Ma a semmittevés napja volt. Nem így terveztük eredetileg, mert az volt az első terv, hogy ma Paraguay-ba átugrunk. Paraguay nincs innen messze, légvonalban 5 km, kocsival a határ 20 km, de még a késő esti forgalommal is 50 percnek mondja a GPS. Azt olvastuk több helyen, hogy hosszú és körülményes a határon való átjutás, és hát az első paraguayi városban nem sok a látnivaló. Mivel a hotelünk egy igazán kényelmes, medencés klassz kis szállás, az időjárás jelentés meg mára még kedvezőbbet ígért mint eddig, így a pihenés mellett maradtunk.
Későn keltünk, reggeliztunk és kidöglöttünk a medencepartra, időnként megmártóztunk.
Feltérképeztük a szálló többi részét, ugyanis a telek vége az Iguazu folyó, melynek túloldalán már Brazília van.
Délutánra nekem fájt a döglés, mehetnékem volt. Rávettem Bandit, hogy mivel úgyis kellene kp-t felvegyünk ezért gyalogoljunk be az dzsungelben lévő szállásról a városba, ami 5 km-t jelent. Útközben a jaguár jelzőtáblával is találkoztunk…
Vettünk fel pénzt, aztán kicsit csavarogtunk még majd visszagyalogoltunk a 32 fokban. Végül több mint 12 km mentünk.
Itt említeném meg, hogy az argentinok mennyire nem használják a bankok szolgáltatásait, igyekeznek a pénzüket elsősorban devizában tudni, vagy legalábbis nem a bankban, hanem inkább a kezükben. Egy szállodában azért lehet kártyával fizetni, de nagy általánosságban csak készpénzben akarja mindenki a bevételét. Az argentin állam többször jelentett csődöt és jelenleg is csődközelben van, ezért sokszor nagyon megugrik az infláció. Raadasul a kp felvételre horror összeget tesz rá költségként (10-15%), akármilyen bankból akármilyen kártyával veszel ki.
De itt van még néhány érdekes infó Argentínáról:
A Föld nyolcadik legnagyobb országa, a fél dél-amerikai kontinensen majd végighúzódik. Nevét a XVI. században kapta. Argentína spanyolul “ezüstös”-et jelent (a latin argentum szóból), a spanyol illetve portugál felfedezők adták neki, miután első utazásaik során megállapították, hogy ezüstben rendkívül gazdag területről van szó.
Lakossága a tavalyi népszámlálás szerint éppen csak, hogy nem éri el a 45 millió főt.
A foci mindenek felett való itt is és Brazíliában is. Olyannyira, hogy az argentin csatár, Messi szülővárosában betiltották a Messi név anyakönyvezetését. A városvezetők szerint annyian akarták a sztár után elnevezni gyermeküket, hogy az már komoly közigazgatási illetve adminisztrációs zavart okozott volna.
Az argentínoknak 2001-ben 5 elnökük volt mindössze 10 nap leforgása alatt.
A világ legszélesebb sugárútja, a Július 9. sugárút a maga 14+4 sávjával Argentína büszkesége.
A 12 km után jól esett a szálló éttermében a vacsora.
A tegnapi sofőrünkkel meg is beszéltünk este mikor visszavitt minket a szállásra, hogy ma újra értünk jön és ő visz el minket a brazil oldalra is megnézni a vízesést. Könnyen, 30 perc alatt átértünk. Iszonyat sor állt a pénztáraknál, kezdtünk sokkot kapni, amikor észrevette Bandi, hogy mögöttünk ki van helyezve vagy 8 automata és simán két gombnyomással lehet kártyával jegyet venni, az automatás sorban meg szinte senki se áll. Itt a belépőjegy kettőnknek átszámítva 10.500 forint körülre jött ki. 5 perc múlva már bent is voltunk a parkban. Míg az argentin oldalon besétáltunk, addig a brazil oldalon a park bejáratától buszokkal vittek be minket egész hosszan.
Ugyanis a brazil oldalon lévő nemzeti park területe 1700 négyzet km, míg az argentin oldal nemzeti parkjának területe 550 négyzet km.
Ahogy a busz letett minket szépen fokozatosan felépítve kaptuk az arcunkba mind a látványt, mind a vízesésből ránk hulló párát. Kisebb a park azon része amely a látványt nyújta és egyben teljesen más irányból látható mind az Ördög-torka, mind a vízesés többi része. Így egy teljesen új élményben volt részünk. A megtehető túraútvonal rövidebb, de talán látványosabb. Bandi úgy fogalmazott, ez neki egy vízesés vidámpark!
Bandi erről is készített videót:
Hamarabb végeztünk, mint az argentin oldalon így maradt idő a tervezett csónakázásra is! Nem hosszú, kb negyed óra, de mivel a folyón közelíted meg a vízesést ez megint egy újabb élmény. És hát nem restek bevinni ezért a pénzért két kisebb zuhatag alá is, jól meglocsolva a csónakban ülőket. Vicces és klassz volt.
De talán a videó visszaad belőle valamennyit:
És még arra is maradt idő, hogy az út túloldalán lévő madár parkba is bemenjünk. Bevallom, nekem nem annyira tetszett, mert egyszerűen zavar az állatok bezártsága, de végül megnéztük.
Nem is tudom, hogy hol kezdjem… Ha van lélegzetelállító látványt nyújtó természeti csoda kategória (miért is ne lenne?), na akkor az Iguazú vízesés abszolút ebbe a csoportba sorolható. Állsz előtte percekig némán, nézed – és hiába láttál már a neten csodálatosan szép képeket meg videókat róla – egyszerűen nem jutsz szóhoz. Próbálod befogadni a látványt tudva, hogy vélhetően többször az életben nem jársz erre. Nézed, még mindig nézed, aztán picit odébb mész mert tudod, hogy van tovább, valami még jönni fog, hisz tart tovább az út, lehet menni még… Kicsit előrébb mész és újra tátva marad a szád, kezdődik minden elölről, csak netán még erősebben.
Az Iguazú vízesés 270 különálló zuhogóból és kisebb vízesésből áll, amely a folyón 2,7 kilométeres szélességben húzódik, a víztömeg a vízeséseken maximum 82 métert esik, de az átlagos magasság 60 méter. Az Iguazú-vízesés legmagasabb zuhataga, az Union, ahol a víz az Ördögtorok-szakadékba zuhan (spanyolul Gargante del Diabolo). A szakadék U-alakú, 150 méter széles és 700 méter hosszú. Az Ördögtorok-szakadékot a folyó egy geológiai törésvonal mentén vájta ki az évmilliók során. 135 millió évvel ezelőtt a területet vastag lávaréteg fedte, amely miután kihűlt, bazalttá alakult át. A vízesések ott alakultak ki, ahol keletről, Brazília felől az Iguazú folyó beletorkollik az Argentína felől érkező Paraná folyóba.
