia mecset bentről
Hagia Sophia mecset bentről
Hagia Sophia mecset bentről
Visszanéztünk a Kék mecsetre

Mikor kijöttünk a mecsetből a térképet nézegetve, rájöttünk, hogy ahol kora délután egész hosszú sor állt az utcán, az nem más, mint az Elsüllyedt Palota (más néven Bazilika Ciszterna). Az egyik legnagyobb a több száz hajdani víztározó közül, melyek ma is ott fekszenek Isztambul alatt. 2 percre voltunk tőle. Ráadásul úgy tűnt este 10-ig nyitva van (9 óra volt). Drága a belépő, mert 1000 török líra, ami 13.000,- Ft, de abba a szuper helyzetben voltunk, hogy nem hogy nem volt sor a bejáratnál, hanem rajtunk kívül max 6 ember volt. A víztározót I. Justinianus bizánci császár építtette 532-ben. A 143×54 méteres termet 336 darab 8 méternél is magasabb márvány oszlop tartja. A legtöbb oszlopot korinthoszi oszlopfő koronázza, ez is alátámasztja azt a feltevést, hogy hajdani épületek elbontásával teremtettek nyersanyagot az Elsüllyedt Palota építéséhez. Az Isztambuli Városi Múzeum által végzett 1985-ös helyreállítás után 1987-ben megnyitott víztározó különböző szobrokkal és megvilágításokkal játszik, ezzel is megmutatva a hely különlegességét.

Nagyon élveztük, hogy szinte csak magunk vagyunk. Hosszan elidőztünk, majd beültünk még egy italra az egyik bár tetőteraszára. Majdnem éjfél volt mire a szállásra értünk.

A tető teraszos kilátás

Bosznia-Hercegovina és Horvátország – 8. nap

2023. október 8.

Még az egyik érdi kutyaséta során kitaláltuk, hogy a Plitvicei-tavak útba esik, sőt a szállástól csak egy órányira van hazafelé. Meg is beszéltük, hogy majd úgy indulunk el haza, hogy oda bemegyünk. Voltunk már mind a ketten, de vagy húsz éve meg gyerekként a szülőkkel. Utánaolvastam, javasolják, hogy vegyél előre jegyet mert óránkénti bontásban le van korlátozva, hogy hány ember mehet be. Mi persze azt gondoltuk, hogy októberben már a kutya se jár arra, így amikor szombat reggel ránéztünk a vasárnapi jegyekre, már csak reggel 7-re volt jegy. Rágódtunk rajta egy darabig, majd délután megvettük a kora reggeli jegyet.

Na ehhez viszont 6-kor el kellett indulnunk, így negyed hatkor keltünk. Meg még előtte éjjel kétszer a kóbor kutyánk miatt, aki szeretett volna egy kis figyelmet, így fél 2-kor és fél 3-kor is hosszas ugatással jelezte ezen kívánságát. Nem voltunk önfeledt boldogok…

A bosnyák-horvát határon legalább nem volt sor! Sőt, jó helyen tudtunk parkolni a Nemzeti Parknál és még nem volt ott sem tömeg. Egy négy órás túrát csináltunk, 8 kilométert mentünk. Több szempontból is jól sikerült, hogy ilyen korán kellett érkezzünk: ugyan reggel még kicsit csípős volt az idő, de a 25 fokban, csudi napsütésben a kutyáknak már sok lett volna ez a túra. Egyértelműen kevesebben vannak nyitáskor, kényelmesebben lehetett menni a kiépített pallókon.

Az első látvány, ami fogad a nemzeti parkban
Az egyik nagy vízesés
Pallók alatt – mellett mindenhol víz
Gyönyörű tavak
Kora reggel nincsenek sokan
Szépen kiépítve és jól kitáblázva minden
Kisebb vízesés
Srácokkal
Mérsékelten sütött a nap
De így is szépen tükröződött a vízen a sok fa
Tükröződés
Őszi színek
A másik nagy vízesés
Nagyon magas fák között
Kutyabarát hely, de csak pórázon mehetnek a kutyuk
Ne kérdezd Bandi miért nem guggolt le. Ő sem tudja.
Nem tudtam betelni a szépségével
Fentről visszatekintve. Ott lent sétáltunk az elején.

Szóval a lényeg, hogy gondoljatok előre a belépőjegyre és vegyétek meg időben! Viszont fontos, hogy egy órás intervallum van rá, hogy az adott jeggyel bejuss a parkba, ha azt lekésted, akkor várnod kell, míg valaki más is lekési és lesz üres hely. Betartják hogy egyszerre (egy órán belül) maximum hány embert engednek be.

Nekem a gyermekkori és a húsz évvel ezelőtti emlékeim kicsit mások a Plitvicei tavakról, de mindenképpen szép még mindig. Ami nagyon jól van kitalálva, az az, hogy eleve két bejárat van, többféle hosszúságú túraútvonal van és a tömegek nem keresztezik egymás útját. Vagyis az egyes bejáraton bejött turisták nem mennek szembe a kettes bejáraton bement turistákkal, így elég kellemes volt. Akkor volt csak torlódás, amikor a kishajóval átkeltünk a tavon és egy hajónyi ember elindult ugyanabban az irányban. De aztán az is szépen szétszóródott.

Fél 12 volt mire elindultunk haza és majdnem 5 óra útidőt ígért a gps. Még volt egy kis zsemlénk reggel a szálláson, amit megcsináltunk szendvicsnek, na meg egy szuper ígéret András anyukájától, miszerint csülkös bablevessel vár minket haza, emiatt aztán hazáig meg se akartunk állni.

A kutyáink nagyon jól bírták minden szempontból: rengetegen odajöttek (leginkább ma), hogy hadd simogassák meg őket, de a buszozást is, a hosszú autóutakat is, a kóbor kutyákat is teljesen jól kezelték. Egyszer se éreztük, hogy kellemetlen vagy kínos lenne a viselkedésük. Hál’Istennek Pogo a kilométereket is jól bírta, nem fájlalta a lábát.

Boogie & Pogo

🇧🇦 Bosznia – véleményünk

Röviden: annyira nem érdekes, mint amennyire kényelmetlen (többször visszajött, hogy ez mégiscsak Balkán). Hosszabban: szép adottságai vannak a helynek, de nincs kiépítve, nincs ráköltve. Az Una nemzeti park klassz mert aránylag közel van, szép az Una folyó, de azért egy hétnyi program nincs benne, ráadásul kevés a kiépített túraútvonal. Kutyával a sok kóbor kutya miatt meg pláne macerás.

Mostar izgalmas, szép város, de az is max két napos város, ahhoz meg messze van.

Vélhetően Szlovénia egy újabb részének a felfedezésével jobban jártunk volna, de legalább ezt is megismertük. 🇧🇦

Bosznia-Hercegovina – 7. nap

2023. október 7.

Úgy kezdődött, hogy tegnap délután bejött a kertünkbe egy hívatlan kóbor kutyus. A kutyáink tök kedvesen kezelték, így Bandi és Csaba próbálta kitessékelni, mondván ki tudja milyen betegségeket terjeszt… stb.

Újra és újra visszajött. Kértük a tulajt, hogy jöjjön és segítsen megjavítani a kerítést. Jött, de hiába oldotta meg, a kutyus ügyesebb volt és újra a kertünkben volt. Végül hagytuk, tudtuk esélytelen kitenni. Fiúk is és Ropi is bent aludt, a kóbor kutyus meg Ropiék teraszán. De a rosszabb az a történetben, hogy egész éjjel kaparta az ajtót, így Ágiék nem sokat aludtak.

Reggel úgy döntöttek, hogy ők nem holnap reggel mennek haza, az eredeti terv szerint, hanem ma délután elindulnak inkább. Így reggeli után összepakoltak, majd fél 11 után kicsivel elindultunk Bihács irányába, jobban mondva még azon is túl, hogy felkeressük az Osztrozsác-i várat és kastélyt.

