Szlovénia harmadjára: 5. nap

2021. szeptember 13.

Reggeli után összeszedtük magunkat és 10 után egy kicsivel elindultunk a tengerpartra. A bő két órás út alatt Pepe jót aludt.

Koperbe, a tengerpartra mentünk elsősorban. A tengerparti szakaszon két okból is ezt a várost választottuk: A 47 km hosszú tengerparti szakaszon Izolán és Koperben van csak kutyás strand. Izolán már voltunk, nem volt rossz, de azért reménykedtünk, hogy a koperi attól még jobb lesz. A neten is azt jelölték jobbnak. A másik ok, hogy ugyan már voltunk Koperben, de amikor itt jártunk, akkor már sötét volt. Kevés emlék maradt meg, gondoltuk jó lesz világosban is megnézni a várost.

Koper Szlovénia legfontosabb kikötővárosa. Koper név eredete a Kecske-szigetre utal, ugyanis eredetileg egy szigeten állt a város. Később a környező lagúnás tengerág feltöltésével félsziget lett belőle.

Az első utunk a kutyás strandra vitt. Negyed 1-re értünk le, és egy órát el voltunk a strandon. Jó, hogy hétfőn jöttünk mert így rajtunk kívül 1-1 kutyus volt csak, de ők is váltották egymást. Boogie annyira bepörög a víztől, de Pogo is nagyon élvezte. A víz kellemesebb volt a hőmérsékletét tekintve, mint a Bohinji-tó. Inkább csak annyi, hogy nagy köveken lehet bemenni. Például Pepének ez nem igazán volt ideális hely. Annyi jó volt, hogy közvetlenül a kutyás strand mögött volt egy játszótér, ahol Eszti egy kicsit addig tudott játszani Pepével.

A kutyás strand klassz, bár elég pici. De jó helyen van és van csap, illetve kis slag amivel le lehet mosni a kutyáról a végén a sós vizet, vagy akár magunkról. Na meg itató tál a kutyuknak.

A strand után a tengerparti szakaszon sétáltunk, amikor Boogie elkezdett hányni. Szegénykém valószínűleg sokat benyelt a tengervízből úszás közben, pláne, hogy labdát dobáltunk nekik. Pogot szerencsére nem viselte meg. Már úgy tűnt jobban van, amikor kitaláltuk, hogy eszünk egy-egy pizzát. A pizzázó utcai teraszára ültünk, ahol ő ismét tiszteletét tette, védjegyét meg ott hagyta… kissé kellemetlen volt, de megoldódott.

A pizza után itt is megtaláltuk a legjobb fagyist, majd elindultunk vissza a kocsihoz, mert tudtuk, hogy le fog járni a parkoló kártyánk. Sőt, mire visszaértünk le is járt, és meg is büntettek minket. Igen ám, de a büntetést a parkolójegy lejárta előtt 3 perccel kaptuk. Szóval megpróbáljuk majd nekik e-mailen megmagyarázni, hogy a bünti időpontjában volt jegyünk.

Úgy tűnt Boogie jobban lett mire a kocsihoz értünk, de abban maradtunk Tomiékkal, hogy ők a közeli gyerekbarát strandra még elsétálnak, és Pepének csak megmutatják közelebbről, hogy milyen is az a tenger. Boogie addig legalább pihent kicsit a kocsi hátuljában. Pepe meg persze élvezte a pancsolást.

Ezek után már nem akartunk nagy Koper programot, inkább elindultunk hazafelé. Útközben mindenki aludt egy kicsit, kivéve Bandit, de jól is volt ez így, mert ő sofőrködött. Még az autópálya melletti Aldinál megálltunk bevásárolni, így 7 óra volt mire hazaértünk.

Vacsora után még a társasjátékra volt azért időnk.

Szlovénia harmadjára: 4. nap

2021. szeptember 12.

Egy nagyon laza, amolyan nyaralós napot tartottunk: nem túráztunk, nem főztünk, ellenben pihentünk, társasoztunk többször többfélét, Pepével zenét hallgattunk és táncoltunk. Sétáltunk a kutyákkal reggel is és délután is egyet.

A reggeli sétánál megpróbáltam egy három évvel ezelőtti képet újra elkészíteni, kisebb sikerrel meg is lett. Mindenestre Pogo pont ugyanolyan fejet vág még mindig, ha fotózni szeretném…

A délutáni sétát megfejeltük egy szuper ebéddel a már négy évvel ezelőttről jól ismert pizzázónkban, majd a legjobb fagyizóban egy fagyival.

Szlovénia harmadjára: 3. nap

2021. szeptember 11.

Reggel Pepével mi egy húron pendültünk, majd egyszerre ébredtünk 7 körül. 9 előtt a fiúk meg én elmentünk kis sétára, Eszti közben meg reggelit készített nekünk.

Pihenőt tartottunk míg Pepe sziesztázott késő délelőtt és közben kitaláltuk, hogy szombat lévén olyasmi program kellene, ami akkor is jó, ha netán sok ember örül még a jó időnek. Arra jutottunk, hogy megkerülhetnénk a tavat gyalog. A Bohinji tó Szlovénia legnagyobb természetes tava, több mint 3 négyzet km a felszíni területe. És kicsit kevesebb, mint 11,5 km körbe. Indulás előtt Tomi és Eszti azon tanakodott, hogy a három gyermek hordozójuk közül melyikkel járnának a legjobban: van egy családon belül kölcsönkapott, összecsukható, könnyű esernyő babakocsi, van a tőlünk kapott nyakba rakható hordozó, és van a Liliputi csatos hordozó, ami hátra is és előre is rakható, könnyen elalszik benne a gyerek, ellenben csak Eszti tudja használni. Mindnek van előnye és hátránya. Tomi azt gondolta, akár mind a hármat elhozhatnák. Én meg persze nem bírtam ki, belepofáztam, hogy minek mind a három, hozzák csak a babakocsit, majd ahol nem lehet azzal menni ott felvesszük Pepét. Bandi megjegyezte, hogy szerinte max az út egyharmadán lehet tolni a babakocsit. Szerintem hosszabban…

Na mindegy, végül úgy döntöttek, hogy babakocsi és liliputi. Elindultunk fél 1 körül rendesen felpakolva, készülve minden esetre: gyereknek váltóruha, piknik pléd, enni-innivaló, fürdőgatya, strandpapucs, törölköző… stb. Gyermek a babakocsiban, csorgunk le a háztól a tó felé, amikor egyre furábban működik a babakocsi kereke. Kiderült miért:

Nem voltunk messze a háztól, a fiúk visszavitték a babakocsit, Pepe átült a liliputiba, majd tovább indultunk lassan a kutyákkal, hogy majd a fiúk beérjenek minket.

Első este megtaláltuk Bandival Ribcev Laz legjobb fagyizóját, amit meg kellett mutassunk a nagy túra előtt a fiataloknak.

Szép időnk volt ma is, pláne mikor elindultunk, így az elején kerestünk egy partszakaszt, ahol mi is és a kutyák is tudtak fürdeni és nincsenek sokan. A tó szerintem baromi hideg volt, de ez láthatóan csak engem zavart.

Pepe egyre inkább keresi Pogo és Boogie társaságát, ők meg egyre inkább érzik, hogy meddig mehetnek Pepe irányába.

Aztán még többször megálltunk mielőtt teljesen megéheztünk volna: hol csak hogy Pogo-Boogie megmártózzon, hol meg magunk miatt. Ukanchoz már közel jártunk, amikor kitaláltuk, hogy emlékszünk ezen a részen egy jó kis étteremre. Délután 4-re értünk oda és ültünk be ebédelni. Eddigre tettünk meg több mint 8,5 km-t a végső 14 km-ből, és hát be kell valljam ezalatt kb 1-2 km-en lehetett volna használni a babakocsit. Bandinak volt igaza – megint. Útközben elég sokszor szóba került, amikor épp köveken vagy az út menti fának a hatalmas kiálló gyökerein kellett átkelnünk, hogy most is milyen jól jött volna a babakocsi…

Kaja után, 5 körül eléggé hirtelen lehűlt a levegő, így a végét igyekeztünk jobban megtolni és tempósabban gyalogolni. Pepe közben szundított egy órácskát. Fél 7-re értünk vissza a házhoz kellőképpen kifáradva. Azért Eszti kapja a mai extra díjat, mert ő 14 km-en végigcipelte Pepét a hátán, aki már több mint 10 kg. (Bezzeg ha hozták volna a babakocsit…, de nem hallgatnak rám, inkább kitörik a kerekét a kölcsönkapott darabnak…)

Szlovénia harmadjára: 2. nap

2021. szeptember 10.

lső alkalommal mikor itt jártunk 2017-ben, akkor Stara Fuzinában volt a szállásunk. 2018-ban a to másik végén Ukancban, idén pedig a 155 lakosú Ribcev Laz nevű falucska egyik eldugott kis zsákutcájában, ahol összesen 5 ház van.

Nagyon szuper kis házunk lett: a földszinti részen nappali kandallóval, nagy döglödős kanapéval, étkező ajándék borral, igazán jól felszerelt konyha, wc, pakolórész, előszoba, és nem utolsó sorban kijárat a teraszra a nappaliból. Az emeleten pedig úgy három hálószoba, hogy abból az egyik emeletes ágyas, így azt mi nem kértük, na de van még két fürdő is és mosókonyha is. Jó elrendezésű, jól felszerelt, igényes.

Pepe szegény első éjjel nem annyira aludt jól: kettő és három óra között a szüleit szórakoztatta. Mi nem ébredtünk fel rá, szóval jól csinálta.

Én reggel 7-kor felkeltem, egyrészt mert már fél órája ébren voltam, másrészt meg vakkantott egyet Boogie, és nem szerettem volna, ha másokat felébreszt. Megetettem őket, majd terveztem, hogy elmegyek velük egy sétára, de meghallottam, hogy Pepe magyaráz a szüleinek ismét. Végül Esztivel és Pepével együtt mentem kutyasétára egy órával később (csak hogy Pepe előtte még reggelizhessen).

De jól is jártunk, hogy csak 8-kor indultunk, mert még akkor is felhőben volt a táj, bő egy óra múlva, ahogy sétáltunk visszafelé kezdett el kitisztulni a kép. Persze hangulatos volt így is, teljesen más arcát láttuk a tónak.

