Dél-Amerika

Peru – 13. nap / 2020. január 27.

Posted by

0

Mivel csak egy teljes napot (illetve két éjszakát) töltünk a Titicaca-tónál, így eladtuk a lelkünk egy egynapos szervezett útra tegnap este. A kisvárosunkban mérsékelten van látnivaló, ami itt a tónál érdekes, az inkább a tavon van, nem pedig körülötte. Reggel 7 órára ígérték, hogy értünk jönnek a hotelhez, kivisznek minket a kikötőbe. Kicsit rohanva, de elkészültünk és kint álltunk a hotel előtt tök időben. 7:15-kor még sehol se volt az emberünk, kezdtünk furcsán nézni, Bandi meg mindenkit megkérdezett közben az utcán, hogy nem minket keres-e.

Végül bementem a hotelbe és megkértem, hogy a tegnap kapott visszaigazolás alapján hívják fel a céget, hogy merre járnak, mikor jönnek? Még jó, hogy felhívattuk őket, mert elfelejtettek minket… A kiscsaj az irodából hamar taxiba ült, eljött értünk, és kivitt minket a kikötőbe. Nem maradtunk le semmiről, indulásra (7:30-ra) épp ott voltunk.

A Titicaca-tó a hajózható tavak közül a világon a legmagasabb ponton fekvő tó: 3812 méteren. Dél-Amerika legnagyobb tava Peru és Bolívia határán. A tó olyan nagy, hogy felszíni területe 8.372 négyzet km (a Balatonnál 13-szor nagyobb!). 41 sziget van a tavon melyek közül van amelyik lakott és van amelyik nem.

A hajónkkal a negyedórányira lévő Los Uros szigetekhez (vagyis úszó szigetek) mentünk először. Ez egy teljes dilemma nálam mindig: befizetsz egy ilyen szervezett programra, de hányan lesznek ott rajtad kívül, mennyire lesz autentikus a program, mennyire lesz a túravezető élvezetes, szimpatikus… stb.

Punotól 5 km-re találhatóak az úszó szigetek. Az uruk a collák és az inkák elől menekülve hozták létre saját szigeteiket, lakhelyeiket. Nagyjából kétezren lehetnek, több tucat szigettel. Szigeteiket a tavon növő totora nádból készítik. Az alap a gyökérzet, erre szövik rá nádból az újabb rétegeket, amelyeket folyamatosan frissíteni kell. A nádszigeteket kötéllel rögzítik. De az uruk nem csak szigeteiket készítik totrából, hanem házaikat, csónakaikat, bútoraikat és használati tárgyaik egy részét is. A turista hajók kikötnek egy-egy ilyen család szigetén, ahol aztán megmutatják, hogy hogyan élnek. A mi hajónkban 16-an voltunk, ami elég ideális szerintem. Ahová először ki akart kötni a hajónk, oda kötött ki épp egy másik is. Még mondtam is Bandinak, hogy eddig tartott, hogy csak 16-an vagyunk. De tovább mentünk és keresett a túravezetőnk és a kapitányunk egy olyan családot, ahol nem volt senki. Kifejezetten kedves, szimpatikus családnál kötöttünk ki. Megmutatták és elmagyarázták, hogy hogyan épül fel az úszó sziget, mire kell figyeljenek. Megmutatták, hogy hol és miként alszanak, miket készítenek a nők: a karkötőtől a párnahuzaton át egészen a terítőig. Természetesen céljuk volt ebből minél többet eladni. Majd a saját maguk által épített hajójukon átvittek a ”helyi piacra” minket, ahol a mi hajónk ott várt ránk. Az úszó szigeteken majd két órát töltöttünk.

Innen egy órát hajóztunk a Taquile szigetre, ami Punotól már 35 km-re fekszik. A szigeten kb 300 kecsua indián család él. A sziget nincs 6 négyzet km, viszont 3819 meter magasan fekszik.

A sziget kultúrája elsősorban a helyiek által készített ruhák miatt érdekes. Mind a férfiak, mind a nők minden korosztálya készíti ezeket a ruhákat (kötik elsősorban), és a közösség minden tagja hordja is őket. Ez a hagyomány még az ősi civilizáció idejéből ered, és máig is fennmaradt: az 1950-es évekig a közösség a külvilágtól szinte teljesen elzárt életet élt, de onnantól kezdve sem adták fel hagyományaikat annak ellenére, hogy a turistaforgalom egyre növekedni kezdett, mára a sziget lakosságának több tízszeresével egyenlő az évente ide érkező látogatók száma. Az viszont igaz, hogy az őslakók művészetében mára már új, „idegen” eredetű szimbólumok és elemek is megjelentek. A ruhákat kézzel vagy fából készült, pedálos szövőszékek segítségével állítják elő, amelyekhez hasonlóakat már a spanyolok megérkezése előtt is használtak. Legjellegzetesebb termékeik a “chullo” (magas, fülvédős sapka) és egy úgynevezett naptár-öv, amely egy széles övszerűség, amelyen az év mezőgazdasági és rituális eseményekhez kötött ciklusainak ábrázolásai láthatók. A helyiek megélhetését ma is többnyire a textilművesség biztosítja, számos terméküket a turistáknak értékesítik. A hagyomány fenntartását egy kézművességre specializálódott iskola is segíti.

Felgyalogoltunk a sziget majd legmagasabb pontjára (4050 méter) egy családi étterembe, ahol már vártak minket ebéddel. Ebéd után pedig még a nagyon egyszerű főteret megnéztük és vissza lesétáltunk a hajónkhoz egy másik útvonalon mint ahol felmentünk. A szigeten nincsenek gépjárművek, szállodák, az elektromosság erősen akadozik, de még kerékpárok sincsenek. Az utak is inkább járda méretűek. A kilátás viszont gyönyörű a bolíviai hófödte hegycsúcsokra.

Végülis egy nagyon aranyos csapatot fogtunk ki egy igazán jófej túravezetővel, aki amellett, hogy sokat mesélt a helyi dolgokról kifejezetten érdeklődő volt a “vendégei” felől. Az elején úgymond bemutatkoztunk, hogy ki honnan jött. Többször is visszakérdezett egy-egy témánál, hogy az a mi országunkban, kultúránkban, hogy van.

A visszaútra mindenki kipurcant, néma csöndben mindenki szunyókált egyet. A másfél órás út második felére csúnya fekete felhők jöttek, de nem esett, csak nagyok voltak a hullámok. Fél 5-re értünk be a kikötőbe, ahonnan kisbusszal eldobtak a szállásunkhoz, de már majdnem 5 óra volt mire megérkeztünk (pedig nincs is ilyen messze a kikötő). Az eső kegyes volt, megvárta míg visszaértünk, utána kezdett csak el szakadni.

Peru – 12. nap / 2020. január 26.

Posted by

2

Ma egy szuper extra vonatos napunk volt. Sheldon igazán élvezte volna!!!

A perui vonattársaság, azaz a PeruRail négy különböző típusú járatot indít. Van az a vonat típus, amivel a Machu Picchuhoz mentünk: Expedition, semmi extra, felülsz a vonatra, elvisznek, leszállsz, pont. Alapvetően az a vonat is szebb, mint a magyar vonatok (nem mintha otthon sokat vonatoznék és lenne bármilyen tapasztalatom is…). Aztán van a Vistadome típusú járat, amely ugyanolyan vonat, mint a Expedition, csak ott a szolgáltatás több: étel, ital, műsor, vásár…, ahogy írtam két nappal ezelőtt.

