Homún

2024. február 15. csütörtök

A reggel nehezen indult. Tulajdonképp kényelmes az ágy, de minden behallatszódik az utcáról is és a folyosóról is. Én meg annyira éberen alszom, hogy ezekre mindig felébredek. Bandi nem érti, hogy miért nem alszom, szerinte hallgatózok éjszaka.

Szóval kissé fáradtan kelve lassabban készülődtünk el. De Bandi hozott reggelit, ami külön jól esett.

Aztán fél 10 körül lesétáltunk a kocsihoz (3 utcányira, sétálva 6 perc), majd a kocsinál eszünkbe jutott, hogy a töltő kábelünk fent maradt a szobába. Megpróbáltunk kocsival visszamenni a szállás közelébe (egy saroknyira lehet csak, mert a mi utcánk le van zárva) és felfutottam a cuccért. Végül mire újra irányba voltunk leküzdve a dugót és az egyirányú utcákat, addigra több mint fél óra elment. Végülis nyaralunk, nem rohanunk sehova.

Mára egy romot és cenote túrát terveztünk. A rom fix: Mayapán, a cenote nyitott volt. Mindketten keresgéltünk cenotékat a térképen, egy volt, amit mindketten kiírtunk, így egyértelmű volt, hogy azzal kezdünk. Az odafelé vezető úton kiolvastam, hogy ez nem egy hagyományos hely, hanem vezetett túra van egy kis történelemmel vegyítve és érdemes előre foglalni. Na, de ha már úton vagyunk, gondoltuk oda nézünk. Az előző csoport épp bement, majd egy órát kellett volna várnunk. Ezért inkább a helyi srác által javasolt falu széli, szomszéd néni kertvégi cenotéjéba ugrottunk be és közben kitaláltuk, hogy holnap reggelre fogunk az előző túrára beregisztrálni. A szomszéd néni cenotéja mélykék színű volt, nem volt annyira hideg mint az előzőek és klasszul le lehetett látni a vízben. Váltásban jöttünk / mentünk: vagyis mikor érkeztünk ment el egy pár, mikor meg mi mentünk épp jött két fiatal helyieknek tűnő pár.

A cenotés mártózás után elindultunk a Mayapan romokhoz. Mayapán egy ókori maja városrom, melyet az utolsó nagy maja fővárosnak tekintenek mielőtt a spanyolok meghódították a régiót.

Csakhogy lezárt utakba ütköztünk. Sajnos az odavezető utat épp felújítják így a rom területe is le van zárva átmenetileg, előre láthatóan egy hónapig (ezt az ott dolgozóktól tudtuk meg).

Ezért gondoltuk tovább megyünk a cenote túránkon. A következő állomást beütöttük a térképbe, majd az egyik lekanyarodónál tovább mentünk. De hamar feltűnt, sőt még rémlett is, hogy mintha ott nem is lett volna út. Bandi visszatolatott és láttuk, hogy valaha lehetett út, de az már rég volt, jelenleg kerítés volt meg sok elhagyott szemét. Mindegy, akkor menjünk tovább. Aztán néhány száz méterrel később mégiscsak lett egy út be balra, ami kiváltotta az előző lezárt utat. Itt viszont úgy jártunk, hogy jónéhány kilométer után egy végtelenül ciki földútra akart minket terelni a térkép. És onnan kellett volna még ezen az úton menni több mint háromnegyed órát. Na most márpedig Mérida alatt, délen egy egész nagy állami Cenote rezervátum van, ami több mint 219 ezer hektár területen helyezkedik el és cenote gyűrűnek is nevezik. Ezt tudva nem aggódtunk, hogy netán kihagyunk egy cenotét. Pláne, hogy csak Yucatán államban 7-8 ezer között van az ismert cenoték száma. Homún Méridától egy órányira fekvő kisváros ezen rezervátumon belül, ahol csak a településen több mint 365 cenote található, melyek közül több mint 20 cenote áll nyitva a nagyközönség számára is. Így aztán az volt a terv, hogy Homún felé vesszük az irányt. Az irány meg is volt, amikor Chunkanán nevű faluban megállított minket egy ember mutogatva az út széli táblára, amely 3 cenotét is hirdet. Bandi rábólintott, félreállt a parkolónak nevezett susnyásba, majd csatlakoztunk idegenvezetőnkhöz és férjéhez, a sofőrünkhöz, akik a saját “vasútjukon” vittek el minket mindhárom helyre.