Visszaérve, egy kiadós reggeli után Pepe ment a késő délelőtti szundijába. Mindenki más meg a nyaralós semmittevésébe. Délután 1-kor viszont összeszedtük magunkat és elmentünk kocsival ismét Bohinjska Bistricába, ahol az előző esti vacsi hozzávalóit is vettük. Onnan indul ugyanis egy olyan túra útvonal, ahol még nem jártunk: Izvir Bistricehez vezető út, ami nem más, mint egy nagyon szép vízeséses rész. Nézve az internet képeit, úgy tűnik most kevesebb a mélybe lecsorduló víz, mint mondjuk egy esős tavaszi időszakban, de ez minket nem zavart.

Majd 8 km-t mentünk oda-vissza, néhol elég kaptatósan felfelé, időnként a táj szépségéért megállva. Ráadásul visszafelé egy másik útvonalon mentünk a kocsihoz, ami egy másik ámde még szebb tájon vitt minket keresztül: előttünk a zöld mezőn tehenek tengették az idejüket ráérősen, mögötte a távolban a Júlia-Alpok csúcsai látszottak teljesen tisztán, felette pedig a kék égen a kis tejszínhab felhők pont olyanok voltak az elénk táruló látványban, mint hab a tortán.

Pepe javarészt nyakban ült (egy speckó nyakhordozóban), de aztán volt, hogy karban és olyan is, hogy saját lábon sétált. Nagyon jól bírta. Sőt, minket is nagyon jól bírt: Bandi kezében is és nálam is tök jól el van. Pogoval és Boogieval csak apránként fűzi szorosabbra a kapcsolatot, de az is elég jól halad.

Ez tulajdonképp egy 45 perces gyalogútnak volt kiírva, mi másfél óra alatt teljesítettük is. Persze visszafelé már nekünk is csak 45 perc volt.

Délután 5 körül beültünk egy könnyű kis ebédre Bohinjska Bistricán a “belvárosban”, majd beugrodtunk a boltba palacsinta alapanyagért -> nutella. Este a palacsinta sütés és éves után a fiúk pihengettek, mi meg Esztivel társasoztunk egy nagyot.

Szlovénia harmadjára: 1. nap

2021. szeptember 9.

Szlovénia, Bohinji-tó. Valahogy ide mindig visszahúz a szívünk. Pedig nem vagyunk visszajárós típusok, ha a nyaralásainkat nézzük.

De most a Covid miatt óvatosabban foglalunk szállást, meg a távolságot is szűkebben mérjük. Ide elérünk kocsival kellemesen 5-6 óra alatt.

Ezt a szállást egy tavaly októberre tervezett európai kutyakiállítás kapcsán találtam. A pandémia viszont közbeszólt. A szállást lemondtuk, de elraktároztam a kedvencek közé. Mivel ezen a vidéken nem igazán vannak körbekerítve a telkek, nincsenek kerítések. De ez a szállás ilyen szempontból is nagyon nekünk való, mert a mi kis kert részünk – a kutyásokra gondolva – teljen körbe van zárva kerítéssel.

2017-ben Tomival és Esztivel jártunk itt a Bohinji-tónál először, aztán 2018-ban Lidivel és Atival. Most ismét Tomiékat hívtuk, ők meg úgy tűnt szívesen jönnek.

Mi reggel fél 10-kor indultunk otthonról, 5 óra útidőt írt, két kisebb megállással 5 óra 15 perc alatt meg is érkeztünk. Pogo – Boogie jól bírta, bár eléggé besütött a fejükre a nap. A határon semmit nem kértek, könnyű volt a forgalom végig.

Tomi és Eszti Pepével 10 körül indult, de duplán nehezített verziót nyomtak: Debrecenből indultak és Pepe épp abban az egyéves korban van, amikor jön-megy-intézkedik, nem pedig a kocsiban ül, és várja türelmesen, hogy egyszer csak megérkeznek. Így ők többször és hosszabban megálltak. Nekik 12 órás lett az útjuk, szemünkben ők az igazi hősök!

Amikor mi megérkeztünk, akkor felfedeztük a házat, kipakoltunk, majd elsétáltunk a srácokkal a tóhoz. Addig mentünk a tó mentén míg találtunk egy olyan szakaszt, ahol ők is tudtak kicsit úszni. Mondjuk az “ők is” nem azt jelenti, hogy “mi is” bementünk volna a vízbe.

Este még a szomszéd városkába, Bohinjska Bistricába elmentünk venni vacsinak valót és egyben kicsit felfedezni azt a részt is. Miután egy béna kisboltban megvettem a Carbonara hozzávalóit, rájöttünk, hogy átellenben egy sokkal értelmesebb bolt van.

A vacsi elkészült, Esztiék pedig épségben egy alvó Pepével megérkeztek, mi meg úgy örültünk egymásnak, hogy csak éjfél után hagytuk abba a beszélgetést.

Argentína – 9. nap / 2020. február 6.

Ez egy igazán rohanós nap volt… pláne az eleje. Egyrészt reggelre nem húztuk fel az órát, de legalább kialudtuk magunkat. Aztán mivel előző este hamar kipurcantunk a hajókázástól, ezért reggelre maradt minden pakolás. Ugyanis elérkezett a nyaralás utolsó napja…

Az igazán előnyös volt, hogy nem kellett 11-ig elhagynunk a kislakást, maradhattunk amíg csak akartunk. A repülő délután fél 5-kor indult, elég volt 1-kor elindulnunk a reptérre. Persze még az is tervben volt, hogy csak vissza kellene menni a Tortoni kávéházba, ahol a múltkor sor állt az utcán és emiatt nem mentünk be. Gondoltuk, majd ott reggelizünk. Hát, fél 12-re értünk oda, mert a pakolás is elhúzódott, meg bankokba rohangáltunk. Muszáj volt még valamennyi pénzt kivenni a reptéri kijutáshoz, de mindenhol horror összeget tesznek a kivétre. Vagy 8 bankba bementünk ellenőrizni, hogy hol mennyit tesznek rá. Volt, ahol az 1000 peso kivételére 630! peso költséget akart rátenni! Különben valami ma furcsa volt a városban. Eddig is nagyon sokan voltak a hozzánk közeli sétáló utcán (“Váci utcán”), akik feketén pénzt akartak váltani a turistáknak, de ma valahogy megtízszereződtek. Olyan nyüzsgés és hangzavar volt, mintha felbolydult volna az egész város. Minden második ember hangosan emlegette, hogy “cambio-cambio” (váltás). Kicsit olyan érzés volt, mintha gazdaságilag újabb probléma előtt állna Argentína… és sajnos lehet így is van.

A Tortoni kávéház csalódás volt. Maga az épület helyes, de azért Budapesten láttunk már ettől sokkal szebbet. De mind a kiszolgálás, mind az étel maga nagyon gyenge volt. Ha ott jártok és nincs sor, akkor érdemes benézni magába a kávéházba, de beülni már felesleges – szerintem.

Épp, hogy elfogyasztottuk a “reggelit”, rohantunk vissza a szállásra, közben még két bankot útba ejtettünk. Ráadásul ahova úgy tértünk vissza, hogy itt lesz a pénzkivét, mert itt volt a legkisebb a felvét díja (még így is 36% volt!), ott olyan sor állt addigra, hogy csak na. Emiatt is éreztük kicsit azt, mintha valami nem stimmelne gazdaságilag.

Uberhez is sietnünk kellett (mert a mi utcánkba nem jött be, így egy kicsit odébbi találkozási pontot adtunk meg). Aztán a reptéren meg addig csavarogtunk míg futva, utolsóként szálltunk fel a gépre.

A több mint 13 órás útból 45 percet lefaragott a pilóta bácsi, így 12,5 óra repüléssel, egy rövid, kissé nyüglődős éjszakával magunk mögött, magyar idő szerint péntek reggel 9-kor már Amszterdamban voltunk. Ott sajna várt ránk 5 óra semmittevés, majd még 2 óra repülés.

Háztól házig végül több mint 24 óra volt az út.

Csak egy statisztika az elmúlt 23 napról: 272 km-t gyalogoltunk.

Argentína – 8. nap / 2020. február 5.

A mai napra kitaláltunk egy aranyos biciklizős – kajakozós – vidéket megnézős programot. Be is fizettünk rá. Aztán tegnap este, munkaidő után írt nekünk a cég egyik alkalmazottja, hogy bocsi, de még sincs kajak. Ajánlott más, biciklizős programot, de az nagyjából ugyanaz volt, mint amiket mi már gyalog végigjártunk Buenos Airesben. Előtte már mindketten gondolkoztunk magunkban, hogy jó lesz e nekünk a 32 fokban, tűző napon kitekerni bő 30 km-t a városból, majd kajakkal küzdeni a vízen. Egyikünk se mondta a másiknak. Aztán mikor írt a szervező cég, akkor úgy vettük mindketten, hogy ez nem véletlen, így az önkínzást könnyen átszervezzük valami vidámabb programra.

Este 8-kor sikerült is megtalálni és leszervezni a lehető legjobb programot. A helyszín adott volt: Tigre Delta.

Tigre városa Buenos Aires tartományban, a fővárostól 28 km-re északra található. Vonattal könnyen megközelíthető a központi vonatállomásról (Retiro), amely tőlünk 10 perc sétára van. A vonatok negyed óránként járnak, így nem is kellett nagyon időzíteni az utazást.

Nem sütött a nap, mikor elindultunk. Hideg ugyan nem volt, de azért én mégse flip-flopban indultam volna el… A sarki kávézóban elfogyasztott bőséges reggelink után irányban is voltunk a vasút felé. Az első nagyobb esőcseppnél még azt gondoltam valamelyik ház oldalára felszerelt légkondi kondenzvize. A második cseppnél, hogy letojt egy madár. Viszont a harmadik csepp után olyan gyorsan jött a többi, hogy egyértelmű volt: ronggyá fogunk ázni akár futunk, akár nem.

Én a futást választottam reménykedve, hogy a reggel frissen belőtt séróm valamennyire megmenekül, a sminkemről már nem is beszélve. Bandi viszont a szakadó esőben is úr: zsebre dugott kézzel (kicsit jobban megázva, mint én) besétált a vasútállomásra. De van magyarázat: Bandi is flip-flopban indult el reggel, csak az ő papucsának a talpa baromira csúszik a nedves kövön.