A harmadik típusú vonat az egy adott aránylag távoli úticélhoz visz extra szolgáltatásokkal. Az 1920-as évek stílusát visszahozó vonat rendelkezik: bárral, étteremmel, egy nyitott hátsó kocsival. De ahova szólt a jegyünk és ültünk az is egy tök kényelmes hely kis asztallal. Persze mászkálhatsz bármerre. Ilyen vonat megy a Szent-Völgybe és a Titicaca-tóhoz. Mi ebből a típusú vonatból a Titicaca-tó felé tartóra szálltunk fel reggel.

A negyedik típusú vonat az Orient Express társasággal közösen üzemeltetett Belmond Hiram Bingham vonat, amin összesen 48 férőhely van, viszont hálókocsis, saját fürdőszobával, teljes ellátással aránylag magas áron.

A mi vonatunk reggel 7:50-kor indult, de fél órával előbb kint kellett lenni az állomáson. Elköszöntünk Cuscotól, felültünk a vonatra és élveztük a tájat Punoig, a világ legmagasabban lévő hajózható tavának egyik városáig.

Ezt az utat sok utazási katalógus ajánlja mert olyan tájon visz keresztül, hogy csak ámulsz.

A vonat megállt az út legmagasabb pontján, 4.335 méter magasan, La Raya nevű helyen. De ez csak egy mini piac volt egy mini templommal. Nem is maradtunk soká, 10 perc múlva indult is a vonat.

Délelőtt üdítőt és snack-et osztogattak, 1-kor olyan 4 fogásos ebédet, hogy a végére majdnem kipurcantunk. Délután ismét mindenhova ki volt készítve a banán chips és a pirított kukorica, majd érkezett az uzsonna… ennyit nem ettünk itt egyik nap se még.

18:20-ra kellett volna beérjen a vonatunk Punoba, csak hogy az előtte 47 km-re lévő Juliaca városban (nagyon ronda város) a síneken ragadt egy busz. Konkrétan ott robbant le. Vagy százan álltak a busz körül és tanakodtak, hogy most mi legyen. Végül egy bő 40 perces bűvölés után lekerült a sínekről a busz. Persze emiatt egy váltónál is várnunk kellett ezt követően. Végül több mint egy órás késéssel fél 8-kor befutott a vonatunk Punoba.

A hotelt könnyen, gyorsan megtaláltuk, sétatávolságra volt az állomástól. Még sétáltunk egy kicsit a környéken, aztán nyugovóra tértünk.

Peru – 11. nap / 2020. január 25.

Posted by

0

Hazudnék, ha azt mondanám nincs izomlázunk. Mondjuk inkább úgy helyes a megfogalmazás, hogy úgy mentünk ma mindenhová, pláne ha lépcső is volt benne, mint akik betojtak.

Ezt a napot Cuscora szántuk, csavarogni akartunk cél nélkül, idő nélkül. Kávézni, kiülni a parkba, nézelődni, megfigyelni az embereket, betévedni a piacra és tátott szájjal rácsodálkozni dolgokra. Pont így tettünk.

Szombaton a piacon és a környező utcákban minden van: fűszer, hús, sajt, zöldség, gyümölcs, frissen facsart gyümölcslé, frissen főtt húsleves, magok, szárított gyümölcsök, virág, ruha, sál, ajándék tárgy, csoki és még sokminden.

18 fok volt ma, de 28-nak éreztük. Amikor délután elbújt a nap, akkor hűvösebb lett. Míg mondjuk Bandi akkor is még rövidnadrágban meg pólóban, a helyiek már kabátban, kesztyűben és sapkában! De közben meg a gyerekek fekszenek a hideg kövön az utcán és úgy játszanak.

Rengeteg a kóbor kutya, egy-egy téren, parkban 4-5 kutya minimum van. De nem falkában, hanem csak úgy haverkodva, megszagolgatják egymást, néha elkezdenek játszani. Abszolút békében vannak meg egymással. Az emberek se kergetik el őket, ahova betérnek, ott hagyják hadd feküdjön le. Ha az utca közepén fekszik, akkor se bántják, kikerülik, természetesnek tartják, hogy ott van. Ráadásul nem néznek ki olyan lepukkantan a kutyák, olyan mintha etetve lennének. Még Jhonathan mondta nekünk, hogy nincsenek kukák, a szemetet csak úgy zacskókban kiteszik az utcára, amit azért a kutyák átmazsoláznak. Aztán időnként jön a kukásautó.

A zebrán átjutni elég nagy kihívás, nem zebrán meg egyszerűen el se kezd. Sok forgalmas szakaszon nincs is jelzőlámpa, valahogy oldd meg az átjutást. Elindulsz határozott léptekkel, kiteszed a kezed, jelezve, hogy köszi, hogy legalább lassítasz, de nem! Eszük ágában sincs még a gázról se levenni a lábukat. Egy chilei pár teljesen kiakadt, ahogy a zebránál álltunk és még a rendőrautó se állt meg, hiába léptünk már le a járdáról. Mondták, hogy náluk, ha már valaki látszik, hogy menne át, akkor azonnal állnak meg az autók. Ilyenkor előjön bennem is, hogy igen, ezek azért Magyarországon is már elég jól működő dolgok.

Peru – 10. nap / 2020. január 24.

Posted by

5-kor keltünk, mert 5:40-re már a vasútállomáson kellett lennünk. Két incidens is ért bennünket hajnalok hajnalán: egyrészt nem volt melegvíz a szálláson, ettől aztán nekem már kávé se kellett úgy felébredtem. Másrészt a hotelből mikor iparkodva szerettünk volna kijelentkezni, akkor a személyzet nem volt a helyzet magaslatán. Tulajdonképpen a konyhás néni került csak elő, aki szigorúan csak spanyolul beszélt és próbálta levonni a kártyánkról a díjat. Nem lett volna ezzel semmi gond, ha nem 2000 Sol-lal (ami majdnem 200 ezer forint!) többet von le, mint kellett volna. Én meg persze béna mód jóváhagytam, és csak utána esett le, hogy ez irreálisan magas összeg. Persze visszacsinálni nem tudta… a vonathoz meg már baromira mennünk kellett volna… Végül levelet írtam a hotelnek, hogy a különbözetet hamar utalja vissza. Most várunk és reménykedünk.

Viszont a hotel abból a szempontból meg tök figyelmes volt, hogy készítettek ki nekünk reggeli csomagot, mondván olyan korán indulunk, hogy még nincs akkor reggeliztetés. (Persze 2000 sol-ért én is felkelnék hajnalban csinálni két reggelis csomagot az idióta vendégnek…)

Anno a vonatjegyet átrakattam online egy korábbi járatra, mert rájöttünk, hogy előbb kellene érkeznünk a Machu Picchura, mint elsőre terveztük. Az eredeti vonatjegy egy QR-kóddal és minden infóval felszerelt dokumentum volt, míg a módosított jegy csak egy “sajtcetli”. A biztonság kedvéért még otthon kinyomtattam az eredeti jegyet is, és azzal együtt próbáltuk reggel fél 6-kor meggyőzni a vasútállomáson dolgozókat, hogy ezzel a vonattal mi most utazhatunk. Kicsit értetlenkedtek, de aztán elkapták a fonalat és felengedtek a Machu Picchu felé tartó vonatra. (Pláne, hogy ez egy olcsóbb vonat volt, mint amire eredetileg szólt a jegyünk.)

