A tegnapi esti nagy eső bent tartott minket a szálláson, cserébe jól kialudtuk magunkat. Reggel összepakoltunk, megreggeliztünk és a tegnap eldöntött módon ki akartunk jutni a reptérre. A Titicaca-tó környéken Juliaca városból indulnak a repülők, ami szűk 50 km-re van Punotól, ahol a mi szállásunk is volt. Uber itt nincs. A taxi több mint 3x annyiba kerül mint a colectivo, így a közös buszozás mellett döntöttünk. Ezt úgy kell elképzelni mint a reptéri shuttle-t, meg van a sofőrnek, hogy hol kit kell felszedjen és a 22 fős kisbuszával végigcsattog a városon és feltölti a buszát az előre bejelentkezett emberekkel. Aránylag az elején szálltunk fel a buszra, ezáltal kaptunk egy random punoi városnézést, ami mondjuk az időnkbe mérsékelten fért bele.

Itt említeném meg Peru építészetét a lakóházak tekintetében. Egységes. Egységesen ronda. Bandi kedvesebben fogalmazott: nincs igényük a szépre. Szóval a házak melyekben élnek 90%-ban úgy néznek ki, mintha félbehagyták volna (mert tulajdonképpen félbe is hagyták, láthatóan eszük ágában sincs befejezni). MAjd minden ház lapostetős, de a furcsább az, hogy minden ház tetején lógnak ki felfelé a betonvasak, olyan 1-1,5 méter magasan. Na persze lehet az van mögötte, mint Görögországban, hogy addig nem kell befizetned a ház utáni adót míg nincs kész a házad… És ezek a házak természetesen vakolatlanok, csak a tégla látszik, meg az, hogy már évek óta lakják.

Ahogy mentünk ki a reptérre a 2×2 sávos, szépen megépített, fizetős autópályán, melynek ráadásul kívül-belül van leállósávja és a középső elválasztó keskeny részen tehenek legelésznek a gyér füvön, meglehetősen sűrűn van egy-egy fekvőrendőr! Nem repesztünk csak úgy az autópályán, kérem szépen!

Beérve Juliacába, újra megállapítottuk, hogy mit sem vesztettünk azzal, hogy kihagytuk a városlátogatást. A repülőtérre vezető közvetlen út egy olyan földút, hogy majd ki estünk a kisbuszból. De már dolgoznak az új úton. A reptér kicsi, de kellemesen modern, új. A gépünk pedig egészen pontosan indult, így szűk másfél óra múlva Limában voltunk.

Landolás és a taxi/uber mizéria után arra a szállásra mentünk, ahol az első három éjszakát is töltöttük. Útközben kiderült az is számunkra, hogy az úttesten lévő medencéket mire és hogyan használjak itt Limában:

Du 3 óra körül érkeztünk meg és nem terveztünk semmi extrát. Egy jó sétát az óceán parton megspékelve egy finom vacsival, nézelődni, ücsörögni, beszélgetni, olvasgatni, pihenni.

Este én hamar elaludtam, majd fél 11-kor (Bandi még olvasott) egy iszonyat erős és hosszú duda szóra ébredtem. Nem is duda, hanem valami riasztás hangja volt kongatással együtt. Délután beszélgettük pont Bandival, hogy azáltal, hogy egy keskeny nyúlványon vagyunk, mindkét oldalról óceán mellettünk, így ennek a résznek aránylag nagy a cunami veszélyeztetettsége. De láttuk kiírva, hogy most a zöld zónában van a terület, aggodalomra semmi ok. Persze fél 11-kor a fejed mellett lévő nyitott ablakon beüvöltő riadó hang esetén felriadva álmodból ezt az információt törli az agyad. Nem értettük, hogy mi ez a hang. Kinézve az ablakon láttuk, hogy a szomszéd épület portás bácsija nagyon nyugodtan olvasgat a kis fülkéjében… A szomszéd épület pedig nem más, mint a Tengerészeti Hadsereg egy épülete, így Bandi megnyugtatott, hogy tuti gyakorlatuk van. A riadó abba maradt, én hamar visszaaludtam, majd egy fél óra múlva minden kezdődött elölről. De a tengerész fiúk-lányok most már bevetésre készek, megnyugodhatunk. Ráadásul holnap úgyis továbbállunk.