Megvettük a jegyet, felültünk a Tigre felé tartó következő vonatra és majdnem megfagytunk. Még mindig nem volt kint hőség, a légkondi meg ment ezerrel a vizes pólónkra meg hajunkra. Aztán hamar megszáradt mindenünk. Egy óra múlva Tigrébe érve már sütött a nap.

Tigre város számos kis patak és folyó által létrehozott szigeten fekszik. 1820-ban alapították, miután az áradások elpusztították a térség más településeit, majd Partido de las Conchas néven vált ismerté. A terület jelenlegi neve onnan származik, hogy a korai években itt tigrist és jaguárt vadásztak alkalmanként. A területet először az európaiak lakták be, akik a földműveléssel foglalkoztak.

De mi nem a várost mentünk megnézni, hanem sokkal inkább a Tigre Delta néven ismert területet, amely elsősorban a Piraná de las Palmas nevű folyónak a torkolat vidéke rengeteg mellékággal, csatornával és kisebb-nagyobb szigetekkel. Nem akartunk nagy turista hajó utasai közül egy lenni, ezért aztán ha már így alakult, hogy új program után néztünk, akkor egy privát túrát kerestünk.

Fernando állt az első helyen a Tripadvisor-on. Mindenki csak dicsérte. Ráírtunk, leegyeztettünk mindent, majd délelőtt a megbeszélt helyen, megbeszélt időpontban találkoztunk. Fernando egy egyszerű, kis gumi motorcsónakkal vitt minket, ami hármunknak tökéletes méret volt. Ráadásul ezzel a csónakkal könnyedén be tudott menni olyan szakaszokra is, ahol most a nyári alacsony vízállás miatt csak 40 cm-es a víz mélysége.

Ezen az aránylag nagy területen 4000 fő körüli az állandó lakosok száma. Mindenki csónakkal közlekedik, nincsenek utcák, utcanév táblák, és házszámok se. A telkek végén a folyó, ahol a mólóhoz kikötve a csónak, mint közlekedési eszköz. Mindenki mindenkit ismer. Egymásra vannak utalva. A házaknak pedig pont ugyanúgy fantázia nevet adnak, mint a hajóknak. Ellenben van óvoda, iskola és középiskola is. Sőt a középiskolának van egy nagyobb csónak parkolója, mert oda már a tizenévesek mennek maguktól. De láttunk kis templomot is és benzinkutat is. Természetesen van “hotel”, ha valaki több napot szeretne a környéken eltölteni. Láttunk kevésbé sikeres éttermet, meg egy kirohadt buszt is, amit azért vitettek anno oda, hogy majd milyen jó bár lesz belőle. Nem lett.

A víz elsőre nagyon nem tűnik tisztának. De nincs benne szemét, csak ronda barna. Kellemesen hűsít, de egyáltalán nem hideg. Fernando azt mesélte, hogy a vizet kétszeresen tisztítják és már iható is. A színe pedig attól ilyen a folyónak, mert nagyon iszapos az alja. Annyira, hogy ha egy pár percig egyhelyben állsz, akkor akár térdig is elsüllyedsz. Fürödtünk benne, iszappal dobálóztunk, majd én még az arcomat is bekentem mert Feri szerint az jó.

Néhol az 1 km széles folyón, néhol meg a egész keskeny és növénnyel benőtt mellékágakon hajóztunk.

Bandi videója a mai napról:

https://m.youtube.com/watch?feature=youtu.be&v=NIrEvFcdT0k

Közben hol egy ebédre, hol egy jó sörre kikötöttünk és sokat beszélgettünk Ferivel. Késő délután elláttunk Buenos Airesig, ahol úgy tűnt, mintha szakadna az eső, nekünk viszont nagyon szép időnk volt. Az utunk végén egy hajó temető mellett is elmentünk.

Este fél 7 volt mire újra Tigrébe értünk, kicsivel 8 után mire pedig hazaértünk. Kilépve a pályaudvarról egyértemű volt, hogy a fővárosban tényleg nagy zuhé volt, amit így mi megúsztunk. Hazaérve a szállásra ki is dőltünk mind a ketten.

Argentína – 7. nap / 2020. február 4.

Későn keltünk, 11 óra volt mire megreggeliztünk és elindultunk. Eddig már kétszer is meg akartuk nézni a kikötő részt, de valamit mindig elszúrtunk, mert nem jó helyre mentünk. Na, de ma délelőtt jó helyre lyukadtunk ki – ráadásul nem is volt messze a szállásunktól a hely! Buenos Aires egyik legnagyobb városfejlesztési projektjének köszönhetően a főváros Puerto Madero körzetében, a Rio de la Plata folyó partján sok szép épület sorakozik. Puerto Madero Buenos Aires fő kikötőjeként szolgált a 19. század végén, de a nagyobb teherhajók miatt hamar elavulttá vált. A kikötő 1989-ig vészesen hanyatlott, amikor is úgy döntöttek, hogy az öregedő raktárakból valami grandiózusabb dolgot csinálnak, így a használható épületekből menőbb lakásokat, éttermeket, boltokat és más üzleteket alakítottak ki. A régi, szépen helyrehozott raktárépületek mellett közben kinőtt a modern városrész is, ahol sok cég vállalkozása működik. Teljesen új arcát láttuk a városnak.