Éjjel szakadt az eső. Reggel esett, nem akart elállni. Az időjárás jelentésbe láttuk, hogy délre várhatóan eláll, ezért fél 11-kor elindultunk felfedezni az Iguazú argentin oldalát. A belépőjegy kettőnknek kb 8 ezer forintnak megfelelő argentin peso volt. Jókor érkeztünk, nem volt sor, nem volt tömeg, némi eső ugyan még éppen volt, de inkább csak szemerkélt, és persze kellemesen meleg volt.
Odafelé vezető úton már tábla jelezte, hogy csak óvatosan a sebességgel, mert a jaguár (és nem az autó, hanem az állat), bármikor keresztezheti utunk. Sajnos nem keresztezte, bár lehet így volt ez jól. Ellenben az ormányos kismedvék mindenhol futkosnak a parkban kicsinyeik meg egymással játszva követik anyát. Majmok ugrándoznak a fákon, máshol meg tukánok repkedtek a fejünk felett. Iszonyat gazdag az élővilág és akkor a pókokról még nem is meséltem.
Három különböző útvonalon lehet körbejárva megcsodálni a vízesést. Van egy Felső túraút (Upper Trail) és egy Alsó túraút (Lower Trail), ahol egy-egy pár kilométeres kört leírva különböző pontokról lehet rálátni a vízesésekre. Mert hogy ez a 270 zuhatag minden irányból körbevesz, hol sűrűbben, hol csak egy-egy. De mind magában is megállja a helyét, méltán nevezik mindet vízesésnek. A Felső úton magasabban mentünk, fentebbről láttunk rá, míg az Alsón menve egy lentebbi utat jártunk be, kicsit közelebb kerülve, jobban érezve az egészet. Mi ezekkel kezdtünk pont ilyen sorrendben. Néhol ugyan többen voltak elsőre, de kicsit tovább időzve mindenhol jól megnézhettük a zuhatagokat. Már itt is sokszor csak álltunk és élveztük, hogy itt lehetünk.
Amikor ezt a két kört leírtuk visszatértünk arra az állomásra, ahonnan indult az első kör és egy hamburgerre megpihentünk. Ugyaninnen indult egy kis vasút is, amely egy távolabbi pontra vitte a felszállókat. Ahol véget ért a vonat útja onnan indult még egy bő kilométeres séta által a széles folyón mígnem elértük a vízesés Ördög-torka szakadékának nevezett részt. Először a hangjából tudtuk, hogy közeledünk, majd hirtelen megláttuk a zuhatag tömeget, ami olyan távolságra volt, meg olyan rálátás volt, hogy szinte a vízben éreztük magunkat. Ekkor már a nap is sütött és folyamatosan előtűnt a szivárvány a lezuhanó víz felcsapodó párájában.
A szállásra 6 körül értünk vissza, kicsit kipurcanva, de élményekkel tele. Vacsora előtt még kihasználtuk a jó időt, na meg a szálloda medencéjét.
Napi videó összefoglaló az alábbi linken:
Szolgálati közlemény: a január 24-i Machu Picchu bejegyzés végére felkerült egy videó, ajánlom mindenkinek, akinek van épp 6 perce.
Reggel ugyan még Peru fővárosában ébredtünk, reggeliztünk és kávéztunk, de délben már úton voltunk Brazíliába. (A Tibi csoki még otthonról jött velünk.)
Limából eljutni a Brazília – Argentína határán lévő Iguazu vízeséshez legegyszerűbben a Latam légitársaság közvetlen járatával lehet. Közvetlen gép viszont csak a brazil oldalra megy. A Latam légitársaság egy perui fapados cég, majd minden belföldi járaton velük mentünk. A 4 órás utat egy nagyobb géppel (Diónak külön info: A 320-200) tettük meg. És közben átléptünk egy másik időzónába, vagyis az otthoniakkal már csak 4 óra különbségben vagyunk. (De jó lenne ilyen kétóránkénti lépésekben hazamenni…)
Brazil idő szerint fél 7-kor landoltunk. Nem volt nagy a reptér, könnyen, gyorsan kint voltunk. Az első nagyon erős különbség ami szembejött, hogy míg a perui reptéren mint a hiénák csaptak le ránk a taxisok, addig itt a brazilok olyan kedvesen, úriember módjára csinálták, hogy kedvünk se volt alkudni. Nem ajánlgatta magát, mi mentünk hozzá megkérdezni, hogy át tud e vinni az argentin oldalra. Amikor a szállást foglaltam, akkor megkérdeztem, hogy ők mit javasolnak, vagy netán tudnak e értünk küldeni kocsit? De írta a kapcsolattartónk hogy ők nem vehetnek ott fel utast. Ott kell taxit fogjunk. Meg is írta hogy mennyire számítsunk. A taxis ez alatt mondott egy összeget így mi tényleg nem alkudoztunk. Egy bő 60-as fazon volt a sofőr, aki csak portugálul beszélt. De annyira jó ez a modern világ, hogy az okos telefonon a fordító programba csak bediktálja az ember a gondolatait és az fordít bármilyen nyelvre. Nagy könnyebbség egy ilyen esetben. Mert hát nem szimplán elvitt minket egyik pontról a másikra, hanem a határon ki kellett szállni, beállni a sor végére a kis ablaknál, ahol ül az útlevélbe pecsételős néni, majd vissza a kocsihoz, át a folyón, amin van tulajdonképpen a határvonal, és a folyó túloldalán újabb ellenőrzés a másik ország részéről (ott már nem kellett kiszállni a kocsiból). A sor közepesen volt hosszú, és még csak picit haladtunk előre, amikor jött egy fiatal lány, aki egy másik ablakhoz kellett beüljön pecsételős néninek. Ránézett a sofőrünkre, elkérte az útleveleinket, magával vitte, bepecsételt és hívta a bácsinkat az ablakához az útlevelekért. Kicsit felgyorsultak az események…
A szállásunk a Brazíliát Argentínától elválasztó Iguazú folyó partján van az argentín oldalon lévő esőerdőben. De a Paraguay határ is csak pár km. A repcsi leszállása után egy órával már a szálláson voltunk. És ugyan addigra besötétedett, de a hotel így is elvarázsolt minket. A recepción jelezték, hogy grátisz jobb szobát kapunk, mint kértünk, duzzogva hát belementünk. A vacsoránál úgy tűnt itt sincs főszezon, mérsékelten van tele a hotel.
A tegnapi esti nagy eső bent tartott minket a szálláson, cserébe jól kialudtuk magunkat. Reggel összepakoltunk, megreggeliztünk és a tegnap eldöntött módon ki akartunk jutni a reptérre. A Titicaca-tó környéken Juliaca városból indulnak a repülők, ami szűk 50 km-re van Punotól, ahol a mi szállásunk is volt. Uber itt nincs. A taxi több mint 3x annyiba kerül mint a colectivo, így a közös buszozás mellett döntöttünk. Ezt úgy kell elképzelni mint a reptéri shuttle-t, meg van a sofőrnek, hogy hol kit kell felszedjen és a 22 fős kisbuszával végigcsattog a városon és feltölti a buszát az előre bejelentkezett emberekkel. Aránylag az elején szálltunk fel a buszra, ezáltal kaptunk egy random punoi városnézést, ami mondjuk az időnkbe mérsékelten fért bele.
Itt említeném meg Peru építészetét a lakóházak tekintetében. Egységes. Egységesen ronda. Bandi kedvesebben fogalmazott: nincs igényük a szépre. Szóval a házak melyekben élnek 90%-ban úgy néznek ki, mintha félbehagyták volna (mert tulajdonképpen félbe is hagyták, láthatóan eszük ágában sincs befejezni). MAjd minden ház lapostetős, de a furcsább az, hogy minden ház tetején lógnak ki felfelé a betonvasak, olyan 1-1,5 méter magasan. Na persze lehet az van mögötte, mint Görögországban, hogy addig nem kell befizetned a ház utáni adót míg nincs kész a házad… És ezek a házak természetesen vakolatlanok, csak a tégla látszik, meg az, hogy már évek óta lakják.
Ahogy mentünk ki a reptérre a 2×2 sávos, szépen megépített, fizetős autópályán, melynek ráadásul kívül-belül van leállósávja és a középső elválasztó keskeny részen tehenek legelésznek a gyér füvön, meglehetősen sűrűn van egy-egy fekvőrendőr! Nem repesztünk csak úgy az autópályán, kérem szépen!
Beérve Juliacába, újra megállapítottuk, hogy mit sem vesztettünk azzal, hogy kihagytuk a városlátogatást. A repülőtérre vezető közvetlen út egy olyan földút, hogy majd ki estünk a kisbuszból. De már dolgoznak az új úton. A reptér kicsi, de kellemesen modern, új. A gépünk pedig egészen pontosan indult, így szűk másfél óra múlva Limában voltunk.
Landolás és a taxi/uber mizéria után arra a szállásra mentünk, ahol az első három éjszakát is töltöttük. Útközben kiderült az is számunkra, hogy az úttesten lévő medencéket mire és hogyan használjak itt Limában:
Du 3 óra körül érkeztünk meg és nem terveztünk semmi extrát. Egy jó sétát az óceán parton megspékelve egy finom vacsival, nézelődni, ücsörögni, beszélgetni, olvasgatni, pihenni.
Este én hamar elaludtam, majd fél 11-kor (Bandi még olvasott) egy iszonyat erős és hosszú duda szóra ébredtem. Nem is duda, hanem valami riasztás hangja volt kongatással együtt. Délután beszélgettük pont Bandival, hogy azáltal, hogy egy keskeny nyúlványon vagyunk, mindkét oldalról óceán mellettünk, így ennek a résznek aránylag nagy a cunami veszélyeztetettsége. De láttuk kiírva, hogy most a zöld zónában van a terület, aggodalomra semmi ok. Persze fél 11-kor a fejed mellett lévő nyitott ablakon beüvöltő riadó hang esetén felriadva álmodból ezt az információt törli az agyad. Nem értettük, hogy mi ez a hang. Kinézve az ablakon láttuk, hogy a szomszéd épület portás bácsija nagyon nyugodtan olvasgat a kis fülkéjében… A szomszéd épület pedig nem más, mint a Tengerészeti Hadsereg egy épülete, így Bandi megnyugtatott, hogy tuti gyakorlatuk van. A riadó abba maradt, én hamar visszaaludtam, majd egy fél óra múlva minden kezdődött elölről. De a tengerész fiúk-lányok most már bevetésre készek, megnyugodhatunk. Ráadásul holnap úgyis továbbállunk.
Mivel csak egy teljes napot (illetve két éjszakát) töltünk a Titicaca-tónál, így eladtuk a lelkünk egy egynapos szervezett útra tegnap este. A kisvárosunkban mérsékelten van látnivaló, ami itt a tónál érdekes, az inkább a tavon van, nem pedig körülötte. Reggel 7 órára ígérték, hogy értünk jönnek a hotelhez, kivisznek minket a kikötőbe. Kicsit rohanva, de elkészültünk és kint álltunk a hotel előtt tök időben. 7:15-kor még sehol se volt az emberünk, kezdtünk furcsán nézni, Bandi meg mindenkit megkérdezett közben az utcán, hogy nem minket keres-e.
Végül bementem a hotelbe és megkértem, hogy a tegnap kapott visszaigazolás alapján hívják fel a céget, hogy merre járnak, mikor jönnek? Még jó, hogy felhívattuk őket, mert elfelejtettek minket… A kiscsaj az irodából hamar taxiba ült, eljött értünk, és kivitt minket a kikötőbe. Nem maradtunk le semmiről, indulásra (7:30-ra) épp ott voltunk.
A Titicaca-tó a hajózható tavak közül a világon a legmagasabb ponton fekvő tó: 3812 méteren. Dél-Amerika legnagyobb tava Peru és Bolívia határán. A tó olyan nagy, hogy felszíni területe 8.372 négyzet km (a Balatonnál 13-szor nagyobb!). 41 sziget van a tavon melyek közül van amelyik lakott és van amelyik nem.
A hajónkkal a negyedórányira lévő Los Uros szigetekhez (vagyis úszó szigetek) mentünk először. Ez egy teljes dilemma nálam mindig: befizetsz egy ilyen szervezett programra, de hányan lesznek ott rajtad kívül, mennyire lesz autentikus a program, mennyire lesz a túravezető élvezetes, szimpatikus… stb.
