2026. február 15. vasárnap

A már megszokott késői reggeli után 11-kor elindultunk kocsival a sziget egy olyan részére, ahol még nem jártunk. Orsi előre összeszedett néhány program lehetőséget vegyesen, amik azonos irányban vannak: fürdőzős, túrázós, autóval nézelődős. Biztosra mentünk: vittünk magunkkal meleg ruhát, váltó ruhát, fürdőruhát, extra cipőt és mindent is. 

Első célpont a főváros felől közelítve, a sziget keleti oldalán középtájt, egy másfél órás útra a Bassin La Paix volt, amihez aránylag közel lehet parkolni. A főútról letérve a cukornád ültetvényen átvágva egy egysávos, mérsékelten turista csalogató úton kellett bemenni. Ahogy leparkoltunk, már hallottuk a víz csobogását, szemünkkel kerestük a medencét, ahol megmártózhatunk a 30 fokban. Három irányból lehetett megközelíteni, de végül kiderült, hogy mindhárom veszélyes, jelenleg mérsékelten ajánlott. Elengedtük.

Továbbmentünk a Takamaka vízeséshez, amihez egy hosszabb szerpentines úton kell felmenni 756 méter magasra. Az ott lévő parkolóban néhány kocsinak van hely. A sziget keleti oldalán van, ami eleve esősebb, és magasabban is voltunk, így a hőmérséklet kellemes volt. 

Már az odavezető út is igazi élmény volt, de a kocsiból kiszállva hatalmas hegyek vettek körbe minket minden irányból. Olyan különleges, hogy az összes hegy a csúcsáig oly zöld és növényzettel gazdag közben meg sok-sok vízesést lehet felfedezni mindenfelé. De egész Réunion ilyen, csak itt most a hegyek között ez egy újabb lenyűgöző látvány volt. 

A túra lefelé indul a Takamaka-völgybe, oda-vissza 5 km, de a szintkülönbség olyan nagy, hogy a végén minden porcikádban érzed, hogy ma tettél valamit az egészségedért. (Gondolom holnap fogjuk végképp érezni.) Közben a táj vadregényes, meredek sziklafalakkal és minden irányból növényekkel teli, néhol virágokkal, néhol meg még az elhalt fa darabon és sziklafalon is vastag mohával borított. Van egy kijelölt útvonal, amin lehet haladni, de eléggé egyszemélyes, libasorban haladós, ha szemből jönnek, akkor meg félreállós. De itt se volt sok turista. 

A túra során időnként ködfátyolba burkolózott a táj, majd hirtelen kisütött a nap, és ahogy haladtunk lefelé a völgyben, a hőmérséklet és a páratartalom hamar visszaállt az óceán parton megszokott magasabb értékre. Nem fáztunk. Hol köveken, hol fák gyökereiből kialakult lépcsőfokokon haladtunk lefelé, időnként a jobb oldalunkon a sziklafalról kisebb-nagyobb vízesés frissített minket is és a levegőt is, miközben bal oldalunkon a völgy mélysége húzott minket lefelé. 

A legdöbbenetesebb, hogy völgyben két vízerőmű is található: a Takamaka I. gát, más néven Ginger gát, és a Takamaka II. gát, más néven Swallow gát. Eleve nem értem, hogy hogyan tudták megépíteni, oda hordani az anyagokat, másrészt meg az eddig megszokott tetőtől talpig mindent elárasztó zöld növényzet között meglepő a gát látványa. De összeszedtem néhány érdekes infót, hátha valakit érdekel. 

A Marsouins folyó vizének energiatermelésre való felhasználására irányuló projekt az 1920-as évekre nyúlik vissza; a völgy akkoriban Réunion egyik legjobban megőrzött helye volt, amelyet csak néhány erdész és a Palmistes-síkság lakója ismert. Nem vezetett oda út, így a Bébour-erdőn átvezető nehéz és hosszú ösvényeken vagy az Îlet Patience-fennsíkon átvezető Bras Cabot ösvényen lehetett eljutni az azonos nevű termálforrásokhoz. 

A munka 1928-ban kezdődött. A nehézségek óriásiak voltak egy ilyen meredek és vad területen. A nehéz és szédítő lejtőt egyszerű falétrákkal (összesen 48) szerelték fel, és az összes felszerelést férfiak a hátukon cipelték le. A vállalat azonban csődöt mondott és a projekt félbemaradt, amely ezután 1954-ig szünetelt. Ekkor egy új terveket készítettek, majd további tíz év telt el, mire megkezdődtek a munkálatok. Először egy utat építettek ki (a jelenlegi út végállomása) alatti kis domb eléréséhez. Miután a helyszínt ideiglenesen előkészítették, egy drótkötélpályát építettek az építőanyagok helyszínre szállítására. Egy árkot ástak a lejtőbe, hogy lehetővé tegyék egy 347 méter hosszú lejtő megépítését. A munkakörülmények akkoriban rendkívül nehezek voltak, és több munkás is életét vesztette. Hullámlemezből készült barakkokban szállásolták el őket, amelyek kis táborokat alkottak. Végül 1968 januárjában helyezték üzembe a Takamaka I. gátat.

1984-ben, a sziget villamosenergia-igényének növekedését követően megkezdődött egy új vízerőmű gátjának építése. Egy 26 méter magas, túlfolyóval ellátott ívgátat építettek 852 méteres magasságban két 1800 méter magas növényzetű fal között. A 126 000 m³ víz befogadására képes víztározó Réunion szigetének legnagyobb vízerőmű gátjává vált. Az anyagokat helikopterrel és drótkötélpályával szállították a helyszínre. Az erőművet 1989-ben helyezték üzembe.

Mi az I. gáthoz ereszkedtünk le, ahol néhány helyi srácon kívül csak mi voltunk. Ott a hideg vízben könnyen  lehűtöttük magunkat, majd nekivágtunk a visszaútnak.

Az ösvény a kis “útszéli” vízesések miatt néhol csúszós volt, és eléggé meredek, így nem ártott az óvatosság visszafelé sem, de minden lépés megérte. Egy-két ponton megálltunk levegőt venni, pulzust visszarendezni, és közben csodálni a mesebeli panorámát. Igazi dzsungelélmény az Indiai-óceán közepén. Ha valaki Réunion szigetén jár, ezt a kalandot semmiképp ne hagyja ki!

5 óra volt mire a kocsihoz értünk. Rendeztük a csapzott kinézetünk, reménykedve, hogy az első útmenti beülősben tudjuk pótolni a hiányzó folyadékot. Egy nagyon kedves ázsiai bácsi kifőzdéjében kötöttünk ki, ahol végül vacsoráztunk is.

Majd ahogy haladtunk lefelé a part irányába még egy-két helyen megálltunk egy-két fotó erejéig.

A közelben, szintén a keleti parton, Sainte-Rose községben található egy kis katolikus templom, a réunioni Notre-Dame. Ez a kis, rózsaszínre festett épület a Piton de la Fournaise vulkán közelében található. A vulkán 1977 márciusi kitörésekor a lávafolyam csak 3 méter mélyen hatolt be a főhajóba. A lávafolyam többi része körülvette a templomot, de nem nyelte el azt. A templom és környéke Réunion szél felőli partvidékének egyik turisztikai látványossága. Sajnos már a templomba bemenni nem tudtunk, sőt kívülről megnézni is csak sötétben sikerült. 

Innen hazaautóztunk és a bárban átbeszéltük, hogy milyen klassz napunk volt ma.