Ugyanitt a kikötőben áll egy 1897-ben épült és 1899 és 1938 közötti időszakban használt, régi hadihajó. A viccesen olcsó, 100 forintos belépővel, végigjárhattuk a hajót.

Kíváncsiak voltunk, hogy a La Boca negyed mennyire más, ha nem vasárnap este érkezik oda az ember… ugyanúgy a Plaza Dorrego-n mentünk keresztül, de mivel a negyed kintebb esik a belvárostól, így bőven kellett még gyalogolni. És hát nem hibátlan környéken.

Döbbenet, hogy mennyire más arcát mutatja egy városrész, ha minden zárva és sehol senki, mint mikor a turisták hada ott nyüzsög, a helyiek pedig ebből szeretnének megélni. Nekem jobb tetszett a vasárnap esti csöndben, de nagyon jó volt, hogy láttuk így is a híres “negyedet”. (4-5 utcáról beszélünk.)

Visszafelé pont azon nyüglődtünk, hogy gyalogoljunk, buszozzunk, vagy fogjunk egy taxit. A gyaloglás már kezdett sok lenni és a vasárnap esti tapasztalatok alapján hosszan kellett volna még menni. A buszt nem nagyon tudtuk, hogy hogyan működik, merről merre megy és kinek hol fizetünk a jegyért. A taxi meg meglepően olcsó és el is jöttünk néhány taxis mellett. Elindultunk visszafelé, amikor két lány mellettünk elsétált magyarul beszélgetve. Köszöntünk nekik és hamar kiderült, hogy itt élnek a városban, sőt az egyikőjük anyukája idegenvezető. Tanácsot kértünk és két dolgot is megtudtunk: a buszhoz mindenképpen kell egy feltöltős kártya, amit a járművön lehúznak. A taxi tényleg nem drága, de az Uber jobb. Mivel a reptérre itt se lehetett Ubert hívni, így azt gondoltuk elsőre, hogy itt nincs is. Nem próbáltuk aztán. A lányok javaslatára hívtunk egy sofőrt.

Az általunk helyi Andrássy útnak tartott Avenue Mayo-n van egy kávézó, a Café Tortoni, Argentína legrégebbi és leghíresebb kávézója. Délután 4 óra volt, mire a kávézónál kitett minket a sofőr. Szerettünk volna egy kávé mellett megpihenni, na meg megtudni milyen is ez a kávéház. Az utcán állt a sor… 32 fok, tűző napsütés…

Nem álltunk be a sorba, inkább elgyalogoltunk a Mayo út végére, ahol a Parlament áll. Szemből felállványozva, éppen felújítás alatt áll. De körbejártuk, és jól tettük, mert ugyan nincs nagy tér mögötte, mint előtte, de az épület szépsége már láthatóvá vált. Odafelé is és vissza is emelt fejjel nézegettük a Budapestre emlékeztető szebbnél szebb épületeket.

Elgyalogoltunk a szállásra és pihentünk másfél órát, majd a tegnapihoz hasonlóan este 8-kor újra nekivágtunk a városnak. Először a szomszéd utcában lévő plázába mentünk. De üres kézzel jöttünk ki, túlzottan “Váci utcás” árak voltak.

Amikor délután jöttünk visszafelé az Uberrel, láttunk egy olyan részét a városnak, amit még nem is jártunk be. Oda mentünk vissza. Útközben a Plaza de Mayo-n mentünk ismét keresztül (mint első este), majd a téren álló elnöki palota másik oldalát is megnéztük a helikopter leszálló pályájával együtt, valamint a Kultúra Központi épületét. Jó nagyot csavarogtunk, 11 után értünk haza.

Argentína – 6. nap / 2020. február 3.

Megpróbáltuk bevenni Buenos Airest, de hatalmas. Argentína fővárosa Dél-Amerika egyik legnagyobb városa. Nagy terek, hatalmas utak, sok gyönyörű park. Így elsőre ezt a hármat tudom megfogalmazni a városról másfél nap gyaloglás és rollerezés után.

A házunk szomszédságában van egy helyes kávézó, ott reggeliztünk, majd a “Váci utca” azon szakaszán mentünk, ahol tegnap még nem jártunk, kiérve a Saint Martin térre. Kicsit bóklásztunk, csodáltuk a fákat, majd kitaláltuk, hogy olyan messze van ahova mennénk (csalóka mert a térképen nem tűnik oly messzinek), hogy béreljünk közösségi rollert. Ugyanúgy működik, mint a közösségi bicikli, csak még annyival egyszerűbb, hogy bárhol lerakhatod a kijelölt zónán belül. Mondjuk a kijelölt zóna nem pont ott kezdődött, ahol mi fel szerettünk volna venni a járgányt, de 2 darab mégis ott állt a pályaudvar előtt (jobban mondva az orrunk előtt), nekünk kedvezve.

