2024. február 9. péntek

Cancún a Yucatán-félsziget észak-keleti csücskében az Atlanti-óceán partján fekszik. A Riviéra Maya névre hallgató turistaövezet központja. Nagyságrendileg 800 ezer lakosa van, akik jelentős része az ország egyéb területeiről költöztek ide az elmúlt húsz évben. Az 1990-es években a város lakossága még csak épp, hogy meghaladta a 150 ezret.

Cancún az 1950-es évekig ismeretlen, a civilizációtól érintetlen karib-tengeri oázis volt alig néhány halászfaluval és a maják ősi romjaival. A mexikói kormány 1969-ben támogatta a nemzetközi turisztikai nagybefektetők megtelepedését és nekilátott a várost szisztematikusan Acapulco ellensúlyaként kiépíteni, hogy a turizmusipar az ország délkeleti részén is beinduljon.

A floridai Miami Beach-hez hasonlóan kiépített városban épült egy gát, ami egy keskeny földnyelvként köti össze Cancúnt a szárazfölddel. A szárazföldön szigorúan geometrikus rendszerben épült ki az utcahálózat, ahol a turizmusban dolgozók laknak, míg a mesterséges földnyelven újabb és újabb szállodák épültek. Más mexikói városoktól éltérően ezért Cancúnban sem központi piactér, sem régi katedrális, esetleg templom, vagy egyéb történelmi építmény nincs.

A turisták java amerikai vagy kanadai, de azért az utóbbi években az európaiak is egyre inkább látogatják. Ennek egyik fő oka például, hogy a Covid alatt Mexikó volt az egyik legkevésbé korlátozott ország ki és beutazás tekintetében.

Legideálisabbnak az tűnt, hogy Cancúnt kb ki is hagyjuk, de mivel este érkeztünk, meg nem tudtuk, hogyan megy majd az átállás, mennyire leszünk kipurcanva, így adtunk magunknak egy napot akklimatizálódni. Éjjel többször felébredtünk, de könnyen vissza is aludtunk. Aztán én fél 6-kor már kukorékoltam (igyekeztem halkan).

Szeretjük nézegetni a térképet, azon felfedezni az éttermeket, kávézókat, reggelizőket, kiolvasni az értékeléseket, végig lapozni a mások által feltöltött kaja képeket. Így találtuk meg a Rossz Anya (Mala Madre) nevű reggelizős helyet 1 percre a házunktól. Reggel 9-kor már ott gyakoroltam a spanyol nyelvet. Míg vártuk a reggelinket eleredt az eső, de nem tartott sokáig, pár perc múlva már csak be volt borulva és mire elindultunk sütött a nap.

Utána elsétáltunk a negyed órányira lévő bicikli és motor kölcsönzőhöz, ami csak a Google térképen szerepelt, ellenben az úticélunktól ahova bringával akartunk menni csak távolodtunk. Végül arra jutottunk, hogy taxiba vágjuk magunkat és majd a hotel zónás részen bérlünk biciklit, ahonnan holnap úgyis felvennénk a kocsinkat. Közben két dolog derült ki: bicikli ott sincs, ellenben a kocsit nem is holnaptól foglaltam be, hanem ma délután 3-tól. Bandi úgy emlékezett, hogy egy másik részen fogjuk a kocsit felvenni, én meg úgy, hogy itt. Így megnéztük a visszaigazoló e-mailt és akkor vettem észre, hogy ma délutántól van kocsink. Aztán eszembe is jutott, hogy anno beszélgettük otthon, hogy ugyanannyiba kerül du 3 órától, mint másnap 9 órától, ezért foglaljuk előbbre és akkor reggel könnyebb lesz a továbbindulás. Na de se a kinyomtatott voucher, se Bandi jogsija nem volt nálunk. Fájt volna emiatt visszamenni a szállásra. Végülis mindkettőt elő tudtuk varázsolni a telefonból és reménykedtünk, hogy ezt így el is fogadják. Sima ügy volt, és még az sem zökkentette ki őket, hogy háromnegyed órával előbb érkeztünk.

Ugyanis mikor taxival kimentünk a hotel zónába, akkor az elején egy bevásárló központnál tett ki minket a taxis. Onnan elkezdtünk sétálni az autóút mentén, aztán lementünk a partra. Gyönyörű fehér homok, csodaszép különböző kék színekben fodrozodó tenger és meglehetősen nagy szél. De meleg szél, ami imitt-amott napsütéssel párosult. Aztán az óceán felől egyre sötétebb felhők érkeztek, és már fütyültek is a parton lévő strand mesterek, hogy mindenki hamar jöjjön ki a vízből. Nekünk időnk se volt bemenni megmártózni, így mi magunktól elindultunk vissza, ahogy elkezdett csepegni. Közben random megismerkedtünk egy magyar nővel, aki kint él másfél éve családostul.

Az eső elől leültünk a kórház fedett bejáratánál és ott rendeztük a gondolatainkat, illetve itt jöttünk rá a kocsi bérléssel kapcsolatos csavarra is, ami több korábban felmerült kérdést látszott megoldani: miszerint hogyan tovább és reggel miként jövünk ide újra… stb.

Az eső hamar elállt, mi pedig egy út menti büfében megebédelve húztuk még az időt, hogy aztán a kocsit felvegyük.

Már kocsival mentünk el a szálloda övezet túl végébe, ahol két dologra is kíváncsiak voltunk:

Van egy El Rey (A Király) néven ismert rom terület. Nevét az antropomorf szoborról kapta, melyet nemes személyiségként értelmeztek.

Ez a terület a karibi tengerparti kereskedelmi útvonal egyik fő kikötője volt anno. Két plázája és számos építménye van, amelyek némelyikén még mindig isteneket ábrázoló falfestmények maradványai láthatók. A területen belül a romokon kívül rengeteg iguana található, akik békésen elnapozgatnak míg a turisták csodálják a romokat és őket.

A másik dolog, amire kíváncsiak voltunk az egy strandolásra alkalmas partszakasz, melynek szépségét sokan dicsérték: ez a Playa Delfines. Péntek délután miatt-e, vagy különben is sokan szoktak lenni, azt nem tudtuk megfejteni. Persze lehet ez nem is sok, csak én vagyok elszokva az emberektől… Sétáltunk egyet meg kicsit megpihentünk, nézegettük az embereket, majd visszamentünk a szállásunkra már “saját” kocsival.

Az este egy átalakító körül forgott, mert rájöttünk, hogy a fényképezőgép aksiját nem tudjuk tölteni. Így több üzletet végigbogarászva végül egy nagy plázában egy eldugott kis elektronikai boltban kaptunk.

Ezek után már csak a sarkon lévő uruguay-i étteremig sétáltunk el, ami szuper finom volt.