Mivel csak egy teljes napot (illetve két éjszakát) töltünk a Titicaca-tónál, így eladtuk a lelkünk egy egynapos szervezett útra tegnap este. A kisvárosunkban mérsékelten van látnivaló, ami itt a tónál érdekes, az inkább a tavon van, nem pedig körülötte. Reggel 7 órára ígérték, hogy értünk jönnek a hotelhez, kivisznek minket a kikötőbe. Kicsit rohanva, de elkészültünk és kint álltunk a hotel előtt tök időben. 7:15-kor még sehol se volt az emberünk, kezdtünk furcsán nézni, Bandi meg mindenkit megkérdezett közben az utcán, hogy nem minket keres-e.

Végül bementem a hotelbe és megkértem, hogy a tegnap kapott visszaigazolás alapján hívják fel a céget, hogy merre járnak, mikor jönnek? Még jó, hogy felhívattuk őket, mert elfelejtettek minket… A kiscsaj az irodából hamar taxiba ült, eljött értünk, és kivitt minket a kikötőbe. Nem maradtunk le semmiről, indulásra (7:30-ra) épp ott voltunk.

A Titicaca-tó a hajózható tavak közül a világon a legmagasabb ponton fekvő tó: 3812 méteren. Dél-Amerika legnagyobb tava Peru és Bolívia határán. A tó olyan nagy, hogy felszíni területe 8.372 négyzet km (a Balatonnál 13-szor nagyobb!). 41 sziget van a tavon melyek közül van amelyik lakott és van amelyik nem.

A hajónkkal a negyedórányira lévő Los Uros szigetekhez (vagyis úszó szigetek) mentünk először. Ez egy teljes dilemma nálam mindig: befizetsz egy ilyen szervezett programra, de hányan lesznek ott rajtad kívül, mennyire lesz autentikus a program, mennyire lesz a túravezető élvezetes, szimpatikus… stb.

Punotól 5 km-re találhatóak az úszó szigetek. Az uruk a collák és az inkák elől menekülve hozták létre saját szigeteiket, lakhelyeiket. Nagyjából kétezren lehetnek, több tucat szigettel. Szigeteiket a tavon növő totora nádból készítik. Az alap a gyökérzet, erre szövik rá nádból az újabb rétegeket, amelyeket folyamatosan frissíteni kell. A nádszigeteket kötéllel rögzítik. De az uruk nem csak szigeteiket készítik totrából, hanem házaikat, csónakaikat, bútoraikat és használati tárgyaik egy részét is. A turista hajók kikötnek egy-egy ilyen család szigetén, ahol aztán megmutatják, hogy hogyan élnek. A mi hajónkban 16-an voltunk, ami elég ideális szerintem. Ahová először ki akart kötni a hajónk, oda kötött ki épp egy másik is. Még mondtam is Bandinak, hogy eddig tartott, hogy csak 16-an vagyunk. De tovább mentünk és keresett a túravezetőnk és a kapitányunk egy olyan családot, ahol nem volt senki. Kifejezetten kedves, szimpatikus családnál kötöttünk ki. Megmutatták és elmagyarázták, hogy hogyan épül fel az úszó sziget, mire kell figyeljenek. Megmutatták, hogy hol és miként alszanak, miket készítenek a nők: a karkötőtől a párnahuzaton át egészen a terítőig. Természetesen céljuk volt ebből minél többet eladni. Majd a saját maguk által épített hajójukon átvittek a ”helyi piacra” minket, ahol a mi hajónk ott várt ránk. Az úszó szigeteken majd két órát töltöttünk.

Innen egy órát hajóztunk a Taquile szigetre, ami Punotól már 35 km-re fekszik. A szigeten kb 300 kecsua indián család él. A sziget nincs 6 négyzet km, viszont 3819 meter magasan fekszik.

A sziget kultúrája elsősorban a helyiek által készített ruhák miatt érdekes. Mind a férfiak, mind a nők minden korosztálya készíti ezeket a ruhákat (kötik elsősorban), és a közösség minden tagja hordja is őket. Ez a hagyomány még az ősi civilizáció idejéből ered, és máig is fennmaradt: az 1950-es évekig a közösség a külvilágtól szinte teljesen elzárt életet élt, de onnantól kezdve sem adták fel hagyományaikat annak ellenére, hogy a turistaforgalom egyre növekedni kezdett, mára a sziget lakosságának több tízszeresével egyenlő az évente ide érkező látogatók száma. Az viszont igaz, hogy az őslakók művészetében mára már új, „idegen” eredetű szimbólumok és elemek is megjelentek. A ruhákat kézzel vagy fából készült, pedálos szövőszékek segítségével állítják elő, amelyekhez hasonlóakat már a spanyolok megérkezése előtt is használtak. Legjellegzetesebb termékeik a “chullo” (magas, fülvédős sapka) és egy úgynevezett naptár-öv, amely egy széles övszerűség, amelyen az év mezőgazdasági és rituális eseményekhez kötött ciklusainak ábrázolásai láthatók. A helyiek megélhetését ma is többnyire a textilművesség biztosítja, számos terméküket a turistáknak értékesítik. A hagyomány fenntartását egy kézművességre specializálódott iskola is segíti.

Felgyalogoltunk a sziget majd legmagasabb pontjára (4050 méter) egy családi étterembe, ahol már vártak minket ebéddel. Ebéd után pedig még a nagyon egyszerű főteret megnéztük és vissza lesétáltunk a hajónkhoz egy másik útvonalon mint ahol felmentünk. A szigeten nincsenek gépjárművek, szállodák, az elektromosság erősen akadozik, de még kerékpárok sincsenek. Az utak is inkább járda méretűek. A kilátás viszont gyönyörű a bolíviai hófödte hegycsúcsokra.

Végülis egy nagyon aranyos csapatot fogtunk ki egy igazán jófej túravezetővel, aki amellett, hogy sokat mesélt a helyi dolgokról kifejezetten érdeklődő volt a “vendégei” felől. Az elején úgymond bemutatkoztunk, hogy ki honnan jött. Többször is visszakérdezett egy-egy témánál, hogy az a mi országunkban, kultúránkban, hogy van.

A visszaútra mindenki kipurcant, néma csöndben mindenki szunyókált egyet. A másfél órás út második felére csúnya fekete felhők jöttek, de nem esett, csak nagyok voltak a hullámok. Fél 5-re értünk be a kikötőbe, ahonnan kisbusszal eldobtak a szállásunkhoz, de már majdnem 5 óra volt mire megérkeztünk (pedig nincs is ilyen messze a kikötő). Az eső kegyes volt, megvárta míg visszaértünk, utána kezdett csak el szakadni.