2015. augusztus 22. szombat

Nem tudom hogy történt, de a szálláson az ébresztőóra 5:40-kor megszólalt. Nem örültünk neki. Bandi végül vissza tudott aludni, én már nem.
Összepakoltuk a bőröndjeinket, elsősorban arra figyelve, hogy a következő néhány szálláson ne kelljen mindent bevinni magunkkal. Így 4-5 napra pakoltam a kézipoggyászos kisbőröndbe. Aztán reggeli után Éva néniéknél felvettük a Juditot és elmentünk a Costco nevű üzletbe (olyan mint otthon a Metró áruház: mindent nagy tételben lehet megvenni, de elég olcsón). Na itt feltankoltunk üdítőt, ásványvizet, meg felvágottat, sajtot, paprikát, almát, stb. Akartunk volna venni egy hűtőládát is, de Éva néniék pont örültek, hogy a régebbi, már használaton kívüli hűtőládájukat valakinek odaadhatják, és az vissza se hozza. Mi is nagyon örültünk, hogy ilyenre nem kell költenünk, ellenben van mibe betennünk az inni és ennivalónkat. Aztán a Costco után még egy kisebb boltba is bementünk (Wal-Mart), csak hogy amit nem nagy tételben akarunk, akkor azt is megvegyük.
Éva néniéknél még egy gyors ebédre volt időnk, de aztán 1/2 2-kor el kellett induljunk a reptérre, hogy Juditékat feltegyük a Cleveland-i járatra.

Judit meg Ati egy játékkal indítottak el minket: előre meg kell tippelni, hogy az utunk során hány államból való rendszámot fogunk felfedezni. Mind a négyen tippeltünk, de hát mi annyira rutintalanok vagyunk ebben (még), hogy nagyon alátippeltünk. Én mondtam 15-öt, Bandi 20-at, és már most 20 felett vagyunk… Szóval most, hogy útnak indultunk a nagy Coloradoban a tájon túl a rendszámokat is nézzük.
Ahogy Juditéktól is elbúcsúztunk a reptéren, elindultunk Colorado állam nyugati széle felé, egészen a Colorado National Monument-ig. Eleinte “csak” gyönyörű volt a táj, aztán konkrétan átment meseszépbe! Olyan volt, mintha beléptünk volna az “Óperenciás tengeren is túl” lévő világba. A kanyargós út mindkét oldalán magas sziklafal tőrt az égnek hihetetlen színekben és formákban. A nap közben besütött a sziklafal egyik oldalát meg-megvilágítva. Sajnos sehol nem lehetett úgy félreállni, hogy ezt igazán vissza tudjam adni képekben, de itt van néhány kocsiból készített kép.


Juditék hoztak nekünk egy csomó útikönyvet meg térképet. Ahogy haladtunk az utunkon Bandi vezetett, én meg elkezdtem molyolni a térképet. Gondoltam a 4 és fél órás utat valahol megszakíthatnánk. Az út háromnegyedénél találtam egy kisebb kerülővel megközelíthető vízesést, a Rifle Falls-t. Bandit nem volt nehéz rávenni, nagy vízesés kedvelő. Beütöttük a Google térképen a címet, majd figyelmeztetett a rendszer, hogy egész biztosan oda akarunk-e menni, mert az érkezésünk idejét úgy számolja, hogy az este 7 órási zárás előtt csak 40 perccel fogunk megérkezni. Persze mi így is oda akartunk menni. Bandi azért még 10 percet lefaragott az útidőből, így 50 percünk volt a zárásig. Ez egy mini park volt. Volt ugyan belépő, de nem volt, aki beszedje. Ki volt írva, hogy mik a belépő díjak, és kis boríték ki volt készítve, aminek az egyik felére rá kellett írni a rendszámot, a kocsi rendszámához tartozó állam nevét, valamint a dátumot, beletenni a belépő árát, majd a borítékot bedobni az erre a célra kirakott ládikába.

Nagyon klassz volt a vízesés, és tök jó volt, hogy ilyen későn mentünk, mert sehol egy lélek nem volt. Az 50 percünket pedig kihasználtuk, és élveztük ahogy elindultunk a lemenő nap fényeit.


  
  

  

Másfél óra volt még az út a következő célpontig, vagyis Fruita nevű városkában lévő szállásunkig. Közben ránk sötétedett, de így is folyamatosan csak azt magyaráztuk egymásnak, hogy milyen szép a táj. Ráadásul az utunk felénél “megismerkedtünk” a Colorado folyóval, ami most napokig elkísér majd minket. Ő még egy lapáttal rátett időnként a sziklák adta látványra.
Ahogy haladtunk az úticélunk felé, és egyre inkább belementünk az estébe, úgy emelkedett kint a hőmérséklet. Este a 6 után a vízesésnél volt 28 fok, este 9-kor pedig, mikor megérkeztünk a szálláshoz már 30 fokot mutatott a hőmérő. Nem fáztunk.