Mexikó, Yucatán-félsziget – 6. nap

Posted by

1

2024. február 13. kedd

Reggel volt, aki korán kelt, és volt aki nem… Aki korán kelt, írt blogot meg elment futni reggeli előtt.

Reggeli után nem jelentkeztünk ki egyből a szállásról, hanem elsétáltunk a szomszéd sarkon lévő cenotéba. Ez annyira elképzelhetetlen, hogy a belvárosban, a Fő tér melletti utcában, a házak között van egy cenote. Első valladolidi esténken sötétben be tudtunk menni arra a területre, ahol le lehet menni a cenotéba, és már akkor felfedeztük, hogy még mielőtt vennénk jegyet, rá tudunk nézni, hogy mennyire van tele a hely. Nem volt tömeg, de minket a tegnapi nap elkényeztetett, így nem gondoltuk, hogy 10-nél több emberrel együtt akarunk fürdeni. Végül csak a város legjobb kávézóját kerestük fel, ami majd szemben van a Zaci névre hallgató cenotéval.

10 után kicsivel kijelentkeztünk a szállásról, hogy elinduljunk Izamal nevű város felé. De szerintem mi megfertőződtünk, és teljesen a cenoték rabjai lettünk. Már csak azt keressük a térképen, hogy az adott környéken milyen cenoték vannak. Szerintem, ha valaki eljön Mexikóba és csinál egy 3 hetes Yucatán kört minden nap 3-4 cenotét felfedezve (és mást nem is csinál) az is szuper izgalmas. Egy olyan cenotét írtam ki még otthon, amit a kávézóban is ajánlottak: Cenote Selva Maya. Tök jó értékelése volt. Ez tulajdonképp egy nagy park, benne szállás, étterem, büfé, mindenféle shoppok és mindemellett még fürdeni is lehet. Nagyon jól kiépített hely. Baromi nagy parkolóval, ami nem volt tömve, de 3 turista busz is volt, meg azért autók is. Ehhez képest megint szinte teljesen magunk voltunk. Mikor lementünk a lépcsőn, akkor egy amerikai idősebb jófej pár volt rajtunk kívül, akik épp indulni készültek, de azért még eldumáltunk kicsit velük meg kértünk tőlük néhány képet. Mondták, hogy egy negyed órája még vagy negyvenen voltak itt. Aztán ők is elmentek és bő fél órát miénk volt a hely. Amikor azon kezdtünk gondolkodni, hogy ideje lenne indulni, akkor megérkezett egy húsz fős társaság.

Izamalban egy ebéddel kezdtünk. (Kezd fogyni a müzli szelet, na meg Ákos több kaja képet kért.) Kikerestem a város legjobb éttermét. Nem is volt hely, de csak egy negyed órát kellett várni. Viszont mikor kijöttünk már elég sokan várakoztak. Bandi berendelt egy fekete lében úszkáló nagyon furcsa ételt. De szerinte nem volt rossz. Én végül nem kóstoltam meg, számomra annyira bizarr volt.

Izamalt csak úgy emlegetik, mint a Sárga Várost. A 19. és 20. században a város gazdasága elsősorban a henequen iparra épült. A henequen nem más, mint egy 1,7 méter magasra is megnövő növény, melynek kardszerű levelei szintén elérik a másfél métert és kötél valamint zsinór készíthető belőle (na meg persze kellő mennyiségű alkohollal likőr is). Haditengerészeten belül használták elsősorban. Amikor az 1960-as években a henequenre épülő ipar hanyatlani kezdett a városi és állami kormányzat megpróbálta Izamalt turisztikai célponttá tenni némi városkép rendezéssel. Izamal épületei jellegzetes színvilágukat Jorge Carlos González Rodrígueznek, Izamal 1959 és 1961 közötti polgármesterének köszönhetik, aki elrendelte az akkori épületek homlokzatát és háztetőit roncsoló kereskedelmi táblák eltávolítását valamint az épületek sárgára festését (díszítések fehérek és sötét barnák az ajtók). Úgy tűnik bejött nekik a festés, mert tényleg szívesen látogatják a turisták a várost, jól mutat az egységes szín, pláne a kék éggel.

Ráadásul a Fő tér mögött két utcával van egy piramisuk is, ami megmászható és még fizetni sem kell érte.

Mérida egy órányira van még Izamaltól, így onnan délután négykor egyenesen a méridai szállásra mentünk. Mérida a Yucatán állam fővárosa. (Eddig Quintana Roo államban voltunk.) Mérida lakossága 60 ezer (míg Érd lakossága 70 ezer), területe 858 km2 (míg Érd csak 63,3km2), ami így leírva nehezen hihető, de kétszer is rákerestem. Az biztos, hogy a város sokkal nagyobb, mint Érd. A belvárosban foglaltam szállást, ami egy éppen lezárt és felújítás alatt álló utcában van. 5 kört tettünk a környéken mire másfél utcával odébb sikerült leparkolni egy parkolóvá alakított udvarban. Egyrészt 99%-ban minden utca egyirányú a belvárosi részen (de legalább logikusan minden második azonos irányba), és az utcán nem parkolhatnak autók. Szóval fel volt adva a lecke még így is, hogy jeleztük előre a szállás felé, hogy szükségünk lesz parkoló helyre. Fél 6 volt mire megtaláltuk az épületet meg a bejáratát, de Bandi még akkor ment elintézni a parkolást. Aztán rákerestünk, hogy hol van a közelben patyolat, mert vészesen fogy a tiszta ruha. Találtunk is olyat, ami még nyitva volt, úgyhogy azzal kezdtük a városnézést, hogy tempósan kigyalogoltunk a környékünkről. Eddigi tapasztalatunk, hogy nem olyan olcsó Mexikó, se a kaja, se a szállás, se a belépők. De érthető, hiszen turistás helyen vagyunk. Na a mosoda jó áron volt: 3,5 kg ruhát holnap reggelre 90 pesóért (1800 forint) kimosnak.

Különben a szállásunk klassz helyen van, de eddigiek közül ez a leggyengébb. Nem koszos, nem ciki, csak jóval egyszerűbb. A belső udvara mondjuk kifejezetten helyes és izamali sárga. Itt most 3 éjszakát alszunk és csillagtúrázunk.

A városban csavarogtunk még egyet, közben egy nachos tálra beültünk, hogy megtervezzük a holnapot.

A közbiztonság meglepően jó a félszigeten, kb mindenhol van rendőr: tengerparton, úton, útszélén, kisvárosban, nagyvárosban. Itt találkoztunk először hajléktalannak tűnő fazonnal valamint kéregetővel. A Fő téren a padon ült egy pasi, aki úgy tűnt, mint aki előre dőlve elbóbiskolt (vagy épp hányni készül). A rendőr odament és számon kérte, hogy mit csinál. A pad mögötti konnektorba be volt dugva a telefonja tölteni és elvileg azt nyomkodta. Mondjuk a rendőr nehezen hitt neki látva a korábban felvett pozícióját. De tulajdonképp ahogy olvastuk meg hallottuk, tényleg úgy van, a Yucatán-félsziget abszolút biztonságos. Bízunk benne, hogy ezt a véleményünket meg tudjuk tartani.

Mexikó, Yucatán-félsziget – 5. nap

Posted by

1

2024. február 12. hétfő

Jó korán keltünk, 7-kor már a háziak által csomagolt kis reggeli szendvicseinkkel és joghurtunkkal ültünk be a kocsiba, hogy nyitásra ott lehessünk a Chichen Itza nevű rom városba. Tulajdonképp azért akartunk nyitásra menni, mert a rom városok közül ez a leghíresebb, ide az a turista is eljön, aki Cancún medencés szállodájában nyaral egy hétig. Tudtuk, hogy tömeg lesz, de reménykedtünk, hogy korábban csak kis tömeg. Még annyit tettem az ügy érdekében, hogy tegnap online megvettem a jegyet, ami ugyan drágább, mintha ott, de sorban állás nélkül, elsők között mehettünk így be. Azon túlmenően, hogy tényleg nagy sor volt már nyitás előtt még végtelenül sok árus is előkerül a 8 órási nyitáskor. Tulajdonképp ha 9-10 óra után érkezel, akkor feltehetően egy teljesen más képet kapsz a helyről, mint reggel, ugyanis addigra sok a látogató és addigra az árusok is kipakolnak a romváros legérdekesebb pontjainál.

Chichén Itzá maja és tolték romváros a félsziget északi részén. Az 500 körül épült maja várost a 10. században a Tulából kelet felé menekülő toltékok elfoglalták, majd a harci szövetségre lépő két nép katonai vezetői a maja-tolték birodalom fővárosává tették. A toltékok honosították meg Kukulkán – a tollas kígyóisten – tiszteletét, harci szokásaikat és az emberáldozat rítusát, amelynek jeleit a város ma is magán viseli. Chichén Itzá a két nép (maják és toltékok) kultúrájának és művészetének találkozási pontja. A város egyedülálló építészeti rom-együttese 1988 óta az UNESCO világörökség része és 2007. óta a világ 7 új csodáinak egyike.

Azt hiszem nagyon jól csináltuk, hogy időben jöttünk jeggyel a kezünkben. Voltak rajtunk kívül, de nem volt vészes, viszont mikor elindultunk kifelé, már egyre sűrűbben jöttek befelé a látogatók.

A Yucatán- félszigeten nincs folyó, ellenben van számtalan cenote, amolyan vízgyűjtő. A cenote természetes módon kialakult kútszerű karsztképződmény. Ugyan a Föld több pontján előfordul, de ezzel a névvel elsősorban a Yucatán-félszigeten lehet találkozni leginkább, és a legismertebb cenoték is itt találhatóak. A mészköves felszín beszakadásával keletkezik, átmérője és mélysége is néhány métertől akár száz méteres nagyságrendig terjedhet, alján rendszerint álló- vagy némely esetben folyóvíz található.

Van ismertebb, van eldugottabb, van városban, város mellett, út mentén. Van drágább, van olcsóbb, van nagyon jól kiépített (öltözővel, wc-vel, étteremmel, büfével ellátott), van egyszerűbb, és van ami családi kézben van, de ugyanúgy bemehetsz. Persze fizetni kell, de a család háza a közelben, és úgymond vendégül látnak a cenotéjukban.

Ma már reggel meleg volt, de napközben 34 fokot is mutatott a hőmérő, amit néha többnek éreztünk. Így aztán a mai nap arra gondoltunk, hogy a romváros megnézését felfrissítjük egy cenoteban való mártózással. A cenote vize édes víz, állatvilággal teli, és kellőképp hideg.

Chichén Itzától 5 percre van egy nagyon szépen kiépített ilyen vízgyűjtő fürdőző hely, a Cenote Ik Kil. Mivel közel van egy neves turista látványossághoz ezért ez az egyik legfelkapottabb ilyen hely. De itt is annyira ideális időpontban érkeztünk, hogy rajtunk kívül egy pár volt, akik mielőtt távoztak még lefotóztak minket. Utána miénk volt a hideg víz.

Chichén Itza felé menve láttunk egy kis útszéli, falusi temetőt, ami a mi szemünknek igazán különleges volt: apró nagyon színes “házacskák” az urnáknál, vagy szinten nagyon színes sírhely koporsóval.

A mexikói temetések inkább az ünneplésre, mint a gyászra hasonlítanak. A halált egy új utazásnak tekintik, nem pedig az út végének. Sok tekintetben követik a régi hagyományokat és ősi rítusokat, de számos modern gyakorlatot is beépítettek.

Napközben visszaugrodtunk Valladolidba a szállásra, mert egy-két dolgot otthon felejtettünk reggel, mint például a töröközőinket. És akkor már pénzt is váltottunk meg kávét is ittunk.

Annyira meleg volt, hogy muszáj volt egy újabb mártozást beiktatni, így mielőtt elmentünk volna Ek-Balam romjait megnézni, a közelben lévő Cenote Hubikuba mentünk. Ezeket a cenotékat kiírtam még anno otthon, hogy mikor melyikhez leszünk közel, melyiket hány pontra értékelték és melyik mennyire tetszett nekem képek alapján. Erről a helyről azt olvastam, hogy délben érdemes menni, ugyanis akkor süt be szépen a nap. Délre nem tudtunk odaérni, de nem volt az gond, ugyanis a cenotéhoz bevezető úton épp jött egy busznyi ember kifelé. Itt azért voltak rajtunk kívül is, de meglepően kevesen. Még szépen besütött a nap, de egyértelmű volt, hogy tényleg a kora délutáni órák a legszebbek itt.

Míg az első cenotéba túl sok mindent bevittünk, mondván nem tudjuk mi mindenre lesz szükségünk, addig a másodikba meg túl keveset. Bandi elhozta a régi GoPro-ját, ami hol működött, hol nem, de ha működött is mérsékelten készített jó képeket.

Kellemesen lehűltünk és irányt vettünk Ek-Balam romjaihoz. Amiket mára terveztem, ezek mind itt Valladolid környékén vannak, 25-45 percre. Ek Balam egy 1997 óta kiásott maja romváros, ami az esőerdőben található. Az Ek Balam név maja nyelvem Fekete Jaguárt jelent. A település legkorábbi nyomai a Kr. u. első századig érnek, virágkorát Kr. u. 700 és 1000 közöttre teszik. Körülbelül 1200-ban kezdődött meg a hanyatlása. A spanyol hódítás után Ek Balam területén kis település jött létre.

Míg Chichén Itza épület együttesei csak távolabbról tekinthetőek meg, minden körbe van zárva kerítéssel, hogy a turisták ne másszanak fel rá, addig Ek-Balam megmászható. A főépület egy piramis, 110 magas lépcsővel, fentről pedig gyönyörű kilátással az esőerdőre és a többi rom épületre. Kisebb és kevésbé látványos Ek Balam, mint Chichén Itza, de nekem mégis ez tetszett jobban, amiatt, hogy közelebbről érezhettük, láthattuk az épületeket. Nem voltak sokan, itt is nagyon kellemes ember mennyiséggel találkoztunk.

Az idefelé vezető úton, ajánlottak nekünk még egy cenotét, ami ugyan családi kézben van, de tök szépen kiépítve, karban tartva. Ehhez is egy 20 percet kellett autózni, de megérte. Ekkor már 34 fok volt, minden porcikánkkal egy kis hűsölésre vágytunk. A Cenote Sac-Aua egy kis falu egyik családi házának kertjében van. De ez nem egy kicsi kert, a kocsitól 5 percet gyalogoltunk. Mindenhol kötelező előtte zuhanyozni, amennyire tudnak vigyáznak a víz tisztaságára. Ez a cenote nem volt olyan mély, viszont a közepén volt egy sziget. Kis kajakok bekészítve és úszva, vagy kajakozva élvezhetted a hűvös levegőt, vagy a hideg vizet. Tök magunkban voltunk itt. A végén jött egy francia pár, de akkorák a cenoték, hogy azért az még nem zavaró.

Az utolsó mai állomásunk a 2300 lakosú Uayma városka volt, ahol egy templomot szerettem volna megnézni.