Elindultunk felfedezni Buenos Aires azon részét, ahol vagy 3-4 nagy parkot is mutat a térkép és rengeteg kisebbet. Az irreálisan hatalmas sok sávos utakon meglepően könnyen át lehet kelni, csak sok idő. Amikor egy körforgalom 5 sávos akkor elgondolkozol, hogy egy városon belül kell-e, na meg a rendszeresen előforduló 2×7 sávos út is ebbe a kategóriába esik. Vasárnap se és hétfőn se láttunk dugót (mondjuk hétfőn nem 7- fél 8 körül mértük fel a forgalmat), de akkor is azt gondolom, hogy a soksávos utaknak és a jó tömegközlekedésnek köszönhetően ritkán van dugó. Különben Buenos Airesben található a világ legszélesebb útja: az Avenida 9 de Julio, amelynek szélessége több mint 100 méter.

Az első állomásunk a híres Recoletai temető volt, ahol rendkívül sok híres ember nyugszik, köztük nemzeti hősök, elnökök, tudósok, orvosok, Nobel-díjasok, művészek és sportolók. Különlegessége, hogy nem hagyományos sírok és sírkövek találhatók benne, hanem az egész temető egy díszes kriptákból álló „mini város”. Hosszasan elidőztünk, több mint két órát csavarogtunk a temetőben. Már a temető melletti, de a temetőhöz tartozó templom is nagyon szép, de aztán valahogy maga a temető is elvarázsolt minket.

A 19. század elejéig a Buenos Aires-i halottakat a templomok körüli cintermekben, a fontosabb személyeket pedig a templomokban helyezték végső nyugalomra. 1820-ban, Martín Rodríguez kormányzó idején kisajátították azt a területet, ahol a ferences kongregáció konyhakertjei terültek el, abból a célból, hogy ott létrehozzák a város első köztemetőjét, az Északi Temetőt. Az eredetileg csak katolikusoknak szánt temető 1822-ben nyílt meg, az első két ember, akit ide temettek, egy fiatal uruguayi lány, Dolores Maciel és egy Juan Benito nevű fiúgyermek volt. 1863-ban Bartolomé Mitre elnök rendelte el, hogy a temetőt megnyissák más vallásúak számára is, ám a következő években a terület igen elhanyagolttá vált. 1880-ban Marcelo Torcuato de Alvear Juan Antonio Buschiazzo építészt bízta meg a felújítási munkálatok megkezdésével. Ezek során a temetőt téglafallal vették körül, útjait lekövezték, és felépítették a főbejárati építményt.

A temető a város északkeleti, Recoleta nevű részében található, ahol a helyi panelházak között öt és fél tömbnyi helyet foglal el. Benne mintegy 4870 kripta található, amelyek közül több mint 70-et műemlékké nyilvánítottak. A BBC szerint a világ 10 legszebb temetője közt van.

Az elhagyatott, pókhálóval beszőtt, betört ablakú kriptától az egészen gazdag, nagyon szépen karbantartott sírhelyig mindenféle van. Vagy a nagyon régi, omladozótól az egészen modernig. Volt ahol beláttunk a kriptába és döbbenetes kidolgozottság és rend jelezte, hogy mennyire fontos az itt maradottaknak az elhunyt illető.

Megtaláltuk Eva Peron sírját is, akiért mind máig rajong az ország.

A temető után a közeli téren próbáltunk kávéval és limonádéval feltöltődni, ugyanis őrült meleg van.

Kis séta után tovább rollereztünk, hogy megkeressük a szintén híres Buenos Aires-i botanikus kertet. Carlos Thays egy francia tájművész volt, s 40 éves korában érkezett Buenos Aires-be. A művész a 19. század végén, 20. század elején azt vette a fejébe, hogy megváltoztatja a város arculatát. A felügyelete alatt, több parkot is kialakítottak, a már meglévőket pedig felújították. A botanikus kert volt a személyes kedvence. A Palermo kerületben, az állatkert mellett található botanikus kert több mint 5000 növényfajnak ad otthont. De sajnos a park hétfőn zárva van!

Átmentünk a nem messze lévő másik gyönyörű parkhoz, amiről szintén tök jó képeket láttunk. De az Ecoparque is hétfőn zárva tart. Kénytelenek voltunk ebédelni, és a nem lezárt parkokat élvezni. Tulajdonképpen a helyi Városligetet jártuk be.

A következő terv az volt, hogy az óceán partra kimegyünk, ami tulajdonképp nem is óceán part, mert ha megnézzük a térképen, akkor látjuk, hogy ez a Río de la Plata amely a Paraná folyó és az Uruguay folyó torkolata. A tölcsér alakú torkolat mélyen benyúlik Dél-Amerika keleti partjába: a folyók összefolyásától az Atlanti-óceánig 290 km hosszú. A világ legszélesebb folyótorkolata: szélessége a kezdeti 48 km-ről a tengerhez közeledve 220 km-re nő. Sajnos a folyót a hordalék csúnya barna színűvé teszi.

A rollerrel csak egy darabig mehettünk, mert elértük a zóna végét, maradt a gyaloglás. Bő 5 km után egy mérsékelten izgalmas részre jutottunk, ámde már majd mindentől messze. Egy dolog volt közel: a belföldi járatokat lebonyolító reptér, ahova tegnap délután érkeztünk. Végül innen mentünk haza taxival. A taxis volt az első nem szimpatikus helyi ember…

Az esti másfél órás pihenő után visszamentünk a környékünket újra bejárni. Az El Obelisco nevű tér nincs messze tőlünk, és több helyen is olvastam, hogy az a top 10 látnivalóban benne van. Hát, én nem ájultam el a tértől. A 68 méter magasan, a tér közepén álló műemléket 1936-ban építették, a város alapításának 400. évfordulójának emlékére.

