A gazdag reggeli után 11 körül elindultunk a város felé. Tőlünk a városba menet 3 part szakasz is útba esik. Indulás előtt megnéztem melyik milyen és melyik pontosan hol is van. Megegyeztünk Bandussal, hogy a Praia do Pinhao strandot keressük fel a városnézés előtt, mert azok közül amik irányban vannak az tetszik nekünk a leginkább. Ehhez képest elég hamar kilyukadtunk a Praia Dona Ana partszakaszon.
Miután megállapítottuk, hogy a 19 fokos óceán kellőképpen hideg, hiába süt nagyon kellemesen a nap, tuti nem mártózunk meg (pedig hoztunk fürdőruhát), elindultunk a városba.
Lagos egy tipikus turistás kis tengerparti város 31 ezer lakossal. Azt olvastam, hogy nyáron megsokszorozódik a városban levők száma a turisták által. Így október első harmadának végén már nincs nyári szezon, de turista így is volt elegendő. Eleinte az óváros szélén, még a kevésbé belvárosi részen sétálgattunk, élvezve a világosra festett déli házak látványát. Az óváros belsőbb, mintásan kirakott macskaköves utcácskáiban sok étterem és kézműves bolt között még a hűtő mágneseknek is akad hely. Két-három óra alatt körbesétálható Lagos. Mi ezalatt az idő alatt ettünk is egy könnyű ebédet. A kikötőt viszont holnapra hagytuk és inkább visszasétáltunk a szállásra.
A délutáni szieszta után fél 6 körül kocsival elmentünk a tőlünk nyugatabbra eső, nem messzi Burgau faluba, ami korábban halászatból, ma már inkább turizmusból él. A dimbes-dombos szűk kis utcákon le lehet jutni az óceán partra, ahol még este 6-kor is volt aki fürdőzött. A sok fehér ház aljában sorakoztak az éttermek, hívogattak az illatok, de mentünk tovább, hogy a tegnapi taxis barátunk által ajánlott egyik éttermet kipróbáljuk.
Az étterem Salema városkában volt, ami Burgautól 10 percre van. Salema szintén egy vízparti kisváros, az óvárosi rész egy eldugottabb utcájában van az étterem. Ha itt jártok erősen ajánlom, hogy próbáljátok ki: O Lourenco az étterem neve. Tálcán hozzák ki a friss, aznapi fogást, úgy választhatsz a halak közül.
Reggel órára keltünk, összepakoltuk a maradék motyónkat, majd lecuccoltunk az ötödik emeletről. Hát, lefelé se volt könnyebb a három nagy bőrönd. Bent hagytuk az épületben a táskákat, majd a szokásos reggelizőnkbe beültünk. Jobban mondva ki. A sétáló utca közepén az asztaltól ráláttunk az ajtónkra, ami mögött ott vártak minket a táskák.
Reggeli után nagyon időben kisétáltunk a bőröndökkel arra az utcára, ami az első autó forgalmas utca, hogy oda hívjunk egy Ubert. Bandi hívott is egy XL méretűt, mondván a 3 nagy és 3 kisbőrönd ne fogjon ki rajtunk. Rajtunk nem, de a sofőrön kifogott, és Bandi hiába kezdte el bedobálni a csomagjainkat, ő már pakolta is vissza a járdára, hogy szerinte ez nem fog beférni… csávókám becsapta a csomagtartó ajtaját, majd távozott.
Teltek-múltak a percek, Bandi próbált másik sofőrt keríteni, de nem talált, és már ott tartottunk, hogy hiába ment eddig minden flottul most úgy vesztegetjük el az időnket, hogy kezdhetünk aggódni a reptérre való kijutás miatt. Sehol egy taxi, az Uber meg nem igazolja vissza a kérésünket. Végül a mellettünk sepregető utcaseprő lányt kérdeztük meg angolul, aki meglepően jó angol nyelvtudással értelmesen válaszolt is, hogy szerinte merre lenne érdemesebb elindulnunk, hogy találjunk taxit. Már majd nekiindultunk, amikor egy üres taxi a semmiből ott termett, nekünk már csak le kellett inteni és bepakolni meg beülni. Egy végtelenül kedves srácot kaptunk így sofőrnek, aki a mi további utunkra különböző éttermeket és helyeket ajánlott. Nem győztem jegyzetelni.
