USA, Nemzeti Parkok – 6. nap

2015. augusztus 24. hétfő

Ugyan azt terveztük, hogy reggel kialusszuk magunkat, én már 6-kor fent voltam. Bandi legalább tudott kicsit tovább aludni. Aztán megterveztük a mai meg a holnapi napot. Bandi szerzett a szuperül működő hűtőládánkban lapuló sajt-sonka-paprika együttesünkhöz friss kenyeret meg kávét.
Megreggeliztünk és még szendvicseket is készítettem napközbére.
Holnap délelőttre egy klassz kis túrára jelentkeztünk, majd nekivágtunk a mai napnak fél 11-kor.

Először a Dead Horse Point State Park-ba mentünk, ami egy kisebb park, 2 kilátó ponttal. A Colorado folyó egyik kanyarulatára lehetett felülről rálátni. Tulajdonképp Utah állam Grand Canyon-jának hívja a köznyelv.

Amit már a többi parkban is észrevettem és teljesen kiakasztott, az az, hogy a szuper biztonságos amerikaiak ezekben a parkokban minden korlát nélkül hagyják, hogy a szikla szélén rohangáljon az ember. Bandi szerint ezt nem lehet így lekorlátozni, ráadasul a tájat is csak elcsúfítaná. Lehet. De mi van, ha egy gyerek eggyel -csak eggyel- tovább lép, mint kellene, vagy ha egy felnőtt ugyan óvatos, de mégiscsak megszédül a szélén… Akkor nincs mese.

_ORS0461

_ORS0466

_ORS0488

Délután a Canyonlands nevű nemzeti parkba mentünk, ami nem volt messze az előző célponttól, ellenben jóval több látnivalót tartogatott.
A bejáratnál kapott térképet megnézve kitaláltuk, hogy mi volna, ha nem a hagyományos úton indulnánk el, hanem a kicsit járatlanabbat választanánk. Konkrétan azt a földutat, amely egy hosszú szerpentinen visz le a völgybe a hatalmas sziklák között, ahonnan egy olyan folyó kanyarulatot láthatunk, melyet Gooseneck-nek (azaz Libanyak-nak) hívnak. Elindultunk, majd amikor az út szélén lévő táblán jelezték, hogy itt ajánlatos a 4 kerék meghajtású autó, akkor összenéztünk, és Bandi tájékoztatott, hogy ez a BMW, ez bizony nem az. De mivel “csak” ajánlott volt az erősebb autó, így mi lelkesen mentünk tovább. Aztán az első kanyar után megálltunk gyönyörködni a tájban. Láttuk milyen út vezet lefelé.

_ORS0507

_ORS0499

_ORS0504

Összenéztünk, de a tekintetünkkel meggyőztük egymást, hogy visszaüljünk a kocsiba és folytassuk az utat lefelé. Aztán jött az első meredekebb szakasz egy klassz kis tűkanyarral a végén. Annál is megálltunk, menjünk vagy nem menjünk? Mi van, ha valami miatt nem tudunk visszajönni? Persze egy lélek se jött arra amerre mi, szóval még segítségben se reménykedhettünk. Kisebb kupaktanács létrehozása után azt a döntést hoztuk, hogy lemegyünk ezen a rövid ámde meredek szakaszon, ahol a kanyar után ugyan szűken de meg lehet fordulni, és vissza is jövünk, hogy lássuk mit bír a kisautónk. Semmi gond nem volt, mondhatni úgy siklott a földúton hegynek fel, mint a puha vaj a kenyéren. Na, akkor uccu lefelé!
Meg is találtuk a Libanyakhoz vezető ösvényt, illetve az ahhoz tartozó egy gépjárműves “parkolót”.
Végtelenül kedves, hogy a Nemzeti Parkban a túra útvonalat egymásra rakott kis kő halmazokkal jelzik, nem pedig valamiféle felfestéssel vagy netán valami otromba táblákkal. Kellő sűrűséggel, hogy irányt ne tévessz, jönnek sorban a kis kupacok. Teljesen egyértelmű, hogy merre kell menni. Ezt a titkot a bejáratnál kapott térképen jelzik, így nem kell magadtól rágyere, hogy miért vannak a halmok, illetve hogy melyik úton indulj el a semmi közepén.

_ORS0557

_ORS0562

Ismét az Óperenciás tengeren túl éreztük magunkat a látvány kapcsán.

_ORS0527

_ORS0538

_ORS0552

_ORS0568

Elindultunk vissza a szerpentinen felfelé. Bandi nem bízta a véletlenre, kitette a GoPro-t a kocsi motorháztetejére… Bár szerintem nem tűník annyira izginek, mint ott élőben, de a hangulatát mindenképp visszaadja ez a kis vágott videó:

Egy biztos: a BMW jól szerepelt.
Ezek után visszatértünk a már-már unalmasnak mondható aszfaltozott útra, hogy felfedezzük Canyonlands gyönyörűségeit.

_ORS0582

_ORS0598

_ORS0610

_ORS0623

_ORS0625

Este 7 volt mire visszaértünk a kis szállásunkra.