Végül egy szuper vacsorával zártuk a napot.

Argentína – 5. nap / 2020. február 2.

Ugyan esőre ébredtünk, de mire mentünk reggelizni már sütött a nap. Kellemes 28 fok, csiripelő madarak, finom reggeli. De mindennek egyszer vége szakad, így a mi szuper szállásunknak is búcsút kellett intenünk. A reptér nem volt messze, fél órán belül kint is voltunk.

Majdnem felszálltunk egy másik gépre, de a személyzet résen volt. Így aztán a két órás repülés végén Buenos Airesben landoltunk délután 2-kor. Olyan flottul ment minden, hogy fél 3-kor már a szálláson voltunk. Ez egy Airbnb kislakás a helyi Váci utcára nyíló utcában, egy társasház 9-dik emeletén. Martín, a házigazda férje fogadott minket.

3 órakor már úton voltunk a várost megízlelni: kinéztem egy nem túl messzi teret (Plaza Dorrego), amire azt írták, hogy vasárnap érdemes odamenni, mert piac van, amelyen ritka antik darabokat árulnak. Gyalog 37 percet írt a térkép. Csak hogy a gps nem számol azzal, hogy közben beülsz enni, meg mindent háromszor megnézel, kisboltba betérsz, szép épületet lefotózod…

A “Váci utca” végén beleütköztünk a Május térbe (Plaza de Mayo), ahonnan már irányba is voltunk a kinézett tér felé.

Bár még vagy másfél kilométerre voltunk, de az utca le volt zárva az autós forgalom elől és kézműves árusokon keresztül jutottunk el a térre. A kézműves árusok portékáin is és egy-egy jó sörön is elidőztünk pluszban. Mire a térre értünk az antik dolgaikat már kezdték elpakolni az árusok, de valószínűleg nem itt vettük volna meg az új porcelán étkészletet.

Végül tovább mentünk, mert volt a fejemben egy második célpont is, ami már csak egy következő fél órányira volt: ez pedig a Caminito nevű utca, ami a La Boca negyed híres utcája. Egész közel járva az utcához nagy dobolásra lettünk figyelmesek. Megkerestük honnan jön a hang: egy üres, lekerített, lebetonozott saroktelken a fiatal srácok doboltak hatalmas vállon át megtartott dobokkal, a lányok meg táncoltak. De a 3 évestől a 23-ig mindenki. Tök szimpi volt, hogy pont ez a korosztály, akik sokszor olyan bénán kezelik a korkülönbséget totál aranyosan eltáncolnak egymással. Egyértelmű volt, hogy ez a vasárnap délutáni “játszótér” a környéken. Egy darabig álltunk, figyeltük őket, ahogy néhány kisebb gyerek szülei is. Aztán megkerestük a Caminito utcát, ami sok, színes dülöngélő házból áll.

A Caminito magyarul annyit tesz „kis utca”, de nem mindig volt ez utca. Eredetileg egy kis patak volt, majd miután kiszáradt, vasúti pályát építettek a helyére, később pedig, amikor a vasutat eltávolították, szemétlerakóvá vált. Ma már Buenos Aires egyik legszínesebb utcájának tartják. A La Boca szomszédságában található utca remek hely, hogy megcsodáljuk a művészeket munka közben – olvastam egy ajánlóban. De ekkor már vasárnap este 7 óra volt, sehol egy művész. De maga a környék izgalmas, érdekes, valószínűleg visszajövünk még.

Egy pici kurflival, nem pont ugyanazon az útvonalon elindultunk vissza. Aztán egy kutyasétáltató néni ránk szólt egy kicsit csóróbb környéken, hogy tegyük el a telefonjainkat, nehogy valaki kikapja a kezünkből. Akkor visszatértünk az eredeti útvonalunkhoz, ahol egy parkban valami zenei fesztivál ment épp. Ott is leragadtunk egy kicsit. Aztán a Plaza Dorrego-ra visszaérkezve a tér egyik sarkában szólt a zene és az utca emberei tangóztak. Valaki rövidnadrágban a barátnőjével, valaki csinosabb öltözetben, de netán egy idegennel. Hangulatos volt, így itt is csak teltek a percek. Ezek után még két dobos felvonulásba futottunk bele. Buenos Aires vasárnap este (de feltételezem nem csak vasárnap este) abszolút a zenéről szólt. Kuba hasonló: mindenki az utcán zenét hallgat és táncol. Nekünk, akik csak megyünk a dolgunk után rohanva végképp jó leállni, elidőzni és látni, hogy ezt lehet teljesen másképp is csinálni.

Visszafelé a város előzőleg megnézett tereit újra néztük, csak már kivilágítva. Fél 11-re értünk vissza, majd 17 km-rel a lábunkban.

Olyan szinten van tele a város graffitivel, hogy külön túrákat szerveznek rá. Néhányat megosztok, mert nekünk tetszettek: