Campeche nagyon megtetszett nekünk. Annyira, hogy felkeltünk reggel 6-kor, hogy a tengerparton mozogjunk még az erős napsütés előtt: Bandi bringával én futással. Míg én kocogtam Bandi fotózott is.
Majd a belvárosban reggeliztünk egy jót. Végül 11 óra volt mire elindultunk, illetve akkor még csak kijelentkeztünk a szállásról, majd a velünk szemben lévő parkban megismerkedtünk egy olasz csajjal és a szupercuki goldijával. Kicsit eldumáltuk az időt, majd elindultunk a 3 és fél órás kocsi távolságra lévő Balamkúba.
Nagyjából félúton megebédeltünk. A kinézett étterem mégse délben nyitott, hanem 3 órakor, viszont még csak fél 2 volt. Körbenéztünk, hogy milyen egyéb kaja lehetőség van. Az út túloldalán volt egy jó kis tacos büfé. Egy liter hűtött limonádé és a két jól megpakolt taco 2400 forint volt szép műanyag pohárral és tányérral.
Negyed négy volt mire Balamkúhoz értünk, ami egy maja régészeti lelőhely. Neve azt jelenti jaguártemplom. Balamkú Campeche állam középső részén, Calakmul község területén található egy viszonylag sík területen, őserdővel teljesen körbevéve.
Története a késői preklasszikus korban kezdődött, fénykorát a klasszikus korban (250 és 900 között) élte.
Az 1990-ben felderített, körülbelül 1 km²-es terület három fő épületcsoportból áll: a déliből, a középsőből és az északiból. A déli csoportban négy tér helyezkedik el, központi építménye egy 10 méter magas piramisos talapzat, amelynek felső részén egy templom áll. Itt stukkódíszek maradványait találták meg. A középső csoportban két tér van, amelyek közül csak az északit tárták fel, és itt található Balamkú legfontosabb épülete is, amelyben a terület legértékesebb műalkotása, egy 1,75 méter magas, 16,80 méter hosszú stukkós, színes fríz látható. Ez a fríz 550 és 650 között készült, és a maja világegyetem-felfogásnak megfelelő allegóriákat ábrázol: a király trónra lépését például úgy ábrázolja, hogy a király egy szörny szájából emelkedik ki felfelé, mint ahogy a Nap felkel a látóhatáron, míg a király halálát úgy jeleníti meg, hogy a szörny szájába esik bele, mint ahogy a Nap este lemegy. Ugyancsak megjelennek a frízen kígyóalakok és három jaguár is.
Iszonyat meleg volt ma: 35 fok, de olyan 35, amit 39-nek érzel.
A szállásunk Xpujil nevű településen van, ami még egy órányira volt Balamkútól. Mivel fél 5-kor végeztünk Balamkúban és a romvárosok 5 órakor zárnak, így a szállás közelében lévő felfedezni valókat holnapra hagytuk, cserébe megkerestük a szállásunkat. Hát… a településre beérve nem sok jót reméltünk. A közelben egy vasút építése folyik, amelyre rengeteg kamion és teherautó hordja az anyagot, ezekkel van tele a kisváros. Na meg a fehér porral, ami a teherautón lévő építési anyagból hullik. Várhatóan itt is alszanak a sofőrök a kamionjaikban, mert a meló után nem mentek el, hanem a város minden pontján ők parkolnak. Végül az utolsó utcába bekanyarodva egy kis zöld ligetben találtuk magunkat, saját terasszal, függő ággyal.
A kisboltba üdítőért meg az egyik közeli étterembe kiugrodtunk este.
Reggel elhagytuk Méridát. Bevallom őszintén, hogy ezt most nem bánom. Na, de ne a múlton rágódjunk, megyünk előre új dolgokat felfedezni.
Este nagyjából összepakoltunk, jobban mondva újra rendszereztem a bőröndöket, mert most kétszer 1 éjszakánk lesz különböző helyeken. Ilyenkor úgy pakolok, hogy elég legyen a kézipoggyászt kinyitni. Reggel Bandus hozott megint reggelit, majd elment a kocsiért, hogy 8 óra magasságában el tudjunk indulni a tegnapi történelmi cenote túrára a Hacienda Cenote Mucuyche-be, ami egy órányira van a méridai szállástól. Tegnap csak délután tudtam nekik írni a foglalás miatt (mert nem lehetett ott személyesen ezt intézni), amire egy automatikus válasz érkezett, miszerint örülnek nekünk, majd írnak a részletekkel kapcsolatosan. Nem írtak, de mi abban bíztunk, hogy reggel még nem lesznek olyan sokan, beférünk abba a 9:30-kor induló csoportba ami nem csak spanyolul van, hanem angolul is. 9:05-re értünk oda, és akkor kiderült, hogy 5 perce indult az angolul is beszélő túravezetővel egy kis csoport, fussunk utánuk. Hamar csatlakoztunk is élvezve a Hacienda (birtok) fantasztikus történetét, amely a Yucatán-félsziget egyik legvirágzóbb farmjának múltját mutatta be. A „Hacienda Mucuyché”-ről szóló legrégebbi feljegyzés a XVII. századból származik. Hosszú ideig a Peon családhoz tartozott. A hacienda tevékenységei közé tartozott a mezőgazdaság, az állattenyésztés és a henequen termesztése ezen a 11 hektáros területen. A birtokon több mint ezer munkás dolgozott, volt saját temploma, patikája és üzlete is a helynek. A hacienda saját üzlete drágán árulta a termékeit de lehetett hitelbe vásárolni. Ezzel viszont elérte, hogy a munkások gyorsan eladósodjanak és emiatt ne tudjanak elmenni máshova dolgozni. Egyfajta rabszolgaság volt ez, ami ellen fel is lázadtak az 1850-es években, amikor a félszigeten különben is zajlott a kaszt háború (a maják és a fehér lakosság közötti faji konfliktus).
1960-as évekig jól ment a henequen üzlet, amit úgy különben zöld aranynak is hívtak, mert olyan jól lehetett vele keresni. A 60-as években a nejlon kötelek elterjedésével gyors hanyatlásnak indult az egész iparág. Ezt követően a birtok sokáig zárva maradt.
Hat évvel ezelőtt megvette egy új tulajdonos a birtokot, aki az épületek javát nagyon kevés restaurációval, eredeti állapotában meghagyta. A területen lévő két cenotét a turizmus céljaira kialakította. A környezetében pedig kiépített egy szép medencét és annak partján éttermet és bárt, hogy a vendégek akár több időt is eltölthessenek ezen a szép helyen.
A kétórás túra második felében lementünk az első cenoteba, amely egy félig nyitott, 7 méter mély gyönyörű kék, nagyon tiszta vizű vízgyűjtő volt. Ebből a cenotéból egy nyitott csatornán keresztül úsztunk át a második cenotéhoz. A csatornából kiérve egy barlangba sétáltunk be (pár lépést), ami a második cenote volt. Egy teljesen más világ fogadott minket: a melegebb vizű szinte teljesen zárt barlangban mindenhonnan cseppkövek lógtak le, néhol a vízbe bele. Ezzel, hogy vezetett túrán voltunk teljesen más élményben volt részünk. Persze maga a Hacienda története is sokat adott hozzá.
11-kor volt vége a túrának, de ahogy írtam, direkt úgy van megoldva, hogy hosszabban maradhatnak a vendégek: medencézni, enni, inni vagy shoppingolni az ajándékboltban. Sőt megveheted a rólad készített képeket (mert míg úszikáztunk a cenotékban, 3 srác nyomta rólunk a képeket folyamatosan), amit ott helyben át is küldd airdrop-pal a telódra.