A vonat a hegy lábánál lévő falucskába, Aguas Calientesbe ment. A falu próbál az idegenforgalomból megélni, látszik, hogy sok a fejlesztés, de közben meg olyan ciki épületek is vannak a falu közepén, hogy nem is érted, hogy lehet az ott. Ollantaytambotól egész Aguas Calientes-ig az Urubamba folyó mentén mentünk, ami nagyon látványos, erős sodrású folyó, bár a színe ha jóindulatú akarok lenni akkor is maximum csokibarna. Innen a faluból egy pici sétával eljutottunk a buszhoz, ami 10 percenként (de ha kell sűrűbben) jár és hozza-viszi a turistákat a faluból fel a Machu Picchura meg vissza. Aki nem akar busszal menni, az felmehet gyalog is, de annak több mint 1350 méteres szintkülönbséget kell lépcsőn felfelé megtennie.

Minden Machu Picchuval kapcsolatos jegyet online meg lehet venni előre (vonatjegy, buszjegy, belépő jegy), sőt erősen ajánlott is, mert a Machu Picchura korlátozott számban engednek fel (és még a korlátozott mennyiségű embert is különböző időzónákban). Naponta 200 embert engednek csak be. Vagyis amikor megveszed a belépőjegyet a Machu Picchura akkor el kell döntened, hogy milyen típusú jegyet veszel: csak a Machu Picchu inka romvárosba, vagy kombinálhatod a sima belépőt még a mellette lévő múzeummal, vagy a Machu Picchu mellett lévő két hegy egyikének megmászásával. Ha kombinált jegyet veszel még erősebben le van korlátozva a belépés ideje.

Az egyik hegy neve: Huayna Picchu (Waynapicchu), amely 2720 méter magas. Ezt választják többen, mert ezt kevésbé kemény megmászni és onnan is gyönyörű a rálátás a romvárosra. A másik hegy neve: Machu Picchu hegy (maga a romváros is erről a hegyről kapta a nevét). Ennek a hegynek 3085 méter a legmagasabb pontja, ahova 2417 lépcső visz fel a 2450 méter magasan lévő Machu Picchutól. Az eleje se könnyű, de a második szakasz kifejezetten nehéz: különböző méretű lépcsők folyamatos szint emelkedéssel. Két időszakban engednek fel csak látogatókat: reggel 7-8 óra között, valamint 9-10 óra között természetesen korlátozott számban. Na ezeket azért tudom ilyen pontosan mert mi ennek hegynek a megmászásával kötöttük össze a romváros megtekintését. Mert ha már eljöttünk eddig, akkor legalább fáradjunk el rendesen!

A hegy kapujában nem csak a jegyet kell bemutatni, hanem a nagy regisztrációs füzetbe beírni a neved, életkorod, nemzetiséged és hogy hány órakor indultál neki a hegynek, visszafelé pedig újfent regisztrálni kell a visszaérkezési időd. Így tudják biztosra, hogy mindenki vissza jött e a hegyről.

Kemény több mint 2 óra folyamatos lépcsőzés volt felfelé (néhány pihenőt muszáj volt beiktatni, na meg fotóznunk is csak kellett). Ráadásul a lépcsők néhol elég keskenyek voltak mindenféle korlát nélkül. Felfelé Bandi megjegyezte, hogy a táj látványának befogadásával mérsékelten kell küzdenünk a levegővétellel ellentétben. Ahogy nekivágtunk reggel 9-kor a hegynek még felhőben volt minden. Kicsit aggódtam is, hogy eljöttünk idáig, felmásztunk ide és még a drága belépőt is kifizettük aztán nézhetjük a tejfehér tömény felhőt belülről. Amikor megjegyeztem, akkor Bandi csak ennyit reagált: “Bízzunk a szerencsénkben! Eddig mindig meg volt! Vagy legalábbis én úgy értelmeztem!” Nagyon szeretem ezt a végtelen optimizmusát! Mikor még lentebb voltunk több lefelé jövő turistát megkérdeztünk, hogy milyen ott fent, próbáltak meggyőzni, hogy nem érdemes teljesen felmenni, mert akkora felhő ül a csúcson.

Az első kilátónál már azért ki-kibukkant a látvány, aztán újabb felhő futott be a képbe.



Mire a csúcsra felértünk kitisztult a kép. Megérte felmászni!

Lefelé jövet könnyebb volt, bár néha beremegett a lábam már a sok lépcsőtől. Oda-vissza 3,5 óra volt a hegyi túra. Amikor leértünk a hegyről, akkor kezdtük bejárni a Machu Picchu romvárost. Ott is eltöltöttünk két órát. Olyan érzésünk volt, mintha egy mesébe csöppentünk volna és ott barangolnánk. Kijelölt útvonalon kell menni és nem ugyanott mész ki, mint ahol bementél. Minimális cuccot lehet bevinni, és bár ugyan a jegyen kismillió tiltás van felsorolva, hogy miket ne vigyél be magaddal, tulajdonképpen senki se ellenőrizte.

Machu Picchu egy kecsua nyelvű szó, jelentése “Öreg csúcs”. Romjai Cuzcótól 112 km-re északnyugatra, az Urubamba-folyó völgyében, a perui Andok déli láncolatában, 2450 méteres magasságban fekszenek. Az egykori Inka Birodalom romvárosa, amelyet 1450 körül Pacsakutek Jupanki inka király parancsára építettek és 1570-ben hagytak el. A tudósok mai álláspontja szerint Machu Picchu nem volt igazi város, inkább az inka társadalom uralkodó osztályai számára épített templomokból, palotákból és obszervatóriumokból álló komplexum, ahol a Nap különleges tiszteletének nyomai is megtalálhatók.

A Yale Egyetemen dolgozó Hiram Bingham 1906 és 1915 között öt kalandos régészeti expedíciót vezetett Peruba, az utolsó inka főváros Vilcabamba felkutatására. 1911 júliusában, amikor bejárta a Cuscotól hatnapi járásra fekvő vidéket, találkozott Melchor Arteaga indián földművessel, aki elmesélte neki, hogy van egy elhagyatott város az erdő mélyén az Urubamba völgye felső részének egyik csúcsán, és hajlandó odavezetni a tudóst. Bingham, kísérői társaságában július 24-én jutott fel erre a sűrű növényzettel benőtt hegyhátra, ahol a növények között jó állapotban megmaradt kőházakat fedezett fel. Azt hitte, megtalálta a keresett Vilcabambát, Manko Inka király utolsó menedékét, amelyet 1572-ben hódítottak meg a spanyolok.

A következő évben a National Geographic Society anyagi támogatásának köszönhetően visszatért, és kiszabadította a várost a növényzet szorításából. Napvilágra kerültek az épületek, terek, lépcsők, mesterséges teraszok. 1914 és 1915 között ismét visszatért, és folytatta a város feltárását. Az amerikai régész és tudós társai a terület térképészeti és építészeti dokumentálása mellett 173 sír, 555 kerámia, 220 darab bronz és réz eszköz (karkötő, füldísz, dísztű, kés, fejsze stb.) feltárását végezték el.

Machu Picchut és természetes környezetét 1981-ben „perui történelmi szentély” címmel ruházták fel, mint különlegesen fontos kulturális értéket őrző szent területet. 1983-ban az UNESCO az Emberiség Kulturális és Természeti Örökségévé nyilvánította. 2007-ben a Világ Új Hét Csodájának egyike lett.

