2013. augusztus 9. péntek

Reggel időben keltünk, a szállodában reggeliztünk, majd nekivágtunk Washington DC-nek. Az időjárás jelentés szerint egész napra esőt mondtak Washington-ra. Ehhez képest sütött a nap, sőt eddig ez volt a legmelegebb napunk.
A szállodának van egy kisbusza, amivel kidobják a vendégeket a metróhoz, onnan meg egész könnyen be lehet jutni a belvárosba. Eleinte a sűrűn épített New York után Washington DC egy szellős város. Mondjuk itt is hatalmasak az épületek, minden ötször akkora, mint amire szükségük lehetne, de itt az épületek közötti terek, parkok is nagyok.
Természetesen a Fehér Házat és a Capitoliumot megnéztük. A Capitoliumba be is szerettünk volna menni, de pont előttünk zárták le, valamilyen “történés” miatt. De jelentem Obama mindenkinek üdvözletét küldi, bárhol is olvassa ezt a blogot.
Be szerettünk volna menni egy olyan múzeumba, ami a kémekről és a titkosügynökösdiről szól. Na, most olyan hideg volt, hogy kifordultunk vissza a meleg utcára. Mert hát az úgy kezdődött, hogy Atlantic Cityben a szobánkat 55 F-re (12,5 Celsius fokra) hűtőtték be mikor megérkeztünk. És hiába kapcsoltuk ki a légkondit azonnal, Bandi csak megfázott. Így viszont nem mertünk bent maradni a múzeumba, nehogy még jobban megfázzon.

Még Ádám és Bélus javasoltak Bandinak egy másik múzeumot, ami kint van a washingtoni reptér közelében. Itt repülőgépek, helikopterek, és a Discovery űrsikló van kiállítva. Kitaláltuk, hogy kora du visszamegyünk a szállásra, és kocsival elmegyünk oda. Ádámékhoz menet már nem volt GPS-ünk, de minden út előtt wifire kapcsolódtunk, és megnéztük, illetve kiírtuk, hogy merre is van az előre. Így csináltuk a repülős múzeum előtt is. Bandi könnyedén oda talált, én meg közben tartottam egy délutáni szundit. Mikor odaértünk Bandi jelezte, hogy visszafelé majd én vezetek, ő meg alszik… Jó vicc.
A múzeum még lányos szemmel is nagyon klassz volt. Ráadásul egy magyar pasi nevéhez fűződik: Steven Udvar-Hazy, aki tizenkét éves koráig Budapesten élt, majd kiköltözött az Egyesült Államokba a szüleivel. Az ő ötlete és pénze alapján készült el a múzeum, ami két nagy hangárból állt.

Mire kijöttünk a múzeumból, annyira eltelt az idő, hogy kitaláltuk, mégse megyünk vissza a szállóra, hanem bemegyünk a Citybe vacsorázni, meg csavarogni. És tényleg én vezettem. De azért kaptam némi segítséget, mert Bandi nem mert elaludni mellettem. Persze eltévedtünk… Nem nagyon, csak kicsit. Végül kértük a közönség (autós társak) segítségét a piros lámpánál átkérdezve a szomszéd kocsiba. Azért csak sikerült megtalálni Washington belvárosát.

Este 1/2 9-ig tekeregtünk, amikor rájöttünk, hogy szükségünk lenne wifire ahhoz, hogy majd hazataláljunk a szállásra. Biztos pont a Starbucks kávézó, ahol van net. Be se kell menni kávézni, elég előtte leülni, és rácsatlakozni a wifijükre. A kávézó meg lett, nem volt nyitva, így kérdéses se volt, hogy bemegyünk-e. Megnéztük az útvonalat, de akkor már csak ránéztünk, hogy email, üzenet, vagy valami fontos Facebook bejegyzés nem vár-e minket. Az első, ami megjelent a FB falamon, hogy az egyik ismerősünk (Szeles Reni) kiírta, hogy hogy ragadt Washington DC-ben. Több se kellett, ráüzentem, és percek alatt kiderült, hogy a mi szállásunktól 3 percre van az ő szállása is. Nem vacsoráztunk, hanem kocsiba ültünk, és elmentünk érte. Persze vagy háromszor mentünk rossz irányba, de aránylag hamar észbe kaptunk mind a három alkalommal. Végül vele együtt kerestünk vacsorázós helyet, közben meg egy jót beszélgettünk. Majd éjfél volt mire visszaértünk a szállásra.