2024. február 9. péntek

Cancún a Yucatán-félsziget észak-keleti csücskében az Atlanti-óceán partján fekszik. A Riviéra Maya névre hallgató turistaövezet központja. Nagyságrendileg 800 ezer lakosa van, akik jelentős része az ország egyéb területeiről költöztek ide az elmúlt húsz évben. Az 1990-es években a város lakossága még csak épp, hogy meghaladta a 150 ezret.

Cancún az 1950-es évekig ismeretlen, a civilizációtól érintetlen karib-tengeri oázis volt alig néhány halászfaluval és a maják ősi romjaival. A mexikói kormány 1969-ben támogatta a nemzetközi turisztikai nagybefektetők megtelepedését és nekilátott a várost szisztematikusan Acapulco ellensúlyaként kiépíteni, hogy a turizmusipar az ország délkeleti részén is beinduljon.

A floridai Miami Beach-hez hasonlóan kiépített városban épült egy gát, ami egy keskeny földnyelvként köti össze Cancúnt a szárazfölddel. A szárazföldön szigorúan geometrikus rendszerben épült ki az utcahálózat, ahol a turizmusban dolgozók laknak, míg a mesterséges földnyelven újabb és újabb szállodák épültek. Más mexikói városoktól éltérően ezért Cancúnban sem központi piactér, sem régi katedrális, esetleg templom, vagy egyéb történelmi építmény nincs.

A turisták java amerikai vagy kanadai, de azért az utóbbi években az európaiak is egyre inkább látogatják. Ennek egyik fő oka például, hogy a Covid alatt Mexikó volt az egyik legkevésbé korlátozott ország ki és beutazás tekintetében.

Legideálisabbnak az tűnt, hogy Cancúnt kb ki is hagyjuk, de mivel este érkeztünk, meg nem tudtuk, hogyan megy majd az átállás, mennyire leszünk kipurcanva, így adtunk magunknak egy napot akklimatizálódni. Éjjel többször felébredtünk, de könnyen vissza is aludtunk. Aztán én fél 6-kor már kukorékoltam (igyekeztem halkan).

Szeretjük nézegetni a térképet, azon felfedezni az éttermeket, kávézókat, reggelizőket, kiolvasni az értékeléseket, végig lapozni a mások által feltöltött kaja képeket. Így találtuk meg a Rossz Anya (Mala Madre) nevű reggelizős helyet 1 percre a házunktól. Reggel 9-kor már ott gyakoroltam a spanyol nyelvet. Míg vártuk a reggelinket eleredt az eső, de nem tartott sokáig, pár perc múlva már csak be volt borulva és mire elindultunk sütött a nap.

Utána elsétáltunk a negyed órányira lévő bicikli és motor kölcsönzőhöz, ami csak a Google térképen szerepelt, ellenben az úticélunktól ahova bringával akartunk menni csak távolodtunk. Végül arra jutottunk, hogy taxiba vágjuk magunkat és majd a hotel zónás részen bérlünk biciklit, ahonnan holnap úgyis felvennénk a kocsinkat. Közben két dolog derült ki: bicikli ott sincs, ellenben a kocsit nem is holnaptól foglaltam be, hanem ma délután 3-tól. Bandi úgy emlékezett, hogy egy másik részen fogjuk a kocsit felvenni, én meg úgy, hogy itt. Így megnéztük a visszaigazoló e-mailt és akkor vettem észre, hogy ma délutántól van kocsink. Aztán eszembe is jutott, hogy anno beszélgettük otthon, hogy ugyanannyiba kerül du 3 órától, mint másnap 9 órától, ezért foglaljuk előbbre és akkor reggel könnyebb lesz a továbbindulás. Na de se a kinyomtatott voucher, se Bandi jogsija nem volt nálunk. Fájt volna emiatt visszamenni a szállásra. Végülis mindkettőt elő tudtuk varázsolni a telefonból és reménykedtünk, hogy ezt így el is fogadják. Sima ügy volt, és még az sem zökkentette ki őket, hogy háromnegyed órával előbb érkeztünk.