Ahogy a romvárost jártuk be sorra kerültek elő a lámák. Nem derült ki, hogy fűnyírás céljából vagy a látványosság fokozásáért vannak ott, de feldobták a napunkat.

A Machu Picchu kijáratánál pecsételhetsz az útleveledbe. Naná, hogy megtettük.

Amikor a belépőjegyet vettem, akkor feldobta a rendszer a buszjegyen kívül azt a lehetőséget is, hogy a Machu Picchu bejáratánál lévő étterembe egy büfé asztalos ebédre befizessem magunkat. Gondoltam jól fog esni, és ez így is volt. Mivel későn értünk le (fél 3 volt már), nem is voltak sokan.

A lemenetel a Machu Picchuról ugyanúgy működik mint a faluból való feljövetel. Vagy busz, vagy gyalog a kijelölt útvonalon. Gondoltuk mi az nekünk, itt már csak lemegyünk: így raktunk a lábunkba még 1813 lépcsőfokot.

A reggeli felhőt leszámítva (bár ennek utána olvasva számítottunk rá, ezért is kértük magunkat a második hegyre menő csoportba) nagyon szép időnk volt. A növényzet dzsungeles és a hőmérséklet is mindig magasabb mint Cuscoban.

Mire lelépcsőztük magunkat a faluba, addigra már sétálhattunk is a vonatállomásra. Ittunk egy jó kávét, és szinte szállhattunk is fel a két kocsiból álló Aguas Calientesből – Ollantaytamboba tartó vonatra. Ugyan Cuscoba kellett eljussunk, de a vonat január 1-április 30 között csak rövidebb szakaszon jár karbantartás miatt. Ez már akkor kiderült mikor vettem a jegyet, a rendszer automatikusan adta a buszjegyet a második szakaszra. És most megtudtuk mi a különbség a reggeli olcsóbb vonat és az eggyel drágább vonat között. Eleve kis szendviccsel, sütivel és itallal vártak minket majd a vonat személyzete egy vicces műsort tartott és végül jött a divatbemutató (melyet szinten a személyzet adott elő) baby alpakából készített termékekkel, amit aztán aránylag magas áron meg is lehetett venni. Nagyon szép cuccokat árultak. Ahhoz, hogy elérjük a félúton lévő buszunkat bő másfél órát vonatoztunk.

Flottul meg volt szervezve, hogy akik a vonatról a buszra át kell szálljanak, azokat átkísérte a perui vonattársaság embere a pár száz méterre álló buszhoz. Egy 30 fős kényelmes, szép busszal mentünk, na de Ollantaytambo – Cusco közötti 60 km-es szakaszt 2 óra 15 perc alatt tette meg a busz. És nem azért mert baleset volt, vagy gond lett volna, ugyanis már a menetrendben is ez az idő volt megadva. Egyszerűen ennyire vacak az út.

Cusco 112 km-re van Aguas Calientes-től, vagyis ezt a nem túl nagy távolságot 4 óra alatt tettük meg úgy, hogy közvetlen csatlakozás volt a vonat és a busz között. 10 órára értünk vissza a cuscoi szállásunkra meglehetősen fáradtan. Remélhetőleg nem a lépcsőkről álmodunk majd.

Egy összefoglaló videó a napunkról:

Peru – 9. nap / 2020. január 23.

Posted by

0

A tegnapi pihenős nap több dologra is jó volt: Bandi jobban lett, kipihentük magunkat, és közben megszerveztük a mai napunkat. Ugyanis anno mikor terveztük ezt az utat, akkor csak annyit találtunk ki a mai napra, hogy mielőtt felmennénk a Machu Picchura azelőtt a környéken található többi inka romot (összefoglaló néven Szent-Völgynek nevezett területet) felfedezzük. De hogy mivel és hogyan az a kérdés nyitva maradt. Egy dolgot fixáltunk csak le előre, hogy estére dupla szállásunk van: megmarad a cuscoi szállás, és félúton a Machu Picchura, Ollantaytambo-ban is van egy szállásunk. Erre azért van szükség mert a Machu Picchura minimális cuccal lehet felmenni (na meg különben is ki akar bőrönddel hegyet mászni?), így Cuscoban hagytuk majd minden cuccunk és egy kis hátizsákkal vágtunk neki ennek a két napnak.

Cusco különböző pontjairól reggeltől estig folyamatosan indulnak kisbuszok a Szent-Völgy nagyobb településeire. Ezeket colectivónak hívják, az az a helyi tömegközlekedés. Azt, hogy Cuscóban hol vannak a különböző desztinációkba induló kisbuszok csomópontjai (nem egy pályaudvart kell elképzelni, hanem egy utcaszakaszt, ahol egymás melletti kisebb parkolókban, garázsokban állnak a kisbuszok, és emberek kiabálják folyamatosan az úticél nevét), meg kell kérdezni a szálláshelyen. A többi településen még egyértelműbb a helyzet, mert egy helyről indulnak a járatok mindenhová, csak figyelni kell, hogy melyik sofőr mit kiabál, vagy meg kell kérdezni valakit.

A neten bogarászva végül ettől egy sokkal kényelmesebb megoldást választottunk: hívtunk egy saját sofőrt, aki háztól házig vitt minket. Kiválasztottunk három pontot a Szent-Völgy városokból és oda vitettük magunkat. A sofőr srác, Jhonathan 31 éves és tavaly látott először havat, mivel Cuscoban sosem esik a hó.

Az inka civilizáció Peru felvidékén jelent meg a 13. században. 1438-tól Cusco körül kezdtek el területeket meghódítani, s létrehozták a Kolumbusz előtti Amerika legnagyobb birodalmát. Az 1532-es spanyol hódítók érkezése jelentette a rövid életű Inka Birodalom végét. Aránylag kevés dolog maradt fenn az inka kultúrából, ugyanis a hódítók kizsákmányoltak mindent, amit csak tudtak. Akik a Szent-Völgyet bejárják (vagy olvassák a blogot) egy kis betekintést nyerhetnek az inkák egykori életébe az inka maradványoknak köszönhetően.

Pisactól Ollantaytamboig tart a Szent-Völgy, amely nagyjából egy 100 km-es körzet. A Machu Picchu nem a Szent-Völgy része, azon kívül esik.

Pisac határában megálltunk egy amolyan “állat simogató” szerű helyen, ahol mindenféle alpacát lehetett megnézni, de simogatni nem ajánlott, ugyanis leköp, ha megsimogatod. Ingyenes volt a belépés, mert mindenféle kézműves árusok voltak a kijárat felé, abban a reményben, hogy veszünk tőlük valamit.

Az alpacát a húsáért és szőrméjéért tartják, míg a lámát azért mert jó teherhordó. De van egy harmadik hasonló kinézetű patás a vikunya (vicugna), amely 5000 méter felett él és nincs háziasítva. A vikunya bundája a legértékesebb és a legfinomabb.

A látványosságokhoz nincs önálló belépőjegy, a bejutáshoz meg kell venni a Cusco környéki látnivalók különböző csoportjaiba szóló valamelyik kombinált belépőt, ami minimum közel 7 ezer forint (70 sol), vagy akár a duplája. Mi egy olyan típusú jegyet vettünk Pisac bejáratánál, amivel a Szent-Völgyben 2 egymást követő napon az alábbi négy helyre lehet bemenni: Pisac, Ollantaytambo, Moray és Chinchero. Ebből Moray-t idő hiányában sajnos ki kellett hagyjuk.

Pisac egy kis település Cuscótól 25 kilométerre, ami felett a hegyen egy hajdani inka erőd romjai találhatóak. Hosszan el lehet időzni. Mi úgy, hogy kicsit jobban körbejártuk, pláne, mert egy ponton le volt zárva amerre mentünk volna és meredeken vissza kellett menjünk egy fentebbi részre, így voltunk ott másfél órát. Pedig szedtük a lábunk, amikor épp nem a tájat csodáltuk. Gyönyörű a környezete, csodaszép bármerre nézünk. Pisac legmagasabb pontja 3525 méter magasan van, így a cuscoi 3399 méterhez képest feljebb kerültünk, de nem volt gond, jól bírtuk.

Pisac után Chinchero volt a cél, amely egy jóval kisebb területen fekvő inka rom 3600 méter magasan. Itt a látnivaló inkább az inkák templomának (waka) helyére épített keresztény templom volt.

Chinchero után pedig Ollantaytambo volt az úticélunk. Ollantaytambo 2792 méter magasan van, szóval mondhatjuk, hogy lejöttünk a völgybe. Kicsit igyekeznünk kellett, mert 5 óráig volt nyitva a rom város. Az utak pedig nem sztráda jellegűek és akkor még finoman fogalmaztam. Ollantaytambo egy egész kicsi falu, melynek vége egy máig jó állapotban megmaradt inka-kori település, ami mellett a hegyoldalban egy hajdani vallási célú építmény és egy erőd, valamint egykori mezőgazdasági tárolók épületeit lehet bejárni. Az utóbbiak a fő látványossággal szemben, egy meredek hegyoldalon találhatóak, innen minden bizonnyal csodálatos a kilátás a romokra, de odáig már nem jutottunk el. A romokat viszont alaposan bejártuk, melyet szintén a hegyoldalba építettek. Az inka rom tetején pedig a Nap Templom maradványa látható.

Olyan szinten sokat lépcsőztünk ma, hogy az okos óra 328 megtett emeletet jelzett a nap végére. A falu 4 utcáját könnyen bejártuk még, miután az estebédünket elfogyasztottuk.

“Az inka építészet tökéletes összhangban van a természettel, alkalmazkodik annak minden eleméhez. Kőépítészetükre mesteri precizitás jellemző, a hatalmas kőtömböket pontosan kellett megfaragni ahhoz, hogy mindenféle kötőanyag nélkül, tökéletesen illeszkedjenek egymáshoz. Az inkák a kőfaragás tudományát Tiahuanaco lakóitól tanulták el (a Titicaca-tó vidékén kb. i. sz. 1200-ig lakott város), Cuzcóba innen hozattak kőfaragó mestereket, hogy eltanulják tőlük a technikákat. A nagyon pontos illeszkedésnek köszönhető, hogy több száz év után is masszív, földrengésbiztos falakként állnak az inka időkből származó épületek. A teljes szimmetriát követő építményekre az egyszerűség jellemző, szinte egyáltalán nem alkalmaztak díszítési technikákat. Az alapzat nélküli építkezés miatt a falakat trapéz formájúra építették, és ugyanez a forma jelent meg a bejáratokon is. A szabályos, szimmetrikus városépítészetet és a hatalmas védőfalak emelését az inkák egy másik néptől, a huariktól tanulták el, akik a csendes-óceáni partvidék nagy kiterjedésű területét uralták birodalmuk hanyatlásáig (ez kb. i.sz. 1100-tól kezdődött). A hegyvonulatokhoz való tökéletes alkalmazkodás másik példája a kőfalakkal védett, mezőgazdasági művelésre alkalmas teraszok megalkotása, melyeket az inkák sok helyen vízvezetékrendszerrel láttak el.” (idézet a azenperum.wordpress.com blogról)

Ezek a teraszos területek szépen láthatóak, jól megmaradtak. Burgonyát, kukoricát és szölőhöz hasonló gyümölcsöt termeltek rajta.

Egy tündéri kis szállásunk van a Fő utcán (na mondjuk ezt nem volt nehéz elérni ebben a 4 utcán faluban!):

Peru – 8. nap / 2020. január 22.

Posted by

2

Sajnos kicsit erősebben megéreztük a magasság különbséget, mint este gondoltuk. Az erős migrénre hoztunk magunkkal a fejfájás-csillapítón túl vietnami balzsamot, ami elég hamar szokott használni mindkettőnknek. Este begyógyszereztük magunkat, de Bandi nem lett jobban, sőt éjjel émelygett meg rázta a hideg. Ami extra takaró volt, azt rátettem, és próbáltam itatni. Nem sokat aludtunk.

Minden szállás kell rendelkezzen Cuscoban oxigén maszkkal. Így reggel arra jutott Bandi, hogy az már csak segít majd valamennyire helyre rázódni. Tényleg van is, és minimálisan de használt neki. Majd elmentünk patikába, amiről itt azt érdemes tudni, hogy nagyjából minden sarkon van és minden kapható recept nélkül. Sőt nem kell megvenned egy egész dobozzal, akár annyi szemet is levág neked a bácsi, amennyire épp szükséged van. Feltételezem ez azért is van így, mert kevés a gyógyszer és így is lehet spórolni. De ezt csak én gondolom.

Bandi minimális reggeli után újra begyógyszerezve elaludt. 3 órát tudott aludni, ami valamennyit javított a helyzeten. Délután 2 órakor összeszedtük magunkat és elindultunk sétálni minden cél nélkül. Találtunk egy jó kis kávézót, amire már rendesen ki voltunk éhezve, mert a dzsungelben minden szuper volt, kivéve a kávét! Ahogy ott ültünk elkezdett szakadni az eső. Nem esett túl hosszan, így amikor továbbmentünk már csak szemerkélt. Estebéd lett újra a fő étkezésünk, majd hazasétáltunk már 5 órakor, így ez a mai nap egy pihenős nappá alakult kevés képpel.

Sok a turista Cuscoban, és látszik, hogy javarészt az idegenforgalomból élnek. Míg Limában szinte csak 1-1 európai embert láttunk, addig itt Cuscoban már majd minden 4-dik turista európai vagy amerikai. Cuscoban minden drágább, mint Limában, bár az itteni árak még mindig alatta vannak az otthoniaknak. A belvárosi részen kifejezetten jó boltok, éttermek és kávézók vannak. Itt inkább beszélnek valamennyire angolul, de például a szállodánk recepciósa kevesebb szót tud angolul, mint én spanyolul. Szóval én nyertem.

Ami nem annyira tetszik, hogy az indián anyák gyermekeikkel és baby alpakákkal a hátukon kuncsorognak, hogy fotózkodj velük pénzért. Leginkább az nem tetszik benne, ahogy a gyerekeiket és az állatot rángatják, csak hogy egy-egy turistát elkapjanak a pénz reményében. A szállónk előtt tegnap is és ma is ugyanarra a két nőre és egy gyermekre lettem figyelmes, ma viszont míg Bandi pihent én fentről figyeltem meg őket. De tele vannak az utcák hasonló alakokkal.

Sétánk közben volt egy idős néni, aki szárított gyümölcsöt árult. Ő nem agresszívan, hanem kifejezetten kedvesen kérte, hogy fotózzam le. Nem is kért pénzt, de persze egyértelmű volt, hogy számít rá. Neki nem lehetett nemet mondani.

Peru – 7. nap / 2020. január 21.

Posted by

1

Eltelt 3 nap úgy az esőerdőben esős évszakban, hogy egy csepp esőt sem láttunk. Este Bandi meg is jegyezte, hogy hogy van ez? Ő azért szeretne látni igazi esőerdő esőt! Hajnali ötkor Bandinak ez a kívánsága is beteljesült! Szerencsés ember! Vagy három órán át szakadt az eső.

Reggeli után még elbúcsúztunk újdonsült barátainktól, majd 9 órakor elindultunk Cusco irányába. Mondjuk ez nem ilyen egyszerű, mert ahogy odafelé is, úgy vissza is: egy kis séta, majd 45 perc hajóval, aztán egy óra busszal és akkor még mindig csak az esőerdő túra szervező cég irodájában voltunk. Már odafelé megfigyeltük, hogy a buszok bevárják egymást biztonsági okokból. Az első buszon van két fegyveres biztonsági őr.

Minden nagyon flottul ment, ami a dzsungeltúránkat illeti. Ez az egy volt szervezett szakasz, egy magyarországi cég, a Pachamama Expeditions által. Ezúton is köszönjük nekik, nagyon élveztük!

Már nem esett az eső. Időben kint voltunk a reptéren, ahol minden simán ment. A reptérnek össz-vissz két kapuja van, melyen ki lehet sétálni a géphez. Ugyan ki van írva, hogy a Limába menő géphez menj az egyes kapuhoz, a Cuscoba menő géphez meg a kettes kapuhoz, de hát a kettes kapunál konkrétan semmi nem történik. Végül csak jól tettük, hogy megkérdeztük mi történik az egyes kapunál… onnan kellett kimennünk.

Ez egy rövid, 40 perces repülés volt. Repülőből nézve Cusco egy elég lepukkant nagyváros. Aztán bejutva a belvárosi szállásra kellemesen csalódtunk a látványban, kifejezetten rendezett, kedves, hangulatos.

A szállásunk egy aranyos belsőudvaros házban van az óvárosban:

Az első dolgunk az volt, hogy a szennyesünket összeszedtük és az egy saroknyira lévő mosodába leadtuk. Majd elsétáltunk a fő térre, melyet itt is Plaza de Armes-nak hívnak, mint Limában. Itt egy kis bolyongás és nézelődés után beültünk egy estebédre.

Cusco 3399 méter magasan fekvő több mint 400 ezer lakosú város, melyet az Andok vesz körbe. Cusco megye megyeszékhelye, anno pedig az Inka Birodalom fővárosa volt. Lakóinak nagy része még ma is indián eredetű. 18-19 foknál sosincs több, és nyáron éjszaka lemegy akár 4 fokig is a hőmérséklet. Szóval hőmérsékletben is és magasságban is nagy változáson mentünk keresztül. A hőmérséklet változásra van melegebb ruhánk, elő is kaptuk. Hogy a magasságot jobban bírják a turisták minden szálláson van kitéve ingyen koka tea, ami erősen ajánlott, pláne az újonnan érkezőknek.

A közönséges és a columbiai kokacserjét a levelükben található alkaloidokért (főként kokain) ősidők óta termesztik. Mindkettő Dél-Amerikában őshonos, fő termesztőkörzetük a perui Andok és Bolívia. A kb. 0,25-2,25% alkaloidot tartalmazó leveleket évente 3-4-szer szedik, és rögtön szárítják. A kokacserje szárított leveleit (koka) a perui és bolíviai indiánok évszázadok óta rágják élénkítőszerként. A levélből felszabaduló alkaloidok stimulálják az agykéreg működését, fogyasztóján nyugtalanság, izgalom vesz erőt, fokozódik az izmok fizikai teherbírása. Kis mennyisége megszünteti az éhséget, szomjúságot, fáradtságot. A véredények összehúzódásával segít a testhőmérséklet megőrzésében. A levelek kalciumban, vasban és vitaminokban gazdagok. A 19. század második felétől a kokacserje kivonatát italokban használták frissítőszerként.

Tényleg mind a ketten megéreztük a magasság változást erős fejfájással, így vacsora után röviden sétáltunk csak, felvettük a tiszta ruhánkat a mosodából és egész korán elmentünk aludni.

Peru – 5. nap / 2020. január 19.

Posted by

1

Hírek: A 3-dik és 4-dik napi bejegyzéshez utólag tettem fel videót, érdemes kicsit visszalapozni.

Ma délutánra pedig sikerült elintézni a Booking-gal, hogy az első napunk estéjén ért kellemetlenségért kárpótoljanak valamennyire: kifizették a taxi számlát és a szállás különbözetét.

A szállásunk a Tambopata Rezervátum közelében, egy 200 hektáros magánbirtokon helyezkedik el. A lodge a tudományt testközelbe hozó „Wired Amazon” projekt központja. A program lehetőséget ad arra, hogy a vendégek a tudósokkal együtt dolgozva ismerjék meg az esőerdőben folyó tudományos munkát. A szobák az esőerdőre nyílnak, így még pihenés közben is élvezhetjük a változatos ökoszisztémát. A kertben számos állatfaj, köztük jónéhány majomfaj is megfigyelhető.

Izgalmas volt az éjszaka, mondhatom, hogy kiléptünk a komfortzónánkból. Az ágyainkat körülvevő szúnyoghálót igyekeztük minél jobban beigazítani az ágy szélénél, hogy az éjszaka folyamán a lehető legkevesebb állattal kerüljünk közvetlen kontaktusba. Én könnyen és hamar elaludtam vacsora után, Bandi nehezebben. Én viszont éjfélkor felébredtem és csak hallgattam az állatok körülöttünk való neszezését. Hallod hogy a fejed magasságában rohan át a padlón és a léptek sűrűségéből, erősségéből próbálod kiszámítani, hogy vajon mekkora állat lehet: csak egy kis bogár, vagy egy egér, netán egy oposszum? Sőt maki is lehet, az is van a közelben és hallhatóak. Az oposszum a legvalószínűbb, ugyanis éjszaka jön kaja után kutatva motoszkál. Ami nasi van nálunk azt be is kellett tegyük a széfbe, pont emiatt. Végül visszaaludtam, majd óránként ellenőriztem a hangokat. De nem kellett soká, mert hajnali 4-kor volt nekünk ébresztő, 4:30-kor reggeli és 5 órakor, még éppen sötétben el is indultunk egy másik kis csapattal összerakva (így voltunk 9-en két túra vezetővel).

Amazónia rengeteg kalandot kínál: sűrű esőerdőt, színpompás madárrajokat, az éj sötétjében felhangzó jaguármorgást, zöldellő dzsungellel szegélyezett vad folyószakaszokat. A Tambopata folyón fél órás, napfelkeltés hajózás után az esőerdőben másik fél órát gyalogoltunk, hogy elérjük a Tres Chimbadas-tavat, melyben ma is élnek akár 4 méteres hosszúságot is elérő fekete kajmánok, de a halban gazdag tóban akár óriásvidrákkal is találkozhattunk. Ráadásként a fejünk felett színpompás arák köröztek, ami igazán különlegessé tette a reggelt. A tóparton a sűrű fákon futkosó szupercuki majmokat hosszasan szemléltük, melyek csak kicsit voltak nagyobbak, mint a tenyerem. Majd piranhákra pecáztunk, amiben Bandi volt a legügyesebb. Egy közepes méretű, ámde annál élesebb fogút kapott ki a vízből.

A víziállatok és növények megismerése után visszacsónakáztunk a tavon, ahol a túravezetőnk még egy laza vázlatot felrajzolt a környékről seprűvel és vízzel, hogy meséljen közben a környékről. Az esőerdei ösvényen gyalogolva tértünk vissza a szállásra 10 óra körül.

Bandi délelőtti videója:

Hiba
Nincs ilyen videó

Baromi meleg van, és még annál is melegebbnek érezzük, esőnek nyoma sincs, hiába ez az esős időszak. A napközbeni csendespihenőt csak az ebéddel szakítottuk meg, de aztán röviden ebéd után is folytattuk, mert ilyen melegben egyszerűbbnek tűnt pihenni.

4 előtt indultunk a délutáni programra, újfent hajóval egy negyed órányira lévő farmra mentünk. A farmon ismert és kevésbé ismert amazonasi növények termesztésével foglalkoznak, minden egyes növénynek megvan a maga szerepe. A helyi közösségek mindennapi életében a növények táplálékként, gyógyszerként, ruházati alapanyagként és építőanyagként is jelen vannak. A túra során számos növénnyel és fával ismerkedtünk meg, de megtudhattuk azok helyi felhasználásának módját is. Megismertük többek között a manióka, a macskakarom, az inka-mogyoró és a paradió gyógyászati felhasználásának részleteit. És a végén megkóstoltuk a copoasu gyümölcsöt.

Ugyan 6 órára visszaértünk a “birtokra”, de akkor egyből indult is az éjszakai túránk. 6 órakor kezd sötétedni, negyed 7-kor már csak az elemlámpáink világítottak. Ez volt az a pont, ahol én végképp kiléptem a komfortzónámból. Éjszaka ugyanis lehetőség nyílik arra, hogy a nappal nem látható emlősökkel és rovarokkal is találkozzunk. Egy kicsit olyan érzésünk volt Bandival, mint mikor búvárkodtunk, és lemerülve a húszon méter mélyre keresgéltük a tengeri kincseket. Itt is a túravezető ment elől, próbálta felfedezni a terepet, mi meg csak bámultunk, hogy mi minden kerül itt elő. Találkoztunk denevérrel, olyan hatalmas hangyával, aminek a csípése 24 órán át durván fáj, botsáskával, mindenféle bogárral, éjszakai lepkével, bolíviai békával, gekkoval, ugró pókkal, majd egy tenyérnyi méretű tarantula pókkal, aztán pedig egy másik helyen sok kis baby tarantulával (ami mondanom se kell, hogy így is túl nagy volt), és néhány fán ugráló majommal. Na és láttunk skorpiót is, ami uv fényben volt igazán jól látható.

A bő egy órás ”éjszakai” sétánk után még megvacsoráztunk.

Peru – 4. nap / 2020. január 18.

Posted by

0

Először is a jó hírrel kezdem, amit teljesen feleslegesen írok le, hiszen egyértelmű, minek utána olvassátok amit írtam: van net! Nem folyamatosan, de végülis reményeim szerint tudok majd posztolni. A képeket valószínűleg utólag majd még kiegészítem, mert laptopot nem hoztam, így a fényképezőgéppel készített képek későbbre maradnak. Be kell érjétek a mobillal készült fotókkal.

Izgatottan vágtunk bele a 4. napunkba. Reggel fél 6-ra húztuk fel az órát, de 5-kor fent voltunk mindketten. 7 órakor pedig már kint voltunk a reptéren ugyanis 9-kor indult a gépünk Puerto Maldonadoba.

Puerto Maldonado az Amazon esőerdő térségének fővárosa egész közel (55 km-re) a bolíviai határtól és szintén nem messze a brazil határhoz. A térségben 2 nagy nemzeti park van: a Tambopata Rezervátum és a Madre de Dios Rezervátum. a térség lakossága 140 ezer fő, melyből 85 ezer Puerto Maldonadoban él.

Megérkezve a reptérre, várt minket annak a cégnek az embere (név szerint Inez), akik az esőerdő túránkat szervezik. A nyaralásunk ezen egy része szervezett túra, minden mást magunknak intéztünk. De van az a pont, ahol muszáj engedni.

A reptérről a 10 percre lévő irodába mentünk, ahol az eleve nem nagy bőröndjeink közül a nagyobbat ott kellett hagyjuk, a nagyobbik hátizsákkal együtt. Mivel ezt tudtuk, hogy így lesz, ezért eleve úgy rendeztük indulás előtt a táskáink tartalmát, hogy a szűk 4 napos esőerdő túrára minimális csomagot vigyünk magunkkal. Az irodából egy kisbusszal elvittek minket kettőnket + egy szakácsot, egy gondnokot és két fegyveres biztonsági őrt valamint Inezt az egy órányira lévő Tambopata folyóhoz. Szóval a sofőrön kívül 5 ember jött velünk. Mivel ez az időszak esős és kiszámíthatatlan időjárású így kevesebb a turista, konkrétan most csak mi ketten voltunk. A buszon kaptunk nasit: banánt, pekándiót és banán chips-t.

Beszélgettünk Inez-zel, elmesélte hogy az itt élők fő jövedelem forrása elsősorban az arany mosás. Másodsorban a pekándió és brazildió termesztése, harmadsorban a gyümölcsök termesztése és csak ezt követi a turizmus. Viszont a turizmus bevétele a helyi közösségeknél marad, így nagyon fontos a helyi fejlesztések tekintetében.

Ahogy haladtunk a semmi közepén egyszer csak elmentünk egy iskola mellett. Azt is megtudtuk ennek kapcsán, hogy 2 év ovi után 6 év az általános iskola. Ez egy olyan kicsi iskola, hogy csak 10 gyermek jár osztályonként, de hát érthető is, hiszen a környező farmokon élő gyerekek iskolája.

Átszálltunk a hajóra, ahol kaptunk levélbe csomagolt rizses ebédet. Itt már a biztonsági őrök nem tartottak velünk. Egy órát hajóztunk, közben megálltunk majmokat nézni meg vízi disznót, amely megnő akár 60 kg-osra is. Majd megérkeztünk a Tambopata folyó kanyarulatába, ahol a Rainforest Expeditions nevű társaságnak van egy központja néhány öko lodge szállással.

Kedves szívélyes fogadtatás után elfoglalhattuk a szállásunkat. Úgy tudtuk, hogy nem lesz üveg az ablakon. De ez nem pont így helyes: nincs ablak, jobban mondva az egyik oldalon nincs is fal, csak egy korlát. Szóval abszolút a természetben vagyunk, és úgy tűnik ott is alszunk majd. De van saját kis fürdőszobánk, wc-nk.

Kötelező csendes pihenővel kezdtünk. Ránk fért. Fél 5-kor pedig elmentünk túrázni. Azért csak akkor, mert 34 fok van, amit különben vagy 5 fokkal többnek érzünk kellőképpen magas páratartalommal. Kaptunk egy túravezetőt, Luis-t és egy szupercuki ausztrál házaspárt (David és Niki), így vagyunk mi egy csapat. Nem mentünk messzire, az erdőn át egy toronyhoz mentünk, ami 37 méter magas és gyönyörűen rálátni a Tambopata folyóra, a mellette húzódó esőerdő majd égig érő fáira és most még az Andok hegyeit is láttuk a távolban.

Itt teljes ellátásban részesülünk, így nem kell gondolkozzunk a mit mikor hogyan eszünk kérdésen.