A várat 1346-ban építették a Babonicsok, majd a vár hol királyi kézbe került, hol grófi családhoz, hol pedig török kézbe, egészen az osztrák-magyar Monarchia idejéig, amikor Lothar von Berks kapta meg. Berks a várat felújítatta és hozzáépített egy kastélyt is a felesége születésnapjára, majd 1902-ben beköltöztek. 1919-ben Berks meghalt, de felesége és gyermeke itt maradtak a kastélyban egy darabig életvitelszerűen majd később nyaralóként használták egészen a második világháborúig. Sajnos nagyon elhanyagolt állapotban van a kastély, de be lehet menni, és kifejezetten izgalmas.

Vár a távolból
Fiúk a vár kapuban
Az utólag épített kastély
A kastély teras
Kastély folyosó
Saját felelősségre lehet az épületbe bemenni
Omladozó falak
Bandit látod a képen?
Mi célt szolgált ez a lépcső?
Néhol hiányzik a két szint közötti elválasztás
Borostyán mindenhol
Szép lehetett
Bandiék kiültek a hátsó teraszra
Tetszik az ablak
A teraszról a kilátás
Emeleti folyosó
A kert viszont tök rendezett
Várfal mentén

Elmentünk a kastély után Bihácsra, mondván nézzük meg ezt az Érd méretű várost, hamár itt vagyunk. Hát…

Bihács, fő utca
Anno izgalmas lehetett a szemben lévő épület
A főtér
Alsó rész működik, felső szint üres, ablaktalan
Templom torony
Park a városban
Gesztenye árus
Bihácsi nénik

Egy késői bohácsi ebéd után Csabáék útnak indultak volna, de egy kerékbilincs várta őket. (Szerintem egész olcsón és gyorsan megúszták: 20 euro úgy, hogy a csávó egyből ott termett amikor a kocsi értek és lehetett nála fizetni. Az élet apró örömei.) Végül 3-kor elváltak útjaink, ők haza, mi meg vissza a szállásra (a kóbor kutyánkhoz).

A délután pakolással telt, holnap vége a nyaralásnak sajnos. Este még társasoztunk egyet, majd időben nyugovóra tértünk.

Bosznia-Hercegovina – 6. nap

2023. október 6.

Reggel Ágival elmentünk bevásárolni a reggelihez, addig hagytuk a fiúkat aludni.

Aránylag későn és nyugiban reggeliztünk, majd elmentünk kocsival egy 15 percre lévő kis szigetre ami a folyó túloldaláról nyílik. A sziget egy kis szállással és étteremmel ellátott park, amit gyorsabban körbe lehet járni, mint gondoltuk. De legalább szép a kilátás a folyóra.

Pogo elég hamar elkezdte a kacsák után való úszást
Una
Egy elhagyott csónak
Pogokám fáradt szemekkel de lesi a kacsákat
Ági hintázik

Innen a folyóparton haladva elindultunk egy turista útvonalon imitt-amott megállva, hol egy kicsit úsztatva a kutyákat, hol meg szendvicset eszegetve ebédre. Majd 10 km-t tettünk mire visszaértünk. Mi is élveztük, de azt hiszem ez ma kutya boldog nap volt.

Una folyó hegyekkel a háttérben
Pogo
Mindhárom kutymák a vízben, háttérben egy homokos kis szigettel
Boogie (kicsit megsértődve, hogy meg kellett állni egy képre)
Teljes boldogság
Bandi egy másik hintán
Pogo

Az Una folyó mindenhol tartogat valami kis szépséget a számunkra: néhol egy kis zubogó, aztán egy vízesés, de van, hogy csak a színével kápráztat el bennünket, vagy ahogy szélesen egész nyugodtan folyik a maga medrében. Látszik, hogy a környékét kezdik kihasználni turista forgalomra, szépen épülgetnek a nyaralók, de persze itt is akad 30 évvel ezelőttről megmaradt elhagyatott házrom. Gondolkoztunk, hogy mi lesz ezeknek a sorsa: rondítja nagyon a tájat, de érthető, hogy senki nem költ arra, hogy más elhagyatott ház maradványát elbontsa…

Una – nyugodtan
Una – zubogva
Una – tisztán, lelátva az aljára
Una – gyönyörű színével
Una – belogó fával

A vacsorát magunk főztük és kellőképp kifáradva aránylag korán elmentünk aludni.