Ugyanis mikor taxival kimentünk a hotel zónába, akkor az elején egy bevásárló központnál tett ki minket a taxis. Onnan elkezdtünk sétálni az autóút mentén, aztán lementünk a partra. Gyönyörű fehér homok, csodaszép különböző kék színekben fodrozodó tenger és meglehetősen nagy szél. De meleg szél, ami imitt-amott napsütéssel párosult. Aztán az óceán felől egyre sötétebb felhők érkeztek, és már fütyültek is a parton lévő strand mesterek, hogy mindenki hamar jöjjön ki a vízből. Nekünk időnk se volt bemenni megmártózni, így mi magunktól elindultunk vissza, ahogy elkezdett csepegni. Közben random megismerkedtünk egy magyar nővel, aki kint él másfél éve családostul.

Az eső elől leültünk a kórház fedett bejáratánál és ott rendeztük a gondolatainkat, illetve itt jöttünk rá a kocsi bérléssel kapcsolatos csavarra is, ami több korábban felmerült kérdést látszott megoldani: miszerint hogyan tovább és reggel miként jövünk ide újra… stb.

Az eső hamar elállt, mi pedig egy út menti büfében megebédelve húztuk még az időt, hogy aztán a kocsit felvegyük.

Már kocsival mentünk el a szálloda övezet túl végébe, ahol két dologra is kíváncsiak voltunk:

Van egy El Rey (A Király) néven ismert rom terület. Nevét az antropomorf szoborról kapta, melyet nemes személyiségként értelmeztek.

Ez a terület a karibi tengerparti kereskedelmi útvonal egyik fő kikötője volt anno. Két plázája és számos építménye van, amelyek némelyikén még mindig isteneket ábrázoló falfestmények maradványai láthatók. A területen belül a romokon kívül rengeteg iguana található, akik békésen elnapozgatnak míg a turisták csodálják a romokat és őket.

A másik dolog, amire kíváncsiak voltunk az egy strandolásra alkalmas partszakasz, melynek szépségét sokan dicsérték: ez a Playa Delfines. Péntek délután miatt-e, vagy különben is sokan szoktak lenni, azt nem tudtuk megfejteni. Persze lehet ez nem is sok, csak én vagyok elszokva az emberektől… Sétáltunk egyet meg kicsit megpihentünk, nézegettük az embereket, majd visszamentünk a szállásunkra már “saját” kocsival.

Az este egy átalakító körül forgott, mert rájöttünk, hogy a fényképezőgép aksiját nem tudjuk tölteni. Így több üzletet végigbogarászva végül egy nagy plázában egy eldugott kis elektronikai boltban kaptunk.

Ezek után már csak a sarkon lévő uruguay-i étteremig sétáltunk el, ami szuper finom volt.

2024. február 8. csütörtök

Az első “mexikói élményem” 2012-ből való: Helga barátnőm és férje, Ákos jártak Mexikóban, ugyan nem a Yucatán-félszigeten, de az élménybeszámolójuk is és a fotóik is élénken élnek az emlékeimben. Akkor annyira lelkesek voltunk, hogy éveken keresztül nálunk volt a mexikói útikönyvük és egy nagy autós térkép. Aztán valahogy mindig másfelé vettük az irányt, és most sem erre volt az eredeti terv, hanem Ázsiába, de azt egyéb okok miatt napoltuk. És akkor Bandi azt mondta, hogy ha már több mint négy éve tanulod a spanyolt, akkor gyakorold is. Így esett a választás Mexikóra, azon belül pedig a Yucatán-félszigetre.

Bécsből megy közvetlen járat Cancúnba, ami kecsegtető volt, mondván Bécsbe kimegyünk kocsival és akkor majd onnan közvetlenül repülünk. De a bécsi parkolás majd olyan költséges, mint a bécsi repjegy, ráadásul visszafelére frankfurti átszállással találtuk meg a legideálisabb jegyet. Ezért aztán a reggel 7 előtt induló Budapest – Bécs járattal kezdtük meg a nyaralást. Azzal számoltunk, hogy a sok reggeli gép miatt tömeg lesz a reptéren, emiatt hajnali 4 órakor elindultunk otthonról. Annyira sima volt minden, hogy 5 órakor már a reptéren kortyolgattuk a második kávénkat.

