2026. február 23. hétfő

Tegnap késő délután lemondták Bandi búvárkodását, így nem keltünk korán. Reggeli után viszont írt a búvárközpont, hogy ha Bandi odaér 11-re, akkor tud ma kettőt is merülni. Jó volt, mert már tegnap délután összekészítette a cuccát, így azt csak fel kellett kapni és indultunk is. Mentünk mind a négyen, majd miután Bandit leadtuk és sorsára hagytuk a palackok között, kettészakadt a kis csapatunk. Mi hárman pedig úgy döntöttünk, hogy a vizes kalandok helyett egy kicsit szárazföldibb programot választunk: irány a Sir Seewoosagur Ramgoolam Botanikus Kert, vagy ahogy mindenki ismeri, a Pamplemousses. Itt meg kell jegyezzem, hogy eddig végig Bandi vezetett, most Gábor átvette a volánt és hamar kiderült, amit eddig titkolt: a múltjában van valami angolos rész, hibátlanul vezetett jobb oldalon. 

A botanikus kertbe belépve azonnal beszippantott minket a trópusi nyugalom (és a pára). Ez a hely nem olyan, mint a Tamarin-vízesés vadregényes, saras dzsungeles, itt minden precízen gondozott, mégis monumentális. Bár az, hogy minden ösvény leaszfaltozott az kissé illúzióromboló és ebben a melegben ontotta is ránk vissza a hőt, de hősiesen bírtuk. A legnagyobb sláger nálunk az óriás vízililiomok medencéje volt. Elképesztő látványt nyújtanak azok a hatalmas, tálcaszerű levelek – Gáborral azon tanakodtunk, vajon elbírnák-e Orsit, de inkább nem próbáltuk ki. Sétáltunk a több tucatnyi pálmafaj között, és megcsodáltuk a híres Talipot pálmát is, amiről megtudtuk, hogy csak egyszer virágzik egy emberöltőnyi idő alatt. Mikor már kezdtünk mi is kicsit “elhervadni” a hőségben, a liliomoktól és a pálmáktól búcsút véve, továbbmentünk a szomszédban (kocsival 4 percre) lévő L’Aventure du Sucre-ba is. 

Egy hatalmas, régi cukorgyárat alakítottak át látogatóközponttá, ahol a rozsdás gépek és a modern kiállítások között sétálva megértettük, miért is hívják Mauritiust a “cukor szigetének”. A kiállítás nagyon részletesen bemutatja Mauritius történelmét, a rabszolgaságot és a cukornád-termesztés összefonódását a sziget sorsával. Ahogy bolyongtunk a hatalmas, monumentális gépsorok között, hirtelen összeállt a kép: itt a cukor nem csak egy exportcikk, hanem maga a történelem.

A kiállítás zseniálisan mutatja be, hogyan vált ez a lakatlan, vulkanikus sziget a “cukor fővárosává”. Megrázó volt látni a gyarmati idők sötétebb oldalát: a rabszolgasorsokat, majd a később Indiából érkező szerződéses munkások világát, akiknek a verejtéke ott van minden egyes nádszálban. Kiderült számunkra, hogy a cukorgyártás nem csak édesítésről szól: ez a sziget gazdasági motorja, ami meghatározta az utak építését, a kikötők fejlődését és az itt élő népek keveredését. Mire a végére értünk a hatalmas csarnoknak, már nem csak édes fehér kristályként gondoltunk a cukorra, hanem Mauritius “fehér aranyaként”.

A kiállítás végén van cukor és rum kóstoló, ahol a cukorból mind a 12 típust – a fehértől a mélybarna, melaszos ízűig meg lehet kóstolni, a rumból pedig 6 különböző félét kínáltak.

Láttuk a cukorgyár után, hogy van még valamennyi időnk, így a közelben lévő bevásárlóközpont egyik sütizőjében sok ezer kalóriát adtunk magunknak. 

Három körül elindultunk Bandiért a búvárközponthoz. Bandi csillogó szemmel mesélt a víz alatti világról, mi pedig a liliomokról. Neki is klassz napja volt: az első merülés egy régi roncs hajónál volt, a második egy sekélyebb lazább merülés volt sok szép hallal. Ide teszek egy linket, amin Bandi kisvideója van a merülésről.

https://youtu.be/xIcLYv4YJps?feature=shared

Innen haza autóztunk és délután már újra együtt élveztük a szálloda partján a 29 fokos óceánt. 

Vacsorára ma a halas étterembe volt asztalfoglalásunk. Gazdag menüsorból választhatott mindenki magának a kedve szerint.