Peru – 5. nap / 2020. január 19.

Posted by

1

Hírek: A 3-dik és 4-dik napi bejegyzéshez utólag tettem fel videót, érdemes kicsit visszalapozni.

Ma délutánra pedig sikerült elintézni a Booking-gal, hogy az első napunk estéjén ért kellemetlenségért kárpótoljanak valamennyire: kifizették a taxi számlát és a szállás különbözetét.

A szállásunk a Tambopata Rezervátum közelében, egy 200 hektáros magánbirtokon helyezkedik el. A lodge a tudományt testközelbe hozó „Wired Amazon” projekt központja. A program lehetőséget ad arra, hogy a vendégek a tudósokkal együtt dolgozva ismerjék meg az esőerdőben folyó tudományos munkát. A szobák az esőerdőre nyílnak, így még pihenés közben is élvezhetjük a változatos ökoszisztémát. A kertben számos állatfaj, köztük jónéhány majomfaj is megfigyelhető.

Izgalmas volt az éjszaka, mondhatom, hogy kiléptünk a komfortzónánkból. Az ágyainkat körülvevő szúnyoghálót igyekeztük minél jobban beigazítani az ágy szélénél, hogy az éjszaka folyamán a lehető legkevesebb állattal kerüljünk közvetlen kontaktusba. Én könnyen és hamar elaludtam vacsora után, Bandi nehezebben. Én viszont éjfélkor felébredtem és csak hallgattam az állatok körülöttünk való neszezését. Hallod hogy a fejed magasságában rohan át a padlón és a léptek sűrűségéből, erősségéből próbálod kiszámítani, hogy vajon mekkora állat lehet: csak egy kis bogár, vagy egy egér, netán egy oposszum? Sőt maki is lehet, az is van a közelben és hallhatóak. Az oposszum a legvalószínűbb, ugyanis éjszaka jön kaja után kutatva motoszkál. Ami nasi van nálunk azt be is kellett tegyük a széfbe, pont emiatt. Végül visszaaludtam, majd óránként ellenőriztem a hangokat. De nem kellett soká, mert hajnali 4-kor volt nekünk ébresztő, 4:30-kor reggeli és 5 órakor, még éppen sötétben el is indultunk egy másik kis csapattal összerakva (így voltunk 9-en két túra vezetővel).

Amazónia rengeteg kalandot kínál: sűrű esőerdőt, színpompás madárrajokat, az éj sötétjében felhangzó jaguármorgást, zöldellő dzsungellel szegélyezett vad folyószakaszokat. A Tambopata folyón fél órás, napfelkeltés hajózás után az esőerdőben másik fél órát gyalogoltunk, hogy elérjük a Tres Chimbadas-tavat, melyben ma is élnek akár 4 méteres hosszúságot is elérő fekete kajmánok, de a halban gazdag tóban akár óriásvidrákkal is találkozhattunk. Ráadásként a fejünk felett színpompás arák köröztek, ami igazán különlegessé tette a reggelt. A tóparton a sűrű fákon futkosó szupercuki majmokat hosszasan szemléltük, melyek csak kicsit voltak nagyobbak, mint a tenyerem. Majd piranhákra pecáztunk, amiben Bandi volt a legügyesebb. Egy közepes méretű, ámde annál élesebb fogút kapott ki a vízből.

A víziállatok és növények megismerése után visszacsónakáztunk a tavon, ahol a túravezetőnk még egy laza vázlatot felrajzolt a környékről seprűvel és vízzel, hogy meséljen közben a környékről. Az esőerdei ösvényen gyalogolva tértünk vissza a szállásra 10 óra körül.

Bandi délelőtti videója:

Hiba
Nincs ilyen videó

Baromi meleg van, és még annál is melegebbnek érezzük, esőnek nyoma sincs, hiába ez az esős időszak. A napközbeni csendespihenőt csak az ebéddel szakítottuk meg, de aztán röviden ebéd után is folytattuk, mert ilyen melegben egyszerűbbnek tűnt pihenni.

4 előtt indultunk a délutáni programra, újfent hajóval egy negyed órányira lévő farmra mentünk. A farmon ismert és kevésbé ismert amazonasi növények termesztésével foglalkoznak, minden egyes növénynek megvan a maga szerepe. A helyi közösségek mindennapi életében a növények táplálékként, gyógyszerként, ruházati alapanyagként és építőanyagként is jelen vannak. A túra során számos növénnyel és fával ismerkedtünk meg, de megtudhattuk azok helyi felhasználásának módját is. Megismertük többek között a manióka, a macskakarom, az inka-mogyoró és a paradió gyógyászati felhasználásának részleteit. És a végén megkóstoltuk a copoasu gyümölcsöt.

Ugyan 6 órára visszaértünk a “birtokra”, de akkor egyből indult is az éjszakai túránk. 6 órakor kezd sötétedni, negyed 7-kor már csak az elemlámpáink világítottak. Ez volt az a pont, ahol én végképp kiléptem a komfortzónámból. Éjszaka ugyanis lehetőség nyílik arra, hogy a nappal nem látható emlősökkel és rovarokkal is találkozzunk. Egy kicsit olyan érzésünk volt Bandival, mint mikor búvárkodtunk, és lemerülve a húszon méter mélyre keresgéltük a tengeri kincseket. Itt is a túravezető ment elől, próbálta felfedezni a terepet, mi meg csak bámultunk, hogy mi minden kerül itt elő. Találkoztunk denevérrel, olyan hatalmas hangyával, aminek a csípése 24 órán át durván fáj, botsáskával, mindenféle bogárral, éjszakai lepkével, bolíviai békával, gekkoval, ugró pókkal, majd egy tenyérnyi méretű tarantula pókkal, aztán pedig egy másik helyen sok kis baby tarantulával (ami mondanom se kell, hogy így is túl nagy volt), és néhány fán ugráló majommal. Na és láttunk skorpiót is, ami uv fényben volt igazán jól látható.