A Budapestről induló gép percre pontosan indult a kemény 50 perces útjára, ami végül 35 percet se vett igénybe. Ilyen kis géppel utoljára valami szűken lakott szigetre mentünk. Az ülésre bekészítve várt minket egy kis, 2 dl-es víz, aminek elsőre megörültünk, majd rájöttünk, hogy ez a reggeli. Persze nem vártunk nagy reggelit, de a 3 órás kelés miatt kezdtünk éhezni. Mondjuk a felszállást követő 15. percben már meg is kezdtük a landolást, emiatt érthető volt, hogy nem volt nagy büfé asztal. Épp csak, hogy felmentünk a felhők fölé, aztán a Fertő-tó felett már egész alacsonyan szálltunk.

Bécsben volt három óránk, de aránylag gyorsan eltelt.

Ma már minden légitársaság mindenért is felszámol extra díjat, így amikor megvettük a repjegyet, akkor még az ülés választásért is el akartak kérni egy “kis” extrát. Smucig voltam, nem fizettünk, így random osztott be minket azon az 5 soron belül ahova szólt a jegyünk. Nyilván nem egymás mellé…

Bécs – Cancún 12,5 óra menetidő. Reménykedtünk, hogy a mellettünk ülők közül valaki hasonlóképp nem fizetett az ülésért extrát, emiatt nem fog neki fájni ha megkérjük, hogy cseréljen az egyikünkkel. Sikerrel jártunk.

Amikor elkezdtük tervezni ezt az utat, akkor még szó volt arról, hogy Mexikóvárosba is elmegyünk, jobban mondva, hogy ott kezdjük az utat. De végül látva, hogy a Yucatán-félsziget mennyi mindent tartogat nekünk, úgy döntöttünk inkább azt fedezzük fel alaposabban.

A 12,5 órás menetidőből bő fél órával előbb landoltunk. De ahogy beértünk a reptérre – valószínűleg nem volt hely a korán érkező gépünknek – ki kellett várjuk azt a bő fél órát a repcsiben, majd csak utána tudott beállni a helyére, hogy kiszállhassunk. Ez a 12,5 óra most igazán hosszúnak tűnt. Helyi idő szerint délután 5 volt, otthoni idő szerint pedig este 11 mire mexikói földet ért a lábunk. Bár akkor még beálltunk egy végtelenül hosszú sorba útlevél ellenőrzésre. Az amerikai, kanadai és azon mexikói lakosok akik rendelkeznek e-útlevéllel, mehettek külön sorba, mindenki más vegyesen egy nagy káoszban. Valószínűleg vagy 3-4 gép érkezett közel egyszerre és ez kisebb felforduláshoz vezetett. Ráadásul senki nem terelte az embereket, hogy rendeződjenek sorba, így mint a csürhe próbálta mindenki megtalálni a maga útját, sorát. Úgy tűnt 4 ember is dolgozik a mi sorunk túlvégén, az útlevél ellenőrzésen, de aztán kiderült, hogy a 4 zölden világító fülkéből csak kettőben ül ember, de abból is az egyik az nem is a mi sorunkat intézte, hanem az e-útleveleseket. Szóval annyira nem haladtunk gyorsan, kicsit több mint egy óra volt. A csomagok viszont egész hamar meg lettek. Gondoltuk sima ügy, kint vagyunk. De nem. Hamar a National Geographic műsorán futó drog csempészek műsorában találtuk magunkat kisebb túlzással: a beutazók bőröndjeit átkutatják gyanús behozott árucikkre utazva. Minket is átkutattak, de csak Bandi cigién akadt meg a szemük, amit végül engedtek (persze mert a felét magamra vállaltam…).

Klassz meleg fogadott minket, 27 fok.

7 órakor sötétedik, ezt a reptérről befelé vezető úton, a taxiban éltük meg.

Egy Airbnb apartmant béreltünk a belvárosi részen, amit a helyiek laknak. Itt nagyon sok a turista, mert minden repülőgép ide érkezik be, és sokan innen nem is mennek tovább, max a szálloda által szervezett utakra. A turistáknak van egy szállodasor, amolyan hotel zóna a tengerparti szakaszon, de mi arra nem igazán vágytunk, emiatt esett a választás az Airbnb apartmanra. Fél 8 volt mire odaértünk. Self check-in volt, így nem várt ránk a házigazda, csak megírta a címet meg a bejutási instrukciókat.

Háztól házig 21,5 órát utaztunk, de nem akartunk korán lefeküdni, így elmentünk még csavarogni meg vacsizni. Végül este 10-ig kihúztuk.