USA, Nemzeti Parkok – 5. nap

2015. augusztus 23. vasárnap

Reggel negyed 7-kor felkeltünk, számolva azzal, hogy 7 órakor jön fel a nap.
A szállásunk teljesen jó volt, egy útszéli rendezett motel, bár éjjel 2-szer is elment a fejünk mellett a vonat úgy, hogy a kürtjét is megnyomta. Majdnem leestünk az ágyról, de végül egész hamar visszaaludtunk.
Szóval reggel pikk-pakk összeszedtük magunkat, mert 7-re oda akartunk érni a Colorado National Monument nevű parkba. Mivel kemény 5 percre volt a szállásunk a park bejáratától, így aztán sikerült is. Amikor elindultunk 13 fok volt, finom friss volt a levegő. A látvány a nap minden szakaszában gyönyörű, de a reggeli napfelkelte azért még rátett egy lapáttal. Az is előnye volt a korai menésnek, hogy tök kevesen voltak a parkban.

  
  
  

Végül 12 óra körül értünk a 37 km hosszú 18 kilátó ponttal telerakott parknak a végére úgy, hogy végig kocsival lehetett menni, közben pedig több rövidebb séta útvonalat is bejártunk. Volt minden: barlang: kisebb – nagyobb, Echo pont, ahol a Bandi nem bírta abbahagyni a fütyülést, nagyon érdekes növényzet, cuki kis állatok: gyík, mókus, nyuszi, kecske, és elvileg hegyi oroszlán is, de ez utóbbival nem találkoztunk.

  

A park végében volt egy piknik terület, ahol megebédeltünk a hozott kis elemozsiánkból, majd elindultunk Utah állam felé.



A következő célpontunk Moab városa, ahonnan két nemzeti parkot is meg tudunk majd közelíteni, így itt két éjszakát fogunk eltölteni. Ez csak másfél órányira volt, de sokszínű út volt: volt olyan szakasz, mintha a sivatagban nagy vakondtúrások lennének, aztán volt olyan szakasz, mintha tök trehányul lehányták volna a köveket (itt megjegyeztem a Bandinak, hogy micsoda rumli van, mire megkérdezte, hogy megálljon-e, rendet rakok-e?), és volt olyan szakasz, ahol a gyönyörű vörös sziklák meredtek az ég felé. Délután 2 után nem sokkal érkeztünk meg, viszont mind a ketten vágytunk egy délutáni pihenésre. Egy óra hosszat nem csináltunk semmit, majd rájöttünk, hogy most vagyunk itt, most kell menni.

Az Arches nevű nemzeti park a szállásunktól 10 percre van, ezért aztán oda mentünk. Itt ha belépőt vesz az ember egy parkba, akkor azzal egy héten át bármennyiszer bemehet. Emiatt aztán úgy voltunk vele, hogy ha nem tudunk mindent megnézni, akkor legfeljebb visszajövünk.

A látvány egyszerűen lenyűgöző volt. Nem is ragozom, itt egy kis videó, ahogy parkba beértünk. A videó telefonnal készült, autóból és kézből véve…

Hiba
Nincs ilyen videó

Volt egy lukas szikla, olyan mintha egy nagy ablaka lenne. Igen ám, de az az ablak nagyon magasban volt. Kitaláltuk, hogy fel kellene valahogy oda jutni. De hát tuti nem lehet – állapítottuk meg. Majd egyszer csak megjelent ott fent az ablakban egy pasi. Ne má! Akkor oda nekünk is fel kell jutni! Elkezdtük körbejárni a sziklákat. De ezek olyan hatalmas sziklák voltak egymás hegyén hátán, megközelíthetetlen. Felordítottunk a pasinak, hogy megkérdezzük, hogy honnan ment oda fel. Mutogatott valamit, de nem igazán volt az tiszta a számunkra. A parknak a térképe nem mutatta, hogy oda fel lehetne jutni. De ha ez az ember feljutott, akkor nekünk is fel kell! – gondoltuk, és azt mondtuk, hogy addig nem megyünk haza, míg ezt a kihívást nem teljesítettük. Végül Bandi azt találta ki, hogy próbáljuk meg kocsival megkerülni, és valahogy hátulról támadni. Na, egy órás küzdelem volt, mindenféle felfedező utakkal tarkítva, ahol még a madár sem járt, szikla mászással, meg szűkebbnél szűkebb helyeken való átküzdéssel, majd visszakanyarodással, mert mégse volt jó az irány. De végül teljesítettük!!! Jó érzés volt!!!

  
  
  
  

Este 8 után jöttünk el az Arches nevű parkból és este 9 volt mire elmentünk vacsorázni.

USA, Nemzeti Parkok – 4. nap

2015. augusztus 22. szombat

Nem tudom hogy történt, de a szálláson az ébresztőóra 5:40-kor megszólalt. Nem örültünk neki. Bandi végül vissza tudott aludni, én már nem.
Összepakoltuk a bőröndjeinket, elsősorban arra figyelve, hogy a következő néhány szálláson ne kelljen mindent bevinni magunkkal. Így 4-5 napra pakoltam a kézipoggyászos kisbőröndbe. Aztán reggeli után Éva néniéknél felvettük a Juditot és elmentünk a Costco nevű üzletbe (olyan mint otthon a Metró áruház: mindent nagy tételben lehet megvenni, de elég olcsón). Na itt feltankoltunk üdítőt, ásványvizet, meg felvágottat, sajtot, paprikát, almát, stb. Akartunk volna venni egy hűtőládát is, de Éva néniék pont örültek, hogy a régebbi, már használaton kívüli hűtőládájukat valakinek odaadhatják, és az vissza se hozza. Mi is nagyon örültünk, hogy ilyenre nem kell költenünk, ellenben van mibe betennünk az inni és ennivalónkat. Aztán a Costco után még egy kisebb boltba is bementünk (Wal-Mart), csak hogy amit nem nagy tételben akarunk, akkor azt is megvegyük.
Éva néniéknél még egy gyors ebédre volt időnk, de aztán 1/2 2-kor el kellett induljunk a reptérre, hogy Juditékat feltegyük a Cleveland-i járatra.

Judit meg Ati egy játékkal indítottak el minket: előre meg kell tippelni, hogy az utunk során hány államból való rendszámot fogunk felfedezni. Mind a négyen tippeltünk, de hát mi annyira rutintalanok vagyunk ebben (még), hogy nagyon alátippeltünk. Én mondtam 15-öt, Bandi 20-at, és már most 20 felett vagyunk… Szóval most, hogy útnak indultunk a nagy Coloradoban a tájon túl a rendszámokat is nézzük.
Ahogy Juditéktól is elbúcsúztunk a reptéren, elindultunk Colorado állam nyugati széle felé, egészen a Colorado National Monument-ig. Eleinte “csak” gyönyörű volt a táj, aztán konkrétan átment meseszépbe! Olyan volt, mintha beléptünk volna az “Óperenciás tengeren is túl” lévő világba. A kanyargós út mindkét oldalán magas sziklafal tőrt az égnek hihetetlen színekben és formákban. A nap közben besütött a sziklafal egyik oldalát meg-megvilágítva. Sajnos sehol nem lehetett úgy félreállni, hogy ezt igazán vissza tudjam adni képekben, de itt van néhány kocsiból készített kép.


Juditék hoztak nekünk egy csomó útikönyvet meg térképet. Ahogy haladtunk az utunkon Bandi vezetett, én meg elkezdtem molyolni a térképet. Gondoltam a 4 és fél órás utat valahol megszakíthatnánk. Az út háromnegyedénél találtam egy kisebb kerülővel megközelíthető vízesést, a Rifle Falls-t. Bandit nem volt nehéz rávenni, nagy vízesés kedvelő. Beütöttük a Google térképen a címet, majd figyelmeztetett a rendszer, hogy egész biztosan oda akarunk-e menni, mert az érkezésünk idejét úgy számolja, hogy az este 7 órási zárás előtt csak 40 perccel fogunk megérkezni. Persze mi így is oda akartunk menni. Bandi azért még 10 percet lefaragott az útidőből, így 50 percünk volt a zárásig. Ez egy mini park volt. Volt ugyan belépő, de nem volt, aki beszedje. Ki volt írva, hogy mik a belépő díjak, és kis boríték ki volt készítve, aminek az egyik felére rá kellett írni a rendszámot, a kocsi rendszámához tartozó állam nevét, valamint a dátumot, beletenni a belépő árát, majd a borítékot bedobni az erre a célra kirakott ládikába.

Nagyon klassz volt a vízesés, és tök jó volt, hogy ilyen későn mentünk, mert sehol egy lélek nem volt. Az 50 percünket pedig kihasználtuk, és élveztük ahogy elindultunk a lemenő nap fényeit.


  
  

  

Másfél óra volt még az út a következő célpontig, vagyis Fruita nevű városkában lévő szállásunkig. Közben ránk sötétedett, de így is folyamatosan csak azt magyaráztuk egymásnak, hogy milyen szép a táj. Ráadásul az utunk felénél “megismerkedtünk” a Colorado folyóval, ami most napokig elkísér majd minket. Ő még egy lapáttal rátett időnként a sziklák adta látványra.
Ahogy haladtunk az úticélunk felé, és egyre inkább belementünk az estébe, úgy emelkedett kint a hőmérséklet. Este a 6 után a vízesésnél volt 28 fok, este 9-kor pedig, mikor megérkeztünk a szálláshoz már 30 fokot mutatott a hőmérő. Nem fáztunk.

USA, Nemzeti Parkok – 3. nap

2015. augusztus 21. péntek

Én hajnali 4-kor már kukorékoltam. Nem tudtam visszaaludni. De 6-kor már a Bandi is ébren volt. Annyira korai volt az én ébredésem, hogy a reggeli után, 8 órakor még visszafeküdtem aludni egy óra hosszat. Aztán Éva néniékkel meg Juditékkal elindultunk a Rocky Mountain National Parkba. Két kocsival mentünk, Béla bácsiék voltak a felvezetők.

Minden Nemzeti és Állami Parkba van belépő, amiért cserébe kapsz egy térképet, amely tartalmazza a hely leírását is. A parkon belül mind az autóút, mind a gyalog utak jól kiépítettek, sok a megállási lehetőség, és parkolókban mindenhol van wécé. Sok piknik pont van, asztallal, és ezeket a park térképén külön jelzik.
Több helyen is megálltunk, az első pont az Estas Park kezdőpontja, ahol a kilátás se volt elhanyagolható.


  

Majd tovább autózva a Hidden Valley-ban álltunk meg, ahol egyben meg is ebédeltünk Éva néni piknik kosarából.



A következő nagyobb pont, ahol nem csak nézelődtünk, hanem egy kicsit túráztunk is, az a Forest Canyon nevű hely volt. Gyönyörű gomba formájú sziklák között gyalogoltunk, egyik-másikat meg is másztuk. Jobban mondva Bandi mind megmászta! Nagyon élveztük, bár azon a helyen baromira fújt a szél.


  


  
  

Majd délután Bear Lake-hez mentünk, ami egy kicsit messzebb volt, de egy nagyon kedves kis tó. Szép késő délutáni napsütésben értünk oda. Éppen csak elkezdtünk gyönyörködni a tóban, amikor hirtelen elkezdett szakadni az eső. De tartott vagy fél percig az egész. A tó felett tovább esett, mi felettünk pedig kisütött a nap. Érdekes volt.


Bandi új barátját is bemutatom, chip munk nevű állatka, ami baromira úgy néz ki, mint egy mókus, de nem teljesen az. Leginkább a mérete miatt nem az, bár a mókusok fajtájába tartozik.


  

Sötétben értünk haza, Éva néniékhez. De én hazafelé én annyira kipurcantam, hogy lemondtunk a vacsoráról, és Juditékat kirakva a kocsiból visszamentünk a szállásunkra. (Mellékesen mondom: elsőre sikerült!) És 9 órakor már aludtunk is.

USA, Nemzeti Parkok – 2. nap

2015. augusztus 20. csütörtök

A tegnapi nap nem ilyen egyszerűen ért véget, mint ahogy írtam, csak hát a nagyon hosszú út és a nagyon kevés alvás azt eredményezte, hogy sitty-sutty lezárjam a mondandómat.

Szóval az úgy volt, hogy amikor megérkeztünk, akkor volt két óránk az útlevél vizsgálatra, a poggyászaink felvételére, valamint a bérelt autó kiváltására. Ez pont annyi idő volt, amennyire szükségünk volt, mivel az útlevél ellenőrzésnél a külföldiek beléptetése kicsit összetettebb, így lassan haladt a sor. A kocsiért meg el kellett menjünk a reptértől kicsit odébb lévő kölcsönzőbe, de az egyszerű volt, mivel a reptérről amint kijöttünk ott állt előttünk az Alamo (kocsi bérlős cég) kisbusza, ami elvitt minket a kölcsönzőbe. Nézzétek milyen jól néz ki:


Két óra múlva szállt le a gépük a Judit nővéreméknek. Addigra flottul meg is voltunk mindennel. Upgradeltük a kocsit egy kicsit nagyobbra, hogy könnyebben beférjünk, mert hát csomag volt bőven. Sikerült egy ugyanolyan kocsit kapnunk, mint a Bandié otthon, csak fehérbe. Fehérben is szép!


Juditék csomagja előbb meg volt, mint Juditék. Ugyanis mi a parkolóból visszajövet a csomagos mozgószalagnál találtuk magunkat. De aztán Juditék is hamar meglettek.


Éva néniékhez könnyedén odataláltunk. Vacsorával vártak minket, ami kifejezetten jól esett! Még egy levezető sétát tettünk ott a közelben, majd elindultunk a szállásunkra. Határozottan állítottuk, hogy mi simán eltalálunk majd oda, ráadásul még térképünk is volt nyomtatva. Persze aránylag hamar elvétettük az irányt, de nem jöttünk rá olyan hamar. Végül egy katonai cuccokat gyártó cég parkolójában félre álltunk, és megpróbáltuk a Judit nővérem által vett 3G kártyát beüzemelni az iPadbe. A biztonsági őr nem értette mit akarunk, és miért nem megyünk már el, így aztán kijött rákérdezni, hogy mit keresünk. Mi meg mondtuk, hogy eltévedtünk. Kifejezetten kedves és segítőkész volt, bár addigra a 3G kártyával is készen voltunk. Első eltévedést sikeresen megoldottuk.
Egyikönket se kellett altatni, 10 órakor beájultunk az ágyba.

Én reggel 5-kor, Bandi 6-kor ébredt.

Minden poggyászból mindent kipakoltam mert elég össze-vissza voltak a dolgaink. A hozott ajándékok is elő kellett kerüljenek, meg hát a mi cuccaink is úgy voltak pakolva, hogy ha bármelyik csomag később érkezik, akkor mindkettőnknek legyen mit felvennie.
Reggeli után átmentünk Éva néniékhez, megvártuk Bélust (Éva néniék fiát) és hetesben elmentünk Bélusék kocsijával a sziklás hegyekbe 4000 méter magasba. Idaho Springs nevű városka mellett indultunk neki kocsival. Az első nagyobb megállónál, Echo Lake Parkban, az Echo tó partján ebédeltünk. Éva néni mindent hozott az ebédhez.

  

A következő megállónk a Summit Lake volt.

  
  

Innen továbbmenntünk a Mount Evans nevű hegyre, amely 4.306 méter magasban van a csúcsa. Egész sokáig tudtunk kocsival menni. A levegő itt már oxigén hiányosabb volt, amit éreztünk is. Emiatt sűrűbben kellett megálljunk, mert mi, akik nem vagyunk szokva ezekhez a magasságokhoz megéreztük rendesen. Viszont nagyon élveztük a tájat.


  
  
  
  


Valószínűleg a jetlag és a nagy magasságban tett túra együtt megtette a hatását, kissé kipurcantunk estére.

Pedig Éva néni jobbnál jobb falatokkal etetett minket vacsora időben. Majd még Bélus is átjött a családjával (feleség plusz négy gyerek). Este 10-ig bírtuk, akkor elköszöntünk. Magabiztosan állítottuk ismét, hogy mi már csukott szemmel is eltalálunk a szállásra, pláne hogy van GPS-ünk. Majdnem elsőre sikerült is… Mivel a címet nem tudtuk, így csak a szálló nevét adtuk meg, és a város alapján rákattintottam az elsőre, mondván hogy Denver melletti kisvárosban tuti csak egy ilyen van. Hát nem egy van! Minimum kettő. De már a parkolóban feltűnt, hogy valami nem stimmel, így legalább a “másik szobánkba” nem törtünk be.

USA, Nemzeti Parkok – 1. nap folytatás 

2015. augusztus 19. szerda (folytatás)

A Budapest – Frankfurt út teljesen zökkenőmentesen ment. Egy negyed órával hamarabb landolt is a gép, bár kiszállni nem tudtunk, mert nem volt még szabad a csőr, amihez állnia kellett a gépünknek.
Még Budapesten rákérdeztem, hogy melyik kapuhoz kell majd menjünk Frankfurtban, tudva, hogy egy óránk van csak az átszállásra, és némi emlékem arról, hogy a frankfurti reptér nem kicsi. Könnyen át is értünk az adott kapuhoz, és már szállhattunk is fel a nagy gépre.


  
A Frankfurt – Denver út is simán ment. Időben indultunk 13:30-kor, és magyarországi idő szerint este 11-kor landoltunk.



A 9 és fél órás repülőúton hol bealudtunk, hol filmet néztünk. Mivel előző éjszaka két és fél óra alvással kellett beérnünk, így nem kellett minket altatni a gépen. Reggel azért is aludtunk ilyen keveset, mert Bandi hajnali öttől majd másfél órán át köhögött. Kicsit pánikba voltam, hogy most mi lesz, de jelentem mindkét utat egész szépen végigültünk köhögés nélkül. Én egyértelműen jobban vagyok, Andrásnál még várat ez magára, de hátha majd a friss nyugat amerikai levegő meggyógyítja.
Megállapítottuk, hogy a Lufthansa jobb, mint a British Airways: kedvesebb a személyzet, jobbak a székek, modern az ülések előtti tévé, a kaja egészen finom volt (csak nagyon mini adag), és a legfontosabb: a bőröndjeink még így is meg vannak, hogy Frankfurtban nem volt sok idejük átlogisztikázni egyik gépről a másikra.
Egy ilyen hosszú nyaralást legjobb rokonokkal és barátokkal kezdeni. Denverben él Éva néni és Béla bácsi: Judit nővérem keresztszülei, illetve Éva néni Anyum gyermekkori barátnője. Az első pár napot velük töltjük, csak megspékelve azzal a kellemes kiegészítéssel, hogy Judit nővérem és a férje, Ati is átrepülnek Denverbe ezekre a napokra.

Sőt annyira jól időzítettük az érkezést, hogy a reptéren be tudtuk várni a Juditékat, és a bérelt autóval együtt mentünk Éva néniékhez, aki nagyon finom vacsorával várt bennünket.

USA, Nemzeti Parkok – 1. nap 

2015. augusztus 19.  szerda

Éjjel fél 3-ra sikeresen bepakoltunk, és elrendeztük a dolgainkat, mert hát mégiscsak 4 hétre megyünk el.


A rövid éjszaka után a reptéren próbáltunk magunkhoz térni, de nem sikerült.

Előre láthatóan a Frankfurtba induló gépünk időben indul, ami azért is örvendetes, mert egy óránk lesz össz-vissz az átszállásra.

USA Előkészületek 3.