A bő egy órás ”éjszakai” sétánk után még megvacsoráztunk.

Peru – 4. nap / 2020. január 18.

Posted by

0

Először is a jó hírrel kezdem, amit teljesen feleslegesen írok le, hiszen egyértelmű, minek utána olvassátok amit írtam: van net! Nem folyamatosan, de végülis reményeim szerint tudok majd posztolni. A képeket valószínűleg utólag majd még kiegészítem, mert laptopot nem hoztam, így a fényképezőgéppel készített képek későbbre maradnak. Be kell érjétek a mobillal készült fotókkal.

Izgatottan vágtunk bele a 4. napunkba. Reggel fél 6-ra húztuk fel az órát, de 5-kor fent voltunk mindketten. 7 órakor pedig már kint voltunk a reptéren ugyanis 9-kor indult a gépünk Puerto Maldonadoba.

Puerto Maldonado az Amazon esőerdő térségének fővárosa egész közel (55 km-re) a bolíviai határtól és szintén nem messze a brazil határhoz. A térségben 2 nagy nemzeti park van: a Tambopata Rezervátum és a Madre de Dios Rezervátum. a térség lakossága 140 ezer fő, melyből 85 ezer Puerto Maldonadoban él.

Megérkezve a reptérre, várt minket annak a cégnek az embere (név szerint Inez), akik az esőerdő túránkat szervezik. A nyaralásunk ezen egy része szervezett túra, minden mást magunknak intéztünk. De van az a pont, ahol muszáj engedni.

A reptérről a 10 percre lévő irodába mentünk, ahol az eleve nem nagy bőröndjeink közül a nagyobbat ott kellett hagyjuk, a nagyobbik hátizsákkal együtt. Mivel ezt tudtuk, hogy így lesz, ezért eleve úgy rendeztük indulás előtt a táskáink tartalmát, hogy a szűk 4 napos esőerdő túrára minimális csomagot vigyünk magunkkal. Az irodából egy kisbusszal elvittek minket kettőnket + egy szakácsot, egy gondnokot és két fegyveres biztonsági őrt valamint Inezt az egy órányira lévő Tambopata folyóhoz. Szóval a sofőrön kívül 5 ember jött velünk. Mivel ez az időszak esős és kiszámíthatatlan időjárású így kevesebb a turista, konkrétan most csak mi ketten voltunk. A buszon kaptunk nasit: banánt, pekándiót és banán chips-t.

Beszélgettünk Inez-zel, elmesélte hogy az itt élők fő jövedelem forrása elsősorban az arany mosás. Másodsorban a pekándió és brazildió termesztése, harmadsorban a gyümölcsök termesztése és csak ezt követi a turizmus. Viszont a turizmus bevétele a helyi közösségeknél marad, így nagyon fontos a helyi fejlesztések tekintetében.

Ahogy haladtunk a semmi közepén egyszer csak elmentünk egy iskola mellett. Azt is megtudtuk ennek kapcsán, hogy 2 év ovi után 6 év az általános iskola. Ez egy olyan kicsi iskola, hogy csak 10 gyermek jár osztályonként, de hát érthető is, hiszen a környező farmokon élő gyerekek iskolája.

Átszálltunk a hajóra, ahol kaptunk levélbe csomagolt rizses ebédet. Itt már a biztonsági őrök nem tartottak velünk. Egy órát hajóztunk, közben megálltunk majmokat nézni meg vízi disznót, amely megnő akár 60 kg-osra is. Majd megérkeztünk a Tambopata folyó kanyarulatába, ahol a Rainforest Expeditions nevű társaságnak van egy központja néhány öko lodge szállással.

Kedves szívélyes fogadtatás után elfoglalhattuk a szállásunkat. Úgy tudtuk, hogy nem lesz üveg az ablakon. De ez nem pont így helyes: nincs ablak, jobban mondva az egyik oldalon nincs is fal, csak egy korlát. Szóval abszolút a természetben vagyunk, és úgy tűnik ott is alszunk majd. De van saját kis fürdőszobánk, wc-nk.

Kötelező csendes pihenővel kezdtünk. Ránk fért. Fél 5-kor pedig elmentünk túrázni. Azért csak akkor, mert 34 fok van, amit különben vagy 5 fokkal többnek érzünk kellőképpen magas páratartalommal. Kaptunk egy túravezetőt, Luis-t és egy szupercuki ausztrál házaspárt (David és Niki), így vagyunk mi egy csapat. Nem mentünk messzire, az erdőn át egy toronyhoz mentünk, ami 37 méter magas és gyönyörűen rálátni a Tambopata folyóra, a mellette húzódó esőerdő majd égig érő fáira és most még az Andok hegyeit is láttuk a távolban.

Itt teljes ellátásban részesülünk, így nem kell gondolkozzunk a mit mikor hogyan eszünk kérdésen.

Este fél 8-kor volt vacsora, büféasztal. Mindenki a saját kis túra csapatával kell üljön, de ez így még jobban összehozza a társaságot. Összesen 14 vendég van, akik 5 túravezetőre vannak szétosztva.

Bandi kisvideója a mai napról:

Hiba
Nincs ilyen videó

És akkor induljon a fal nélküli éjszaka, ugyanis reggel korán indul a napunk.

Peru – 3. nap / 2020. január 17.

Posted by

0

Az első itt töltött nap után azt mondtuk Bandival, hogy nagyon sok mindenben hasonlít Lima Kuba fővárosára, Havannára. Az emberek (bár ott talán mosolygósabbak) itt is nagyon kedvesek, az épületek, a hangulat. De Havannáról az emlékeinkben tisztább kép van, vagyis hogy a város maga tisztább. A közlekedési kultúra pedig sok mindenben Indiára emlékeztetett minket: dudálnak folyamatosan ha kell, ha nem, simán átmennek a piroson és a két sávból nagyon gyorsan három sávos utat csinálnak. Olyan közel állsz a dugóban a másik kocsihoz, hogy akármit át tudsz adni, ellenben kiszállni tuti nem tudsz. És míg a gyalogos és tömegközlekedős emberek kedvesek, addig a kocsiban ülők agresszívak és türelmetlenek. És közben pedig Ázsiára is emlékeztet minket a város.

Reggel én f6-kor ébredtem valami utcai zajra, Bandi meg 6-kor. Reggeli utánra az volt a tervünk, hogy a közvetlen környékünket felfedezzük. Egyrészt láttuk, meg meg is kérdeztük, hogy mennyire biztonságos, másrészt annyira érdekes kis félsziget nyúlványon vagyunk, hogy nekünk mennünk, felfedeznünk kellett.

Kicsit Balaton érzésünk volt, jobbra-balra rendezett kis házak, néhol egészen tehetős, pazar épületek, néhol meg szerényebb, de takaros kis nyaraló szerű épületek. Ahogy tartottunk a félsziget vége felé úgy erősödött a madarak hangja, végül azt vettük észre, hogy van egy nagyobb terület melyen iszonyat sok madár él. Aztán András utána olvasott, hogy ott olyan különleges kukacokban gazdag a talaj, mely nagyon jó táplálék a madarak számára az alaszkai útjuk előtt.

A félsziget legvégén 3 nő állt fekete ruhában összekapaszkodva, kezükben virág. Megható és megrázó volt végignézni, ahogy valamely rokonukat elengedik.

Szép időnk volt ma is, bár reggel 9-kor mikor elindultunk még azt gondoltam kelleni fog a farmer. Délben a 25 fokban már jól esett egy szoknya, így a félsziget bejárása után visszakanyarodtunk a szállásra. Közben meg is állapítottuk, hogy milyen puccos kis környék ez.

Az útikönyvből kiolvastam még egy ilyen óceánparti városrészt, amit erősen javasolt: Miraflores. A térkép szerint 14 km szinte végig a parton vezető úton. Gondoltuk, hogy ha nem is végig, de elindulunk, aztán legfeljebb ha meguntuk a gyaloglást, akkor hívunk egy Ubert. Kb. egy kilométeren belül voltunk még csak a szállásunktól a másik irányban, kiértünk az óceánparton futó szélesebb, elhagyatottabb útra, ahol egy már tegnap is látott jelenségre lettünk figyelmesek: a ház előtt, a járda szélén, ám az úttesten van egy medence tele vízzel. Nem tudni, hogy ezt így a nyári szünetre a gyerekeknek húzták fel a szülők csak kert híján a ház előtt landolt a medence, vagy ez amolyan célt szolgál, hogy a házban nincs víz és hát valahol mosakodni kell. A környék és a házak melyek előtt láttuk a medencéket abszolút szegényesek, emiatt én inkább a második verziót érzem a megoldásnak. Nem derült ki.

Egy utcával visszább mentünk, gondolva az kevésbé rossz környék, amikor egy fiatal lány nagyon kedvesen ránk szólt, hogy a telefont és a fényképezőgépet most tegyük el a táskánkba, így ne menjünk tovább mert nem biztonságos! Na az volt az a pont, ahol hívtuk az Ubert. Azon a szakaszon ment végig, amit én is néztem a térképen. Ahogy haladtunk előre egyre durvább részekre értünk be, egyre inkább csak tátott szájjal bámultunk ki a kocsiból és állapítottuk meg, hogy ez tényleg nem turistának való környék. Kilométereken keresztül az óceánparton haladtunk: egyik oldalon iszonyat lepukkant romos épületek a másik oldalon, ahol az óceán látványa javíthatott volna az összképen ott is csak egy épített falat láttunk.

Aztán egyszer csak újra megváltozott a környék és egyre szebb újonnan épített óceánparti apartmanházak és szállodák nőttek ki a földből: megérkeztünk Miraflores-ba. Teljesen más világba csöppentünk. Lima több mint 50 kerületből áll, Miraflores abszolút a turistáké. 20-30%-kal drágább is, mint az eddigi helyek. Mindenféle márkás boltok, kiülős éttermek, parkok, bérelhető elektromos roller és bicikli, amit persze csak ezen a környéken használhat az ember. Csodás pálmafás, naplemente nézős óceánparti sétányok, játszóterek, kutyás parkok, amit mi is megcsodáltunk vacsora után.

Irányba voltunk hazafelé, gondolva, hogy majd ha már nem győzzük a métereket jöhet az Uber. Péntek este lévén nehezen ment a sofőr keresés, foglaltak voltak a kocsik, aztán 3-szor is megesett, hogy ugyan összekapcsolt a rendszer minket egy sofőrrel, aki viszont pillanatokon belül le is mondta, vagyis mégse vállalta a fuvart. Nem tudtuk eldönteni mi a baj: túl messzire kell minket vinni és vannak a közelben jobb fuvarok, vagy netán túl nagy a dugó abba az irányba, amerre vinni kéne minket, vagy csak egyszerűen azon a szakaszon kell menni, ami már idefelé sem tetszett nekünk és nem akar átvinni minket a sötétedés után ott már senki. Mivel tudtuk, hogy az Uber mennyiért vinne el minket, így meg volt, hogy mi a reális ár. Áttértünk a taxi leintésére: az első aki megállt közölte az úticél hallatán, hogy nem, ő oda nem megy! Nem tudtuk kideríteni miért. Megbeszéltük Bandival, hogy ha megáll a következő taxi, akkor bizony előbb beülünk, majd csak utána mondjuk meg hova mennénk, és azután kezdünk el alkudozni (bár akkor már nem akartunk mi alkudozni). Megállt egy srác, de a lehúzott ablakon keresztül kérdezte is, hogy hova, így muszáj volt eláruljuk. De vállalta, sőt ugyanannyi árat mondott, mint az Uber. Végül este 8 óra volt mire hazaértünk.

Újra rendeztünk a bőröndjeinket, mert holnap reggel tovább repülünk Puerto Maldonadoba, hogy egy négy napos esőerdő túrán vegyünk részt. Úgy tudjuk, hogy ott nem csak hogy net nem lesz, de még térerő sem, így előre láthatóan majd erről a négy napról utólag fogunk beszámolni.

Itt pedig jöjjön Bandi összerakott videója a Mirafloresba tartó utunkról:

Hiba
Nincs ilyen videó

Peru – 2. nap / 2020. január 16.

Posted by

0

Többször felébredtünk az éjjel, de végülis éjféltől reggel 6-ig tudtunk aludni. Reggel színesebbnek, kedvesebbnek tűnt a város, ahogy kinéztünk az ablakon, mint tegnap este…

Most 3 éjszakát leszünk Limában, ezt kellett tegnap megoldanunk. Még egyszer jövünk majd vissza ide a fővárosba a 3 hét során egy éjszakára, és arra az időpontra direkt egy másik szállást foglaltam anno. Aztán láttam tegnap, amikor hamar új szállás után kellett nézzek, hogy annak a hotelnek van szabad szobája, így nem vacakoltunk soká, azt foglaltuk be, mondván ennek már egyszer utána olvastam. Ez a szállás a város óceán parti részén van, nem oly közel a belvárosi részhez, de az Uber kifejezetten elérhető áron van.

A kis szobánkhoz két terasz is tartozik, egyik az utcára néz, másik a belső kertre. Biztonságos résznek tűnik, pláne hogy mellettünk van a perui tengerészeti központ. Este mire a helyünkre kerültünk már nem akartunk kimozdulni. Ráadásul akkor nem is nagyon tudtuk még felmérni a sötétben, hogy milyen a környék, csak annyit észleltünk, hogy a szállásunkat biztonsági őr védi.

Ma reggel fény derült rá, hogy aránylag mindent védenek, hol magas kerítéssel, hol biztonságiőrrel, hol mindkettővel. A turisták által látogatott területekre elég sok rendőr van kirendelve, ötösével állnak majd minden sarkon.

Reggeli után hívtunk egy Ubert, akivel elvitettük magunkat a belvárosi fő térre, a Plaza de Armas-ra. A fejünkben volt, hogy néhány dolgot el kell intézzünk mielőbb: első egy kávé, aztán kellett kp-t szerezni, mert sok helyen nem lehet kártyával fizetni. Na és kellett vegyünk egy SIM kártyát. Kellemesen csalódtam magamban, mert tegnap este érzékelve, hogy itt tényleg senki nem beszél angolul csak spanyolul megpróbálkoztam az elmúlt fél éves spanyol tanulmányaimat előrántani, és rájöttem, hogy semmit nem tudok és semmit nem értek. Ma reggelre viszont lement a stressz és előjöttek a szavak. A SIM kártya ügyintézésnél is hasznát vettük meg a kp felvétnél is, aztán később az étteremben is.

Limáról elmondhatjuk egy nap csatangolás után, hogy eléggé a szélsőségek városa. A belvárosi, turisták által “használt” terület őrzése, tisztítása, épületei nagyon erősen eltérnek a picit kintebb eső területeken lévőktől. Nem kell messzire menni a belvárostól, hogy már egy kicsit is kényelmetlen legyen az utca színvonala.

A Plaza de Armas tulajdonképpen a város szíve, ahol a város legrégebbi látványossága a tér közepén álló 1650-ben épült bronz szökőkút. (Épp nem működött, mert nagytakarítást végeztek rajta.) De a téren van az elnöki palota, amely többször veszett már oda tüzekben és természeti katasztrófákban. A jelenlegi épület 1937-ben készült el. A palota előtt minden délben őrség váltás látható, ami majd 1 órás szertartás volt ma (de lehet minden nap ennyi). Már fél 12-kor egy nagy zenekar a tér közepén zenélt, akik aztán tizenkettőkor az elnöki palota előtti területre átvonulva az őrségváltást is “levezényelték”.

A tér másik oldalán az 1755-ben épült katedrális áll, amit az 1990-es évek végén teljesen felújítottak. A téren az érseki palotához tartozó épületek szép faragott erkélyekkel díszítettek. Kifejezetten gazdag, szép város képet mutat így Lima. A környező utcák és terek még hasonlóan kellemesek, aztán hamar változik a kép, ahogy egy picit is kintebb kerülünk.

A tértől egy saroknyira található a Szent Domonkos templom. Az 1540-es években épült templom tornyából jól rálátni a város távolabbi pontjaira. A templomhoz tartozó belső kertek, keringők viszont nagyon szépek.

Az étel olcsóbb, mint otthon nálunk, majd mindenhol kapható 3 fogásos menü, belvárosi árakon 900 Ft alatt. De egy a la carte ebéd is a mi otthoni áraink alatt vannak még a belvárosban is. Ebédnél fizetéskor viszont, mikor kártyával fizettünk, akkor kicsit túl biztosították a dolgot: először kérte a PIN kódot, majd aláírás a cetlire és végül kéri a pincér, hogy írjam rá az útlevél számom, aminek ott is a helye a papíron, szóval láthatóan ezt minden külfölditől kéri.

Ebéd után még a város parkjait jártuk be, amik közül az utolsó fizetős volt (de a belépők se drágák, ide például 360 Ft volt a belépő fejenként). Circuito Mágico del Agua a park neve, ahol vagy 6-7 különböző szökőkút található mindenféle ehhez köthető activity-kel. A park délután 3-kor nyit, este viszont sokáig nyitva van. Itt tovább elidőztünk, majd innen egy darabon még gyalog, aztán uberrel hazajöttünk. Már majdnem este f9 volt, több mint 16 km-rel a lábunkban nem volt erőnk csak aludni.

És itt van még egy Bandi által készített kis összefoglaló videónk:

Hiba
Nincs ilyen videó

Peru – 1. nap / 2020. január 15.