A reptérre időben kiértünk. A sofőr srác tudta, hogy az indulási oldalra esélytelen időbe beérni, mert olyan dugó van, ezért az érkezési oldalon tett ki minket.
Miután elköszöntünk Judittól, mi elmentünk felvenni a bérelt kocsinkat. Kicsit körülményes volt, de végül sikerrel jártunk. Majd 11 óra után elindultunk délre, Algarve régión belül Lagos városkába, amely a XV. században fontos kikötő város volt.
Lisszabon – Lagos egy 3 órás út, ami azzal kezdődik, hogy Lisszabonból a Vasco da Gama hídon halad át az utazó. Ez a híd volt 2018-ig Európa leghosszabb hídja a maga 17,2 km-vel. (2018 óta a Krimi-híd 18,1 km hosszúságával átvette a vezető szerepet.)
Nagyjából félúton megálltunk enni meg sofőrt cserélni (Bandi sofőrből lett Orsi). Majd végig autópályán haladtunk, amin meglepően kevés autó volt. Délután kellemes 25 fok volt mikor megérkeztünk, de fáradtságunk erősebb volt, mint a napsütés, így azzal kezdtük a lagosi napokat, hogy sziesztáztunk egyet.
A szállásunk egy kicsit kiesik dél-nyugat irányba a központi résztől, de negyed óra besétálni a városba. Hangulatos villák sora uralja a környéket, ahonnan 8-10 perc alatt a tengerparton lehet lenni. 6-kor elindultunk, hogy a tengerpart felett húzódó növényzeten áthaladó fából készült séta úton eljussunk a vacsora helyszínére. Innen nagyszerű a kilátás a lenyűgöző partszakaszra, ahol jellegzetes szikla alakzatok dobják fel a különben is gyönyörű homokos tengerparti látványt. A város ezen része kialakulóban van, vagyis már sok szép villa, és kedves fogadó színesíti a rendezett utcákat, majd egyszercsak egy-egy kialakítatlan földterület sárgára száradt gazzal a vörös földből kinőve. Kicsit később egy elhagyatott, anno szebb napokat megélt szálloda. De egyértelműen fejlődik, szépül ez a része a városnak.
Mire megvacsoráztunk a nap is elmúlt, hideg szél kerekedett, így a környék felfedezését nem folytattuk, inkább visszasétáltunk (dehogy sétáltunk, úgy szedtük a lábunkat, mint akiket kergetnek a szemben fújó hűvös szélben), majd egy nagy kártyázással zártuk a napot.
Reggeli után újra elsétáltunk a Terreiro do Paco állomásra, ahonnan hajóval el lehet jutni a Belém negyedbe. A hajó állomásról különböző hajók indulnak többféle irányba. Belém negyedbe a Yellow társaságnak van csak hajója, ami napi szinten jár, de az első 11 órakor megy. Az oda-vissza jegy 24 EUR / fő és ami jó benne, hogy a jegy felhasználható azon a villamoson is, amely Belémből visz vissza a városba, ha lekésnénk a visszajövő hajót délután.
A hajó közel tesz le a parton álló 52 méter magas Felfedezések emlékműnél, melyet először 1940-ben állítottak fel ideiglenes formában a portugál világkiállítás részeként. A portugáliai felfedezések korának emlékére tervezték. A Felfedezések Emlékműve egy szoborcsoportot ábrázol, amely egy karavella (egy kis vitorlás hajó, amelyet a portugálok az Atlanti-óceán felfedezésére építettek) orrát ábrázolja. A hajót Henrik, a Navigátor herceg vezeti, őt követi sok más híres portugál felfedező, akik kulcsszerepet játszottak Portugália történelmének főbb felfedezéseiben. Lisszabon kártyával díjtalan a belépés, anélkül 10 EUR. Az emlékmű épületében ideiglenes kiállítások is vannak, valamint az emlékmű tetejére is fel lehet jutni lifttel, ahonnan pazar kilátás van még ilyen borús időben is, mint amire ma ébredtünk. Jelenleg a “Szardínia csodája” kiállítás fut a mínusz elsőn, ami a belépőjegy árában benne van.
Az emlékművel szembe, az út túloldalán helyezkedik el a késő gótikus stílusban épült Szent Jeromos rendi kolostor, amely 1983 óta az UNESCO világörökség része.
Ide érdemes előre megvenni a jegyet. Mi nem készültünk rá, ezért bő 2 órával későbbre kaptunk jegyet.
Már kellőképpen éhesek voltunk ahhoz, hogy ezt a két órát azzal töltsük, hogy egy ebédet elfogyasszunk a pár sarokkal odébb lévő Taberna dos Ferreiros étteremben. Eldugott kis utcában egy jó kis halas étterem, kedves kiszolgálás, jó kaja. De csak az ebédet ettük itt, mert olvastam a híres belémi cukrászdáról, a Pastéis de Belém-ről, ami útba is esett. Gondoltuk itt eszünk majd az ebéd utáni desszertet, meg iszunk egy kávét.
Nekem végig futott az agyamon egy emlék: Argentína, Buenos Aires, utolsó reggel és a messze földön híres Cafe Tortoni. Bandival eldöntöttük, hogy ugyan nincs közel, de utolsó reggel a hazaút előtt elmegyünk erre a helyre és pazar reggelit tolunk, mint az urak. Az épület szép volt, de se a kávé, se a reggeli, se a kiszolgálás nem érte meg a felhajtást. Na, itt azt éreztem, hogy ugyanez lesz: mindenki csak szépet és jót írt, aztán majd csalódunk. Ez egy nagyon nagy cukrászda, ahol kicsit semmik voltunk a sok vendég között. A süti sokkal nagyobb volt, mint amit vártunk, a kávé viszont pont annyival volt kisebb. Nem volt csalódás, de nem is ez volt az évszázad cukrászdája.
Fél 4 után beálltunk az irgalmatlan hosszúnak tűnő sorba, ami a kolostorhoz állt, de egész gyorsan haladt, 25 perc múlva már belülről csodáltuk az épület kerengőjét. Közben a nap kisütött, kifejezetten kellemes lett az idő.
A kolostorhoz tartozik egy templom, amely ingyenesen megtekinthető, ahova ideális időben értünk oda, mert utánunk már csak néhány embert engedtek be, ugyanis zárt a templom is és a kolostor is.
Ami még Belém negyed nagyon fontos eleme, sőt a város egyik szimbóluma az a Torre de Belém, vagyis a Belém torony, amely egy 16 században I. Manuel király által építetett erőd a Tejo folyó partján Vasco da Gama felfedező útjának emlékére. Sajnos jelenleg épp nagyobb felújítás alatt áll a torony, így előre láthatóan majd 2026 tavasza után lehet legközelebb megtekinteni. Bemenni nem lehet és kívülről is teljesen fel van állványozva, ezért ezt kihagytuk.
Visszafelé a villamost választottuk, ami ugyan tömve volt, de le tudtunk ülni, és így mégiscsak egy másik útvonalon jöttünk visszafelé. Még két megálló lett volna hazáig, amikor a villamosvezető bácsi nem csak bemondta, de be is tartotta, hogy mindenkinek le kell szállnia a járgányról. De már nem voltunk messze, így sétáltunk hazáig. Persze közben beugrottunk a Time out Market-re, ami a Tejo folyó partján, a Cais do Sodré negyedben van és nem egy klasszikus piac, hanem sok önkiszolgáló étkezde egy fedél alatt. Nem ettünk, mert még az ebéd utáni süti is a torkunkban volt, csak nézelődtünk.
Hazasétáltunk, majd pihenésképp összepakoltuk a bőröndjeinket nagyjából holnapra.
Végül a búcsú estét (mert, hogy holnap Judittal elválnak útjaink) egy kellemes sétával és egy nagyon finom vacsorával zártuk. (Na meg egy jó kis kártya partyval.)
A szomszéd ház aljában lévő szendvicsező-péksütizős kávézóban kezdtünk egy kis reggelivel nem túl korán. Majd azt gondoltuk, hogy elsőre gyalog vesszük nyakunkba a várost, illetve a belváros hozzánk közelebbi részét.
A közelünkben van a Santa Justa felvonó, ami elsősorban arról híres, hogy Gustave Eiffel tanítványa tervezte. Így a 45 méter magas neogótikus stílusú építményt, melynek tetején kilátó is található a lisszaboni Eiffel toronynak szokták nevezni. Sajnos le volt zárva, így csak kívülről tudtuk megnézni.
Majd elindultunk az egy hónapja történt villamos baleset helyszínét felkeresni. Útközben hol egy-egy templomba tévedtünk be, hol az utcai graffitiket nézegettük. A baleset helyszínén a villamos nem közlekedik, a közeli megállóban az elszáradt virágok jelzik, hogy igen, itt történt a tragikus eset szeptember 3-án. A baleset utcájára merőleges nagyobb úton, a Liberdade Avenue-n pedig megemlékeznek az elhunytakról kicsit fura módon: egy reklám felületen fut zászlóval jelölve, hogy mely országokból származtak az elhunytak, de fekete-fehér a plakát, így mérsékelten beazonosíthatóak a zászlók.
Innen visszafelé indultunk el, hogy egy délutáni ebédre majd valahol a közelünkben beüljünk, de közben megálltunk a Rossio pályaudvaron, melynek épületét már első nap a taxiból kinéztük, na meg még néhány templomnál.
Ebéd után, 3-tól 4-ig tartottunk egy kis sziesztát, majd lementünk a kikötőbe arra gondolván, hogy a Belém negyedbe hajóval átmegyünk. De a délutáni utolsó hajót nem értük el, így ezt a programot eltoltuk holnapra és inkább célba vettük a székesegyházat, melynek tornya már a hajó állomásról is látszik.
Az 1147-től épült Santa Maria Maior székesegyház macskaköves, keskeny utcákon, dombra felmenet közelíthető meg. Innen fél 7 körül keveredtünk ki és átláttuk, hogy időben is, és dombra felfelé menet erőben is kevesek vagyunk, ezért a sarkon ránk váró Filip tuk-tukjával jutottunk fel a Senhora hegyre. Ideális helyszín volt a várost fentebbről megnézni naplementében. Szerencsénk volt, mert a tuk-tuk-okat csak este 7-ig engedik be erre a területre, mondván az itt lakóknak ezt követően legyen nyugta a turistáktól. Mi 7:01-kor jutottunk be rákacsintva a rendőrre. Filip irtó kedves volt, igyekezett abban a fél órában minél több dolgot megmutatni nekünk míg még világos volt. Végül Alfama negyed közepén elköszöntünk és innen gyalog sétáltunk haza.
Judit nővéremmel hármasban jöttünk el Lisszabonba. Ő a magyarországi látogatását zárja egy újabb európai nagyváros felfedezésével. Mi pedig a 21 évvel ezelőtti lisszaboni élményeinket frissítjük fel és egészítjük ki egyéb portugáliai városokkal.
Lisszabonba jelenleg csak fapados járatok vannak Budapestről, és már nem is emlékszem miért a Ryanair-re esett a választás (talán mert a mai napon csak nekik volt menetrend szerinti járatuk), de velük érkeztünk meg hétfő délután a portugál fővárosba. Tulajdonképpen tök időben indult és flottul ment minden, de bizton állíthatom, hogy ez a légitársaság használja a legkényelmetlenebb repülőgépeket. Sőt annyira jól ment minden, hogy a 4 órás utat 3 óra 15 perc alatt tettük meg, így 6 óra volt mire a Baixa de Lisboa negyedben egy sétáló utcában (Augusta Rue) lévő szállásunkra megérkeztünk. Az az ára, ha egy szép régi belvárosi épületben van a szállásod, hogy nincs lift. Ez itt 99%-ban az összes belvárosi szállásra igaz. Az 5-dik emeletre napi többször felmászni már alapból jó edzés, de 3 db 20 kilós és 3 db 10 kilós bőrönddel viszont már kemény melónak tűnt. De kaptunk segítséget, szóval nem panaszkodhatunk.
Az otthoni hűvöskés október elejét egy kellemes 25 fokra cseréltük.
A két szobás, konyhás apartman mindkét szobája szűk kis terasszal “felszerelt”, ahonnan a sétáló utcára látunk ki, valamint a nem túl távoli Tejo folyó tölcsértorkolatára, amely a Rua Augusta boltívén túl terül el. Innen indultunk el este felfedezni a közvetlen környékünket, valamint vacsorázni.
Van másik ára is a belvárosi, sétáló utcás szállásnak: közvetlen az ablakunk / teraszunk alatt 3 fiatal zenélt majd éjfélig és olyan bulit csináltak, hogy egy darabig lent néztük, hallgattuk őket, majd felfutottunk az ötödikre. Este 10 után értünk “haza”, és ugyan fáradtak voltunk, de egy darabig így is a teraszon hallgattuk a műsort. Majd a hangzavart felváltotta az álom.
Este minden bőröndöt újra pakoltunk, hogy stimmeljenek súlyra. Néhány dolgot hagytunk csak reggelre a pakolásból. És ugyan elég volt 11 órakor kijelentkeznünk a szállásról, mégis órára keltünk. Két okból is: gondoltuk ha éjjel kevesebbet alszunk, akkor majd a gépen jobban tudunk pihenni, és netán könnyebb lesz a visszaállás, másrészt olyan szép idő volt, hogy gondoltuk lemegyünk még a partra, én futok egyet, Bandi meg rollerrel elkísér. Így is volt. Sőt utána még egy friss reggelire is beültünk elköszönésképp.
11-kor kimentünk a reptérre és hál’Istennek minden flottul ment, meg még a gép is időben indult (Air France – KLM közös járat, Vancouver – Budapest, párizsi átszállással).
Szombat délben rendben hazaértünk, így már csak egy összefoglaló / összegző bejegyzés szeretnék majd írni.
Ma rájöttünk, hogy nem csak Vancouver klassz hely, hanem a környéke is tök jó. Reggeli után uberrel elmentünk a Capilano Suspension Bridgehez, ami a Capilano folyó felett átívelő függőhíd és a Capilano Kanyon Park része.
Vancouvertől kocsival negyed órányira északra, a városa fölött található ez a 27 hektáros Capilano-kanyon, a Capilano folyó varázslatos völgye. A folyóvölgyben egy kiépített ösvény vezet végig a fenyves hatalmas lomboronái között, melynek leglátványosabb és egyben legkedveltebb része a Capilano-függőhíd, mely részben a folyó fölött, részben az erdőben húzódik meg. A Capilano-függőhíd 70 méter magasságban 140 méter hosszan vezet át az erdőn, melyet évente több mint 1,2 millió látogató keres fel.
A folyó fölött haladó Capilano-híd eredetileg 1889-ben épült meg, méghozzá kenderkötelekből és cédrusdeszkákból, 1903-ban sodronyos függőhíddá építették át.
A hidat 1956-ban újjáépítették, ám az igazi fellendülést mégis az jelentette, amikor a kanadai születésű Nancy Stibbard megvásárolta 1983-ban, és 30 év alatt az ország kedvelt turisztikai központjává emelte a területet. A park látogatottsága nőni kezdett, mire 2004-ben megnyílt a Treetops Adventure nevű élményközpont a parkon belül, ahol további hat kisebb függőhíd szeli át az akár száz méter magasra megnőtt, cédrusillatú fák lombozatát.
A park kijárathoz felőli oldalán van Cliff Walk, ami egy félköríves kilátó a gránitsziklás hegyoldalra építve, 16 ponton egy sziklához erősítve. Innen is nagyon szép a látvány.
A park nagy népszerűségnek örvend a kirándulók körében, reggel 8:30-kor nyit és érdemes reggel minél előbb menni, mert 11 órától már ahhoz is sorban kellett állni, hogy a hídon átmehessen az ember. Mi 9-re odaértünk és 11:30-ig maradtunk mert mire körbejárja az ember a parkot simán elmegy 2,5-3 óra.
Innen tovább menve észak felé már csak 10 perc a menetrendszerinti busszal (kocsival 5 perc) a Grouse Mountain alsó parkolója. A parkoló mellől sílifttel, jobban mondva egy 100 férőhelyes kabinnal lehet feljutni az 1231 méter magas hegyre. Ez a hegy a Csendes-óceáni-hegység északi partvidékének egyik olyan hegye, amely télen a vancouveri lakosok egyik kedvenc síterepe négy libegővel és 33 pályával, nyáron pedig a túrázók és kirándulók szeretik, valamint az iskolásoknak szerveznek ide tábort. A nyári időszakban ragadozó madarakat mutatnak be (2 óránként) show formájában, valamint favágó bemutatóval szórakoztatják a kirándulókat, de lehet hegyi kerékpározni, drótkötél pályán csúszni, tandem siklóernyőzést kipróbálni, vagy vezetett öko sétákat tenni, na meg önállóan kirándulni. De vannak éttermek, hütték is. Kifejezetten kellemes volt, amihez még hozzátett a mai jó idő is.
Innen le a hegyről szervezett fuvarunk volt, nem is akármilyen. Gina, a gimnáziumi iskolatársam itt él Vancouverben és vele mindenképp szerettem volna találkozni. Már magát a hegyet is ő javasolta, hogy nézzük meg, ráadásul neki a környéken volt dolga, így visszafelé felvett minket és együtt mentünk a Granville Islandre.
Granville Island egy félsziget konkrétan a szállásunknál lévő partszakasszal szemben, ami arról nevezetes, hogy az egész terület (14 hektár) egy nagy piac. A zöldség – gyümölcstől a friss húsáru, pékáru egészen a legkülönlegesebb kézzel készített termékekig: ruha, bútor, ékszer, seprű, ajándéktárgy, bármi és minden. Itt kávéztunk egy jót Ginával, meg kibeszéltük az életet, aztán ő ment haza, mi meg még tekeregtünk picit és végül egy szendvics vacsorával zártunk a piacon. Hazafelé kipróbáltuk az aquabus-t, ami a félszigetről hozza-viszi az utasokat.
Este összepakoltuk a bőröndjeinket, hogy reggel már ne azzal kelljen vacakolni, ugyanis holnap kora délután már indul a repülőnk haza.
Vancouver nagyon élhető városnak tűnik. Bandinak az tetszett benne a legjobban, hogy minden hobbija megtalálható aránylag közel: lehet síelni, búvárkodni, vitorlázni, kirándulni, túrázni, parton sétálni, ahol több kutya strand is van.
Kissé hiányoznak már Pogoék… eddig csak a goldikat simogattuk, ma már minden kutyához odamentünk.
Reggel sokáig aludtunk, majd már városnéző állapotban beültünk egy közeli reggeliző helyre.
Első állomásunk a Vancouver Lookout torony volt, ahonnan be lehet látni a város egy jó részét.
Innen az óvárosba mentünk, a Gastown-ba, ami leginkább a közelbe lévő kikötő nagy turista szállító hajóinak utasaira van szabva: mindenhol ajándékbolt.
A Canada Place, ahol a fent említett hajók kikötnek az eleje annak a part szakasznak, ahol aztán hidroplánnal lehet repülni és a várost fentről is megnézni, valamint a klasszik kikötőnek. Már el akartunk indulni visszafelé a szállás irányába, de mindig valami tovább vitt minket.
Végül a délutáni ebéd után visszamentünk a szállásra majd este még Sunset Beachre sétáltunk el. Több közkedvelt strand, partszakasz van Vancouverben, hozzánk ez van a legközelebb. Ez a partszakasz nagyon jó hangulatú, nem zsúfolt, de sok ember kint van, közösen futnak, jógáznak, strand röplabdáznak, beszélgetnek a parton vagy a kapcsolódó parkos részen, néhányan még fürödtek is a hűvös vízben.
Ennek a partszakasznak a végén kezdődik a Stanley Park, ami Amerika harmadik legnagyobb városi parkja a maga 400 hektárjával. Béreltünk két városi bringát és azzal nekivágtunk. Elsőre kicsit kusza volt, hogy mikor melyik irányba lehet biciklivel menni, de alapvetően jól ki van táblázva, csak figyelni kell.
Láttunk egy baglyot, nagyon cuki volt, meg egy táblát, hogy a park tele van különböző állatokkal, figyeljünk rájuk. Az elmúlt két hét után most furcsa, hogy 9-kor már sötét van, így nyilván egy idő után ránk sötétedett. Volt lámpa a biciklin, de már a közepesen sötét parkban felfelé tekerni egy nagyon béna biciklivel nem volt annyira aranyos program. Mikor kiértünk a parkból, letettük a járgányokat és visszamentünk a szállásra.
Vancouver belvárosa szimpatikus, kellemes, jó kis város. Az abszolút belvárosi, turistás részen nincsenek, vagy nagyon minimálisan vannak hajléktalanok, drogosok. De például az óvárosi rész túloldalán már inkább beléjük lehet botlani. Szóval vannak, csak nem azon a részen, amit két nap alatt felfedezel a városból. Az, hogy 2018 óta legális a marihuána fogyasztása Kanadában az elég sűrűn érezhető az utcákon.
Na hát az volt, mint ahogy írtam is, hogy éjfélig kártyáztunk, nevettünk, jól éreztük magunkat. A vacsi közben ugyan Judit megjegyezte, hogy be kell jelentkeznünk a repülőre, mondván holnap utazunk. Judit percre pontosan 24 órával az ő indulása előtt már nyomta is a check-in-t, mi meg csak röhögtünk rajta, hogy nem bír várni.
Mi nem csak vártunk, de majdnem el is felejtettük. Éjfél után mentünk volna aludni, mikor hirtelen eszembe jutott, hogy hoppá, mi elfelejtettünk bejelentkezni. Ültünk Bandival a laptop előtt jó fáradtan, beírtuk a kódot, a nevem, majd kiírja, hogy ez a repjegy az Air Canadával közös járat, check-in miatt menj át arra az ő oldalukra és folytasd ott. Még két kattintás után az Air Canada oldalán az az üzenet várt minket pirosan villogó négyzetben, hogy a légitársaság sztrájkja miatt a check-in nem megoldott, kérjük a repülőtérre se menjen ki, míg ezzel ellentétes üzenetet nem kap. Meglepően higgadtan egymásra néztünk, hogy akkor kezdjünk el gondolkozni, hogy lehet ezt most megoldani.
Anchorageból még 3 napra Vancouverbe utaztunk volna közvetlen járattal. Ez az egy közvetlen járat van a két város között. Telefonon se a United Airlines, se az Air Canada nem volt elérhető. A honlapjukon a chat program se segített. Elkezdtünk magunk utána menni, hogy ne ragadjunk Anchorage-ban. Először a szállást ellenőriztem, netán plusz 1 napra tudunk e ugyanitt maradni. Nem. Aztán az Anchorage-Vancouver járatokat, akár átszállással. Semmi nem stimmelt. Vagy nem volt jegy, vagy iszonyat drága volt, vagy őrült hosszú menetidőt írt. Végül arra jutottunk, hogy Seattle-be több légitársaság is megy, oda visszarepülünk, majd onnan vonattal felmegyünk Vancouverbe. Mire mindent összehangoltunk, kitaláltuk, hogy melyik géppel lenne ideális menni, addigra az ahhoz időben jól kapcsolódó vonatjegy elfogyott. Éjjel kettő óra volt, majd leesett a fejünk, de mind a hárman dolgoztunk a megoldáson. Nem akartunk úgy elmenni aludni, hogy nincs megoldás. És hiába voltunk mind a hárman nyugodtak mégse gondoltunk minden lehetséges verzióra. Végül vettünk egy extra repjegyet Seattle-be, majd egy vonatjegyet Vancouverbe. Az új repülő járat a délután fél 5 helyett délelőtt fél 12 után indult, kicsit hosszabb menetidő, átszállás a vonathoz, majd vonattal még 3 óra Vancouver, érkezés este 11-re. Nem a legideálisabb, de legalább a pénteken hazainduló gépet biztonsággal elérjük, és Vancouvert is megnézhetjük. Éjjel fél 3 volt mire aludni mentünk, reggel 7-kor meg kelni kellett.
Az ilyen szituációban való rutintalanságunkat az is mutatja, hogy reggel mikor felkeltünk nem néztünk rá a neten az Air Canada oldalára, sőt még azt se gugliztuk le, hogy míg mi aludtunk történt e bármi, ami a mi járatunkra hatással van. Ehhez mondjuk az is erősen hozzájárult, hogy egy fél e-mail se érkezett a légitársaságtól. 9-re menetkészek voltunk: mind hármunknak a bőröndjei összerakva, elrendezve, kocsiba bepakoltunk, kijelentkeztünk a szállásról és hamar kint is voltunk. Judit csak kidobott minket, az ő gépe este 8 után indult.
Mielőtt feladtuk volna a bőröndöket az Alaska Airlines pultjánál, Bandi elküldött, hogy nézzek körül van e bármi info, tudunk e valakivel beszélni, hogy egy ilyen szituációban ki mit fog nekünk megtéríteni… ő meg őrizte addig a csomagokat. Az első gyanús jel az volt, hogy az induló járatok között kint volt a mi, eredeti délutáni járatunk. Visszamentem a Bandihoz, megnéztük az Air Canada oldalát és láss csodát be lehetett csekkolni. De még ekkor se érkezett egy mondat üzenet se a légitársaságtól! Felhívtuk a Juditot, jöjjön értünk, csak jobb lenne ezt a fél napot még együtt tölteni, valamint 11 óra helyett csak 3-at utazni. Közben a neten láttuk, hogy befejezte a légitársaság a sztrájkot, megállapodott a szakszervezet és a vállalat. Judit jött, csomagok vissza a kocsiba, majd vettünk reggelit, amit a kocsiban piknikezve elfogyasztottunk, és egy mini kirándulást még beiktattunk. Közben reménykedtünk, hogy jól döntöttünk, ugyanis mindmáig nem érkezett tájékoztatás a járatunk állapotáról, a sztrájkról, vagy bármiről.
A Flattop nevű helyre mentünk, ami 20 percre van a várostól, könnyen megközelíthető, kellemes sétáló terep egy olyan hegyoldalban ahonnan nagyon szép a rálátás a városra. Esőt ígért mára, de nem esett, csak felhős volt és picit szeles.
A repülő bő félórás késéssel szállt fel, de az már nem is zavart minket. A gép max harmadáig volt töltve utasokkal. Láthatóan más is keresett új megoldást a Vancouver-i útjához. Előttünk egy ember ült csak, mellettünk annyira senki, hogy Bandi a folyosó túloldalán lévő hármas székre áttelepedett aludni, amint felszálltunk. Mögöttünk lévő sor is tök üres volt. Ilyen lazán még nem is utaztunk.
Este 9 volt mire landoltunk (most egy órával közelebb kerültünk az otthoniakhoz, már “csak” 9 óra mínuszban vagyunk. 10-re a szálláson voltunk, ami ugyanannak a szállónak a lánca, amiben Seattle-ben voltunk, a Sonder. Egy tök jó kis apartmanunk van.
11-kor még kisétáltunk a kisboltba, meg vissza. De ennyit bírtunk csak felfedezni ma a városból, mert hullák voltunk.
Holnap délután indulunk majd tovább, de a futóverseny miatt már pénteken meg kellett érkezzünk Anchorageba. Na erre a városra két nap is sok, így mára meg holnap délelőttre gondoltunk valami új úticélt még beteszünk. Mivel a kocsit pénteken leadtuk, így béreltünk még másfél napra egyet. Ez azért is ideális, mert holnap reggel ki kell jelentkezzünk a szállásról, de a gép csak délután indul, így akkor a csomagjainkkal nem kell szerencsétlenkednünk.
Tegnap Dan kapitány a repülés közben javasolt is egy túra helyet, amit felírtunk a listánkra: Hatcher Pass. Azóta ezt két helyi embertől is megkérdeztük, hogy mennyire javasolja, és egy elég jó túra lehetőségnek tűnt.
Mire elintéztük a kocsi bérlést és kikeveredtünk a városból már 11 óra volt.
A Hatcher-hágó 1148 méter magasan egy olyan hegyi hágó az alaszkai Talkeetna-hegység délnyugati részén, amely nevét Robert Hatcher, aranyásóról kapta. Nem véletlenül, ugyanis ez egy jelentős terület volt a 30-as évek második felétől, ami az aranyat illeti. Annyira, hogy végül kis falu is épült oda, melynek épületei megmaradtak különböző állapotban.
Gyönyörű folyó mentén különböző túra útvonalak vannak. Kinéztünk egyet és csak mentünk, mentünk.
Este a városban visszafelé jövet megálltunk pizzázni, majd hazamentünk összepakolni. A megmaradt néhány sörünkkel a kezünkben leültünk kártyázni, és éjfél volt mire Bandi megvert minket.
BandiBorso utazik 