A tegnapi pihenős nap több dologra is jó volt: Bandi jobban lett, kipihentük magunkat, és közben megszerveztük a mai napunkat. Ugyanis anno mikor terveztük ezt az utat, akkor csak annyit találtunk ki a mai napra, hogy mielőtt felmennénk a Machu Picchura azelőtt a környéken található többi inka romot (összefoglaló néven Szent-Völgynek nevezett területet) felfedezzük. De hogy mivel és hogyan az a kérdés nyitva maradt. Egy dolgot fixáltunk csak le előre, hogy estére dupla szállásunk van: megmarad a cuscoi szállás, és félúton a Machu Picchura, Ollantaytambo-ban is van egy szállásunk. Erre azért van szükség mert a Machu Picchura minimális cuccal lehet felmenni (na meg különben is ki akar bőrönddel hegyet mászni?), így Cuscoban hagytuk majd minden cuccunk és egy kis hátizsákkal vágtunk neki ennek a két napnak.

Cusco különböző pontjairól reggeltől estig folyamatosan indulnak kisbuszok a Szent-Völgy nagyobb településeire. Ezeket colectivónak hívják, az az a helyi tömegközlekedés. Azt, hogy Cuscóban hol vannak a különböző desztinációkba induló kisbuszok csomópontjai (nem egy pályaudvart kell elképzelni, hanem egy utcaszakaszt, ahol egymás melletti kisebb parkolókban, garázsokban állnak a kisbuszok, és emberek kiabálják folyamatosan az úticél nevét), meg kell kérdezni a szálláshelyen. A többi településen még egyértelműbb a helyzet, mert egy helyről indulnak a járatok mindenhová, csak figyelni kell, hogy melyik sofőr mit kiabál, vagy meg kell kérdezni valakit.

A neten bogarászva végül ettől egy sokkal kényelmesebb megoldást választottunk: hívtunk egy saját sofőrt, aki háztól házig vitt minket. Kiválasztottunk három pontot a Szent-Völgy városokból és oda vitettük magunkat. A sofőr srác, Jhonathan 31 éves és tavaly látott először havat, mivel Cuscoban sosem esik a hó.

Az inka civilizáció Peru felvidékén jelent meg a 13. században. 1438-tól Cusco körül kezdtek el területeket meghódítani, s létrehozták a Kolumbusz előtti Amerika legnagyobb birodalmát. Az 1532-es spanyol hódítók érkezése jelentette a rövid életű Inka Birodalom végét. Aránylag kevés dolog maradt fenn az inka kultúrából, ugyanis a hódítók kizsákmányoltak mindent, amit csak tudtak. Akik a Szent-Völgyet bejárják (vagy olvassák a blogot) egy kis betekintést nyerhetnek az inkák egykori életébe az inka maradványoknak köszönhetően.

Pisactól Ollantaytamboig tart a Szent-Völgy, amely nagyjából egy 100 km-es körzet. A Machu Picchu nem a Szent-Völgy része, azon kívül esik.

Pisac határában megálltunk egy amolyan “állat simogató” szerű helyen, ahol mindenféle alpacát lehetett megnézni, de simogatni nem ajánlott, ugyanis leköp, ha megsimogatod. Ingyenes volt a belépés, mert mindenféle kézműves árusok voltak a kijárat felé, abban a reményben, hogy veszünk tőlük valamit.

Az alpacát a húsáért és szőrméjéért tartják, míg a lámát azért mert jó teherhordó. De van egy harmadik hasonló kinézetű patás a vikunya (vicugna), amely 5000 méter felett él és nincs háziasítva. A vikunya bundája a legértékesebb és a legfinomabb.

A látványosságokhoz nincs önálló belépőjegy, a bejutáshoz meg kell venni a Cusco környéki látnivalók különböző csoportjaiba szóló valamelyik kombinált belépőt, ami minimum közel 7 ezer forint (70 sol), vagy akár a duplája. Mi egy olyan típusú jegyet vettünk Pisac bejáratánál, amivel a Szent-Völgyben 2 egymást követő napon az alábbi négy helyre lehet bemenni: Pisac, Ollantaytambo, Moray és Chinchero. Ebből Moray-t idő hiányában sajnos ki kellett hagyjuk.