Posted by

1

Két dolgot szeretnék elmesélni mielőtt nekivágunk Perunak. Az első, amit sokan tudtok már, pláne ha olvastátok a korábbi blog bejegyzéseket, vagy csak szimplán jól ismeritek Bandit. Bandi vízesés mániás. Olyannyira, hogy egy-egy utazás során borulhat is a szuperül előkészített útiterv, hogy beiktassunk egy vízesést, amiről addig nem tudtunk. Vagy eleve egy adott vízesés köré szervezni az utat. De végülis miért ne?

A másik belső kis infónk, hogy szülinap, karácsony netán névnap előtt, ha van ajándék ötletünk saját magunk számára, akkor azt átküldjük egymásnak e-mailben. Bandi az 50-dik szülinapja előtt nagyjából egy évvel küldött egy linket azzal, hogy az 50-dikre ezt kérné. A link az Iguazu vízesést mutatta be mindenféle oldalról. Gondoltam messze még az a szülinap… De Bandi memóriája ilyenben nem felejt, fél éven belül még kétszer elküldte a linket. Biztosra ment.

Ezek után már csak két kérdés maradt: mikor menjünk? és milyen más célpontokkal kössük össze? Igyekeztem utána olvasni Braziliának és Argentínának egyaránt, mondván, hogy maga a vízesés a két ország határán van. Végül bővítettem olvasmányaimat egész Dél-Amerikára. Minden információt, távolságot, lehetőséget egybevéve arra jutottunk (már Bandit is bevonva a szülinapi “meglepetésbe”), hogy a fő úticél Peru lesz, aminek a végén bónuszként szerepel majd a vízesés.

Első állomásunk így Lima, Peru fővárosa. Az időeltolódásnak köszönhetően, a hosszú út ellenére még az indulás napján meg is érkeztünk.

Hajnalban keltünk, mert a repülő 6:30-kor indult, vagyis 4:00-kor már szinte úton voltunk a reptérre. Amszterdami átszállással KLM légitársasággal utaztunk. A 2:15 perces Budapest – Amsterdam repülést egy szűk 4 órás várakozás követte. Majd egy 13 órás Limáig meg sem álló repülés. Nem panaszképp írom, de ez még lustálkodásból is sok… Ráadásul perui idő szerint eredetileg este 7:05-re volt kiírva az érkezésünk, melyet valahol egyszer csak megtoldottak plusz egy órával. Ezzel mi már csak a repcsin szembesültünk.

De előbb néhány alap adat és info Peruról: Peru Dél-Amerika harmadik legnagyobb, valamint az Andok legnagyobb területű országa. Fő gerincét az észak-dél irányú lánchegység, az Andok adja. Legmagasabb pontja a 6768 méter magas Huascaran és Peruban található a világ legmagasabban fekvő hajózható tava is, a Titacaca-tó 3812 méteres tengerszint feletti magasságban.

Északon Ecuador és Kolumbia, keleten Brazília és Bolívia, délen Chile és nyugaton mintegy 2000 km hosszan a Csendes-óceán határolja. Hajdan az Inka Birodalom központja volt. A közel 33 milliós lakossága etnikailag igen sokszínű: Peru lakói 43%-ban bennszülött indiánok. Ők sokszor tréfásan úgy hivatkoznak magukra: peruibb vagyok, mint a krumpli – pedig ez a zöldség is eredetileg innen származik. A lakosság 37%-a mesztic, 15%-a fehér, 3% pedig valamilyen egyéb rasszhoz tartozik.

Érdekesség, hogy Peru több mint felét az Amazonas medencéje alkotja, lakossága azonban csak töredéke a teljes létszámhoz képest. Míg Limában, a fővárosban pedig a lakosság majd egyharmada él.

Az országnak három éghajlati területe van:

1, A Csendes-óceáni partvidék trópusi sivatagi éghajlatú, ahol a hőmérsékletingadozás elég kicsi. A csapadék nagyon kevés. Lima ide tartozik, nem véletlen hát, hogy sokszor emlegetik: Limában sosem esik az eső. Ami persze így nem teljesen pontos, de az elmúlt 100 évben összesen 3-szor esett csak. 2, A középső területen, az Andokban magashegyi éghajlat van. Itt felfelé haladva egyre hűvösebb van. A tél csapadékos, a nyár száraz. 3, Az Amazonas térségében esőerdő éghajlat uralkodik. Az évi középhőmérséklet 26 fok körüli, a páratartalom magas.

Szóval perui idő szerint este 8-kor landoltunk, útlevél ellenőrzés és a csomag megszerzése után, kimentünk, hogy Uber-t hívjunk. Már otthon megnéztem a díjakat, látszott, hogy igen olcsó: reptér – szállás kb. fél óra menetidő és 2ezer forint alatt kijön a viteldíj. Na meg azt is olvastam, hogy a taxisokkal nagyon kell vigyázni. Míg vártuk az Uber visszaigazolását addig be is próbálkoztak nálunk többen is. A legviccesebb az volt, amikor meg akart győzni az egyik taxis, hogy a perui Sol és az amerikai dollár egy árfolyamon van, és fizessek dollárba.

Az első probléma ott volt, hogy az Uber nem tud bejönni a reptéri parkolóba, csak a taxikat engedik be, de mikor mi kimentünk hozzá (mert látod az applikáción, hogy hol van), akkor persze leszakadtunk a reptéri wifiről… elkerültük egymást, így lemondtam inkább és végül egy szimpatikusnak tűnő fiatal taxissal megállapodtunk, hogy annyiért elvisz, mint amennyiért az Uber vitt volna.

El is vitt, meg is érkeztünk a foglalt szállásra, ahol aztán hamar kiderült, hogy valami nem stimmel. A csávó váltig állította, hogy ő lemondta a szállásunk és ő nem tud szobát adni. Egy épület aljában álltunk, ahol se wifi, se egy angolul beszélő ember. Végül szereztünk wifi-t is, új szállást is, meg egy újabb Ubert is, hogy elvigyen minket az új szállásra és este 11 órára sikerült is megérkeznünk, lepakolnunk valahol Limában.

Izrael – 13. nap

Posted by

1

2019. február 11.

Korai reggeli után összeszedtük magunkat és a kocsit, majd kimentünk a reptérre. Ugyan fél órás késéssel indultunk, de ezt leszámítva minden flottul ment. És délután 3 órára már otthon is voltunk a kutyáink legnagyobb örömére. Szóval ez már inkább csak egy hazautazós nap volt, ami alatt összeszedtünk néhány érdekességet, összeírtuk a tapasztalatainkat Izraelről.

Főbb városokkal kapcsolatosan:

Jeruzsálem: Ha csak egy helyet ajánlhatok a világon, hogy hova menj el mindenképp az életben, akkor az nálam Jeruzsálem! Sokat lehet róla írni, de inkább érezni kell. Fantasztikus hely akár keresztyén valaki, akár zsidó, akár tartozik valamilyen valláshoz, akár nem. 

L1080108

Tel-Aviv-Jaffa: európai nagy városokhoz hasonló aktív kulturális, pörgös élet van. Jaffa, az óváros nagyon hangulatos.

L1090739

Eilat: üdülővároshoz méltóan sok a hotel, sok a vásárlási lehetőség és leginkább sok a turista. Jóval kevésbé érezni Izrael varázsát, de innen is fantasztikus helyekre lehet elmenni kirándulni. Eilatban télen is majd 20 fok van.

L1090105

Haifa: érdekes a Bahai kertek és a kilátás a Földközi-tengerre, de úgy érdemes menni, hogy Akkoval összeköti az ember.

L1080534

Akko: tündéri tengerparti kisváros régi, kicsit lepukkant épületekkel, sikátorokkal, aranyos kiülős éttermekkel.

L1080587

Érdekességek:

  • A szállodai büféasztalos reggeli nagyon gazdag, de nincs semmilyen felvágott. Sajtkrém, tojáskrém, tonhalkrém, mindenféle sajt, mindenféle zöldség, finomabbnál finomabb kenyér, és nagyon sokféle pékáru, édes reggeli, de hús semmilyen formában sincs.
  • Nagyon sok a macska Izraelben, úton-útfélen macskákba botlik az ember. Evés közben, sétálgatva az utcán, leülve egy padra, bárhol. Látszik, hogy mindenki eteti őket, nem soványak, nem néznek ki rosszul. És nem is félnek az embertől, jönnek-mennek közöttük. Kutyát viszont Jeruzsálemben egész keveset láttunk, vidéki városokban egyet se, háziállatként sétáltatva néhány jeruzsálemi kutyut leszámítva csak tel-avivban láttunk.
  • Nagyon sok a múzeum, több ingyenesen is megtekinthető. De leginkább Jeruzsálemben vettük észre, hogy megint ingyen mentünk be valahova, amiért otthon tuti belépőt szednének (múzeum, templom, zsinagóga, mecset).
  • Izraelben van a Földünk legmélyebben fekvő szárazföldi pontja: a Holt-tenger a tenger szintje alatt kb. 420 méterrel fekszik. Ellenben a Holt-tenger mentén azt gondolná az ember, hogy mindenféle kiépített strand, kukorica árus és étterem várja majd, aztán rá kell jönnie, hogy mégse, maximum Ein Bokek nevű üdülővárosban.
  • Izrael az egyetlen ország, ahol a postai bélyeg ragasztója is kóser.
  • Tankolásnál előre kell fizetni, még ha azt sem tudod mennyi megy bele a bérelt autó tankjába.
  • Izrael állam területén több ezer régészeti lelőhely található, csak Jeruzsálemben 2000 van belőle. 
  • A Vörös-tenger partján fekvő Eilat kikötővárosa szabadkereskedelmi övezet, minden termék és szolgáltatás áfa-mentes.

Ezutón is mindenkinek ajánljuk Izráelt!

Izrael – 12. nap

Posted by

0

2019. február 10.

Reggeli után, fél 9-kor elindultunk Eilatból Tel-Avivba. Egy másik úton mentünk fel Tel-Avivba a Negev sivatagon keresztül, mint amin eljöttünk Jeruzsálemből. A sivatag néhol izgalmas hegyeket, különleges formákat mutatott nekünk, amit csak csodálni tudtunk, néhol meg olyannak tűnt a táj mintha valami építkezésen egy egy földkupac ott maradt volna, vagy még nem rendezték volna el a terepet.

Elmentünk a Ramon Kráter mellett, amely egy 40 km hosszú 2-10 km széles 500 méter mély kráter.

Útközben láttunk katonai terepgyakorlaton lévő katonákat tankokkal, és meglepően kevés autót. 

Délután egy órára értünk a tel-avivi szállásra, amely az óvárosban, Jaffában van. Tel-Aviv-Jaffa Izráel második legnagyobb városa, a Földközi-tenger partján fekszik, és ez a város az ország gazdasági és kulturális központja. Tel-Avivban működnek a nagykövetségek, ami azért furcsa, mert Jeruzsálem a főváros. De Jeruzsálemet nem ismeri el a nemzetközi közösség, mint fővárost. Tel-Aviv nem tekint vissza olyan nagy múltra, mint Izráel földjén oly sok bibliai város. 1880-ban alapították zsidó bevándorlók a szomszédos történelmi Jaffa város alternatívájaként. Ahogy nővekedett Tel-Aviv, végül összeért Jaffával és 1950-ben egyesítették a két várost. Azóta Tel-Aviv-Jaffa a város hivatalos neve.

Miután becsekkoltunk és a kocsit is leraktuk egy garázsba, bementünk egy jó nagyot sétálni: először az óvárosba majd a part mentén Tel-Aviv belvárosába. Tel-Aviv próbál minket felkészíteni az otthoni létre, mivel sajnos hűvösebb van, mint amihez az elmúlt napokban szoktunk.  

Izrael – 11. nap

Posted by

0

2019. február 9.

Ismét szombat, ismét Sabbat. Eilatban másképp értelmezik kicsit, mint Jeruzsálemben. A reggelizőben nem főznek nekünk kávét, nem sütnek nekünk tojást, ami ki van készítve abból választhatunk. Ez nem is lenne furcsa, bár ha már ennyire betartják, akkor azt nem értem, hogy miért mennek be dolgozni? 22-es csapdája…

A liftet hiába nyomtam a negyediken ezerrel, nem akart jönni, majd egyszercsak megérkezett, de mivel még nem voltunk ott mind a négyen így nem szálltam be és tovább is ment. Utána hiába hívtam újra… Végül lementünk gyalog. Reggeli után újra nyomkodtuk a gombot mint a hülyék, majd szóltunk, hogy elromlott a lift. Válasz: nem, nem romlott el: Sabbat van. Vagyis átállítják a liftet péntek délután, hogy a zsidóknak ne kelljen Sabbatkor még a lift gombot se megnyomni, hiszen az már munka. A lift úgy van átállítva, hogy fel-le közlekedik folyamatosan magától és minden emeleten megáll. Furcsa. Leginkább azért furcsa mert csak a reggelizőbe menő lift volt átállítva, a másik nem. Ki érti?

Péntek reggel végignéztük, hogy mi lesz szombaton a Sabbat miatt zárva és mi lesz ami nyitva lesz azok közül a helyek közül ahova el akartunk menni. A vízalatti obszervatóriummal (Underwater Observatory) kezdtünk. 9-kor nyit és érdemes időben érkezni, mert aztán hirtelen az összes gyerekes szülő ott terem gyerekestül. De érthető, hiszen a hely gyerekek számára is igazán kiváló program lehetőség. A legérdekesebb és egyben legszimpatikusabb része a parknak az egy olyan állomás, amely 5 méter mélyen a tengerszint alatt lévő kilátó. Szuperül lehet a korallok és halak között kinézni a nagy kék tengerbe. A halak természetes közegükben vannak, nem ők vannak egy akváriumba bezárva, hanem mi egy megfigyelő állomásra. Klassz volt mert nem voltak sokan. András szülei nagyon élvezték. Ráadásul ennek az állomásnak van egy kilátó része a vízfelszín felett is gyönyörű kilátással. Ezen kívül még több érdekes tengeri élővilággal foglalkozó terem volt, bár ezek nekem kevésbé jönnek be, zavarbaejtően kicsi helyen sok állat…

Délután pedig az Eilattól 40 percre lévő Timna Nemzeti Parkba mentünk kirándulni. Ez egy olyan hely, amit mindenkinek csak ajánlani tudunk. Szinte teljesen be lehet járni kocsival, de egyes pontokon különféle nehézségű túraútvonalak is ki vannak jelölve. Ezen kívül több bringaút van a parkon belül. Akár félnapra, akár egész napra, akár több napra is szuper hely. A park bejáratánál a jegy megvásárlásakor részletes ismertetést kaptunk a parkról a magyar nyelvű térkép mellé. A park a lenyügöző táj mellett érdekes geológiai háttérrel is rendelkezik, ősi rézkamrák helyszíne. 2016-ban a tel-avivi egyetem régészei egy expedició során tucatnyi ruhadarabot fedezett fel Dávid király és Salamon király uralkodásának idejéből, melyek meglehetősen jó állapotban megmaradtak a régió jellegzetes szélsőségesen száraz éghajlatának köszönhetően. A Timna Park klimája az egyik legszárazabb a világon, csak néhány év alatt esik egyszer. A nyári levegő hőmérséklete gyakran 45 Celsius fok fölé emelkedik

A látvány pedig már autóból nézve is gyönyörű, hát még ha bevállalunk egy-egy kisebb-nagyobb túrát. Szombaton is nyitva vannak, viszont nyáron a hőség miatt csak rövidítve van nyitva a park. 

De inkább csináljanak a képek kedvet nektek!

Izrael – 10. nap

Posted by

0

2019. február 8.

Eilat egy dél-izraeli kikötőváros, az állam legdélibb csücskében, az Akabai-öböl partján terül el a Negev sivatagban. Keletről Jordánia, nyugatról Egyiptom határolja. Izrael oly annyira elkeskenyedik délen, hogy a Vörös-tengernél ez az egy város terül el, mint izraeli város és ez is csak 11 km szélességben (ezt követően már mindkét irányból a szomszédos országok határai vannak). Jeruzsálemtől 309 km-re van, Tel-Avivtól pedig 346 km-re (4 óra autóval, ha minden simán megy…).

1950-ben kezdték el kiépíteni, mint üdülővárost, sok szép új szálloda van, kisebb tengerparti sétány és sok ingyenes strand. Jelenleg az egész városban ingyenes wi-fi van, és az üzletekben ÁFA mentesség, így olcsóbb Izrael egyéb területeihez képest. 

Sopron Eilat testvérvárosa így még Sopron utca is van a szálloda soron. 

Annyira a turistákra épült a város, hogy egy kis sétányira három bevásárlóközpont is van a szállodánktól. De a nyitvatartási rend a Sabbat megtartása szerint van, így péntek délután 3-kor minden bolt bezárt. Kénytelenek voltunk emiatt shoppingolással kezdeni a napot. Nyitásra ott voltunk és aránylag hamar végeztünk is. 

Shoppingolás után a Delfin-öbölbe mentünk, amely arról híres, hogy él az öbölben 4 delfin, akik szabadon ki tudnak menni a nyílt tengerre, meg vissza. Van egy strand rész, ami nem annyira izgalmas az öbölbe benyúló stéggel ellentétben. A stégre is ki lehet telepedni és egész közelről tudtuk így szemlélni a delfinek lubickolását. Van 3 extra stég, amelyek a nagy stég része, ahova a delfin-öböl munkatársai mehetnek csak ki. Ők viszont miközben simogatják és vakargatják a delfineket mesélnek az öböl életéről. András még egy snorkelingre is benevezett, így még közelebbről találkozott a delfinekkel.