A falu mellett volt régen egy henequen ültetvény, régi rakott kőkerítés maradványai mutatják a terület határait. Az ültetvény viszont elég nagy területű, így kellett nekik “vasút”, amin megoldották a termés szállítását. És ma minket is itt szállítottak. De szerintem nem csak a sínek voltak 150 évesek, hanem a kocsi is, amit egy paci húzott.

Azért az első néhány percben erősen gondolkoztam, hogy jó ötlet volt-e bizalmat szavazni az amúgy szimpatikus, korunkbeli párnak. De kedvesek is voltak, olyan cenotékba vittek, amilyet nem valószínű, hogy megnéztünk volna magunktól és még vissza is vittek minket a kocsihoz.

Az első hely egy aránylag nagy cenote volt az eddig látottakhoz képest, megmutatták aztán hagytak minket fürdőzni. Itt volt mosdó is, ahol át is lehet öltözni. A levezető lépcsőn és a cenote kiépítettségén látszott, hogy ezt egészen régóta használják. Érdekes volt belegondolni, hogy valószínűleg a tikkasztó melegben az ültetvényen dolgozó megfáradt emberek is itt frissítették fel magukat az 1800-as évek második felében.

A második és harmadik cenote közel volt egymáshoz és mindkettő jóval kisebb az átlagosnál, ráadásul mindkettőhöz elemlámpa kellett mert a fény csak azon a szűk résen jött be, ahol lementünk a lépcsőkön. Mindháromnak a vize melegebb volt, pedig kettő is 24 méter mély. A harmadik sekély volt, ott a legmélyebb pont is csak 3 méter, de több helyen annyi se. Izgalmas volt, fene se gondolta, hogy időutazáson is részt veszünk ma.

Már tulajdonképp az előző megállónk előtt éhesek voltunk, de hát ezekben a pötty kis falvakban kb semmi kaja. Ha van is étterem csütörtök délután nincs nyitva, de kifőzde sincs, sőt még a gyümölcsös is zárva volt. Szóval még mindig Homún felé tartva megláttuk az út mentén Cenote Barbarát, amit étteremmel együtt hirdettek. Maga a cenotejuk csak 4-ig volt nyitva mi meg 3/4 4-re értünk oda. Akkor már olyan éhesen, hogy mindenképp első kellett legyen a kaja. Na emiatt aztán le se fényképeztük, hogy mit ettünk.

És ugyan Barbara cenotéja bezárt, de az egy saroknyira lévő Cenote Pool Uinic-ot dicsérték a neten, szóval oda még betértünk. Ők este 10-ig nyitva vannak, amit furcsálltunk mert 5-kor zár 90%-ban mind. Itt egy barlangba mentünk le, emiatt ki volt építve a világítás is. Ez volt a megfejtése az este 10-ig tartó nyitvatartásnak. Nem túl mély vizű, tökéletesen tiszta hely volt, ahol még egy család fürdőzött rajtunk kívül.

Már bőven fél 6 után volt mire elindultunk visszafelé végül teljesen kihagyva Homúnt. De legalább a környékét felfedeztük.

Az utak elég ramaty állapotban vannak, koncentrálni kell vezetés közben mert két dolog fix: a kátyú az úton (általában csúnyán mélyek), meg a keskeny, aszfaltba látszólag beleolvadó fekvőrendőr. Este már nagy a forgalom, pláne Méridában. De rendben visszaértünk a szállásra, ahol észrevettük, hogy az eddig autók elől lezárt utcánkat megnyitották. Ez nekünk jó hír, holnap reggel könnyebben közel állhatunk kocsival a bejárathoz, nem kell a bőröndöket utca hosszat húzni a térköves utcán.

Mivel későn ebédeltünk, nem igazán voltunk éhesek, de a helyi palacsinta jellegű Marquesita-t ki akartuk még próbálni. Lesétáltunk a Fő térre, de eltűnt a tegnapi árus onnan. Persze nem kellett messzi menni máris két másikat találtunk. Én a hagyományos sajtosat ettem, Bandi nutellás-banános verziót tolt. Bandié volt a jobb, mert elég édes a tésztája, ami különben roppanósra van sütve. De lehet kapni nutellás-sajtosat is, ha valaki még inkább keverné az édeset a sóssal.