Mit vigyünk? Mit ne vigyünk? Hogyan pakoljunk? Állandó dilemma. 

Bár első utazásaink egyike előtt mondta azt a Bandi, hogy útlevél és pénz legyen, a többi nem számít! Jó-jó, persze ha otthon felejtem a fogkefém, akkor nem nagy cucc újat venni, és még sokba se kerül. Na, de ha a fényképezőgép aksijának töltőjét hagyom otthon, akkor az nem is olyan egyszerűen pótolható. Szóval én a biztonság kedvéért a telefonomban írok egy kis listát, és amikor valami eszembejut, hogy húha az is fog kelleni, akkor csak hozzáírom a listámhoz. 
Mivel USA-ban a ruhanemű olcsóbb és jobb minőségű (pláne a márkásabbja), így a terveink között szerepel egy-két outlet megtekintése is. Emiatt aztán én úgy pakolok ruhaneműt, hogy a kicsit szakadt, kicsit foltos, elnyúlt, vacak darabokat teszem be, hiszen az első 2 hétben az is jó lesz. Utána viszont könnyűszerrel, nem pedig fájó szívvel válunk majd meg tőlük, hogy helyet adjunk a szép új daraboknak. Ebből aztán adódik is, hogy nem 4 hétre pakolunk ruhát, hanem max 2. 

Az outletet célszerű már otthon a neten kinézni, és beregisztrálni az oldalára. Ezek a regisztrációk azért jók, mert amikor megérkezünk a tett helyszínére, akkor az információs pultnál megkapjuk a regisztrációhoz kötött, ámde ingyenes kupon füzetünket, ami az outlet árból további kedvezményeket biztosít. És mi nagyon örülünk…
Ettől függetlenül nem mindegy hogy miből mennyit viszünk, és sokszor nehéz megtalálni az arany középutat. Már jártunk úgy, hogy a hazahozott bőröndből több ruhadarab is érintetlenül került vissza a szekrénybe, és jártunk úgy is, hogy a két hetes nyári európai körútra elindultunk 1-1 vékony pulóverrel. Persze a második naptól jött végig velünk a hidegfront, és azon túl, hogy fáztunk, elég hamar koszosaknak is éreztük magunkat a napok óta hordott szettünkben. Végül muszáj volt új pulcsikat beszereznünk…
Műszaki kütyük hada lep el bennünket, mert hát Bandi finoman szólva is kütyü mániás, és ráadásul ezzel az érzéssel sikerült engem is elég rendesen megfertőznie. Itt is egyértelmű hogy szelektálni kell, és mindent kétszer meggondolni. Na, de a nagy fényképezőgép csak kell, kell a laptop a képek miatt, Bandinak kell az iPad a navigáláshoz. Na meg aztán a GoPro se maradjon már otthon, végülis az már nem foglal sok helyet.
Az econony, azaz turista osztályon utasonként egy feladható bőrönd engedelyezett, amely max 23 kg lehet. Persze a bőrönd feladásnál nem annyira szőrösszívűek a reptér munkatársai, 25 kilóig elnézőek. Ellenben 25 kg után megkapja a bőrönd a “heavy”, azaz nehéz titulust, és akkor fizetni kell. Ráadásul hiába “csak” 5 kilóval nehezebb a bőrönd, egységárat kell fizetni, ami nem kevés: 100 euró. És akkor ez a bőrönd is max 32 kg lehet. Így aztán, ha valaki mégis megszorul az utazásra összecsomagolt kilóit illetően, akkor még mindig jobban jár, ha nem két bőröndbe pakol, hanem háromba. A három bőrönd egyenként 23 kg lehet, és “csak” 75 euró pótdíj jár a harmadik feladott bőröndért. Tehát ebben az esetben 23 kg extraért 75 eurót kell fizetni, míg a túlsúly esetén max 9 kg-ért 100 eurót.

A kézipoggyász pedig 1 darab lehet, ami mellé max egy ridikül méretű személyes kistáskát vihetünk. Ez régebben a tengerentúli járatokon nem volt ennyire szigorú. 

Ezzel a renddel a reptéren szembesültünk. Viszont volt még annyi időnk, hogy a három kézipoggyászból kettőt csináljunk. Két hátizsákunk és egy kisbőröndünk van, és szerencsére a kisbőröndben még volt annyi hely, hogy az egyik hátizsákból miután félig kipakoltunk a másik hátiba, akkor azt még besuvasztottuk a kisbőröndbe. 

   

USA Előkészületek 2.

A repjegy megvétele után már csak az “apró-cseprő” dolgok maradtak, mint előkészületi feladatok: 
– szállás foglalás

– kocsi bérlés

– vízum 

– biztosítás. 

Ezek olyan ügyek, melyeket már magunk szoktunk intézni. Általában hosszas keresgélés előzi meg a fenti tételek befoglalását, intézését (kivéve a vízumot).
Szállás foglalás: Nálunk ez egy vitatéma, hogy mi a jobb: Előre befoglalni úgy a szállást, hogy csak tippelünk, hogy hol hány napot kellene eltölteni, vagy sodródni az árral és majd “ahogy lesz, úgy lesz” alapon találni egy szállást ott ahol épp leszünk az adott estére. 

Bandi szerint majd ott ahol épp leszünk, keresünk valamit, mert olyan nincs, hogy Amerikába ne lenne minden sarkon 2 motel. A mondat vége igaz is, tényleg mindenhol van egy motel és végül tuti talál az ember valamit, ami egy éjszakára megteszi. 

Én viszont úgy gondolom, hogy ha már itt az internet adta lehetőség, ahol a szállásfoglalós oldalakon a kedves vendég megmondhatja a véleményét, én meg mint jövőbeli vendég ebből okulhatok, hát akkor ezt ki kell használni. Ráadásul a szállás foglalásnál is figyelembe kell venni, hogy mikor utazunk: mi nyár végén megyünk, amikor nagyon sok a turista, így ha nem foglalunk, akkor vagy a gyengébb szállás marad, vagy a drága (nagyon drága). 

  
Mivel iszonyat izgatott lettem, mikor megvettük a repjegyeket, így én hamar el is kezdtem megtervezni az útvonalat még pontosabban, napokra lebontva. Amikor Bandival egyeztettem az ötleteimet és ő jóváhagyta azokat, akkor neki estem a Booking.com-nak. Azért annak, mert adhatunk a vendégek visszajelzésére, mert jó a szállás leírása, van térkép, amin ellenőrizheted az általad nézett szálláson kívül a többi környező szállást is, valamint az egyik legfontosabb tényező, hogy majd minden szállás 24 órával az érkezés előtt ingyenesen még lemondható. Ez akkor is jól jöhet, ha ne adj’Isten meghiúsul az utazás, vagy ha közben találsz egy sokkal jobb és olcsóbb szállást, vagy ha a már befoglalt szállásodnak netán lejjebb viszik az árát valamilyen akció végett. 

  
Én így aztán majdnem minden szállást befoglaltam még márciusban. Azóta rendszeresen nézem a leendő szállásadóink “árzuhanásait”. Vannak különben sikerélményeim, mert kb 160 dollárt sikerült így spórolnom. Persze közben azt is látom egyik-másik szállásnál, mennyire mennek fel az árak, hiszen minél közelebb az időpont és minél foglaltabb a hotel vagy a motel, annál inkább emel az árain. Vagyis azzal is spórolunk jelen esetben, hogy befoglaltuk jó előre.
Kocsi bérlés: Első dolgunk volt, hogy az interneten az összehasonlító oldalak segítségével felmértük a kínálatot, és az árakat. 

Megfordult a fejünkben, hogy mi lenne, ha nem is kocsit bérelnénk, hanem egy lakókocsit. Rágódtunk rajta rendesen érvek – ellenérvek felsorakoztatásával. Végül döntött az ár, ami elég meggyőző volt. Sokkal drágábban jöttünk volna ki lakókocsival, bár a hangulata megfizethetetlen lett volna… Viszont, ha nem kényelmes, akkor rossz helyzetben vagyunk, mert még azt sem mondhatjuk, hogy na majd a holnapi, vagy holnap utáni szállás csak jobb lesz.  

Visszatértünk az autó kölcsönzők oldalaira az árakat meg a kocsi típusokat nézegetni. Persze azért itt erősen vigyázni kell, mert az extra tételek utólag csapódnak hozzá egyik másik bérbeadó estében. Pl: ha nem ugyanott adjuk le az autónkat, mint ahol felvettük, akkor annak elég jelentős költsége van, pláne a kisebb bérbeadók esetében. Nálunk pont ez az eset áll fent, mivel Denverben vesszük fel az autót, és majd San Franciscóban adjuk le. 

Végül amire érdemes odafigyelni a kocsi bérlés esetén, hogy majdnem minden társaság felajánlja az árajánlat kérésekor, hogy adjuk meg a kupon kódunkat. A neten rákeresve nagy valószínűséggel találunk is felhasználható kódot, ami 5-10% kedvezményre jogosít. És mint tudjuk: sok kicsi sokra megy!

Az Alamo nevű autó kölcsönzőt választottuk végül. Aránylag nagy cég, így reményeink szerint nem valami leharcolt kocsit kapunk, ráadásul árban is az egyik legjobb volt. Az indulás előtt másfél nappal kaptunk tőlük egy levelet, miszerint az internet és a számítógép segítségével megcsinálhatjuk az oldalukon az online check-in-t. A folyamat végén kaptunk egy kinyomtatható vonalkódos visszaigazolást, ami azt jelenti, hogy amikor megérkezünk a kölcsönzőbe, akkor már nem kell majd vacakolnunk az adminisztrációval, hanem csak beülünk az adott soron lévő autók egyikébe. Na erre kiváncsi vagyok, hogy mennyire fog frappánsan működni.