Punotól 5 km-re találhatóak az úszó szigetek. Az uruk a collák és az inkák elől menekülve hozták létre saját szigeteiket, lakhelyeiket. Nagyjából kétezren lehetnek, több tucat szigettel. Szigeteiket a tavon növő totora nádból készítik. Az alap a gyökérzet, erre szövik rá nádból az újabb rétegeket, amelyeket folyamatosan frissíteni kell. A nádszigeteket kötéllel rögzítik. De az uruk nem csak szigeteiket készítik totrából, hanem házaikat, csónakaikat, bútoraikat és használati tárgyaik egy részét is. A turista hajók kikötnek egy-egy ilyen család szigetén, ahol aztán megmutatják, hogy hogyan élnek. A mi hajónkban 16-an voltunk, ami elég ideális szerintem. Ahová először ki akart kötni a hajónk, oda kötött ki épp egy másik is. Még mondtam is Bandinak, hogy eddig tartott, hogy csak 16-an vagyunk. De tovább mentünk és keresett a túravezetőnk és a kapitányunk egy olyan családot, ahol nem volt senki. Kifejezetten kedves, szimpatikus családnál kötöttünk ki. Megmutatták és elmagyarázták, hogy hogyan épül fel az úszó sziget, mire kell figyeljenek. Megmutatták, hogy hol és miként alszanak, miket készítenek a nők: a karkötőtől a párnahuzaton át egészen a terítőig. Természetesen céljuk volt ebből minél többet eladni. Majd a saját maguk által épített hajójukon átvittek a ”helyi piacra” minket, ahol a mi hajónk ott várt ránk. Az úszó szigeteken majd két órát töltöttünk.
Innen egy órát hajóztunk a Taquile szigetre, ami Punotól már 35 km-re fekszik. A szigeten kb 300 kecsua indián család él. A sziget nincs 6 négyzet km, viszont 3819 meter magasan fekszik.
A sziget kultúrája elsősorban a helyiek által készített ruhák miatt érdekes. Mind a férfiak, mind a nők minden korosztálya készíti ezeket a ruhákat (kötik elsősorban), és a közösség minden tagja hordja is őket. Ez a hagyomány még az ősi civilizáció idejéből ered, és máig is fennmaradt: az 1950-es évekig a közösség a külvilágtól szinte teljesen elzárt életet élt, de onnantól kezdve sem adták fel hagyományaikat annak ellenére, hogy a turistaforgalom egyre növekedni kezdett, mára a sziget lakosságának több tízszeresével egyenlő az évente ide érkező látogatók száma. Az viszont igaz, hogy az őslakók művészetében mára már új, „idegen” eredetű szimbólumok és elemek is megjelentek. A ruhákat kézzel vagy fából készült, pedálos szövőszékek segítségével állítják elő, amelyekhez hasonlóakat már a spanyolok megérkezése előtt is használtak. Legjellegzetesebb termékeik a “chullo” (magas, fülvédős sapka) és egy úgynevezett naptár-öv, amely egy széles övszerűség, amelyen az év mezőgazdasági és rituális eseményekhez kötött ciklusainak ábrázolásai láthatók. A helyiek megélhetését ma is többnyire a textilművesség biztosítja, számos terméküket a turistáknak értékesítik. A hagyomány fenntartását egy kézművességre specializálódott iskola is segíti.
Felgyalogoltunk a sziget majd legmagasabb pontjára (4050 méter) egy családi étterembe, ahol már vártak minket ebéddel. Ebéd után pedig még a nagyon egyszerű főteret megnéztük és vissza lesétáltunk a hajónkhoz egy másik útvonalon mint ahol felmentünk. A szigeten nincsenek gépjárművek, szállodák, az elektromosság erősen akadozik, de még kerékpárok sincsenek. Az utak is inkább járda méretűek. A kilátás viszont gyönyörű a bolíviai hófödte hegycsúcsokra.
Végülis egy nagyon aranyos csapatot fogtunk ki egy igazán jófej túravezetővel, aki amellett, hogy sokat mesélt a helyi dolgokról kifejezetten érdeklődő volt a “vendégei” felől. Az elején úgymond bemutatkoztunk, hogy ki honnan jött. Többször is visszakérdezett egy-egy témánál, hogy az a mi országunkban, kultúránkban, hogy van.
A visszaútra mindenki kipurcant, néma csöndben mindenki szunyókált egyet. A másfél órás út második felére csúnya fekete felhők jöttek, de nem esett, csak nagyok voltak a hullámok. Fél 5-re értünk be a kikötőbe, ahonnan kisbusszal eldobtak a szállásunkhoz, de már majdnem 5 óra volt mire megérkeztünk (pedig nincs is ilyen messze a kikötő). Az eső kegyes volt, megvárta míg visszaértünk, utána kezdett csak el szakadni.
Ma egy szuper extra vonatos napunk volt. Sheldon igazán élvezte volna!!!
A perui vonattársaság, azaz a PeruRail négy különböző típusú járatot indít. Van az a vonat típus, amivel a Machu Picchuhoz mentünk: Expedition, semmi extra, felülsz a vonatra, elvisznek, leszállsz, pont. Alapvetően az a vonat is szebb, mint a magyar vonatok (nem mintha otthon sokat vonatoznék és lenne bármilyen tapasztalatom is…). Aztán van a Vistadome típusú járat, amely ugyanolyan vonat, mint a Expedition, csak ott a szolgáltatás több: étel, ital, műsor, vásár…, ahogy írtam két nappal ezelőtt.
A harmadik típusú vonat az egy adott aránylag távoli úticélhoz visz extra szolgáltatásokkal. Az 1920-as évek stílusát visszahozó vonat rendelkezik: bárral, étteremmel, egy nyitott hátsó kocsival. De ahova szólt a jegyünk és ültünk az is egy tök kényelmes hely kis asztallal. Persze mászkálhatsz bármerre. Ilyen vonat megy a Szent-Völgybe és a Titicaca-tóhoz. Mi ebből a típusú vonatból a Titicaca-tó felé tartóra szálltunk fel reggel.
A negyedik típusú vonat az Orient Express társasággal közösen üzemeltetett Belmond Hiram Bingham vonat, amin összesen 48 férőhely van, viszont hálókocsis, saját fürdőszobával, teljes ellátással aránylag magas áron.
A mi vonatunk reggel 7:50-kor indult, de fél órával előbb kint kellett lenni az állomáson. Elköszöntünk Cuscotól, felültünk a vonatra és élveztük a tájat Punoig, a világ legmagasabban lévő hajózható tavának egyik városáig.
Ezt az utat sok utazási katalógus ajánlja mert olyan tájon visz keresztül, hogy csak ámulsz.