Délután a szülőkről leválltunk. Ők maradtak a mozgalmas városi részen kicsit csavarogni, mi pedig elindultunk meghódítani a Vörös-szurdokot (Red Canyon) ami várostól kb. 20 km-re, az egyiptomi határ közelében van a 12-es főút mentén. Annyira a határ mellett, hogy az úton a határkerítést szinte érintve ment az út.

L1090215

Az eilati hegyek legszebb helye vörös színű núbiai homokkő faláról kapta a nevét. Valamennyire utána olvastam a helynek (ezért sem jöttek a szülők velünk), így tudtam, hogy van egy piros és egy fekete túra útvonal. A piros a könnyebbik, míg a fekete a nehezebb és hosszabb. A feketén indultunk el. 2 km után egy nagy szakadék szélén álltunk, ahova lejutva egyszercsak vége lett a fekete túra útvonalnak és előkerült egy zöld útvonal (amiről nem is tudtunk, hogy van) egy Red Canyon felírattal. De azt nem tudtuk, hogy milyen messze van, csak az irányt láttuk. Mentünk tovább…

Leginkább azért mentünk mert láttam a neten képeket a helyről és ugyan nagyon szép helyen túráztunk, de tudtam, hogy ha megtaláljuk a kanyont, az lesz az igazi látvány. Közben számolgattuk, hogy meddig mehetünk még időben előre, nehogy ránk sötétedjen, világosban visszaérjünk a kocsihoz. Elég kevés turistával találkoztunk útközben. Mondtam Bandinak mikor már több mint 4 km-en és másfél órás köveken és sziklákon mászós szakaszon voltunk túl, hogy szerintem forduljunk vissza. Nem hagyta. És milyen jól tette: nagyjából egy percre voltunk a kanyontól. A vörös sziklák között szűk, víz kimosta résen vezetett át az út, amely néhol létra mászással, néhol meg sziklán lévő kiállásokon való mászással volt bejárható. A kanyon egy nagyságrendileg 300 méter hosszú szakasz, amelyen amikor végigmentünk fel tudtunk mászni egy felsőbb szintre. Ott is vezetett egy útvonal, ahonnan meg leláttunk a kanyonba. Varázslatosan szép volt.

Mivel Bandi a kanyon túra elején beütötte a lábát így a vacsi után már csak pihenéssel telt.

Izrael – 9. nap

Posted by

0

2019. február 7.

Reggel 8 órára terveztük az indulást, illetve a szállodából való kijelentkezést. Sikeresen teljesítettük is a tervet, majd reggelit meg kávét vettünk és nekivágtunk, hogy hosszában átszeljük Izráelt és lemenjünk Eilatba, a Vörös tengerhez. Elköszöntünk Jeruzsálemtől, a Jaffa kaputól, és a gyönyörű reggeli látképtől. 

Ugyanazon az úton kellett menjünk, mint két nappal ezelőtt a Holt tengerhez. 4 órásra ígérte az utat a GPS, de sajnos nem számolt azzal, hogy a Holt tengernél, ahol vissza szerettünk volna lépni a palesztin földről izraeli területre akadályokba ütközünk. Míg két napja sitty-sutty átjutottunk az ellenőrző ponton, addig most 5-6 autó állt előttünk. Lassítottunk, majd megálltunk. Eleinte gondoltuk csak egy vagy két autóssal kekeckednek, de aztán néhányan visszafordultak, néhányan pedig elég határozottan odamondták a véleményüket az ellenőrző ponton álló katonáknak. Egy darabig vártunk, hogy hátha megindul a sor, aztán Bandi utánakérdezett a történteknek: az éjszaka esett sok eső miatt megindult az út mellett a sziklafal és a lehullott darabok mindkét irányba akadályként hevernek az úton. Nem sokkal előttünk történhetett a baj.

Két következtetést vontunk le: 1, Milyen jó, hogy nem velünk történt a baj. 2, Milyen jó, hogy két nappal ezelőtt eljöttünk a Holt tengerhez és felfedeztük. Mert az első terv még az volt, hogy a Holt tengerhez majd csak Eilatba menet megyünk. 

Mikor már több, mint fél órája vártunk akkor megérkezett egy munkagép meg egy teherautó, hogy átmenjen az ellenőrzőponton es elkezdje a takarítási munkálatokat. Ez volt az a pont amikor elgondolkoztunk egy másik útvonalon. Ezzel csak az volt a gond, hogy nem nagyon vannak kerülőútak és tulajdonképpen palesztin területen voltunk. Végül a katonák megerősítettek minket, hogy menjünk másik úton. Egy lehetőségünk maradt: vissza kellett menni Jeruzsálemig és onnan le a középső úton délre, ami meg aztán végképp palesztin területen megy át (ezért nem is erre indultunk elsőre). 11 óra volt, mire újra Jeruzsálemben voltunk, tankoltunk és ismét nekivágtunk Eilatnak. Jeruzsálemből kiérve hamar palesztin területen voltunk. Az út mentén tiltó táblák mutatják, hogy mely utak azok amelyre csak palesztinok mehetnek be. Tulajdonképpen a főútról nem szabad letérni. Aztán egyszercsak újabb ellenőrzőpont következett, ahol két autó állt előttünk és gyanúsan hosszasan kérdezgették őket. Aztán minket is kikérdeztek, majd ellenőrizték az útleveleinket és végül tova engedtek minket is. Izgalmas volt, de nem éreztük, hogy veszélyes lett volna. 

Végül a 4 órás útból majdnem 7 órás autókázás lett ezzel a kis kerülővel. Néhol dugó lassított minket, néhol meg vízátfolyások az úton, ami különben sem egy autópálya volt. De a Negev sivatagon átautózni különös élmény volt. Délután negyed négyre érkeztünk meg. A térképen  a kék utat tettük meg duplán, a piros út volt a lezárt szakasz és végül a zöld (egy alsóbbrendű) úton jutottunk le Eilatba.

A lepakolás után csak a közvetlen szűk környék felfedezésére volt energiánk, na meg egy jó kis vacsira. Az este hátralevő része a kártyaparti bűvkörében telt.