A templomot eredetileg a spanyolok építették, hogy érvényesítsék kultúrájukat Uaymában, amely akkoriban fontos maja központ volt. A templom építéséhez a közeli maja templomok köveit (köztük Chichen Itza) használták. A 19. században a templom gyakorlatilag elpusztult a Yucatán kasztháborúban, amikor a Cruzob maják megpróbálták kiirtani a spanyol uralom minden bizonyítékát a Yucatán-félszigeten. (A Cruzo’ob a maja lázadók egy csoportjának elnevezése a kasztháború idején, amely a Yucatán-félszigeten zajlott 1847 és 1901 között.) A város egyedülálló templomának felújítása 2005-ben fejeződött be két magánszemélynek és a “Fogadj örökbe egy műalkotást” elnevezésű programnak köszönhetően.

Mire visszaértünk Valladolidba nagyon éhesek voltunk, ugyanis ma is elblicceltük az ebédet holmi ropival és vaníliás karikával. Viszont tegnap a mellettünk lévő Főtéren kinéztünk egy éttermet, ami egy másik étterem épületének tetőteraszán van. Sajna a tetőteraszon nem volt hely, de nem akartunk tovább menni, így beértük a sima étteremmel. Nagyon jól tettük, mert tök finomat vacsoráztunk. A városban még mindig tart a fesztivál hangulat, zenészek, táncosok a Főtéren, ahol a lakosság java is kint van, mintha másnap nem is lenne munkanap. Bár délben is mikor visszajöttünk Valladolidba, akkor is olyan zsúfolt volt a város, mindenki jött-ment, intézkedett, vásárolt, csavargott, hogy kérdeztem is Bandit, hogy ők nem dolgoznak?

Mexikó, Yucatán-félsziget – 4. nap

Posted by

0

2024. február 11. vasárnap

Holboxban végtelen nyugira ébredtünk. Kaptunk nagyon finom reggelit, majd még Bandi szeretett volna megmártózni az óceánban. Kisétáltunk és mindketten élveztük az elő-elő bújó napot. Majd összepakoltunk és míg vártuk a taxink beszélgettünk a szállásadónkkal. Elmesélte, hogy 4 napja, hogy ért térdig a víz mindenhol, a szállásokon hogy csapott be a víz a szobákba, és hogy mi mindent tett tönkre a víz. Az is kiderült, hogy a tegnapi karnevál miatt most igazán sok volt a turista, nem szokott ennyi lenni. Az elmúlt 5 évben robbant be a szigeten a turizmus, ami azért is érdekes, mert azért közben csak volt egy közel három évig tartó Covid.

Kiértünk a fél 11-kor induló komphoz. A távolban vártak ránk a csúnya felhők, de megvárták míg beülünk a kocsiba. 11 után nem sokkal elindultunk Las Coloradas felé. Mivel tegnap este meggyógyult a telefonomon a net, így válogathattunk a waze útvonal tervei között. Mondjuk olyan helyeken mentünk, ahol elég ritkásan volt lefedettség.

Az autóúton random és láthatatlan helyeken van fekvőrendőr, de egy-egy faluba beérve mindenképp. Falunév tábla nincs, de bukkanó van. Nagyon kis falvakon jöttünk keresztül, némelyikben az a kérdés is felmerült bennünk, hogy élnek-e egyáltalán. De az összes faluban volt épített kosárlabda pálya. Lássuk be a mexikói lakosság nem a magasságukról híres.

Las Coloradas a Yucatán-félsziget északi partján található egy olyan földdarabon, amely elválasztja a Mexikói-öblöt a Río Lagartos lagúnától. A tengeri só kinyerésére szolgáló hatalmas sópárologtató tavak találhatók ezen a földterületen, némelyiküknek a mikroorganizmusok miatt különös színe van, mint például a rózsaszín Laguna Rosának. Ez a Las Coloradas nevű zsákfalu szélén található. Tulajdonképp elég nagy lehúzás, mert valamennyire rálátni, de csak a 7 ezer forintos jegy megvételével mehetsz a sólepárló partjára egy 30 perces sétára. Erre mi sajnáltuk a pénzt meg az időt, így a parkolóból készült két kép. Inkább bementünk ebbe a kis faluba, Las Coloradasba, és autózva mind a három utcáját bejártuk.m

Visszafelé megálltunk Río Lagartos faluban, ahol már a falu elejét jelző fekvőrendőrnél megállítottak minket, ugyanis a biorezervátum csak helyiek segítségével látogatható. Egy rövidebb, egy órás motorcsónakos útra neveztünk be, ahol a rezervátumban a mangrove mentén a pelikánok és flamingók mellett krokodilt is láttunk, bár bevallom, hogy a flamingók olyan távolságban voltak, hogy egy-egy rózsaszín pacaként jelentek meg a szemeink előtt.

A faluban itt is tartott a farsangi mulattság, csoportok beöltözve lelkesen táncoltak az utcán.

Innen északról visszafelé mentünk a sziget belseje felé tartva Valladolid városába, hogy a szállásunkat elfoglaljuk. A másfél órás utunk végén a belvárosban ismét karneváli hangulat várt minket lezárt Fő térrel, ami csak annyiból nehezítette a dolgunk, hogy a Fő tér melletti utcát kellett volna elérjük. Egy negyed órás kerülővel, jobban mondva autós városnézéssel elértük a hotelt. Nagyon cuki a város, engem a perui Cuzcora emlékeztetett, Bandi szerint nem. Bejelentkeztünk és hamar elindultunk a városba, hogy még elcsípjük a lemenő nap fényeit. Nem sikerült, de ráadásul elég éhesek is voltunk mert ebéd helyett Magyarországról hozott ropit és müzli szeletet ebédeltünk. Kisebb tekergés után beültünk egy mexikói étterembe, bár szerintem nem a város legjobb étterme volt.

Vacsi után még lesétáltuk a bevitt kalóriát.

Mexikó, Yucatán-félsziget – 3. nap

Posted by

0

2024. február 10. szombat

Este valamennyire átrendeztük és bepakoltuk a bőröndjeinket, hogy reggel gyorsabb legyen az indulás. Én ismét korán ébredtem (percre pontosan 5-kor), de ennek köszönhetően a blog is megíródott.

8 után picivel leugrottunk a már szinte törzshelyünknek mondható Mala Madre reggeliző helyre. Újabb finomságokat rendeltünk az étlapról, majd vártunk 50 percet. De végülis megérte.

Cancúnról továbbra is az a véleményünk, hogy kihagyható, pláne ha valaki olyan mint mi, hogy nem egy nagy szálloda medencés partján szeretné eltölteni a vakációra szánt időt, hanem inkább felfedező üzemmódba van kapcsolva. A hotel zóna egyszer érdekes, de maga a város se építészetileg, se kulturálisan nem túl izgalmas (és akkor kedvesen fogalmaztam). Bandi a cancúni építészetről emígy nyilatkozott néhány órás benyomás után: “szedett-vedettnek nevezném, mert azért az eklektikus kicsit erős lenne, hiszen abban van stílus”. Természetesen ebben még a szegénység is láthatóan megjelenik.

Az emberek viszont nagyon kedvesek, bár erről szerzett tapasztalataink elsősorban az éttermekben születtek, valamint a házban, ahol laktunk az elmúlt másfél napban. Szóval ez még nem egy teljesen feldolgozott vélemény.

Fél 10 után kicsivel indultunk el Holbox (ha helyesen akarod ejteni, akkor “Olbosz”) szigete felé. Ez a sziget Chiquila falucska végéből induló komppal érhető el. Chiquila pedig 2 óra autóval Cancúnból. Az autóút sima volt.

Tegnap reggel vettünk online egy eSim kártyát az Airalo applikáción keresztül, hogy legyen netünk. Egy aranyos fiatal, amerikai pár ajánlotta, amikor látták, hogy a nettel szerencsétlenkedtünk egy boltnál. Tök könnyű letölteni, regisztrálni majd kiválasztani, hogy hány napra és mennyi netet szeretnél. Klasszul működött is, meg is osztható így mindketten tudtuk használni. Egészen addig míg le nem merült a telefonom. Töltés után visszakapcsolva a telót nem tudtunk bele életet lehelni. Írtunk az applikáció felületén a cégnek, de nem oldódott még meg a rejtély. Azt olvasta Bandi az értékelések között, hogy többeknél jelentkezett hasonló probléma, ami néhány nap múlva magától helyreállt… Hát most offline várjuk a csodát. Emiatt aztán egy offline térképpel indultunk neki Chiquilának. De minden szuperül ki van táblázva, nem volt bonyolult.

Az autópálya szakasz után egy olyan főúton mentünk, ami három kisebb falun megy át. Az első falu: Kantunilkín volt. Itt éreztünk először, hogy na, megérkeztünk Mexikóba! A hely hangulata, a házak fazonja, a kerítésre festett képek, a rottyant biciklit toló asszony és a falu közepén egymás mellett álló élénk színűre festett művelődési ház meg a templom. De a mexikó érzést az út szélén ránk váró rendőr is segítette: szerinte nem mentünk elég lassan, szóval 500 peso (10 e Ft) lesz. Amikor kikerekedett szemekkel visszakérdeztem, akkor ő csak annyit kérdezett: Cancúnból jössz és Holboxba mész? Bérelt autóval? Akkor bizony 500. Bandi mikor odaadta neki a pénzt, akkor úgy gyűrte be a tenyerébe, mintha nem is kapott volna semmit.

Ahogy közeledtünk a komphoz úgy volt az út minősége egyre gyengébb és az úton lévő kátyúk egyre mélyebbek. Chiquila olyan formában él a turizmusból, hogy nagyjából mindenkinek a kertje egy parkoló, amit kiad a Holboxba menő turistáknak ugyanis a komp csak személyszállító.

A Cancuntól északnyugatra található Holbox-sziget mindössze 42 km hosszú és másfél km széles. Ebből a 42 km-ből nagyságrendileg 6 kilométer hosszan lakott. Holboxot Mexikó szárazföldi partjaitól egy sekély lagúna választja el, amely flamingók, pelikánok és más egzotikus madarak és lények ezreinek ad menedéket.

Kora reggel és késő este között minden nap óránként megy a ferry. Ideális időben érkeztünk, mert a parkolás és a jegy vásárlás után éppen csak perceket kellett várnunk, hogy irányt vegyünk a szigetünk felé. Néhány évvel ezelőtt Holbox lakossága a halászatból élt, de az utóbbi években egyre inkább megjelentek a turisták így ma már szerintem ez a fő bevételi forrásuk. Bár Holbox hivatalos honlapján még arról írnak, hogy milyen érintetlen és turista szűz a hely. Hát, sajnos nem. De ebben az is szerepet játszott most, hogy szombat volt és az idei farsangi karnevál is mára esett.

A kikötőben taxik várták az utasokat: nagy kerekű, bármin átmenő Jeep jellegű taxik. Az utcák a végtelenül finom, fehér tengerparti homokkal vannak “leaszfaltozva”. Igen ám, de minden utca állt a vízben. Nem igazán értettük.

A szállásunk a lakott terület egyik végére esik. Délután 3-tól lehetett volna bejelentkezni, mi meg már negyed kettőkor itt voltunk. Gondoltuk megkérdezzük, legfeljebb csak lerakjuk a csomagjainkat. De már volt kész szoba, így azt el is foglaltuk.

Kicsit megpihentünk a medence partján és élveztük a napsütést. Majd 3 óra előtt nekivágtunk felfedezni a szigetet. A tengerparton elsétáltunk teljesen a másik végéig, ahol nem visszafordulni akartunk, hanem az egyik utcán a városon keresztül menni. Olyan szinten volt minden utca elöntve vízzel, hogy csak a parton tudtunk menni egész a belvárosi részig. Ott egy kicsit csavarogtunk, majd belecsöppentünk az idei farsangi karnevál hangulatába.

Nagyon hangulatos a sziget, a naplemente, a tengerparti bárok, a kisboltok és minden. A hotelek újak, ebből is látszik, hogy épül ki az egész sziget átadva magát a turizmusnak.

Este még a neten keresgéltem, hogy milyen fesztivál volt, amit láttunk, amikor megtaláltam, hogy 4 nappal ezelőtt egy olyan hideg front haladt át a térségen, ami súlyos áradásokat és nagy pusztítást okozott a Yucatán-félszigeten, főleg Holboxban. Bár Mexikó egyik legjobb klímájú helye, február 6-án, kedden a település jelentős része áram nélkül maradt, több fa kidőlt és a hőmérséklet is meglepően alacsony volt. Nemcsak a strandokat öntötte el a víz, hanem a utcák is komoly károkat szenvedtek. A boltok, éttermek és házak bejáratai teljesen víz alá kerültek az elmúlt néhány órában. – írta az egyik helyi lap.

A délutáni séta alatt többször éreztük ziláltnak a szigetet: egy-egy kidőlt, de ott hagyott fa, a parton a sok hínár szintén még ott felejtve, szél által megrángatott napvitorla és az utcák elöntve vízzel. Nem tudtuk mire vélni, hogy ilyen “rumli” van, de ez a hír mindent megmagyarázott.

Este még sötétben a tengerparton vacsiztunk.

Mexikó, Yucatán-félsziget – 2. nap

Posted by

0

2024. február 9. péntek

Cancún a Yucatán-félsziget észak-keleti csücskében az Atlanti-óceán partján fekszik. A Riviéra Maya névre hallgató turistaövezet központja. Nagyságrendileg 800 ezer lakosa van, akik jelentős része az ország egyéb területeiről költöztek ide az elmúlt húsz évben. Az 1990-es években a város lakossága még csak épp, hogy meghaladta a 150 ezret.

Cancún az 1950-es évekig ismeretlen, a civilizációtól érintetlen karib-tengeri oázis volt alig néhány halászfaluval és a maják ősi romjaival. A mexikói kormány 1969-ben támogatta a nemzetközi turisztikai nagybefektetők megtelepedését és nekilátott a várost szisztematikusan Acapulco ellensúlyaként kiépíteni, hogy a turizmusipar az ország délkeleti részén is beinduljon.

A floridai Miami Beach-hez hasonlóan kiépített városban épült egy gát, ami egy keskeny földnyelvként köti össze Cancúnt a szárazfölddel. A szárazföldön szigorúan geometrikus rendszerben épült ki az utcahálózat, ahol a turizmusban dolgozók laknak, míg a mesterséges földnyelven újabb és újabb szállodák épültek. Más mexikói városoktól éltérően ezért Cancúnban sem központi piactér, sem régi katedrális, esetleg templom, vagy egyéb történelmi építmény nincs.

A turisták java amerikai vagy kanadai, de azért az utóbbi években az európaiak is egyre inkább látogatják. Ennek egyik fő oka például, hogy a Covid alatt Mexikó volt az egyik legkevésbé korlátozott ország ki és beutazás tekintetében.

Legideálisabbnak az tűnt, hogy Cancúnt kb ki is hagyjuk, de mivel este érkeztünk, meg nem tudtuk, hogyan megy majd az átállás, mennyire leszünk kipurcanva, így adtunk magunknak egy napot akklimatizálódni. Éjjel többször felébredtünk, de könnyen vissza is aludtunk. Aztán én fél 6-kor már kukorékoltam (igyekeztem halkan).

Itt lakunk. Bandi is ott figyel. 🙂

Szeretjük nézegetni a térképet, azon felfedezni az éttermeket, kávézókat, reggelizőket, kiolvasni az értékeléseket, végig lapozni a mások által feltöltött kaja képeket. Így találtuk meg a Rossz Anya (Mala Madre) nevű reggelizős helyet 1 percre a házunktól. Reggel 9-kor már ott gyakoroltam a spanyol nyelvet. Míg vártuk a reggelinket eleredt az eső, de nem tartott sokáig, pár perc múlva már csak be volt borulva és mire elindultunk sütött a nap.

Utána elsétáltunk a negyed órányira lévő bicikli és motor kölcsönzőhöz, ami csak a Google térképen szerepelt, ellenben az úticélunktól ahova bringával akartunk menni csak távolodtunk. Végül arra jutottunk, hogy taxiba vágjuk magunkat és majd a hotel zónás részen bérlünk biciklit, ahonnan holnap úgyis felvennénk a kocsinkat. Közben két dolog derült ki: bicikli ott sincs, ellenben a kocsit nem is holnaptól foglaltam be, hanem ma délután 3-tól. Bandi úgy emlékezett, hogy egy másik részen fogjuk a kocsit felvenni, én meg úgy, hogy itt. Így megnéztük a visszaigazoló e-mailt és akkor vettem észre, hogy ma délutántól van kocsink. Aztán eszembe is jutott, hogy anno beszélgettük otthon, hogy ugyanannyiba kerül du 3 órától, mint másnap 9 órától, ezért foglaljuk előbbre és akkor reggel könnyebb lesz a továbbindulás. Na de se a kinyomtatott voucher, se Bandi jogsija nem volt nálunk. Fájt volna emiatt visszamenni a szállásra. Végülis mindkettőt elő tudtuk varázsolni a telefonból és reménykedtünk, hogy ezt így el is fogadják. Sima ügy volt, és még az sem zökkentette ki őket, hogy háromnegyed órával előbb érkeztünk.

Ugyanis mikor taxival kimentünk a hotel zónába, akkor az elején egy bevásárló központnál tett ki minket a taxis. Onnan elkezdtünk sétálni az autóút mentén, aztán lementünk a partra. Gyönyörű fehér homok, csodaszép különböző kék színekben fodrozodó tenger és meglehetősen nagy szél. De meleg szél, ami imitt-amott napsütéssel párosult. Aztán az óceán felől egyre sötétebb felhők érkeztek, és már fütyültek is a parton lévő strand mesterek, hogy mindenki hamar jöjjön ki a vízből. Nekünk időnk se volt bemenni megmártózni, így mi magunktól elindultunk vissza, ahogy elkezdett csepegni. Közben random megismerkedtünk egy magyar nővel, aki kint él másfél éve családostul.

Az eső elől leültünk a kórház fedett bejáratánál és ott rendeztük a gondolatainkat, illetve itt jöttünk rá a kocsi bérléssel kapcsolatos csavarra is, ami több korábban felmerült kérdést látszott megoldani: miszerint hogyan tovább és reggel miként jövünk ide újra… stb.

Az eső hamar elállt, mi pedig egy út menti büfében megebédelve húztuk még az időt, hogy aztán a kocsit felvegyük.

Itt ebédeltünk
A kocsink

Már kocsival mentünk el a szálloda övezet túl végébe, ahol két dologra is kíváncsiak voltunk:

Van egy El Rey (A Király) néven ismert rom terület. Nevét az antropomorf szoborról kapta, melyet nemes személyiségként értelmeztek.

Ez a terület a karibi tengerparti kereskedelmi útvonal egyik fő kikötője volt anno. Két plázája és számos építménye van, amelyek némelyikén még mindig isteneket ábrázoló falfestmények maradványai láthatók. A területen belül a romokon kívül rengeteg iguana található, akik békésen elnapozgatnak míg a turisták csodálják a romokat és őket.

A másik dolog, amire kíváncsiak voltunk az egy strandolásra alkalmas partszakasz, melynek szépségét sokan dicsérték: ez a Playa Delfines. Péntek délután miatt-e, vagy különben is sokan szoktak lenni, azt nem tudtuk megfejteni. Persze lehet ez nem is sok, csak én vagyok elszokva az emberektől… Sétáltunk egyet meg kicsit megpihentünk, nézegettük az embereket, majd visszamentünk a szállásunkra már “saját” kocsival.

Az este egy átalakító körül forgott, mert rájöttünk, hogy a fényképezőgép aksiját nem tudjuk tölteni. Így több üzletet végigbogarászva végül egy nagy plázában egy eldugott kis elektronikai boltban kaptunk.

Ezek után már csak a sarkon lévő uruguay-i étteremig sétáltunk el, ami szuper finom volt.

Mexikó, Yucatán-félsziget – 1. nap

Posted by

0

2024. február 8. csütörtök

Az első “mexikói élményem” 2012-ből való: Helga barátnőm és férje, Ákos jártak Mexikóban, ugyan nem a Yucatán-félszigeten, de az élménybeszámolójuk is és a fotóik is élénken élnek az emlékeimben. Akkor annyira lelkesek voltunk, hogy éveken keresztül nálunk volt a mexikói útikönyvük és egy nagy autós térkép. Aztán valahogy mindig másfelé vettük az irányt, és most sem erre volt az eredeti terv, hanem Ázsiába, de azt egyéb okok miatt napoltuk. És akkor Bandi azt mondta, hogy ha már több mint négy éve tanulod a spanyolt, akkor gyakorold is. Így esett a választás Mexikóra, azon belül pedig a Yucatán-félszigetre.

Bécsből megy közvetlen járat Cancúnba, ami kecsegtető volt, mondván Bécsbe kimegyünk kocsival és akkor majd onnan közvetlenül repülünk. De a bécsi parkolás majd olyan költséges, mint a bécsi repjegy, ráadásul visszafelére frankfurti átszállással találtuk meg a legideálisabb jegyet. Ezért aztán a reggel 7 előtt induló Budapest – Bécs járattal kezdtük meg a nyaralást. Azzal számoltunk, hogy a sok reggeli gép miatt tömeg lesz a reptéren, emiatt hajnali 4 órakor elindultunk otthonról. Annyira sima volt minden, hogy 5 órakor már a reptéren kortyolgattuk a második kávénkat.

A Budapestről induló gép percre pontosan indult a kemény 50 perces útjára, ami végül 35 percet se vett igénybe. Ilyen kis géppel utoljára valami szűken lakott szigetre mentünk. Az ülésre bekészítve várt minket egy kis, 2 dl-es víz, aminek elsőre megörültünk, majd rájöttünk, hogy ez a reggeli. Persze nem vártunk nagy reggelit, de a 3 órás kelés miatt kezdtünk éhezni. Mondjuk a felszállást követő 15. percben már meg is kezdtük a landolást, emiatt érthető volt, hogy nem volt nagy büfé asztal. Épp csak, hogy felmentünk a felhők fölé, aztán a Fertő-tó felett már egész alacsonyan szálltunk.

Bécsben volt három óránk, de aránylag gyorsan eltelt.

Ma már minden légitársaság mindenért is felszámol extra díjat, így amikor megvettük a repjegyet, akkor még az ülés választásért is el akartak kérni egy “kis” extrát. Smucig voltam, nem fizettünk, így random osztott be minket azon az 5 soron belül ahova szólt a jegyünk. Nyilván nem egymás mellé…

Bécs – Cancún 12,5 óra menetidő. Reménykedtünk, hogy a mellettünk ülők közül valaki hasonlóképp nem fizetett az ülésért extrát, emiatt nem fog neki fájni ha megkérjük, hogy cseréljen az egyikünkkel. Sikerrel jártunk.

Amikor elkezdtük tervezni ezt az utat, akkor még szó volt arról, hogy Mexikóvárosba is elmegyünk, jobban mondva, hogy ott kezdjük az utat. De végül látva, hogy a Yucatán-félsziget mennyi mindent tartogat nekünk, úgy döntöttünk inkább azt fedezzük fel alaposabban.

A 12,5 órás menetidőből bő fél órával előbb landoltunk. De ahogy beértünk a reptérre – valószínűleg nem volt hely a korán érkező gépünknek – ki kellett várjuk azt a bő fél órát a repcsiben, majd csak utána tudott beállni a helyére, hogy kiszállhassunk. Ez a 12,5 óra most igazán hosszúnak tűnt. Helyi idő szerint délután 5 volt, otthoni idő szerint pedig este 11 mire mexikói földet ért a lábunk. Bár akkor még beálltunk egy végtelenül hosszú sorba útlevél ellenőrzésre. Az amerikai, kanadai és azon mexikói lakosok akik rendelkeznek e-útlevéllel, mehettek külön sorba, mindenki más vegyesen egy nagy káoszban. Valószínűleg vagy 3-4 gép érkezett közel egyszerre és ez kisebb felforduláshoz vezetett. Ráadásul senki nem terelte az embereket, hogy rendeződjenek sorba, így mint a csürhe próbálta mindenki megtalálni a maga útját, sorát. Úgy tűnt 4 ember is dolgozik a mi sorunk túlvégén, az útlevél ellenőrzésen, de aztán kiderült, hogy a 4 zölden világító fülkéből csak kettőben ül ember, de abból is az egyik az nem is a mi sorunkat intézte, hanem az e-útleveleseket. Szóval annyira nem haladtunk gyorsan, kicsit több mint egy óra volt. A csomagok viszont egész hamar meg lettek. Gondoltuk sima ügy, kint vagyunk. De nem. Hamar a National Geographic műsorán futó drog csempészek műsorában találtuk magunkat kisebb túlzással: a beutazók bőröndjeit átkutatják gyanús behozott árucikkre utazva. Minket is átkutattak, de csak Bandi cigién akadt meg a szemük, amit végül engedtek (persze mert a felét magamra vállaltam…).

Klassz meleg fogadott minket, 27 fok.

7 órakor sötétedik, ezt a reptérről befelé vezető úton, a taxiban éltük meg.

Egy Airbnb apartmant béreltünk a belvárosi részen, amit a helyiek laknak. Itt nagyon sok a turista, mert minden repülőgép ide érkezik be, és sokan innen nem is mennek tovább, max a szálloda által szervezett utakra. A turistáknak van egy szállodasor, amolyan hotel zóna a tengerparti szakaszon, de mi arra nem igazán vágytunk, emiatt esett a választás az Airbnb apartmanra. Fél 8 volt mire odaértünk. Self check-in volt, így nem várt ránk a házigazda, csak megírta a címet meg a bejutási instrukciókat.

Háztól házig 21,5 órát utaztunk, de nem akartunk korán lefeküdni, így elmentünk még csavarogni meg vacsizni. Végül este 10-ig kihúztuk.

Isztambul – extra

Posted by

0

2023. október 30. Nem ötödik nap, mert tulajdonképp már reggel 8:30-kor elindultunk a reptérre a délben induló repülőhöz. Ez inkább amolyan összegzés.

Még tegnap este online foglaltunk egy reptéri taxit, ugyanis több féle taxi van Isztambulban: a városi taxi (világos sárga), ők eddigi tapasztalatunk alapján szeretnek zsebre dolgozni, hiába van óra a kocsiban (a visszapillantó tükrön van a kijelző, kicsit több mint 19 líra az alapdíj). Volt olyan aki előre próbált velünk megállapodni egy magasabb árban, mint amit majd az óra mutatni fog, gondolván, ha idáig eljött a hülyéje ezt már ki tudja fizetni. A másik típus, aki közben minden feltűnés nélkül leállítja az órát, majd a végén bemond egy random árat. Aztán van a narancssárga taxi, ami a reptérről hoz be, illetve oda visz ki: velük nem volt gondunk, óra bekapcsol, korrekt ár, kártyával fizethetsz. A harmadik féle taxi a fekete taxi, elegánsabb, luxibb, drágább. És van az online rendelhető taxi, ők a hosszabb utakra – pl: reptéri út – vannak berendezkedve és előre (szintén online) kell fizetni.

A tömegközlekedés (ha nincs tömegnyomor), akkor kellemes, gyors, és a jegy beszerzése nem macerás és nem is drága. Van egy plasztik feltöltő kártya (mi kaptuk ajándékba Bandi kolléganőjétől), amit úgy különben minden megállóban ugyanúgy be lehet szerezni, mint ahogy fel is lehet tölteni akár készpénzzel, akár bankkártyáról. Annyi van, hogy amit ráteszel és nem használsz fel, az rajta marad. Egy kártyát több személy is tud használni, nem névre szól, csak többször kell lehúzni.

Az összes útikönyvben vagy online oldalakon ajánlott látnivalók három nap alatt megnézhetőek, bejárhatóak, pláne ha jó helyen van a szállásod. Nekünk a Fatih negyed nagyon bevált, azon belül is mi csak ajánlani tudjuk a Meydan Suites kis szállót: jó helyen volt, nagyon tiszta, nagyon korrekt a tulaj srác. Annyi, hogy nincs reggeli, de a környéken beülős is van bőven és pékárut is lehet kapni. Kisbolt a közvetlen szomszédságban, de rendesebb bolt is van 300 méteren belül. A szálló egy park közvetlen környezetében van, de a közeli utcák is mind szimpatikusak, nem éreztük egyszer sem azt, hogy ne lennénk biztonságban.

Talán az is hozzájárul a három nap jó kihasználásához, ha néhány belépőjegyet előre online megvesz az ember, akkor kevésbé kell sorban állni. Vagy ha a korai nyitást és késői zárást kihasználjuk egy-egy helyen.

Arabosan koszosak, de ezen túl lehet lépni. Az emberek kifejezetten kedvesek, az árusok illedelmesek, kínálnak, de nem tukmálnak. Lehet alkudni, bár már az sem olyan, mint régen…

Ha több időre jön az ember, van mit csinálni, van mit látni, hiszen egy ilyen hatalmas városban látnivalóban is és programban is van bőven lehetőség. Azzal kell számolni, hogy azért a távolságok nagyok.

A reptér is hatalmas, időben ki kell menni, mert csak egyik pontról a másikra átgyalogolni 20-30 perc. És akkor még nem nézelődtünk a több száz bolt egyikében sem. Már a bejáratnál biztonsági szalagon kell túl jussunk (dupla security van), majd útlevél ellenőrzés és míg Magyarországról Isztambul irányába online beszállókártyát elintéztem előre, addig a vissza útra mindenképp sorban kell állni a csomagfeladós sorban, akkor is ha csak kézipoggyászod van. Majd egy újabb biztonsági ellenőrzés, ahol mi most elég bénán jártunk: figyeltem, hogy folyadék csak külön legyen. Egy kis kézipoggyász bőröndünk volt, abba tettem minden nehéz, újonnan beszerzett csetreszt körbetekerve és gyönyörűen kiékelve az élére hajtogatott szennyessel. Figyeltem, hogy ide semmi folyadék ne kerüljön, nehogy ki kelljen nyitni. A két kézitáskából az egyikben kéznél voltak a folyadékok, összekészítve, hogy hamar ki tudjam rakni. Na a lényeg, hogy a kisbőröndöt csak kiszedte mondván ebben folyadék van! Mondtam neki, hogy nincs. Nem baj, ő látja, nyissuk ki a bőröndöt. Miután mindkét oldalon mindent szétszedett, koszos zokni és alsógatyák mellől egy pólóba betekert és becsomagolt olaj tárolására alkalmas üres kerámia übriket kibontatott. Majd rájött, hogy üres. Visszapakolhatunk. De hát az én szép rendezett szennyeseim szanaszét voltak a bőröndben…

Egy nappal később jöttünk rá, hogy Isztambulban nem állították át az órát téli verzióra, így már két óra időeltolódás van az otthoniak és köztünk. Nem derült ki számunkra, hogy máskor állítják át, vagy át se állítják. Ezzel a két órás eltolódással úgy néz ki a menetrendszerinti indulás és érkezés, hogy pontban délben indul a gép Isztambulból és pontban délben érkezik Budapestre. Nem indultunk pontosan: fél egy volt mire a totálisan teli gép fel tudott szállni, de csak másfél órás volt a hazaút, így tényleg landoltunk délben.

Az elmúlt négy nap nagyon tartalmas volt, Isztambul izgalmas, látványos város, joggal nevezik a Kelet Kapujának. Mi végül 70.73 km gyalogoltunk és 75 emelet tettünk meg ezalatt a négy nap alatt. Talán az az egy lett volna ideálisabb, ha nem az ünnepi hétvégére érkezünk, de így utólag már az is túlélhetőnek tűnik.

Röviden: Mindenkinek ajánljuk Isztambult!

Török föld
Magyar föld

Isztambul – 4. nap

Posted by

0

2023. október 29.

Törökország ma ünnepli a köztársaság kikiáltásának 100-dik évfordulóját. Minden lezárva az óvárosban, mindenhol rendőr, hatalmas hadihajók a Boszporuszon, teljes ünnepi készültség. Csak a villamosok és a hajók járnak. Ha tudtam volna előre (vagy netán utána olvastam volna), hogy ezen a hétvégén ilyen fontos ünnep van ráadásul kerek évfordulóval, akkor nem mostanra vettem volna a repjegyet az biztos.

Reggel azzal kezdtünk, hogy a Kék mecsethez elmentünk 8:30-ra, ugyanis akkor nyit a látogatóknak. Gyönyörű, de nem annyira bejárható, mint a Hagia Sophia. Egy nagy rész le van zárva a látogatók elől. Be lehet oda látni, csak bemenni nem lehet.

Miután megnéztük a mecsetet elindultunk a part irányában és közben megreggeliztünk.

Üsküdarba akartunk hajóval átmenni, ez az ázsiai oldalon van. Nem volt nagy cél, kitűzött látnivaló, inkább csak az, hogy Ázsiába átlépjünk. A hajójegy 18 líra (230 Forint), 20 percenként jár a hajó 15 perc alatt ott is van. Ahogy mentünk egyik partról a másikra én béna töröltem véletlenül a kék mecset képeit a fényképezőgépről… Most már senki se fogja elhinni, hogy tényleg jártunk bent is. Ráadásul Bandi mindig csinál mobillal képet, de most valamiért nem készített. Végül inkább átálltam telefonra fényképezés terén, mondván hátha meg tudjuk még menteni a képek legalább egy részét.

Üsküdar kikötője mellett nagy készültség volt már az ünnepre, felvonuló diákok, zászló osztogató kioszk, tömeg, madárszar… (letojta a kezemet egy madár). Mivel a kikötő közelében lévő mecsetbe nem lehetett bemenni, így egy szűk órát töltöttünk össz-vissz Ázsiában.

Visszafelé az európai oldalra mentünk, de az Aranyszarv-öböl másik felére, ami a modernebb rész. Az új úticélunk a Beşiktaş negyed volt, ami még a Boszporusz híd előtt van, de a tegnap megnézett Dolmabahçe palota után. Na itt is mehettek az autók, mint az ázsiai oldalon, nem volt korlátozás. Ettől egy totális káosz volt ebben a városrészben. Konkrétan autókkal vonultak fel az emberek, a család beült a kocsiba, a gyerekek csüngtek kint a kocsi ablakban zászlókkal a kezükben, apa pedig üvöltette a török mozgalmi dalokat (legalábbis így külső füllel nagyon olyannak hangzik). Ha nem a zenét üvöltette, akkor folyamatosan dudált. A motoron hárman is mentek akár, a rolleren ketten, görkorcsolyával a kocsik között. A járdán egyre erősödött a forgalom, a villamosra meg egyre kevésbé lehetett felszállni. Elgyalogoltunk a Yildiz Parkba, ami a nyugalom szigete volt ebben az utcai őrületben. A park tele volt hasonlóképp nyugisabb helyiekkel akik a piknik asztalokat megterítve ebédeltek.

Úgy tudtuk, hogy 2 órakor lesz a Boszporuszon egy hajós felvonulás. Azt találtuk ki, hogy arra a partszakaszra visszamegyünk, ahol tegnap is jártunk: a Galata Portra. Én már itt is kezdtem besokallni a hangzavartól és a tömegtől. A parton megebédeltünk és élveztük, hogy ülünk az árnyékban ismét egy nyugodtabb ponton. Hajó felvonulás nem volt, lehet mi értettünk félre valamit.

Délután háromkor elindultunk a szállásra, hogy megnézzük a fényképezőgép memória kártyáját, meg egy kicsit lepihenjünk az esti fesztivál előtt. Fel akartunk szállni a villamosra, de esélytelen volt, vártunk még egy villamost, felpréseltük magunkat, de a második megállónál leszálltunk mert a tömegben teljesen rosszul lettem. Úgy voltam vele, hogy a világ végéről is haza gyalogolok csak ne kelljen még egyszer felszállni. Igen, de az utcán kb ugyanaz a tömeg volt, mint a villamoson. Ráadásul a boltok nyitva voltak és a nagy bazárnak a külső utcáin kellett volna hazajussunk, ahol rengeteg tötyörgő ember, gyerekek, öregek, boltosok, mindenki. Egyre jobban feszített a dolog, amikor egyszer csak az utca közepén egy lezárt kapuba ütköztünk. Végül egy baromi nagy kerülővel cirka 2 óra alatt a szálláson teremtünk. Én ezen a ponton csak magzatpózban csokit zabálva szerettem volna egy kicsit megnyugodni. Na az is két órába telt. DE! Közben Bandi visszaszerezte nekem a Kék Mecset néhány fotóját! És megfejtette, hogy mi lehetett a gondom a memória kártyával.

Este fél 8 körül elsétáltunk egy olyan helyre, ahonnan láthatjuk a tűzijátékot de bármikor könnyen hazagyalogolhatunk. Nem volt őrült tömeg. Már-már gyanús is volt. A Sarayburnuport nevű részen kötöttünk ki, ami a Topkapi palota tőlünk távolabbi végén van. Este 11-ig vártuk a tűzijátékot, de pont úgy nem jött, mint a Boszporuszon a hajós felvonulás. Kicsit csalódottan hazamentünk és összepakoltunk a holnapi hazaútra.

Isztambul – 3. nap

Posted by

0

2023. október 28.

Késői keléssel indítottuk a napunk. És még a blog se volt kész…

Fél 11 volt mire elindultunk, és gondoltuk megnézzük a Kék mecsetet belülről. Már a tér közelében olyan tömeg volt, hogy kanyarodtunk is tovább egy kávéra és elnapoltuk a mecsetet.

Tegnap a villamosról is és a hajóról is megnéztük az Aranyszarv-öböl túloldalán lévő, a Boszporusz partján fekvő Beyoglu kerületet. Ma elindultunk gyalog a villamos mentén gondolván, ha nagyon megunjuk a gyaloglást majd villamosozunk. Csak mellékesen írom, hogy az Elsüllyedt Palotánál 3 utcányi hosszan állt a sor. Ismét megállapítottuk, hogy mennyire jól jártunk tegnap előtt.

Az úti cél a Dolmabahçe palota volt, de ahogy sétáltunk először a Galgata Portra tértünk be. Ez egy olyan kikötő, ami sok drága ruházati üzlettel van tele, és egy kis kikötő résszel, éttermekkel, sétálós szakasszal. Puccos, jól néz ki, de azért vásárolni nem itt érdemes. Ráadásul Bandi ránézett az éttermek értékeléseire és azok eléggé 3 pont közeliek voltak. Közben felnéztünk az út túloldalán az egyik ház tetejére és kiszúrtunk egy vagány tetőteraszt, aminek 4.7 volt az értékelése. Így kötöttünk ki a Zebra nevű helyen. Ez elsősorban este lehet tele, mert így délután 2-3 között tök üres volt. A kaja is és a kiszolgálás is 5-ös volt. Ja és a kilátás is!

Innen elsétáltunk már a palotához, ami 1856-ban készült el eklektikus stílusban (van benne barokk, rokokó és török jegyek). A majdnem 15 ezer négyzetméteren elterülő ékes palota az Oszmán Birodalom hanyatlása alatt épült, de ettől függetlenül fényűző lett. Ami érdekesség, hogy 1938-ban ebben a palotában berendezett szobájában halt meg a Török Köztársaság alapítója Mustafa Kemal Atatürk. Most az ő képével van telis tele a város, így hogy holnap ünneplik a 100-dik évfordulóját a Köztársaság kikiáltásának. Persze a fesztivál hangulat már elindult, ma már nem csak a zászlók jelezték a holnapi nap fontosságát. Például a Boszporusz szoroson ma a palota előtt megállt egy hajó amin rengeteg zászló, meg egy fúvós zenekar, akik pont előttünk kezdtek el zenélni. A hajón is sok volt a zászló, meg azok kezében is, akik a hajón voltak.

Majd három órát töltöttünk a palotában és annak kertjében. Visszafelé villamosra szálltunk, és elmentünk a Kék Mecsethez… de már nem volt nyitva a turisták részére. Holnap oda kell mennünk időben, nem hagyhatjuk ki. Haza sétáltunk a szállásra, de fél óra múlva indultunk is tovább. Pár utcányira lakunk a Márvány-tengertől, így oda lesétáltunk a partra. Este 9-kor meglepően sok pecás volt, sorban ültek egymás mellet várva a nagy fogást (vagy a sok kicsit?). Van, aki családostul, van aki haverokkal, van aki meg magányosan. Mögöttük a füves részen meg grillezett néhány család kihozva a saját kis készletüket. És hát rengeteg macska. Eleve a város tele van macskákkal meg kutyákkal. Macska van több. Nem mondom, hogy kóbor macskák, vagy kóbor kutyák lennének (de persze azok), csak mindig mindenki eteti őket, szeretgetik, nem küldik el. A környékünkön már tudjuk, hogy melyik kutya hol szokott pihenni, melyik ház vagy étterem portáján. Az étteremből a maradékot mindig megkapják. Bent a belvárosban is, forgalmas helyen, de kevésbé forgalmas részen is etetik őket. Mindenhol van kint itató tál nekik friss vízzel: étterem előtt, házak előtt, parkokban, utcán. Több szállodánál láttuk azt, hogy a szálloda ajtaja mellett van kis cica ház kirakva. Szóval elég furcsa kapcsolatuk van az állatokkal de láthatóan szeretik, tisztelik őket.

Hazafelé a Kis Hagia Sophia-t is útba ejtettük, amit kívülről tudtunk megnézni. Aztán még egy sörre beültünk a szomszédunkban lévő étterembe, ahol egy Pide is elfogyott (török pizza),

Isztambul – 2. nap

Posted by

0

2023. október 27.

9-kor elindultunk de mivel nincs reggeli a szálláshoz ezért csak a szomszédban lévő étteremig mentünk, ahol már tegnap este kinéztük, hogy van reggelijük. Szép nyugiban megreggeliztünk, majd elmentünk a nagy bazárba, ami szintén nincs messze a szállásunktól: 12 perc séta. A Bazár első két épülete egy 15. századi kupolás raktárépület volt (az elsőt még 1464-ben építtették). A következő századok során a környező utcák fejlődtek, majd azokat is befedték. Később újabb szárnyakat építettek hozzá, így kialakítva a mai bevásárló központot. A 19. század végén több tűzvész és egy földrengés is sújtotta az épületet. 1894-ben egy nagyszabású restaurációval állították helyre. Bár az eredeti terveknek megfelelően próbálták újraépíteni, a hajdani jellegzetességét elvesztette.

Ma a közel 60 utcácska mintegy 3000 boltja szolgálja ki a napi 250-400 ezer látogatót.

Bejárhatatlan, sok, tömény, de egyben izgalmas, különleges, az épület pedig szép. Az árusok nem zavaróan tukmálják a portékáikat, inkább csak hívogatnak az üzletükbe. Mi inkább csak beleszagoltunk a hely hangulatába azzal, hogy másfél órán át csavarogtunk és nézegettük a szárított gyümölcstől az ékszerig, a kendőtől a bőrdzsekiig, a kulcstartótól a nagy kerámia tálig mindent. A nagy bazár mellett ott van a fűszer piac is, ami meg színes-szagos.

Az egész város (sőt gondolom az egész ország) készül a vasárnapi ünnepnapra: október 29-én ünneplik a köztársaság kikiáltásának napját, ráadásul idén kerek évforduló van, pont 100 éve. Mindenhol kint vannak a lobogók, lufik, és hirdetések, hogy a hétvégén 100 éves Törökország.

A Bazár után elindultunk a Galata híd felé, de végül egy hajón kötöttünk ki, amivel elmentünk egy két órás hajó útra az Aranyszarv-öbölből ki a Boszporusz-szoroson, át Boszporusz-híd alatt majd egészen a Fatih Sultan Mehmed hídig és vissza. Szép volt a víz felől is látni a várost.

Amikor visszaértünk a hajóval az Eninönü térre, akkor megkóstoltuk a lokmasi-t, ami egy olajban kisült fánk, leöntve sziruppal. Majd végül tényleg átsétáltunk a Galgata hídon, aminek az alsó szintje halas éttermekkel van telis tele, felső szintjén pedig pecás helyi fazonokkal. Bandi szerint végtelenül ronda a híd, és valóban nem szép.

Az Aranyszarv-öböl túloldalán áll az 1348-ban épített Galgata torony. Eredetileg világítótoronynak épült 528-ban, de az 1200-as évek elején, a negyedik keresztes hadjárat során megsemmisült. Az újjáépített torony teteje 1875-ben beszakadt egy vihar során és emiatt egészen 1965-ig használaton kívül volt a torony. Ma lifttel lehet feljutni a 6-dik emeletig 650 török líráért, ahonnan még 3 emeletnyit kell gyalogolni a csudálatos kilátásért. Nem igazán jókor mentünk, mert borzasztóan hosszú sor állt. Megfordult a fejünkben, hogy kihagyjuk, netán máskor visszajövünk, de aztán inkább kivártuk a sort. Jól tettük, mert tényleg szép fentről a látvány. Sorban állás alatt legalább volt időnk kitalálni, hogy ha a toronyból lenéztünk, akkor merre megyünk majd tovább.

A torony városrészéből, Beyoglu-ból vezet át az óvárosban az Aranyszarv-öböl felett egy másik híd: az Aranyszarv-híd, amire mozgólépcsőn lehet felmenni!

Innen a szállásra mentünk, hogy hosszú gatyát húzzunk és elinduljunk vacsizni. Napközben tök kellemes az idő, estére kicsit lehűl.

A vacsihoz messze mentünk, erős volt a péntek esti forgalom így a legegyszerűbb és leggyorsabb a helyi villamos volt. Nincs kétszáz forint egy jegy (15 líra), és van feltöltős kártya (Istanbul card), amire tudsz pénzt rakni és arról vonja le a jegy árát. A buszra csak első ajtón lehet felszállni és a sofőr bácsinál lévő rendszerhez kell érinteni a kártyát, míg a villamoshoz eleve a megállóba úgy tudsz besétálni, ha lehúztad a kártyád. Szóval elbékávéztunk a Boszporusz-híd lábához és ott nézett ki a Bandi egy szuper helyet. Nagyon hangulatos is volt és a kaja és tökéletes volt, cserében árban is erősek voltak.