Vízum: Nem kell Amerikába vízum, ellenben kell egy internetes belépési kérelem, avagy másnéven az ESTA. Nagyjából 10 perces feladvány, amely online kitölthető és ki is fizethető. 12 órán belül nagy valószínűséggel ott vár bennünket az elektronikus levelesládánkban a névre szóló beutazási engedélyünk. Már csak nyomtatni kell, és célszerűen nem a nagy bőröndbe tenni, hanem a repjegy mellé, hogy amikor a repülőtéren elkérik, akkor ne nézzünk bután.
Biztosítás: Magyarországon jelenleg két internetes nagy biztosítást értékesítő cég van. Mindkettő alkalmas arra, hogy az árakat összehasonlítsuk. Mindkettő elég nagy választékkal, és elég nagy szórással dolgozik. Kaphatunk olyan ímmel-ámmal kötött biztosítást, ami max a lelkünknek jó, és kaphatunk jó drágán is, ami talán baj esetén nem csak a lelkünknek jó. 

Én végül nem ezen a két internetes portálon kötöttem biztosítást, hanem a K&H biztosító társaságnál közvetlenül, amelyre az elfogadható ár mellé még 10% kedvezményt is kaptam, mert online vásároltam. 

  

USA Előkészületek 1.

Már február első napjaiban eldöntöttük, hogy mi lesz a következő úticélunk, így aránylag hamar elkezdtük tervezgetni az utat.
3 dologban kellett viszonylag gyorsan dönteni, hogy a repülőjegyet minél előbb meg tudjuk venni, reménykedve a kedvezőbb árban.

1, úticél pontosítás,

2, időtartam felmérése, illetve megnézni mi az ami belefér,

3, időpont meghatározása.

1, Úticél:

A kiindulópont New York volt, ahova év elején átköltöztek András unokatestvéréék, akik hívtak minket látogatóba. A másik fix pont a nyugati parton lévő rengeteg nemzeti park, valamint San Francisco volt, amit mindenképp szerettünk volna megnézni, bejárni, felfedezni. Ezek után, vagyis a térkép napokig való nézegetése közben jött az ötlet, hogy akár Denverig is elmehetnénk, ahol Anyukám gyerekkori barátnője él a férjével. Innentől kezdve a sorrendet kellett felállítanunk. Többszöri nekifutásra végül abban maradtunk, hogy Denverrel kezdünk, ahova még a Clevelandben élő nővéremék is át tudnak ugrani néhány napra, majd kocsival nekivágunk Colorado, Utah, Arizona, Nevada és California államnak. San Franciscoban a kocsi leadáson túl néhány napot ott töltünk, és aztán onnan megyünk New York Citybe.

Ismerősöket kérdezgettünk, akik már jártak ezen a környéken, azon túl, hogy igyekeztünk minél inkább utánaolvasni a látnivalóknak, majd rokonokat, barátokat faggattunk, akik kint élnek, hogy az általunk felállított listából mit vennének ki, vagy mit tennének még hozzá. 

Így alakult ki a végleges útiterv. De erről részletesebben majd később.

  

2, Időtartam:

A maximum hamar kiderült, mert az egy hónap is határeset a Bandi munkájában. Sőt, igazán örülhetünk, hogy megteheti az ilyen hosszú, egyben kivehető szabadságot. Ez alá az egy hónap alá viszont kár menni, pláne azok után nézve a dolgot, hogy napokig bújtuk az internetet, meg a térképeket, és elég sok látványosságot felírtunk a listánkra. Így végül kerek 4 hét lett a végleges időtartam.

3, Időpont:

Itt aszerint gondolkoztunk, hogy mi lenne a legideálisabb időpont, figyelembe véve az időjárást, a sulit, a nyári esküvőket, amin fotóznom kellett, és az András munkáját is, mivel annak kevésbé intenzívebb időszakát kellett megcélozzuk… Maradt az augusztus 19 – szeptember 16.

  
Indulhatott a repjegy keresés, amelynél mi egyet már biztosra tudunk: az ünnepek alatt és a nyári időszakban nagyon kicsi az esély arra, hogy minél tovább húzod-halasztod, annál olcsóbb lesz. Sőt, mivel sokan utaznak ezekben az időszakokban ezért így is – úgy is elkel a repjegy, így a légitársaságoknak felesleges akciókat szervezniük. Ezért aztán inkább az a jellemző, hogy ahogy közeleg az időpont úgy drágul a jegy. 

A februárban vett augusztusra szóló repjegy elviselhető áron van, pláne ha alaposan rákeresünk, netán külön irodát megbízunk a repülőjegy kereséssel. Mi ezen utóbbi híve vagyunk, egyrészt mert van ilyen megbízható, korrekt iroda, másrészt mert a kényelmen túl ők ehhez sokkal jobban értenek. Mi az AirMania Utazási Irodát használjuk, csak ajánlani tudom őket.

Ezek után már csak az “apró-cseprő” dolgok jöttek, amire maradt majd fél évünk megszervezni, utána járni, lefoglalni… Stb.

– Kocsi bérlés

– Szállás ügyintézés 

– Vízum 

– Biztosítás.