Izrael – 10. nap

2019. február 8.

Eilat egy dél-izraeli kikötőváros, az állam legdélibb csücskében, az Akabai-öböl partján terül el a Negev sivatagban. Keletről Jordánia, nyugatról Egyiptom határolja. Izrael oly annyira elkeskenyedik délen, hogy a Vörös-tengernél ez az egy város terül el, mint izraeli város és ez is csak 11 km szélességben (ezt követően már mindkét irányból a szomszédos országok határai vannak). Jeruzsálemtől 309 km-re van, Tel-Avivtól pedig 346 km-re (4 óra autóval, ha minden simán megy…).

1950-ben kezdték el kiépíteni, mint üdülővárost, sok szép új szálloda van, kisebb tengerparti sétány és sok ingyenes strand. Jelenleg az egész városban ingyenes wi-fi van, és az üzletekben ÁFA mentesség, így olcsóbb Izrael egyéb területeihez képest. 

Sopron Eilat testvérvárosa így még Sopron utca is van a szálloda soron. 

Annyira a turistákra épült a város, hogy egy kis sétányira három bevásárlóközpont is van a szállodánktól. De a nyitvatartási rend a Sabbat megtartása szerint van, így péntek délután 3-kor minden bolt bezárt. Kénytelenek voltunk emiatt shoppingolással kezdeni a napot. Nyitásra ott voltunk és aránylag hamar végeztünk is. 

Shoppingolás után a Delfin-öbölbe mentünk, amely arról híres, hogy él az öbölben 4 delfin, akik szabadon ki tudnak menni a nyílt tengerre, meg vissza. Van egy strand rész, ami nem annyira izgalmas az öbölbe benyúló stéggel ellentétben. A stégre is ki lehet telepedni és egész közelről tudtuk így szemlélni a delfinek lubickolását. Van 3 extra stég, amelyek a nagy stég része, ahova a delfin-öböl munkatársai mehetnek csak ki. Ők viszont miközben simogatják és vakargatják a delfineket mesélnek az öböl életéről. András még egy snorkelingre is benevezett, így még közelebbről találkozott a delfinekkel.

Délután a szülőkről leválltunk. Ők maradtak a mozgalmas városi részen kicsit csavarogni, mi pedig elindultunk meghódítani a Vörös-szurdokot (Red Canyon) ami várostól kb. 20 km-re, az egyiptomi határ közelében van a 12-es főút mentén. Annyira a határ mellett, hogy az úton a határkerítést szinte érintve ment az út.

L1090215

Az eilati hegyek legszebb helye vörös színű núbiai homokkő faláról kapta a nevét. Valamennyire utána olvastam a helynek (ezért sem jöttek a szülők velünk), így tudtam, hogy van egy piros és egy fekete túra útvonal. A piros a könnyebbik, míg a fekete a nehezebb és hosszabb. A feketén indultunk el. 2 km után egy nagy szakadék szélén álltunk, ahova lejutva egyszercsak vége lett a fekete túra útvonalnak és előkerült egy zöld útvonal (amiről nem is tudtunk, hogy van) egy Red Canyon felírattal. De azt nem tudtuk, hogy milyen messze van, csak az irányt láttuk. Mentünk tovább…

Leginkább azért mentünk mert láttam a neten képeket a helyről és ugyan nagyon szép helyen túráztunk, de tudtam, hogy ha megtaláljuk a kanyont, az lesz az igazi látvány. Közben számolgattuk, hogy meddig mehetünk még időben előre, nehogy ránk sötétedjen, világosban visszaérjünk a kocsihoz. Elég kevés turistával találkoztunk útközben. Mondtam Bandinak mikor már több mint 4 km-en és másfél órás köveken és sziklákon mászós szakaszon voltunk túl, hogy szerintem forduljunk vissza. Nem hagyta. És milyen jól tette: nagyjából egy percre voltunk a kanyontól. A vörös sziklák között szűk, víz kimosta résen vezetett át az út, amely néhol létra mászással, néhol meg sziklán lévő kiállásokon való mászással volt bejárható. A kanyon egy nagyságrendileg 300 méter hosszú szakasz, amelyen amikor végigmentünk fel tudtunk mászni egy felsőbb szintre. Ott is vezetett egy útvonal, ahonnan meg leláttunk a kanyonba. Varázslatosan szép volt.

Mivel Bandi a kanyon túra elején beütötte a lábát így a vacsi után már csak pihenéssel telt.

USA, Nemzeti Parkok – 8. nap

2015 augusztus 26. szerda

A tegnapi 35 fok mára már csak 15 fok volt, és a tegnapi napsütést felváltotta az eső.

10 után indultunk el a szállásunktól pár percre levő Capitol Reef Nemzeti Parkba. Sajnos az eső elég rendesen esett, így a nagyobb túrákat kihagytuk, elsősorban autóval jártuk be a parkot. Különben meg volt szépsége az esőnek, ugyanis ahogy lemosta köveket és sziklákat, teljesen más színűk volt, mint eddig.

  

Nem időztünk nagyon hosszan a nemzeti parkban az eső jóvoltából, bár így is délután kettő óra volt, mire eljöttünk. Nézegettük a térképet, hogy melyik úton induljunk el a következő célponthoz: a nagy főúton 2:45 perc alatt, kisebb úton 3:30 perc alatt, vagy az erdőn-völgyön és több nemzeti parkon átívelő, szépségéről nevezetes 12-es úton, ami a térkép szerint több, mint 4 óra, és akkor azzal nem is számoltunk, hogy mi majd minden megállási lehetőségnél meg is állunk fotózni és nézelődni, netán egyet kirándulni. Természetesen a 12-es utat választottuk: erdő, vörös szikla, magasság, mélység, 10 fok, felhőben autózás, fehér szikla, kanyargós hegyi út, napsütés, zubogó folyó, volt minden.

  
  

Aztán délután 5 körül már szépen sütött a nap, és találtunk egy gyönyörű útmenti sziklát. Megálltunk, majd Bandi kiszúrta az útmenti táblán, hogy egy fél kilométeres kis sétával eljuthatunk egy vízeséshez: Water Canyon-hoz. Egy bő órás patakon átmászós, domboldalba felmászós, sziklafalat meghódítós, vízesés csodálós kirándulást csináltunk, amit nagyon élveztünk mind a ketten.

  
  
  

Az út utolsó szakaszában olyan esőt kaptunk, hogy a fehér autónk újra szép tiszta lett.


Este 8-ra értünk a szállásra. Útközben végiggondoltuk, hogy eléggé elszúrtam a következő szállás foglalást, mert ugyan klassz a szállás, amit befoglaltam 3 éjszakára, de messze van azoktól a pontoktól ahova akarunk az elkövetkezendő 3 napban menni. De ezt még a kocsiban átbeszéltük, így már úgy mentünk bejelentkezni, hogy az utolsó éjszakát lemondanánk. Sikerült is elintézni.