Mi nem madárcsicsergésre ébredünk, hanem maki makogásra. 5:15-kor olyan hangzavart csináltak az “ablakunk” melletti erdős részen, hogy pizsamában kimentünk makit keresni/nézni. Nem is volt baj, mert 6-kor indulni akart a 4 fős kis csapatunk ara papagájokat nézni. Egy pár perces sétára a folyó partján van két madárles. Oda mentünk, ahol jellemzően megjelennek reggel 6 és 7 óra között. De ma reggel sajnos mégsem nekünk kedvezett a természet, a papagájok nem jöttek erre a területre. A leshez gyalogolva egy fa legtetején láttunk két ilyen papagájt tanácskozni, lehet akkor beszélték meg, hogy ezekkel a turistákkal ma kiszúrunk.

Vártunk 7-ig, de úgy, hogy közben a másik leshez átsétáltunk, mert hallottuk a madarak hangjából, hogy arra mennek. 7-kor azért adtuk fel, mert a túra vezetőnk mondta, hogy ha lehet őket látni, akkor az csak a kora reggeli órákban van. Később más állatok jönnek erre a részre.

Visszasétáltunk és megreggeliztünk.

9-kor pont ugyanoda visszamentünk, ahol reggel nem jártunk sikerrel, mondván a délelőtt a majmoké. A túravezetőnk, Oscar, kihelyezett minket az egyik lesnél, elmondta a tudnivalókat, ő pedig átment a másik leshez, hogy ellenőrizze nem ott jelennek-e meg a majmok. Azt mondta, hogy ne nagyon dumáljunk és figyeljünk. Ha megjelenik egy majom, akkor pláne legyünk csendben, mert ő azért jön majd, hogy feltérképezze a terepet, mennyire biztonságos. Ahogy a srác elment mi lelkesen csendben ültünk egymás mellett négyen a lesben és csak kamilláztunk kifelé. Eltelt fél óra, mi még mindig tök csöndben ültünk és néztük a természetet, néha egy-egy madár csiripelt egy kicsit, de makiknak nyoma se volt. Én egyszer csak azon vettem észre magam, hogy lebukik a fejem és délelőtti csendespihenőn vagyok. Egy idő után már álcázni se akartam, hogy alszok, mert annyira elkapott a kóma. 20 perc elég is volt. Aztán eljött az a pont, hogy azt gondoltam kandikamera áldozatai lettünk, megnézik meddig bírjuk és hogy oldjuk majd meg a helyzetet. A többieknek is ekkortájt fogyatkozott meg a türelme, felálltunk, sétálgattunk, nyújtóztunk egyet, igyekeztünk más szemszögből is felmérni a terepet, de persze némán, minden nessz nélkül. Bandi elkezdte bűvölni az ott hagyott távcsővet, és talált is egy madarat egy messzi fán. Méghozzá egy ara papagájt. Bő fél óra múlva elkezdtek megjelenni a papagájok. Gyönyörű piros – kék színben pompázva egyre hangosabban mondták a magukét. Mi meg csak forgattuk a fejünket és a távcsövet a hang irányába. 11 órára, mire kellőképp sok papagáj megjelent, visszajött emberünk is. Tudomásul vette, hogy nem makik, hanem papagájok vannak és velünk együtt figyelte a madarakat. Még egy órán át csodáltuk őket, aztán délben visszasétáltunk a bázisra.

Ebédnél össz-visz úgy voltunk 8-an, hogy abból kettő túravezető volt. Élveztük a nyugis nagy étkezőt. Persze eddig se voltunk sokan, mindenki mindenkivel beszélgetett, ismerkedett. Tudtuk egymásról ki honnan jött és hová tart. Alapvetően jó emberek jönnek a dzsungelbe, azt megállapíthatjuk.

Délután szimplán csak izzadtunk mert olyan meleg van, és olyan magas a páratartalom. Aztán 4 óra előtt elindultunk a mai túravezetőnkkel. Ő kevésbé beszédes, mint az előző túravezetőink. Azon az úton indultunk, amin tegnap este mentünk éjszakai túrára. Gondoltam magamban, nagyon izgalmas lesz, ha mégegyszer ugyanazt megnézzük, csak éppen világosban… De hamar túlmentünk az éjszakai túrás szakaszon, majd jött az igazán dzsungel. Vad buja növényzet, átlagosan 30-40 méter magas fák indákkal és mindenféle más zöld növénnyel befutva. Kapkodtuk a szemünk, na meg a lábunk is. És már épp megjegyeztem Bandinak, hogy hova sietünk ennyire, amikor megpillantottuk a világ második legnagyobb fáját (a legnagyobb Amerikában, a Sequoia Nemzeti Parkban lévő mammut fenyő), és csak álltunk és bámultunk. Esélytelen visszaadni képen. A 300-400 éves fát körbejárva csodáltuk. Megtudtuk, hogy ez a fa kb kétszer olyan magas, mint itt az átlagos 30 méteres fák. A közelében volt egy másik óriás fa, aminek bár a törzse jóval karcsúbb volt, ámde a korát 800-1000 évre becsülik. A fa mindenkit az Avatar filmre emlékeztetett, mert 40 méteres magasságba a keresztágakon különféle növények telepedtek meg és zöldelltek rajta. Fantasztikus volt.

Ide jön majd még egy videó, de kell hozzá erősebb wifi.

Elindultunk vissza, szép csendben libasorban egymás mögött, mindenki a maga kis gondolataival elfoglalva, amikor is, a nem túl távolból artikulálatlan hangot hallottunk. Én nem tudtam elképzelni, hogy egy sakál, vagy egy felénk tartó oroszlán? Netán valami fakivágásokat kezdenek el az esőerdőben és ilyen hülye hangúak a gépek? Persze a fiúk elkezdtek mondani mindenféle hülyeséget, aminek már egy idő után nem tudtam, hogy melyik részét szabad elhinnem… De Oscar elvezetett minket a megoldáshoz és megmutatta a majomcsaládot a fa tetején, ahol a családfő énekelt egyedül. De olyan erős hangon, hogy attól zenget egész Tambopata.

Ide jön majd még egy videó, de kell hozzá erősebb wifi.

Visszaérve a bázisra érzékeltük, hogy érkezett egy 30 fős csoport! És egyben meg is állapítottuk, hogy mennyire jó dolgunk volt ezalatt a pár nap alatt: végig kis csapatban voltunk, ráadásul Niki és David kifejezetten kellemes társaság volt. Ők egy nappal hosszabb programra fizették be magukat, így holnap elválnak útjaink.

Vacsora előtt még felfedeztük egy állandónak tűnő lakótársat a szobánkban, aki eddig szép csendben meghúzta magát, sőt most se hallatta a hangját, csak szimplán meredten bámult rám: