2013. augusztus 5. hétfő
Később is ébredtünk, meg el is vacakoltuk az időt, így 10 után indultunk el a szállásról. Ráadásul akkor se célirányosan, ugyanis a szomszédságunkban lévő három szintes plázába kezdtünk el csavarogni. Aztán a reggeli után a Metropolitan Múzeum felé indultunk. De itt minden út a Central Parkon át vezet – pláne ha a Bandival megy az ember.
De olyan nagy a park, hogy abszolút minden nap van benne új, még ismeretlen környék. És én is egyre szerelmesebb vagyok a parkba. Jól ki van találva, az biztos.
A Metropolitan múzeumban, ahogy beléptünk a sok új látvány, nyüzsgés és új információ feldolgozása közben odalépett hozzánk egy idősebb hölgy és megkérdezte, hogy be akarunk-e menni a múzeumba. A kérdés is hirtelen jött, meg hát még tényleg csak ott álltunk bambán, mint akik még sose jártak múzeumban. Bandi tért előbb magához, és válaszolt, hogy valószínűleg igen. Mire a néni a táskájából kivett két jegyet, hogy neki nem kell, menjünk be vele, itt van, odaadja ingyen. Mit tehet ilyenkor az ember? Szépen megköszöni, oszt bemegy a múzeumba.
Volt fotográfia részleg is. Az vilt az első, amit kell nézni, de azon túl is hosszan tekeregtünk az épületben. Ez az épület is nagyon megfogott minket. Mindenféle kultúra kincsei, sőt sokszor maga a terem falai is az adott kultúra részeként jelenik meg. Például bementünk egy olyan terembe, ami egy spanyol palotát idézett fel. (3.kép)
Itt is el lehet tölteni akár egy egész napot. Csak egy gond van, hogy annyira nyomják a légkondit, hogy a végén csak arra vágysz, hogy a tűző napon, a 29 fokba kicsit felmelegedj. Összességében borzalmas nagy energia pazarlásnak tartom ezt az amerikai módszert, miszerint vagy 8-10 fokkal hűvösebbre hűtenek mindent, legyen az épület, jármű, bármi. Sőt sokszor az üzleteket úgy hűtik, hogy közben az utca felé tárva-nyitva van az ajtó, és amikor elmész az üzlet előtt, akkor kapsz egy ingyen fagyasztást. És nekem senki ne mondja, hogy ez nekik így jó. Látom, hogy a helyi nő didereg a buszon.
Mindenesetre mivel spóroltunk 37 dollárt a belépőn (mert ugye itt is megkaptam volna a diákkedvezményt!), így a végén be kellett mennünk a múzeum shopjába. Na, mondjuk ez is egy érdekes téma. Eladni tudnak az amerikaiak. Az hagyján, hogy mindennek a végén van egy shop, de hogy majd akkora mint a kiállítás maga, és még sokszor ahogy témánként rendezve van a kiállítás, úgy ahogy onnan kijössz már ott megveheted az adott témához kapcsolódó ajándékokat, könyveket. A lényeg, hogy Bandika is, és Orsika is kapott ajándékot a múzeum shopjából.
A kiállítás után kiültünk a múzeum lépcsőjére felmelegedni. Minden sarkon van vagy 2-3 tologatható kocsi, amiben valami kajaszerűt árulnak: van hot-dogos, pereces, fagyis, gofris… Stb. Na, egy ilyentől vettünk hot-dogot míg melegedtünk.
Innen aztán buszra szálltunk – hogy még ha lassabban is megy, de a várost is lássuk -, és elmentünk a Washington Parkba. Láttunk egy filmet anno, amit itt forgattak, és ezért is volt érdekes a számunkra. Innen pedig sétálva elindultunk az Empire State Building felé. Közben meg-meg álltunk, mert hol egy épületben gyönyörködtünk, hol egy film forgatásába csöppentünk, hol meg egy kutyásoknak kialakított parkot nézegettünk.
Az Empire State Buildingre feljutni, majd onnan le cirka másfél óra volt. Pedig, nem is volt olyan végtelennek tűnő a sor. Azért itt nem volt az a szuper jól szervezettség elmondható. Például felvisznek lifttel a 80-dik emeletre, de a kilátó a 86-dikon van. Majd közlik, hogy vagy vársz 15! percet, vagy itt a lépcső, mehetsz azon. Ugyanez visszafelé. Persze mentünk lépcsőn, és semmi bajunk nem lett tőle, csak hát azt hittem ez Amerika…
Végülis a kilátás kárpótolt mindent. De este kilenckor is még akkora tömeg volt, hogy várni kellett arra is, hogy kilássál. De kívártuk. Itt az eredménye:
BandiBorso utazik 