A vonat megállt az út legmagasabb pontján, 4.335 méter magasan, La Raya nevű helyen. De ez csak egy mini piac volt egy mini templommal. Nem is maradtunk soká, 10 perc múlva indult is a vonat.
Délelőtt üdítőt és snack-et osztogattak, 1-kor olyan 4 fogásos ebédet, hogy a végére majdnem kipurcantunk. Délután ismét mindenhova ki volt készítve a banán chips és a pirított kukorica, majd érkezett az uzsonna… ennyit nem ettünk itt egyik nap se még.
18:20-ra kellett volna beérjen a vonatunk Punoba, csak hogy az előtte 47 km-re lévő Juliaca városban (nagyon ronda város) a síneken ragadt egy busz. Konkrétan ott robbant le. Vagy százan álltak a busz körül és tanakodtak, hogy most mi legyen. Végül egy bő 40 perces bűvölés után lekerült a sínekről a busz. Persze emiatt egy váltónál is várnunk kellett ezt követően. Végül több mint egy órás késéssel fél 8-kor befutott a vonatunk Punoba.
A hotelt könnyen, gyorsan megtaláltuk, sétatávolságra volt az állomástól. Még sétáltunk egy kicsit a környéken, aztán nyugovóra tértünk.
Hazudnék, ha azt mondanám nincs izomlázunk. Mondjuk inkább úgy helyes a megfogalmazás, hogy úgy mentünk ma mindenhová, pláne ha lépcső is volt benne, mint akik betojtak.
Ezt a napot Cuscora szántuk, csavarogni akartunk cél nélkül, idő nélkül. Kávézni, kiülni a parkba, nézelődni, megfigyelni az embereket, betévedni a piacra és tátott szájjal rácsodálkozni dolgokra. Pont így tettünk.
Szombaton a piacon és a környező utcákban minden van: fűszer, hús, sajt, zöldség, gyümölcs, frissen facsart gyümölcslé, frissen főtt húsleves, magok, szárított gyümölcsök, virág, ruha, sál, ajándék tárgy, csoki és még sokminden.
18 fok volt ma, de 28-nak éreztük. Amikor délután elbújt a nap, akkor hűvösebb lett. Míg mondjuk Bandi akkor is még rövidnadrágban meg pólóban, a helyiek már kabátban, kesztyűben és sapkában! De közben meg a gyerekek fekszenek a hideg kövön az utcán és úgy játszanak.
Rengeteg a kóbor kutya, egy-egy téren, parkban 4-5 kutya minimum van. De nem falkában, hanem csak úgy haverkodva, megszagolgatják egymást, néha elkezdenek játszani. Abszolút békében vannak meg egymással. Az emberek se kergetik el őket, ahova betérnek, ott hagyják hadd feküdjön le. Ha az utca közepén fekszik, akkor se bántják, kikerülik, természetesnek tartják, hogy ott van. Ráadásul nem néznek ki olyan lepukkantan a kutyák, olyan mintha etetve lennének. Még Jhonathan mondta nekünk, hogy nincsenek kukák, a szemetet csak úgy zacskókban kiteszik az utcára, amit azért a kutyák átmazsoláznak. Aztán időnként jön a kukásautó.
A zebrán átjutni elég nagy kihívás, nem zebrán meg egyszerűen el se kezd. Sok forgalmas szakaszon nincs is jelzőlámpa, valahogy oldd meg az átjutást. Elindulsz határozott léptekkel, kiteszed a kezed, jelezve, hogy köszi, hogy legalább lassítasz, de nem! Eszük ágában sincs még a gázról se levenni a lábukat. Egy chilei pár teljesen kiakadt, ahogy a zebránál álltunk és még a rendőrautó se állt meg, hiába léptünk már le a járdáról. Mondták, hogy náluk, ha már valaki látszik, hogy menne át, akkor azonnal állnak meg az autók. Ilyenkor előjön bennem is, hogy igen, ezek azért Magyarországon is már elég jól működő dolgok.
5-kor keltünk, mert 5:40-re már a vasútállomáson kellett lennünk. Két incidens is ért bennünket hajnalok hajnalán: egyrészt nem volt melegvíz a szálláson, ettől aztán nekem már kávé se kellett úgy felébredtem. Másrészt a hotelből mikor iparkodva szerettünk volna kijelentkezni, akkor a személyzet nem volt a helyzet magaslatán. Tulajdonképpen a konyhás néni került csak elő, aki szigorúan csak spanyolul beszélt és próbálta levonni a kártyánkról a díjat. Nem lett volna ezzel semmi gond, ha nem 2000 Sol-lal (ami majdnem 200 ezer forint!) többet von le, mint kellett volna. Én meg persze béna mód jóváhagytam, és csak utána esett le, hogy ez irreálisan magas összeg. Persze visszacsinálni nem tudta… a vonathoz meg már baromira mennünk kellett volna… Végül levelet írtam a hotelnek, hogy a különbözetet hamar utalja vissza. Most várunk és reménykedünk.
Viszont a hotel abból a szempontból meg tök figyelmes volt, hogy készítettek ki nekünk reggeli csomagot, mondván olyan korán indulunk, hogy még nincs akkor reggeliztetés. (Persze 2000 sol-ért én is felkelnék hajnalban csinálni két reggelis csomagot az idióta vendégnek…)
Anno a vonatjegyet átrakattam online egy korábbi járatra, mert rájöttünk, hogy előbb kellene érkeznünk a Machu Picchura, mint elsőre terveztük. Az eredeti vonatjegy egy QR-kóddal és minden infóval felszerelt dokumentum volt, míg a módosított jegy csak egy “sajtcetli”. A biztonság kedvéért még otthon kinyomtattam az eredeti jegyet is, és azzal együtt próbáltuk reggel fél 6-kor meggyőzni a vasútállomáson dolgozókat, hogy ezzel a vonattal mi most utazhatunk. Kicsit értetlenkedtek, de aztán elkapták a fonalat és felengedtek a Machu Picchu felé tartó vonatra. (Pláne, hogy ez egy olcsóbb vonat volt, mint amire eredetileg szólt a jegyünk.)
A vonat a hegy lábánál lévő falucskába, Aguas Calientesbe ment. A falu próbál az idegenforgalomból megélni, látszik, hogy sok a fejlesztés, de közben meg olyan ciki épületek is vannak a falu közepén, hogy nem is érted, hogy lehet az ott. Ollantaytambotól egész Aguas Calientes-ig az Urubamba folyó mentén mentünk, ami nagyon látványos, erős sodrású folyó, bár a színe ha jóindulatú akarok lenni akkor is maximum csokibarna. Innen a faluból egy pici sétával eljutottunk a buszhoz, ami 10 percenként (de ha kell sűrűbben) jár és hozza-viszi a turistákat a faluból fel a Machu Picchura meg vissza. Aki nem akar busszal menni, az felmehet gyalog is, de annak több mint 1350 méteres szintkülönbséget kell lépcsőn felfelé megtennie.
Minden Machu Picchuval kapcsolatos jegyet online meg lehet venni előre (vonatjegy, buszjegy, belépő jegy), sőt erősen ajánlott is, mert a Machu Picchura korlátozott számban engednek fel (és még a korlátozott mennyiségű embert is különböző időzónákban). Naponta 200 embert engednek csak be. Vagyis amikor megveszed a belépőjegyet a Machu Picchura akkor el kell döntened, hogy milyen típusú jegyet veszel: csak a Machu Picchu inka romvárosba, vagy kombinálhatod a sima belépőt még a mellette lévő múzeummal, vagy a Machu Picchu mellett lévő két hegy egyikének megmászásával. Ha kombinált jegyet veszel még erősebben le van korlátozva a belépés ideje.
Az egyik hegy neve: Huayna Picchu (Waynapicchu), amely 2720 méter magas. Ezt választják többen, mert ezt kevésbé kemény megmászni és onnan is gyönyörű a rálátás a romvárosra. A másik hegy neve: Machu Picchu hegy (maga a romváros is erről a hegyről kapta a nevét). Ennek a hegynek 3085 méter a legmagasabb pontja, ahova 2417 lépcső visz fel a 2450 méter magasan lévő Machu Picchutól. Az eleje se könnyű, de a második szakasz kifejezetten nehéz: különböző méretű lépcsők folyamatos szint emelkedéssel. Két időszakban engednek fel csak látogatókat: reggel 7-8 óra között, valamint 9-10 óra között természetesen korlátozott számban. Na ezeket azért tudom ilyen pontosan mert mi ennek hegynek a megmászásával kötöttük össze a romváros megtekintését. Mert ha már eljöttünk eddig, akkor legalább fáradjunk el rendesen!
A hegy kapujában nem csak a jegyet kell bemutatni, hanem a nagy regisztrációs füzetbe beírni a neved, életkorod, nemzetiséged és hogy hány órakor indultál neki a hegynek, visszafelé pedig újfent regisztrálni kell a visszaérkezési időd. Így tudják biztosra, hogy mindenki vissza jött e a hegyről.
Kemény több mint 2 óra folyamatos lépcsőzés volt felfelé (néhány pihenőt muszáj volt beiktatni, na meg fotóznunk is csak kellett). Ráadásul a lépcsők néhol elég keskenyek voltak mindenféle korlát nélkül. Felfelé Bandi megjegyezte, hogy a táj látványának befogadásával mérsékelten kell küzdenünk a levegővétellel ellentétben. Ahogy nekivágtunk reggel 9-kor a hegynek még felhőben volt minden. Kicsit aggódtam is, hogy eljöttünk idáig, felmásztunk ide és még a drága belépőt is kifizettük aztán nézhetjük a tejfehér tömény felhőt belülről. Amikor megjegyeztem, akkor Bandi csak ennyit reagált: “Bízzunk a szerencsénkben! Eddig mindig meg volt! Vagy legalábbis én úgy értelmeztem!” Nagyon szeretem ezt a végtelen optimizmusát! Mikor még lentebb voltunk több lefelé jövő turistát megkérdeztünk, hogy milyen ott fent, próbáltak meggyőzni, hogy nem érdemes teljesen felmenni, mert akkora felhő ül a csúcson.
Az első kilátónál már azért ki-kibukkant a látvány, aztán újabb felhő futott be a képbe.

Mire a csúcsra felértünk kitisztult a kép. Megérte felmászni!
Lefelé jövet könnyebb volt, bár néha beremegett a lábam már a sok lépcsőtől. Oda-vissza 3,5 óra volt a hegyi túra. Amikor leértünk a hegyről, akkor kezdtük bejárni a Machu Picchu romvárost. Ott is eltöltöttünk két órát. Olyan érzésünk volt, mintha egy mesébe csöppentünk volna és ott barangolnánk. Kijelölt útvonalon kell menni és nem ugyanott mész ki, mint ahol bementél. Minimális cuccot lehet bevinni, és bár ugyan a jegyen kismillió tiltás van felsorolva, hogy miket ne vigyél be magaddal, tulajdonképpen senki se ellenőrizte.
Machu Picchu egy kecsua nyelvű szó, jelentése “Öreg csúcs”. Romjai Cuzcótól 112 km-re északnyugatra, az Urubamba-folyó völgyében, a perui Andok déli láncolatában, 2450 méteres magasságban fekszenek. Az egykori Inka Birodalom romvárosa, amelyet 1450 körül Pacsakutek Jupanki inka király parancsára építettek és 1570-ben hagytak el. A tudósok mai álláspontja szerint Machu Picchu nem volt igazi város, inkább az inka társadalom uralkodó osztályai számára épített templomokból, palotákból és obszervatóriumokból álló komplexum, ahol a Nap különleges tiszteletének nyomai is megtalálhatók.
A Yale Egyetemen dolgozó Hiram Bingham 1906 és 1915 között öt kalandos régészeti expedíciót vezetett Peruba, az utolsó inka főváros Vilcabamba felkutatására. 1911 júliusában, amikor bejárta a Cuscotól hatnapi járásra fekvő vidéket, találkozott Melchor Arteaga indián földművessel, aki elmesélte neki, hogy van egy elhagyatott város az erdő mélyén az Urubamba völgye felső részének egyik csúcsán, és hajlandó odavezetni a tudóst. Bingham, kísérői társaságában július 24-én jutott fel erre a sűrű növényzettel benőtt hegyhátra, ahol a növények között jó állapotban megmaradt kőházakat fedezett fel. Azt hitte, megtalálta a keresett Vilcabambát, Manko Inka király utolsó menedékét, amelyet 1572-ben hódítottak meg a spanyolok.
A következő évben a National Geographic Society anyagi támogatásának köszönhetően visszatért, és kiszabadította a várost a növényzet szorításából. Napvilágra kerültek az épületek, terek, lépcsők, mesterséges teraszok. 1914 és 1915 között ismét visszatért, és folytatta a város feltárását. Az amerikai régész és tudós társai a terület térképészeti és építészeti dokumentálása mellett 173 sír, 555 kerámia, 220 darab bronz és réz eszköz (karkötő, füldísz, dísztű, kés, fejsze stb.) feltárását végezték el.
Machu Picchut és természetes környezetét 1981-ben „perui történelmi szentély” címmel ruházták fel, mint különlegesen fontos kulturális értéket őrző szent területet. 1983-ban az UNESCO az Emberiség Kulturális és Természeti Örökségévé nyilvánította. 2007-ben a Világ Új Hét Csodájának egyike lett.
Ahogy a romvárost jártuk be sorra kerültek elő a lámák. Nem derült ki, hogy fűnyírás céljából vagy a látványosság fokozásáért vannak ott, de feldobták a napunkat.
A Machu Picchu kijáratánál pecsételhetsz az útleveledbe. Naná, hogy megtettük.
Amikor a belépőjegyet vettem, akkor feldobta a rendszer a buszjegyen kívül azt a lehetőséget is, hogy a Machu Picchu bejáratánál lévő étterembe egy büfé asztalos ebédre befizessem magunkat. Gondoltam jól fog esni, és ez így is volt. Mivel későn értünk le (fél 3 volt már), nem is voltak sokan.
A lemenetel a Machu Picchuról ugyanúgy működik mint a faluból való feljövetel. Vagy busz, vagy gyalog a kijelölt útvonalon. Gondoltuk mi az nekünk, itt már csak lemegyünk: így raktunk a lábunkba még 1813 lépcsőfokot.
A reggeli felhőt leszámítva (bár ennek utána olvasva számítottunk rá, ezért is kértük magunkat a második hegyre menő csoportba) nagyon szép időnk volt. A növényzet dzsungeles és a hőmérséklet is mindig magasabb mint Cuscoban.
Mire lelépcsőztük magunkat a faluba, addigra már sétálhattunk is a vonatállomásra. Ittunk egy jó kávét, és szinte szállhattunk is fel a két kocsiból álló Aguas Calientesből – Ollantaytamboba tartó vonatra. Ugyan Cuscoba kellett eljussunk, de a vonat január 1-április 30 között csak rövidebb szakaszon jár karbantartás miatt. Ez már akkor kiderült mikor vettem a jegyet, a rendszer automatikusan adta a buszjegyet a második szakaszra. És most megtudtuk mi a különbség a reggeli olcsóbb vonat és az eggyel drágább vonat között. Eleve kis szendviccsel, sütivel és itallal vártak minket majd a vonat személyzete egy vicces műsort tartott és végül jött a divatbemutató (melyet szinten a személyzet adott elő) baby alpakából készített termékekkel, amit aztán aránylag magas áron meg is lehetett venni. Nagyon szép cuccokat árultak. Ahhoz, hogy elérjük a félúton lévő buszunkat bő másfél órát vonatoztunk.
Flottul meg volt szervezve, hogy akik a vonatról a buszra át kell szálljanak, azokat átkísérte a perui vonattársaság embere a pár száz méterre álló buszhoz. Egy 30 fős kényelmes, szép busszal mentünk, na de Ollantaytambo – Cusco közötti 60 km-es szakaszt 2 óra 15 perc alatt tette meg a busz. És nem azért mert baleset volt, vagy gond lett volna, ugyanis már a menetrendben is ez az idő volt megadva. Egyszerűen ennyire vacak az út.
Cusco 112 km-re van Aguas Calientes-től, vagyis ezt a nem túl nagy távolságot 4 óra alatt tettük meg úgy, hogy közvetlen csatlakozás volt a vonat és a busz között. 10 órára értünk vissza a cuscoi szállásunkra meglehetősen fáradtan. Remélhetőleg nem a lépcsőkről álmodunk majd.
A tegnapi pihenős nap több dologra is jó volt: Bandi jobban lett, kipihentük magunkat, és közben megszerveztük a mai napunkat. Ugyanis anno mikor terveztük ezt az utat, akkor csak annyit találtunk ki a mai napra, hogy mielőtt felmennénk a Machu Picchura azelőtt a környéken található többi inka romot (összefoglaló néven Szent-Völgynek nevezett területet) felfedezzük. De hogy mivel és hogyan az a kérdés nyitva maradt. Egy dolgot fixáltunk csak le előre, hogy estére dupla szállásunk van: megmarad a cuscoi szállás, és félúton a Machu Picchura, Ollantaytambo-ban is van egy szállásunk. Erre azért van szükség mert a Machu Picchura minimális cuccal lehet felmenni (na meg különben is ki akar bőrönddel hegyet mászni?), így Cuscoban hagytuk majd minden cuccunk és egy kis hátizsákkal vágtunk neki ennek a két napnak.
Cusco különböző pontjairól reggeltől estig folyamatosan indulnak kisbuszok a Szent-Völgy nagyobb településeire. Ezeket colectivónak hívják, az az a helyi tömegközlekedés. Azt, hogy Cuscóban hol vannak a különböző desztinációkba induló kisbuszok csomópontjai (nem egy pályaudvart kell elképzelni, hanem egy utcaszakaszt, ahol egymás melletti kisebb parkolókban, garázsokban állnak a kisbuszok, és emberek kiabálják folyamatosan az úticél nevét), meg kell kérdezni a szálláshelyen. A többi településen még egyértelműbb a helyzet, mert egy helyről indulnak a járatok mindenhová, csak figyelni kell, hogy melyik sofőr mit kiabál, vagy meg kell kérdezni valakit.
A neten bogarászva végül ettől egy sokkal kényelmesebb megoldást választottunk: hívtunk egy saját sofőrt, aki háztól házig vitt minket. Kiválasztottunk három pontot a Szent-Völgy városokból és oda vitettük magunkat. A sofőr srác, Jhonathan 31 éves és tavaly látott először havat, mivel Cuscoban sosem esik a hó.
Az inka civilizáció Peru felvidékén jelent meg a 13. században. 1438-tól Cusco körül kezdtek el területeket meghódítani, s létrehozták a Kolumbusz előtti Amerika legnagyobb birodalmát. Az 1532-es spanyol hódítók érkezése jelentette a rövid életű Inka Birodalom végét. Aránylag kevés dolog maradt fenn az inka kultúrából, ugyanis a hódítók kizsákmányoltak mindent, amit csak tudtak. Akik a Szent-Völgyet bejárják (vagy olvassák a blogot) egy kis betekintést nyerhetnek az inkák egykori életébe az inka maradványoknak köszönhetően.
Pisactól Ollantaytamboig tart a Szent-Völgy, amely nagyjából egy 100 km-es körzet. A Machu Picchu nem a Szent-Völgy része, azon kívül esik.