Pisac egy kis település Cuscótól 25 kilométerre, ami felett a hegyen egy hajdani inka erőd romjai találhatóak. Hosszan el lehet időzni. Mi úgy, hogy kicsit jobban körbejártuk, pláne, mert egy ponton le volt zárva amerre mentünk volna és meredeken vissza kellett menjünk egy fentebbi részre, így voltunk ott másfél órát. Pedig szedtük a lábunk, amikor épp nem a tájat csodáltuk. Gyönyörű a környezete, csodaszép bármerre nézünk. Pisac legmagasabb pontja 3525 méter magasan van, így a cuscoi 3399 méterhez képest feljebb kerültünk, de nem volt gond, jól bírtuk.

Pisac után Chinchero volt a cél, amely egy jóval kisebb területen fekvő inka rom 3600 méter magasan. Itt a látnivaló inkább az inkák templomának (waka) helyére épített keresztény templom volt.

Chinchero után pedig Ollantaytambo volt az úticélunk. Ollantaytambo 2792 méter magasan van, szóval mondhatjuk, hogy lejöttünk a völgybe. Kicsit igyekeznünk kellett, mert 5 óráig volt nyitva a rom város. Az utak pedig nem sztráda jellegűek és akkor még finoman fogalmaztam. Ollantaytambo egy egész kicsi falu, melynek vége egy máig jó állapotban megmaradt inka-kori település, ami mellett a hegyoldalban egy hajdani vallási célú építmény és egy erőd, valamint egykori mezőgazdasági tárolók épületeit lehet bejárni. Az utóbbiak a fő látványossággal szemben, egy meredek hegyoldalon találhatóak, innen minden bizonnyal csodálatos a kilátás a romokra, de odáig már nem jutottunk el. A romokat viszont alaposan bejártuk, melyet szintén a hegyoldalba építettek. Az inka rom tetején pedig a Nap Templom maradványa látható.

Olyan szinten sokat lépcsőztünk ma, hogy az okos óra 328 megtett emeletet jelzett a nap végére. A falu 4 utcáját könnyen bejártuk még, miután az estebédünket elfogyasztottuk.

“Az inka építészet tökéletes összhangban van a természettel, alkalmazkodik annak minden eleméhez. Kőépítészetükre mesteri precizitás jellemző, a hatalmas kőtömböket pontosan kellett megfaragni ahhoz, hogy mindenféle kötőanyag nélkül, tökéletesen illeszkedjenek egymáshoz. Az inkák a kőfaragás tudományát Tiahuanaco lakóitól tanulták el (a Titicaca-tó vidékén kb. i. sz. 1200-ig lakott város), Cuzcóba innen hozattak kőfaragó mestereket, hogy eltanulják tőlük a technikákat. A nagyon pontos illeszkedésnek köszönhető, hogy több száz év után is masszív, földrengésbiztos falakként állnak az inka időkből származó épületek. A teljes szimmetriát követő építményekre az egyszerűség jellemző, szinte egyáltalán nem alkalmaztak díszítési technikákat. Az alapzat nélküli építkezés miatt a falakat trapéz formájúra építették, és ugyanez a forma jelent meg a bejáratokon is. A szabályos, szimmetrikus városépítészetet és a hatalmas védőfalak emelését az inkák egy másik néptől, a huariktól tanulták el, akik a csendes-óceáni partvidék nagy kiterjedésű területét uralták birodalmuk hanyatlásáig (ez kb. i.sz. 1100-tól kezdődött). A hegyvonulatokhoz való tökéletes alkalmazkodás másik példája a kőfalakkal védett, mezőgazdasági művelésre alkalmas teraszok megalkotása, melyeket az inkák sok helyen vízvezetékrendszerrel láttak el.” (idézet a azenperum.wordpress.com blogról)

Ezek a teraszos területek szépen láthatóak, jól megmaradtak. Burgonyát, kukoricát és szölőhöz hasonló gyümölcsöt termeltek rajta.

Egy tündéri kis szállásunk van a Fő utcán (na mondjuk ezt nem volt nehéz elérni ebben a 4 utcán faluban!):