Este fél 8-kor volt vacsora, büféasztal. Mindenki a saját kis túra csapatával kell üljön, de ez így még jobban összehozza a társaságot. Összesen 14 vendég van, akik 5 túravezetőre vannak szétosztva.

Bandi kisvideója a mai napról:

Hiba
Nincs ilyen videó

És akkor induljon a fal nélküli éjszaka, ugyanis reggel korán indul a napunk.

Peru – 3. nap / 2020. január 17.

Posted by

0

Az első itt töltött nap után azt mondtuk Bandival, hogy nagyon sok mindenben hasonlít Lima Kuba fővárosára, Havannára. Az emberek (bár ott talán mosolygósabbak) itt is nagyon kedvesek, az épületek, a hangulat. De Havannáról az emlékeinkben tisztább kép van, vagyis hogy a város maga tisztább. A közlekedési kultúra pedig sok mindenben Indiára emlékeztetett minket: dudálnak folyamatosan ha kell, ha nem, simán átmennek a piroson és a két sávból nagyon gyorsan három sávos utat csinálnak. Olyan közel állsz a dugóban a másik kocsihoz, hogy akármit át tudsz adni, ellenben kiszállni tuti nem tudsz. És míg a gyalogos és tömegközlekedős emberek kedvesek, addig a kocsiban ülők agresszívak és türelmetlenek. És közben pedig Ázsiára is emlékeztet minket a város.

Reggel én f6-kor ébredtem valami utcai zajra, Bandi meg 6-kor. Reggeli utánra az volt a tervünk, hogy a közvetlen környékünket felfedezzük. Egyrészt láttuk, meg meg is kérdeztük, hogy mennyire biztonságos, másrészt annyira érdekes kis félsziget nyúlványon vagyunk, hogy nekünk mennünk, felfedeznünk kellett.

Kicsit Balaton érzésünk volt, jobbra-balra rendezett kis házak, néhol egészen tehetős, pazar épületek, néhol meg szerényebb, de takaros kis nyaraló szerű épületek. Ahogy tartottunk a félsziget vége felé úgy erősödött a madarak hangja, végül azt vettük észre, hogy van egy nagyobb terület melyen iszonyat sok madár él. Aztán András utána olvasott, hogy ott olyan különleges kukacokban gazdag a talaj, mely nagyon jó táplálék a madarak számára az alaszkai útjuk előtt.

A félsziget legvégén 3 nő állt fekete ruhában összekapaszkodva, kezükben virág. Megható és megrázó volt végignézni, ahogy valamely rokonukat elengedik.

Szép időnk volt ma is, bár reggel 9-kor mikor elindultunk még azt gondoltam kelleni fog a farmer. Délben a 25 fokban már jól esett egy szoknya, így a félsziget bejárása után visszakanyarodtunk a szállásra. Közben meg is állapítottuk, hogy milyen puccos kis környék ez.

Az útikönyvből kiolvastam még egy ilyen óceánparti városrészt, amit erősen javasolt: Miraflores. A térkép szerint 14 km szinte végig a parton vezető úton. Gondoltuk, hogy ha nem is végig, de elindulunk, aztán legfeljebb ha meguntuk a gyaloglást, akkor hívunk egy Ubert. Kb. egy kilométeren belül voltunk még csak a szállásunktól a másik irányban, kiértünk az óceánparton futó szélesebb, elhagyatottabb útra, ahol egy már tegnap is látott jelenségre lettünk figyelmesek: a ház előtt, a járda szélén, ám az úttesten van egy medence tele vízzel. Nem tudni, hogy ezt így a nyári szünetre a gyerekeknek húzták fel a szülők csak kert híján a ház előtt landolt a medence, vagy ez amolyan célt szolgál, hogy a házban nincs víz és hát valahol mosakodni kell. A környék és a házak melyek előtt láttuk a medencéket abszolút szegényesek, emiatt én inkább a második verziót érzem a megoldásnak. Nem derült ki.

Egy utcával visszább mentünk, gondolva az kevésbé rossz környék, amikor egy fiatal lány nagyon kedvesen ránk szólt, hogy a telefont és a fényképezőgépet most tegyük el a táskánkba, így ne menjünk tovább mert nem biztonságos! Na az volt az a pont, ahol hívtuk az Ubert. Azon a szakaszon ment végig, amit én is néztem a térképen. Ahogy haladtunk előre egyre durvább részekre értünk be, egyre inkább csak tátott szájjal bámultunk ki a kocsiból és állapítottuk meg, hogy ez tényleg nem turistának való környék. Kilométereken keresztül az óceánparton haladtunk: egyik oldalon iszonyat lepukkant romos épületek a másik oldalon, ahol az óceán látványa javíthatott volna az összképen ott is csak egy épített falat láttunk.

Aztán egyszer csak újra megváltozott a környék és egyre szebb újonnan épített óceánparti apartmanházak és szállodák nőttek ki a földből: megérkeztünk Miraflores-ba. Teljesen más világba csöppentünk. Lima több mint 50 kerületből áll, Miraflores abszolút a turistáké. 20-30%-kal drágább is, mint az eddigi helyek. Mindenféle márkás boltok, kiülős éttermek, parkok, bérelhető elektromos roller és bicikli, amit persze csak ezen a környéken használhat az ember. Csodás pálmafás, naplemente nézős óceánparti sétányok, játszóterek, kutyás parkok, amit mi is megcsodáltunk vacsora után.

Irányba voltunk hazafelé, gondolva, hogy majd ha már nem győzzük a métereket jöhet az Uber. Péntek este lévén nehezen ment a sofőr keresés, foglaltak voltak a kocsik, aztán 3-szor is megesett, hogy ugyan összekapcsolt a rendszer minket egy sofőrrel, aki viszont pillanatokon belül le is mondta, vagyis mégse vállalta a fuvart. Nem tudtuk eldönteni mi a baj: túl messzire kell minket vinni és vannak a közelben jobb fuvarok, vagy netán túl nagy a dugó abba az irányba, amerre vinni kéne minket, vagy csak egyszerűen azon a szakaszon kell menni, ami már idefelé sem tetszett nekünk és nem akar átvinni minket a sötétedés után ott már senki. Mivel tudtuk, hogy az Uber mennyiért vinne el minket, így meg volt, hogy mi a reális ár. Áttértünk a taxi leintésére: az első aki megállt közölte az úticél hallatán, hogy nem, ő oda nem megy! Nem tudtuk kideríteni miért. Megbeszéltük Bandival, hogy ha megáll a következő taxi, akkor bizony előbb beülünk, majd csak utána mondjuk meg hova mennénk, és azután kezdünk el alkudozni (bár akkor már nem akartunk mi alkudozni). Megállt egy srác, de a lehúzott ablakon keresztül kérdezte is, hogy hova, így muszáj volt eláruljuk. De vállalta, sőt ugyanannyi árat mondott, mint az Uber. Végül este 8 óra volt mire hazaértünk.

Újra rendeztünk a bőröndjeinket, mert holnap reggel tovább repülünk Puerto Maldonadoba, hogy egy négy napos esőerdő túrán vegyünk részt. Úgy tudjuk, hogy ott nem csak hogy net nem lesz, de még térerő sem, így előre láthatóan majd erről a négy napról utólag fogunk beszámolni.

Itt pedig jöjjön Bandi összerakott videója a Mirafloresba tartó utunkról:

Hiba
Nincs ilyen videó