Pisac határában megálltunk egy amolyan “állat simogató” szerű helyen, ahol mindenféle alpacát lehetett megnézni, de simogatni nem ajánlott, ugyanis leköp, ha megsimogatod. Ingyenes volt a belépés, mert mindenféle kézműves árusok voltak a kijárat felé, abban a reményben, hogy veszünk tőlük valamit.
Az alpacát a húsáért és szőrméjéért tartják, míg a lámát azért mert jó teherhordó. De van egy harmadik hasonló kinézetű patás a vikunya (vicugna), amely 5000 méter felett él és nincs háziasítva. A vikunya bundája a legértékesebb és a legfinomabb.
A látványosságokhoz nincs önálló belépőjegy, a bejutáshoz meg kell venni a Cusco környéki látnivalók különböző csoportjaiba szóló valamelyik kombinált belépőt, ami minimum közel 7 ezer forint (70 sol), vagy akár a duplája. Mi egy olyan típusú jegyet vettünk Pisac bejáratánál, amivel a Szent-Völgyben 2 egymást követő napon az alábbi négy helyre lehet bemenni: Pisac, Ollantaytambo, Moray és Chinchero. Ebből Moray-t idő hiányában sajnos ki kellett hagyjuk.
Pisac egy kis település Cuscótól 25 kilométerre, ami felett a hegyen egy hajdani inka erőd romjai találhatóak. Hosszan el lehet időzni. Mi úgy, hogy kicsit jobban körbejártuk, pláne, mert egy ponton le volt zárva amerre mentünk volna és meredeken vissza kellett menjünk egy fentebbi részre, így voltunk ott másfél órát. Pedig szedtük a lábunk, amikor épp nem a tájat csodáltuk. Gyönyörű a környezete, csodaszép bármerre nézünk. Pisac legmagasabb pontja 3525 méter magasan van, így a cuscoi 3399 méterhez képest feljebb kerültünk, de nem volt gond, jól bírtuk.
Pisac után Chinchero volt a cél, amely egy jóval kisebb területen fekvő inka rom 3600 méter magasan. Itt a látnivaló inkább az inkák templomának (waka) helyére épített keresztény templom volt.
Chinchero után pedig Ollantaytambo volt az úticélunk. Ollantaytambo 2792 méter magasan van, szóval mondhatjuk, hogy lejöttünk a völgybe. Kicsit igyekeznünk kellett, mert 5 óráig volt nyitva a rom város. Az utak pedig nem sztráda jellegűek és akkor még finoman fogalmaztam. Ollantaytambo egy egész kicsi falu, melynek vége egy máig jó állapotban megmaradt inka-kori település, ami mellett a hegyoldalban egy hajdani vallási célú építmény és egy erőd, valamint egykori mezőgazdasági tárolók épületeit lehet bejárni. Az utóbbiak a fő látványossággal szemben, egy meredek hegyoldalon találhatóak, innen minden bizonnyal csodálatos a kilátás a romokra, de odáig már nem jutottunk el. A romokat viszont alaposan bejártuk, melyet szintén a hegyoldalba építettek. Az inka rom tetején pedig a Nap Templom maradványa látható.
Olyan szinten sokat lépcsőztünk ma, hogy az okos óra 328 megtett emeletet jelzett a nap végére. A falu 4 utcáját könnyen bejártuk még, miután az estebédünket elfogyasztottuk.
“Az inka építészet tökéletes összhangban van a természettel, alkalmazkodik annak minden eleméhez. Kőépítészetükre mesteri precizitás jellemző, a hatalmas kőtömböket pontosan kellett megfaragni ahhoz, hogy mindenféle kötőanyag nélkül, tökéletesen illeszkedjenek egymáshoz. Az inkák a kőfaragás tudományát Tiahuanaco lakóitól tanulták el (a Titicaca-tó vidékén kb. i. sz. 1200-ig lakott város), Cuzcóba innen hozattak kőfaragó mestereket, hogy eltanulják tőlük a technikákat. A nagyon pontos illeszkedésnek köszönhető, hogy több száz év után is masszív, földrengésbiztos falakként állnak az inka időkből származó épületek. A teljes szimmetriát követő építményekre az egyszerűség jellemző, szinte egyáltalán nem alkalmaztak díszítési technikákat. Az alapzat nélküli építkezés miatt a falakat trapéz formájúra építették, és ugyanez a forma jelent meg a bejáratokon is. A szabályos, szimmetrikus városépítészetet és a hatalmas védőfalak emelését az inkák egy másik néptől, a huariktól tanulták el, akik a csendes-óceáni partvidék nagy kiterjedésű területét uralták birodalmuk hanyatlásáig (ez kb. i.sz. 1100-tól kezdődött). A hegyvonulatokhoz való tökéletes alkalmazkodás másik példája a kőfalakkal védett, mezőgazdasági művelésre alkalmas teraszok megalkotása, melyeket az inkák sok helyen vízvezetékrendszerrel láttak el.” (idézet a azenperum.wordpress.com blogról)
Ezek a teraszos területek szépen láthatóak, jól megmaradtak. Burgonyát, kukoricát és szölőhöz hasonló gyümölcsöt termeltek rajta.
Egy tündéri kis szállásunk van a Fő utcán (na mondjuk ezt nem volt nehéz elérni ebben a 4 utcán faluban!):
Vettünk fel pénzt, aztán kicsit csavarogtunk még majd visszagyalogoltunk a 32 fokban. Végül több mint 12 km mentünk.
A tegnapi sofőrünkkel meg is beszéltünk este mikor visszavitt minket a szállásra, hogy ma újra értünk jön és ő visz el minket a brazil oldalra is megnézni a vízesést. Könnyen, 30 perc alatt átértünk. Iszonyat sor állt a pénztáraknál, kezdtünk sokkot kapni, amikor észrevette Bandi, hogy mögöttünk ki van helyezve vagy 8 automata és simán két gombnyomással lehet kártyával jegyet venni, az automatás sorban meg szinte senki se áll. Itt a belépőjegy kettőnknek átszámítva 10.500 forint körülre jött ki. 5 perc múlva már bent is voltunk a parkban. Míg az argentin oldalon besétáltunk, addig a brazil oldalon a park bejáratától buszokkal vittek be minket egész hosszan.
De talán a videó visszaad belőle valamennyit:
Du 3 óra körül érkeztünk meg és nem terveztünk semmi extrát. Egy jó sétát az óceán parton megspékelve egy finom vacsival, nézelődni, ücsörögni, beszélgetni, olvasgatni, pihenni.
BandiBorso utazik 