A reggeli kutyasétát ma Bandi vállalta. A nyugis reggeli után fél 11-kor úgy indultunk el, hogy az egyik időjárás-jelentés esőt írt, a másik nem. A másiknak akartunk hinni. Biztos, ami biztos alapon azért a kocsiba bekerült egy-egy esőkabát, a gyerekekre meg a pocsolyázós nadrág gumicsizmával.
Kocsival tőlünk szűk negyed órára van a Nemzeti Parknak az egyik bejárata, ahol több túra útvonal is van a Roški Slap (vízesés) körül. Itt kellett belépőt fizetni, amiért cserébe több jól kiépített túra útvonalat kaptunk.
A fő útvonal ezen a részen egy majd másfél kilométeres, emelkedő mentes kellemes kis séta út nagyon szép tájjal. Aztán a négy útvonal közül az egyiket nem ajánlották, mondván most az nagyon csúszós és se kutyával, se gyerekkel nem biztonságos. A harmadik, az egy 600 lépcsőből álló szakasz, ami jó magasra visz, hogy fentről is megcsodálhassuk azt a tájat amiről már lent tudtuk, hogy jól néz ki. Ezt bevállaltuk a könnyű másfél kilométeres sétánk mellé. A nap kisütött így a lépcsők megmászása közben nem csak a felfelé menettől izzadtunk. De ennek is tudtunk örülni, mert már hiányzott a napsütés.
A könnyű túra útvonal egy kört ír le, így a parkolóba érkeztünk vissza, ahonnan kis sétával még egy pihenő állomásra lehet tovább sétálni: kávé, tea, üdítő, szép kilátás.
Ezek után még autóztunk egy kicsit. Végül 4 órakor értünk haza. Úgy éreztük, hogy gyerekek-kutyák lefárasztva. Persze ez csak részben volt igaz.
Esztivel összedobtunk egy nagyszerű vacsit, majd este élveztük a háziaktól kapott szuper finom mini fánkokat a szintén háziaktól kapott vörös borral.
Miután a gyerekek elaludtak, gondoltuk bepótoljuk az elmaradt társasjátékozást és éjjel egyig rendületlenül nyomtuk.
Éjjel elég intenzíven esett az eső, ami a reggeli kutyaséta után megint eleredt. Így kényelmesre vettük és a délelőtt társasozással és kutyasimogatással telt.
Ebéd után még egy csendespihenőt is tartottunk, hogy a délutáni kirándulásra mindenki kipihenve induljon.
A házunktól elsétáltunk a közelben lévő Čikola Canyont felfedezni. Ádi tempóját kellett felvegyük, aki majd csak januárban lesz 2 éves. Viszont az 5 kilométeres oda-vissza út háromnegyedét saját lábon tette meg, az utolsó negyedben is csak azért kapott segítséget mert aggódtunk, hogy ránk sötétedik.
A kanyon rendkívül meredek, néhol a 170 méteres mélységet is eléri és 14 km hosszú, amit mi egy fenti pontról tudtuk megcsodálni. A kanyonon átmegy egy három szakaszból álló drótkötélpálya, amin át lehet csúszni a kanyon felett, de ezt most 2 kutya, 2 kisgyerek mellett mérsékelten lett volna szerencsés kipróbálni.
Visszasétálva a házhoz kicsit megpihentünk majd mindenféle maradékot megettünk vacsora gyanánt. Mire a gyerekek elaludtak addigra mi is.
Nem órára keltünk, bár az nálam semmit se jelent, mert 7-kor már indultam a kutyákkal sétálni a tegnap felfedezett közeli túra útvonalon. Éjjel esett és délelőttre is esőt ígért, így közel egy órát mentem velük reggel mialatt nem esett.
Reggeli után úgy vártuk az esőt, hogy leültünk társasozni. Meg előkészítettük Esztivel az ebédet.
Az eső végül nem esett, sőt ebédre kellemesen sütött már a nap is, így a kertben ebédeltünk.
Nagyon klassz kis kertünk van: be lehet állni kocsival, van medence, nyugágy, étkező rész, sütögető rész és még játszó sarok is. Mindenki élvezte a kert valamely részét.
Mivel a délelőtt ilyen nyugisabb volt, gondoltunk délutánra olyan programot csinálunk, hogy ebéd után a gyerekek a kocsiban tudjanak aludni. Trogir lett a célpont. Ugyan tőlünk bő egy órányira van, de az alvás időnek teljesen jó volt a srácoknak.
Trogirban a társaság egyik fele már járt, és kellemes emlékként élt a fejünkben, míg a többiek kíváncsiak voltak (jó, Pepe meg Ádi még ezt azért így nem tudta megfogalmazni, de mi ezt reméltük).
Trogir történelmi belvárosa az UNESCO kulturális világörökség része. Trogir egy aprócska sziget az Adriai-tenger partján, melyet a szárazfölddel és a mellette elterülő Čiovo szigettel is egy-egy híd köt össze. Tulajdonképp a sziget csak a történelmi óváros, ami kellemes sétával bejárható gyerekkel is és kutyákkal is. A parkolás a szigeten is megoldott, bár pofátlanul drága, míg a sziget előtti parkolok az út mentén valamivel olcsóbbak: Trogir szigeten 8-9 EUR / óra, a sziget előtt 6 EUR / óra. De összehasonlításként Šibenik (szintén tengerparti cuki város) óvárosában a parkoló csak 1 EUR / óra.
Azért is tudjuk ilyen pontosan az árakat, mert Trogir után Šibenik-be autóztunk, hogy ott vacsorázzunk. Odafelé menet kinéztem egy éttermet, aminek jó volt az értékelése és közel volt a parkolóhoz is és a parthoz is. Tavaly, amikor ősszel Boszniában voltunk az Ágiékkal, akkor egyik nap erre jártunk szintén, és ugyanígy egy kajálásra megálltunk. Vicces, de pont ugyanazt az éttermet néztem ki a neten (nem emlékeztem a tavalyi hely nevére), mint anno. És ma ugyanolyan jó választás volt, mint egy évvel ezelőtt!
Mi kicsit korábban indultunk, mint Tomi meg Eszti a két gyermekkel. Tulajdonképpen azt a kis malőrt leszámítva, hogy az első töltési ponton a kávézó részen ott felejtettem a hátizsákom benne az útlevelekkel és az aránylag sok euróval, egész könnyedén leértünk Horvátország déli felére, a Krka Nemzeti Parkba. Jól jött ki, hogy Esztiék később indultak, mert így amikor rájöttem (másfél órával később), hogy a hátizsák ott maradt, akkor ők még be tudtak érte ugrani, és elhozni.
Mi 5 óra körül érkeztünk meg az Airbnb-n keresztül foglalt házikónkba, ahol a szomszédban lakó háziak már vártak minket. Drinovci falu végén van a szállás, egy nagyon szép új házban. Még a kipakolása előtt elvittük a kutyákat sétálni, mert hosszú volt nekik is ez a 9 és fél óra út, még ha többször meg is álltunk. Mire visszaértünk meg kipakoltunk a kocsiból Esztiék is megérkeztek.
Ahogy megmutattuk Esztiéknek a bérelt házat meg is beszéltük, hogy olyan klassz, hogy ha egy hétig esik az eső és ki se mozdulunk, akkor is jó lesz ez a nyaralás.
Hoztunk vacsorának valót, amit Esztivel pikk-pakk összeraktunk, majd vacsora után a gyerekekkel játszottunk meg dumáltunk.
Plataria csendes volt reggel. Velünk szemben a pékség már nyitva volt mire a fél 8-as reggeli misére hívó harangkongatást követően kikászálódtunk a kajütünkből. Bandi szívbaj nélkül kisétált pizsama nadrágban, meztelen felsőtesttel egy reggeli kávéért a pékségbe. Ott nem volt kávé, de három üzlettel odébb, a kávézóból nagyon finomat hozott.
Reggelit magunk csináltunk a maradékainkból és közben 9 órakor elindultunk a kikötőből. Hál’Istennek a motorral azóta nincs gond, ma is könnyen indult. Persze szél sehol se volt, de ezt már talán írnom se kell. Platariából Korfu felé vettük az irányt, de ott nem a sziget fővárosába mentünk, hanem attól egy kicsit északabbra, a Gouvia nevű öbölbe.
A vitorlázás a mai nappal véget ér, Bandi és én még az éjjel haza repülünk, míg Helgáék maradnak 4 napot egy teljes ellátásos, medencés hotelben.
Gouviara azért esett a választás, mert ez egy nagy kikötő kiépítve mindenféle extra szolgáltatásokkal: lehet üzemanyagot tankolni, vizet és áramot venni, van vagy 5-6 féle beülős étterem, kisbolt, vizes blokk és nem utolsó sorban egy nagy medence. Mivel a mi repülőnk indulása 22:25-re volt kiírva, így olyan helyen akartuk eltölteni az utolsó napot ahol napközben a 40 fokban lehet hűsölni, majd kényelmesen le lehet zuhanyozni, hogy a reptérre ne a legcikibb módon érkezzünk. Ákosék támogatták ezt az ötletet, mert az ő szállásuk is csak du 3 után volt elérhető.
13 órára értünk Gouviaba, akkor még egy tankolással kezdtünk, majd beparkolták a férfiak a hajót és már indultunk is medencézni. A hajón hagyhattuk a csomagjainkat összepakolva, ami kényelmes volt.
Könnyen elütöttük az időt Helgáékkal, majd 16:30 körül ők úgy döntöttek elindulnak a bő 30 kilométerre, ellenben egy órányira lévő szállásukra. Gyuri mondta, hogy merre találjuk a taxi állomást, ami nem is volt messze. Helgáék összeszedték a csomagjaikat mi meg elkísértük őket a taxi pontra, hogy majd ott veszünk könnyes búcsút egymástól. A taxi állomáson senki. Taxi se. Telefonszám és honlap cím kiírva, ha nagyon akarod online intézheted. Ákos telefonon próbálkozott én a honlapjukon. Hamar kiderült, hogy vasárnap délután nem a reptér irányába, esélytelen lesz taxit fogni. Megpróbáltuk az Ubert, de az hasonlóképp kifogott rajtunk, csak még drágább is lett volna. Ezek után jött, hogy Ákos felhívta a szállásukat, hogy küldjenek transzfert. Ezt se sikerült elintézni. Kicsit olyan érzés volt, mintha összeesküvés lenne a háttérben. Közben azon is gondolkoztunk már, hogy nekünk hogy lesz taxink estére, ezek után. És persze nem értettük, hogy ez most minek köszönhető: nincs elég taxis? Vagy a hosszúhétvége miatt? Közben egy taxis feltűnt, de közölte, hogy abba az irányba, amerre Ákosék mennének, nem hajlandó fuvart vállalni. Bő fél óra megoldás keresés után Bandi felvetette, hogy mi lenne ha bérelnénk egy autót. Az autó bérlő ott volt a velünk szemben lévő parkoló túloldalán. Bandi meg se várta, hogy ki mit gondol, hamar elment megnézni, hogy egyáltalán nyitva van e a kölcsönző és van e kocsi, na meg mennyibe kerülne. Tulajdonképp olcsóbbra jött ki, mint a két Uber fuvar (ahhoz tudtuk hasonlítani, annak tudtuk biztosan az árát).
Szóval az lett a vége, hogy béreltünk egy kocsit, lezuhanyoztunk, összeszedtük mi is a csomagunk és elvittük Helgáékat északra. Legalább addig is együtt bandáztunk és közben még láttuk a sziget szépségeit is.
Este 8:25-re, pont két órával a menetrendszerinti indulás előtt sikeresen kiértünk a reptérre, úgy hogy addigra a kocsit is leadtuk.
Ahogy bementünk a reptér épületébe érkezett az e-mail a Ryanairtől, hogy késik a gép, 22:25 helyett majd 00:30 körül várható az indulás…
A reptéren nagyjából 5 percet sikerült elütni azzal, hogy a shopban minden terméket végigbogarásztam, de hát ez nem nagy reptér, nem nagy bolttal. A tömeg egyre nőtt, ugyanis nem csak a mi gépünk késett, és a káosz is egyre nagyobb lett. Rengeteg kisgyerekes szülő kínlódott az álmos gyerekével, epekedve várva, hogy hívjanak minket a kapuhoz beszállásra.
Végül több mint 3 órás késéssel indult el a gép. Magyar idő szerint fél 3-ra voltunk kint Budapesten a repülőtér parkolójában. Két baromi nagy és egyben nehéz hátizsákkal a hátunkon és egy-egy kisebbel a nyakunkban, kissé megrogyva a fáradtságtól ott álltunk, hogy nem is emlékszünk, hogy hol parkoltunk. 20 percig kerestük rossz helyen a kocsit, amikor rájöttünk, hogy nem jó helyen vagyunk. Kocsi meg van, mi meg rendben itthon vagyunk!
Bandi kint aludt megint a hajótaton, többiek bent. Ugyan korán ébredtünk, de Bandi visszaküldött még aludni, abban reménykedve, hogy ő is vissza tud még bóbiskolni. Neki nem sikerült, nekem igen.
Izgatta a fantáziánkat a térképen látott két sziget (Paxos és Mongossini) között húzódó szurdok. Helga, Bandi meg én kimentünk reggel felfedezni. Tudtuk, hogy a parton lévő egyik kajálda reggel 9-kor nyit és ott tudunk majd reggelizni is meg kávézni is, ezért fél 9 után kicsivel már felfedező üzemmódban csattogtunk a különleges köveken (flip-flopban… nyilván). A szürke kő halom között különleges, apró sziklakerti növények nőttek ki a semmiből. Ahogy haladtunk előre hamar megpillantottuk a tengert a túloldalon. Végülis a víz valamennyire elválasztja a két szigetet, de gondolom az se mindegy, hogy apály vagy dagály van éppen.
Az éttermet Ákos a gyerekekkel nyitotta 9 órakor, majd mi is csatlakoztunk. A görögök nem idegeskednek azon, hogy a 9 órakor nyitó étteremben a személyzet még nem érkezett meg. Elég ráérősen nyomják. A terv az volt, hogy 10 órakor elindulunk, de az étteremben elbíbelödtük az időt, így mire a fiúk felkötötték a motorcsónakot és indulásra készek voltunk már 10:30 volt. Persze nem rohanunk sehova, sőt mi addig fürödtünk a tengerbe, hogy lehűtsük magunkat is és az agyunkat is. Nem fázunk…
Gyuri egy kisvárost akart nekünk megmutatni még Paxos szigetén mielőtt Korfu, vagyis a szárazföld felé vettük volna az irányt. Gaios városka Paxos fő kikötő városa. Az óváros a víz felől is bejárható, így mi se tettünk másképp. A kikötő rész előtt közvetlenül elterülő Szent Miklós sziget alakította a város kikötőjét. Itt meg se álltunk csak a hajóról “jártuk be” az óvárost. Érdekes szemszög volt, mondjuk emígy a kis zeg-zúgos, macskaköves utcák elmaradtak.
Innen Korfu déli partjaival szemben lévő szárazföldre hajóztunk, Platariaba, ami egy hosszabb strandos partszakasszal megáldott kis kikötő város. Délután kettőkor már ki is kötöttünk, és semmi más dolgunk nem volt, mint a strandot felfedezni, szerezni néhány napágyat, és újfent semmit tenni.
Egy darabig bírtam, de hát én nem vagyok az a napokig strandon fekvő. Bandi neki fogott egy könyvnek, szóval ő teljesen jól el volt. De én elkezdtem kínlódni, mehetnékem volt. Kis felfedező utat tudtunk csak csinálni: egyrészt olyan meleg volt, hogy a vizesen felvett póló is egy perc alatt megszáradt, másrészt meg max másfél utca az érdekes ebben a városban.
Plataria olyan kicsit, hogy lakosainak száma csak 900 fő. A kikötője ehhez képest viszont aránylag nagy. De a kikötőben nincs vizesblokk, és a hajók a “sétáló utca” egyik oldalán parkolnak a vízben, a másik oldalon éttermek sorakoznak. Valaki viszont hamar rájött, hogy hogyan kell beterelni a hajóról a fizető vacsora vendéget: a wc mellett zuhanyozási lehetőséget kell biztosítani. Vagyis, ha az adott étteremben vacsizol, akkor előtte / utána le is zuhanyozhatsz. Nagyon vicces mész be az étterembe az asztalok között, el a konyha mellett a kis fürdő szetteddel, törölközővel, strand papucsban, hogy lefürödjél. Nagyon furcsa, de működik.
Emiatt aztán Olga éttermében ettünk, ahol a kaja nem is volt olyan nagy szám, mint a zuhanyzási lehetőség , vagy a számla a vacsora végén.
Bandi meg én 6-kor keltünk, Gyuri meg fél 7-kor, mert 7-ig el akartunk indulni mindenképp a prevezai kikötőből. 6:50-kor már bőgött a motor, ami simán indult szerencsénkre.
Kifordulva a marinából a napkeltével egyidőben vitorlát húztunk és nekivágtunk egy kicsit hosszabb szakasznak. A motort nem merték leállítani a fiúk. Mindenesetre az, hogy vitorlával mentünk azt élveztük. Élvezetünk nem tartott soká, mert olyan szinten nem volt szél, hogy a vitorla egy idő után már csak hátrány volt.
Első célpont Antipaxos szigete volt, ami Paxostól délre van. Emellett a sziget mellett elmentünk, amikor Paxosról lehajóztunk Lefkada szigetére. Antipaxosra elsősorban azért mentünk, mert Gyuri tudta, hogy meseszép a partja a Voutoumi Beachnek. Sajnos ezt más is tudta. De tényleg szuper szép világoskék víz, huszon plussz méterre lelátni a vízbe, gyönyörű fehér homok és mindezt fehér szikla veszi körbe. A környező nagyobb szigetekről ide hozzák a turistákat nagy hajókkal. Ők is akkortájt érkeztek mint mi, jobban mondva mi érkeztünk a 12 órási csúcsforgalomba. Gyuri nem is tudott lehorgonyozni, csak valameddig beevickélt a bójasorhoz közel és kidobott minket (átvitt értelemben). Kiúsztunk a partra, közben gyönyörködtünk a víz színében. Gyuri kapitánnyal abban maradtunk, hogy egy órát fürdőzünk, aztán ha indulunk vissza a hajóra, akkor hívjuk fel és visszább jön értünk. Olyan jó, hogy Petra és Márk biztonsággal és jól úszik, egy-egy ilyen helyzet nem okoz nekik komfortzónából való kilépést. Visszaúszva a bójákhoz, Gyuri értünk jött ugyan, de olyan szinten sok volt a hajó, és szűk a hely, hogy 3 körben tudott csak minket felvenni. (Annak érdekében, hogy nehogy más hajónak neki löködjön, rövid ideig tudott egyhelyben állni, vagyis nem tudott egyhelyben állni, mert a víz mozgása pakolta a hajókat jobbra-balra. Ráadásul voltak akik itt a parkoló hajók között fürdőztek, vagy hasonlóképp szálltak ki/be a hajójukról mint mi.)
Antipaxos után Paxosra mentünk. Paxos északi részén Lakkaban voltunk már, most viszont egy déli pontot jelöltünk ki éjszakára. Tulajdonképp nem is Paxos, hanem még attól is délebbre Mongossini sziget, ami már Paxoshoz tartozik, egy egészen vékony szoros választja el egymástól a két szigetet.
14 órára meg is érkeztünk (motorral), és lehorgonyoztunk. Annyira durván meleg van, hogy innentől kezdve csak a fürdésen járt az eszünk. Végül motorcsónakkal kimentünk a partra, (Gyurit a hajón hagyva) és ott élveztük az életet egész estig. A homokos parton van két kajálda, egy eredeti olasz meg egy helyi. A helyit délután kipróbáltuk, ahol végtelenül lassan szolgáltak ki minket. Annyira, hogy mire fizetésre került a sor addigra az először rendelt üdítőket és kávékat elfelejtették kiszámlázni. Ennek az étteremnek vannak napágyai, amiért így a délutáni órákban már fizetni se kellett. Az evésen kívül megépült két homokvár, labdáztunk, örültünk a majd 30 fokos tengernek és nem csináltunk semmit. Mondjuk én ezt a semmittevést még erősen tanulom, néha eléggé mehetnékem van, de mikor egy öböl közepén áll magányosan a hajó, akkor nem tudok hajnalban kimenni partot, szigetet felfedezni.
Vacsorára pedig az olaszba ültünk be, ami hibátlan volt.
Bandi kint aludt hajótaton, mondván meleg is van, meg hátha mind a ketten jobban alszunk így. Ez az öböl Meganisi partjainál nagyon kellemesen nyugodt volt. Elég hosszan nyúlik be az öböl, így nem egy helyen áll az összes vitorlás, hanem szépen eloszlik. Hajnalra egész lehűlt a levegő, nekem már fázott a lábam is. És valóban jobban aludtunk mind a ketten. Bár már 6 órakor ébren csodáltuk a reggeli fényeket és hallgattuk az öböl csendjét. A víz szinte mozdulatlanul és egyben kisimultan állt és a reggeli fények mindent megtükröztek a vízen. Ez a kedvencem, amikor még nem süt a nap, de már világos van, különlegesek a színek és a képek. Nem tart sokáig, ki kell élvezni. Ráadásul ilyenkor még majd mindenki alszik, ami tovább emeli az élményt.
9 órakor nyitott a tegnap délutáni és esti helyünk, a Family Taverna Niagas étterem. Nyitás előtt ott voltunk, de így se mi voltunk az elsők. Kávéztunk és megállapítottuk, hogy főzni jobban tudnak, mint kávét készíteni (bár a tegnap délutáni kávé finom volt). A frissen facsart narancslében eddig viszont sehol se csalódtunk. (Mondjuk azt elrontani nem is tudom, hogy lehetne.) Kávé után Helga prezentálta a tojásos reggelit, amit a tengerben való pancsolás követett még.
11 órára terveztük az indulást az éjszakai öblünkből, hogy a mellettünk lévő két öblöt még meg tudjuk nézni. Pontosan indultunk és megállapítottuk, hogy nagyon klassz kis helyünk volt éjszakára.
Annál az elforgathatós hídnál akartunk visszamenni Lefkada és a szárazföld között, ahol két napja jöttünk át. A mai úticél Preveza városa a szárazföldön, hogy ne kelljen annyit egyszerre mennünk, mint mikor lefelé jöttünk Paxosból.
A hidat visszafelé is adott időben nyitják, így be volt osztva az időnk, de tudtuk, hogy még van bő fél óránk egy kis pancsolásra. A hídhoz közelítve megálltunk, hogy megmártózzunk. Eddig a pontig megint motorral jöttünk, így azt itt leállították a fiúk, de horgonyt nem dobtak le, hagytuk, hogy az a kis sodrás ami van mozgassa a hajót. A fürdőzés után pikk-pakk indultunk volna, de a motor semmire se reagált. Semmire.
Az az igazság, hogy már két napja szó volt róla, hogy az aksi vacakol, de végül Gyuri úgy döntött, hogy van pót aksija, így ráér…
Most azért kellett volna a motor, mert a hídnál való átkelésnél időre megy a dolog, ott nem lehet vacakolni. Áll a sor, vitorlások, katamaránok, kisebb-nagyobb jachtok mindkét irányba.
Gyuri kapitány a telefonos segítség mellett döntött mikor kiderült, hogy önállóan nem tudja a megoldást. Vágó úr “Legyen ön is milliomos!”műsorában elbukott volna, mert 25 perc sem volt neki elég, hogy beszerezze a kellő infót, nem hogy fél perc, mint a műsorban anno. A megoldás az lett végül, hogy bikakábellel a jó aksiról bebikázta a motort. Persze előtte, mikor már láttuk hogy baj van, Gyuri ledobadta a horgonyt, nehogy még nagyobb baj legyen.
Azért amikor a kabinból az hallatszott, hogy “nem megy, de szikrázik és füstöl”, akkor nem éreztük úgy, hogy ez még ma meg lesz. Már néztük a parton a kis házakat, hogy vajon melyikben fogunk tudni vacsorázni és hogy honnan kapunk majd segítséget. Nem voltunk messze a Lefkada sziget egyik kisvárosának partjától. Gyuri szegény feszült, hogy hogy lesz most, közben telefonban a műszakis haverja sorra adta a jótanácsokat, remélve, hogy az egyik verzió csak bejön. Mi lányok meg a gyerekek csendben ültünk, mint mikor a szocializmusban a határon áthaladva a szüleink csendre intettek minket, nehogy a vámőr belénk kössön. Vártunk, hallgatva hogy felzúg-e a motor. Fiúk közben ugrottak, ahogy Gyuri kérte, reménykedve, hogy tudnak segíteni.
Kereken 30 perc telt el és az egyik megoldás működött, bepöccent a motor. Nagy volt az öröm, bár nem mertük elkiabálni a dolgot. Most soknak tűnt a 30 perc. De pont annyi volt ez az idő vesztés, ami még belefért, és szedve a lábunkat épp elértük a híd nyitást. Ha nem értük volna el, akkor 3 órát kellett volna várnunk.
Átérve a hídon vitorlát húztunk mert végre elég jó szelünk lett. Persze a motort már nem merték leállítani a fiúk, üresben hagyva pöfékeltünk, de a szelek szárnyán suhantunk vitorlával.
Közben Ákos meg Gyuri felhívták a Preveza-i kikötőt, hogy szükségünk lesz egy kis szervizre. Görögországban augusztus 15-e viszont ünnepnap, Mária elszenderülésének ünnepe, amit hasonlóképp ünnepelnek mint mi: vagyis ha keddre vagy csütörtökre esik, akkor hosszú hétvége lesz belőle, kiadva az előtte vagy utána lévő napot is. Ezért aztán még az se volt mindegy, hogy ma meddig érünk be a kikötőbe, mert fogadni is csak egy adott időn belül tudtak.
Preveza egy nagy kikötő, vizes blokkal, mosodával, bolttal, étteremmel és persze sok-sok hajóval. Itt olyan extra gazdag hajókat lehet látni, ami a top ezerben van benne.
4 órára beértünk, 5 órára lezuhanyozva, felfrissülve álltunk, hogy megnézzük a várost. Ez kb fél percig tartott, mert mindenki újra leizzadt. Iszonyat meleg volt ma. Gyuri nem jött velünk, azt mondta megpróbálja kicserélni a generátort (volt neki másik).
A kikötő első beülős étterméig jutottunk (100 méter), ahova először csak inni ültünk be a légkondi miatt, majd inkább vacsoráztunk is, hadd menjen lejjebb a napocska. Aztán elindultunk az óvárosba bár nem a part mentén, mert egy nagyobb boltot néztünk ki. Persze a bolt zárva volt, mondván ünnepnap van. Tulajdonképp majd minden zárva volt, kivéve a part menti turistás helyek, így arra vettük az irányt. Csavarogtunk, fényképeztünk, kibeszéltük az élet dolgait, majd elmentünk a Marina boltjába, amiről tudtuk, hogy nyitva van.
Gyurinak nem sikerült a generátort kicserélni. Egész éjszaka töltöttük az aksit remélve, hogy reggel pöccre indul.
Este még társasoztunk egy kicsit a hajó végében, aztán pizsire váltottunk és nyugovóra tértünk, mondván holnap korán kelünk.
Nyugisan indítottuk a reggelt, bár én korán ébredtem, 7 óra előtt. Szép nyugodt volt a kikötő, csendesen ringatóztak a vitorlások, de a nap már épp megsütötte az oldalukat, hogy a sima vízen a tükröződve hadd csodáljam a képet, ami a szemem elé tárult míg slattyogtam ki a mosdóba.
10 óra volt mire kisétáltunk reggelizni-kávézni a kikötő melletti pékségbe. Aztán 11 óra volt mikor elindultunk Lefkada szigetéről. Minimális szél volt, de élvezni akartuk a motor nélküli csendet, a vitorlázással járó nyugisabb életet. A srácok hamar kihúzták a vitorlát és délre folytattuk utunkat. A cél az volt, hogy Meganisi sziget egyik kevésbé felkapottabb öblét megkeressük. Többet is kinéztünk a térképen, nem döntöttük el előre, hogy melyiket válasszuk. Szépen egymás alatt van négy öböl, gondoltuk haladunk lefelé, feltérképezve egyesével őket és amelyik szimpi ott le is horgonyzunk.
Meganisi szigete Lefkadától dél-keletre elhelyezkedő kis sziget, bár a Lefkada körüli szigetek közül a legnagyobb. Lakosainak száma 1000 fő körül van és csak víz felől közelíthető meg. Lefkada szigetéről jár is át menetrendszerinti komp. Ezen kívül a turista hajók járnak még erre, meg vitorlázók, mint mi.
Másfél óra alatt tettük meg az út első harmadát vitorlával. Hát, nem fújt le minket közben a szél a vitorlásról. Így a második harmadra a motort bedurrantottuk. Végül a harmadik harmadra újra vitorlát húztunk, de hiába akartuk élvezni a szelet, mert nem volt. Kínlódtunk egy darabig, hátha egyszer csak sikerül suhanni a szél szárnyán, de ez mára csak álom maradt. Így újra motorra váltottunk és 3 órára becsorogtunk az Atherinos Portba és horgonyt vetettünk. Végül baromira nem nézegettük végig az öblöket, mert 3 órára mindenki már csak arra vágyott (még én is!!!), hogy valamilyen módon ugorjunk egy nagyot a tengerbe. Petra a legnagyobb vízipók a világon, egészen az öböl látványáig türelmesen tűrte víz nélkül. Amikor aztán már látszott, hogy hol és hogyan kötünk ki, akkor már fürdőruhában topogott a hajó peremén, csak hogy egy fejessel megnyithassa az öböl fürdőzést.
Másfél óra ugrálás a hajóról Márkkal kéz a kézben elsőre jót tett neki. Persze mindannyian bementünk a vízbe és élveztük a 29 fokos tengert.
Aztán motorcsónakkal kimentünk a partra egy kávé-sör-narancslé kombóra, majd muszáj volt visszaindulni, mert Petruskának már elvonási tünetei voltak. Szóval ezzel a kemény munkával telt a délután és az este, hogy élveznünk kellett a tengert, az öblöt, a napsütést és a semmittevést.
Helga készítette a vacsorát, amihez még Lefkadaban megvettük a hozzávalókat. Đjuveč (ejtsd: gyuvecs), vagyis szerb lecsó (darálthúsos lecsó) volt a vacsora. Helga elmondása szerint ezzel fogta meg anno Ákost. Azt kell mondjam nekünk is bejött.
Aztán még mi Bandival kimentünk egy ital-mosdó párosra a délutáni éttermünkbe, előtte-utána meg csak dumáltunk és dumáltunk.
Még keressük a hajón alvás előnyeit. Vagy úgy is mondhatnám, hogy még nem vagyunk elég fáradtak ahhoz, hogy bármilyen körülmények között jól tudjunk aludni.
10 órakor indultunk el a kikötőből, úgy hogy előtte Lakkaba kimentünk reggelizni, kávézni meg egy kicsit bevásárolni.
Paxos nyugati oldalán mentünk végig, közben a part menti barlangokat hol kívülről, hol meg még belülről is megnéztük. A Blue Cave barlangnál megálltunk és a kis motorcsónakkal bementünk…
Onnan 12 körül indultunk tovább és az volt a feladat, hogy elérjük Lefkada sziget északi pontját 5 óra előtt. Lefkada és a szárazföld között van egy autóút, ahol a híd egy részét felemelik, majd elforgatják az egészet 5 órakor 10 percre, hogy a hajóval ott várakozók bemehessenek a kikötőbe. De semennyire se volt szél, csak evickéltünk. Lefkada viszont messze van, így aztán muszáj volt motorra kapcsolni és belehúzni. Végül 16:58-kor futottunk be a sor végére, és ugyan már 17:10 után volt mire mi bejutottunk, de annyi hajó volt, hogy nem tudták nem beengedni őket. Ha ezt lekéstük volna, akkor 2 óra múlva tudtunk volna csak bemenni a kikötőbe.
Lefkada a Jón-tengeri szigetek egyike. Tulajdonképpen félsziget, mivel a szárazföldtől egy lagúnába torkolló, keskeny tengeri csatorna választja el, átvágva azt a mocsaras földszorost, amely a szigetet a szárazfölddel kötötte össze. Területe 336 négyzetkilométer (35 km hosszú, 15 km széles). Legfőbb települése, ami egyben a sziget székhelye az azonos nevű Lefkada város ezen az északi ponton, ahova mi is érkeztünk.
Ez egy nagyon nagy kikötő. Persze mindennek van előnye, mert attól, hogy nagy, van jó vizes blokk: tiszta wc, zuhany több is, de közben nincs sorban állás a mosdóhoz.
Mikor megérkeztünk és kikötöttünk, akkor még a gyerekekkel elmentünk egy kicsit medencézni mert itt sajnos nem lehet a kikötőben a vízben fürdeni. Majd 7 után elsétáltunk az óvárosba vacsorázni, utána fagyizni és egy kicsit felfedezni az óvárost. A város kevésbé volt hangulatos, mint az előző, Lakka. Nagy a kikötő, sok a hajó, az óvárosi részben szintén sok a turista, a sétáló utca zsúfolt és ettől olyan bazári kissé. Nekem (de utólag kiderült, hogy a Helgáéknak is) ez már sok volt. Szóval visszasétáltunk a kikötőbe és mindenki pihenősebbre vette.
BandiBorso utazik 