2026. február 21. szombat

Reggel szép napsütésre ébredtünk. A szállótól indul egy kajak túra a mangrove erdőbe – arra gondoltunk, hogy benevezünk egy ilyen programra a reggeli után. Sajnos a mai napra már nem volt hely, így aztán a Tamarin vízesés lett a program. 

A Tamarin-vízesést így összegezném néhány szóban: dzsungelerdő, sár és hét vízesés – avagy miért ne indulj el túravezető nélkül.

Északról a napsütésből ma megint leautóztunk a felhők alá dél-nyugat irányába, de a sziget belsejében maradva. Ahogy megérkeztünk a parkoló közelébe megállított minket egy helyi srác. Elmagyarázta, hogy van egy kilátó pont nem messze, ahova ki tudunk sétálni és a távolból ránézni az egymás alá zúduló hét vízesésre. Vagy ha vagányak vagyunk és túrázni akarunk, akkor itt azt csak túravezetővel lehet, aki nyilván nem más, mint ő. Elsőre kicsit ilyen lehúzós kamu dumának tűnt. A kilátó pontra elsétáltunk és ugyan be volt borulva, lógott az eső lába, de mégis úgy döntöttünk, induljunk, „lesz, ami lesz” alapon nekivágunk a sziget egyik legvadabb részének, a Tamarin-vízesésnek, vagy ahogy a helyiek hívják, a Les Sept Cascades-nak.

Itt, a Henrietta falu mellett egy teljesen más világ várt minket, mint amit eddig megszoktunk Mauritiuson. Ez nem a botanikus kertek rendezett ösvénye; itt a természet az úr. Ahogy elindultunk úgy kezdett el csöpögni az eső, majd ahogy haladtunk előre úgy esett egyre jobban és jobban. A túra már az elején jelezte, hogy nem lesz sétagalopp. Az intenzív eső miatt az amúgy is meredek ösvények csúszós sárfolyammá változtak. Olyan volt, mint a múltkori dzsungelharcunk Réunionon, csak itt még több volt a függőleges szakasz. Néhol a fák gyökereibe kapaszkodva ereszkedtünk lefelé különböző méretű köveken és az esővel átitatott sáros agyagon, miközben az eső és a vízesések permete úgy áztatott el minket, hogy a végén már azt se tudtuk, mi a víz és mi az izzadság. A túravezető srác egy fikarcnyit se mosolygott, ellenben ott ahol mi az életben maradásért küzdöttünk, kapaszkodva mindenbe is, ő hátratett kézzel battyogott előttünk, mutatván az utat. Nem igazán volt segítőkész, sőt egyik alkalommal mikor megcsúsztam még ahelyett, hogy megkérdezte volna, hogy minden oké-e, megszidott, hiszen már mondta, hogy ne lépjek a gyökérre, mert az csúszik. Én meg csak kikerekedett szemekkel néztem rá, hogy most ez komoly-e. Az út teljesen jelöletlen, többször van elágazás és érzed, hogy ha nem vele jönnél gőzöd se lenne merre van az előre. 

A vízesések egymás alatt vannak teraszosan, számozva fentről lefelé.

Ahogy haladtunk előre, sorra bukkantak fel a zuhatagok. Van köztük olyan, ami mögé be is lehet sétálni – különleges élmény, ahogy a víztömeg dübörög a fejed felett.

A természetes medencékben (bassin) meg is mártózhatsz, bár ma az eső miatt a hűsölés alapfelszereltség volt. Az utolsó előttibe Bandi és Orsi megmártoztak. Itt már azon a ponton voltunk az eső áztatta ruháinkat illetően, hogy semmit se vettek le, mert a vizes ruhát visszahúzni rosszabb érzés, mint ruhában fürdeni. Cipő, rövidnaci, póló, minden maradt.

A legmagasabb pontról a kilátás elképesztő: alattad a sűrű zöld kanyon, amit mindenhol fehér vízsávok szelnek át, illetve most sokszor beült a felhő is az elénk táruló meredekségbe.

BandiBorso tippek, ha te is nekivágnál ennek a túrának:

1. Vezető nélkül ne! Még ha profi túrázónak is gondolod magad, az ösvények nincsenek kitáblázva, és az esőben pillanatok alatt el lehet tévedni.
2. Cipő kérdése: Gábor flip-flopja itt végleg elvérezne. Ide komoly tapadással rendelkező túracipő kell, mert a sár és a vizes sziklák nem ismernek kegyelmet.
3. Váltóruha a kocsiban: Ahogy mi is tanultuk az elmúlt napokban, a „mindent is” táska életmentő lehet a túra végén. Persze a szakadó esőben nem érdemes magaddal cipelned (mint ahogy mi tettük egy részével).

Mire visszaértünk a kocsihoz, úgy néztünk ki, mint akik egy iszapbirkózó bajnokságról jönnek, de a vigyor az arcunkon mindent elárult. A kis parkolóban, ahol rajtunk kívül egy üres autó volt, hamar mind a négyen átöltöztünk. Nekem mondjuk csak a fürdőruhám maradt száraz, amihez egy mikro szálas törcsit tekertem a derekamra szoknyának. 

Három után indultunk haza és az egyórás haza vezető utat csak egy útszéli gyümölcs árusnál szakítottunk meg, hogy mangót, dinnyét, kókuszt és banánt vegyünk uzsonnára. A parkolóban meg is ettük amit csak lehetett. 

Visszaúton kisütött a nap, hogy a fűtést a kocsiban vissza állíthassuk légkondira. Egy darabig még sütött mikor a szállásra értünk, de aztán már az óceánban való mártozás felhők alatt telt. A víz olyan finom meleg, hogy ki se akartunk jönni. 

Ez a nap nem a napozásról szólt, de kár lett volna kihagyni, erre tuti emlékezni fogunk. 

Este a szálláson a vacsora mellett megbeszéltük: az eső csak még misztikusabbá tette az egészet. Megkérdeztem az egyik magyar kis csoportot, hogy itt ma milyen idő volt, és pont úgy volt, ahogy gondoltuk: itt szépen sütött a nap. Nem baj, reméljük holnapra nekünk is jut egy kis napsütés. 

A szállóban minden este élő zene van, ma kifejezetten hangulatos kreol banda csinálta a jó hangulatot, így először a bárba beülve hallgattuk őket és csak utána társasoztunk.