Délben tovább álltunk és az irányt Uxmal felé vettük. Uxmal városát a maják alapították. A maja civilizáció késői klasszikus korában, kb. i. sz. 800 és i. sz. 1000 között élte virágkorát és a Mayapán városszövetségbe tartozott. Uxmal város épületeinek homlokzatait mészkőtömbökből alakították ki és bonyolult mozaikokkal díszítették. Gyakoriak voltak a kőből kialakított vesszőfonadék minták és az istenségek nagyméretű torz arcmásainak ábrázolásai.
Uxmal romváros épületei izgalmasabbak, mint Chichén Itza. Nem csak közelebb lehet menni a romokhoz, de némelyikbe akár be is lehet menni.
Délután kettő után nem sokkal végeztünk Uxmal felfedezésével, amikor úgy döntöttünk, hogy az ebédet egy helyi büfé szendvicsével oldanánk meg, hogy mielőbb elérjük új úticélunk: San Francisco de Campeche (röviden Campeche) nevű várost, mely Campeche állam fővárosa. (Szóval ma megint állam határt léptünk át: Yucatán államból Campeche államba.)
Egy nagyon cuki szállásunk van, bő 10 perc sétára a belvárostól, aranyos belső udvarról nyílik 10 apartman, medence, közös kis konyha (ha főzni akarnánk egy teát). A ház előtt tudunk parkolni is. Valamikor fél 4-4 óra között értünk ide. Akkor, a gyors becsekkolás után, ledobva a cuccainkat nagyjából egyből elindultunk a városba.
Campeche az első város, melyet 1540-ben a spanyolok a Yucatán-félszigeten alapítottak. A történelmi belvárosát 1999-ben az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította.
Nagyon más a hangulata mint amiket eddig láttunk. Kifejezetten rendezettek a házak is és az utcák is. Nincs szemét a közterületen, szélesebbek az utcák, nyitottabbak a terek. Az egyre gazdagodó várost már a 16. századtól kezdve kalózok egyre gyakoribbá váló támadásai érték. Főként ezek miatt folyamatosan épültek az erődítmények, falak és őrtornyok, melyek a belvárost védelmezték. Ma is számos régi építészeti emlék maradt meg, legtöbbjükben múzeumokat rendeztek be vagy egyéb kulturális célra hasznosítják.
Pont ma beszélgettünk róla, hogy ha el akarnánk költözni egy melegebb éghajlatra, akkor az tuti nem Mexikó lenne. De ma délután már azt beszéltük, hogy na jó ez a város azért sokkal élhetőbb és jóval közelebb áll hozzánk, mint amiket eddig láttunk. Bandi venne egy vitorlást és azzal megjáratná a turistákat, én meg üzemeltetném Campeche legjobb reggelizőjét olyan friss pékáruval, megpakolt szendvicsekkel és persze a legjobb kávéval, hogy mindenki odajárna…
Vacsira egy igazi olaszt nyomtunk a sétáló utcán.
Este nyugiban, időnkét bebóbiskolva nézegettük a képeket a szobában, meg írtam a blogot, amikor egyszer csak tök közelről fellőtt tűzijáték hangja vert életet újra belénk. Először nem is tudtuk, hogy ez mi, csak a hangra mentünk ki, és a felettünk jópár perces csinnadratta kivitt minket az utcára. A szálló egy kis téren van, a tér túloldalán szép katolikus templom előtte pedig mintha egy 40-50 fős esküvő lenne. De a lány m, akit ünnepeltek nem mennyasszonyi ruhában volt, hanem pirosban sok-sok díszítéssel. Vőlegény meg sehol. A lány neve fényfestéssel a templom falára kiírva, 12 fős zenekar, 8-10 felszolgáló pezsgős tárcával a kezükben kínálva a vendég sereget, hangosítás, torta, kaja, fotós, videós és minden. Nem igazán értettük, de az egyik felszolgáló fiút megkérdeztem és a lány 15-dik születésnapját ünnepelték. Egy régi maja hagyomány alapján mindmáig fontos ünnep a 15. születésnap Dél-Amerika országaiban, amikor a gyermek felnőtté válását ünneplik. Elsősorban a lányok esetében csinálnak ekkora partit.
BandiBorso utazik 