Óbidos

2025. október 13. hétfő

Felhúztam este az órát, reggel 7-re. Szerettem volna korán kimenni a városba, hogy a turista csoportok előtt meglessem, lefotózzam Óbidos üres utcáit. Nem aludtam túl jól, sőt elég keveset sikerült aludni, így nem is emlékszem az óra csörgésére. Fél órával később viszont kipattant a szemem és rájöttem, hogy dolgom van. De mielőtt elindultunk volna még megreggeliztünk. Negyed 9 körül nem volt senki az utcákon, csak 1-1 utcaseprő köszönt ránk, hogy Bom dia! Élveztük, hogy egy időre miénk a város, ahol várhatóan egy óra múlva már a busszal érkező turisták kóstolgatják majd a meggylikőrt.

Így is volt, 9 órától folyamatosan érkeztek a népek. Mi addigra már a várfalon sétálva gyönyörködtünk a napsütéses hétfő reggelben. Elkortyoltunk egy kávét, kijelentkeztünk a szállásról, majd elhagytuk az óvárost és vele együtt az egyre sűrűsöd forgatagot.

Porto felé vettük az irányt. Az autós utazásban azt szeretem, hogy be lehet iktatható egy-egy spontán programot. Mi Aveiro-t szúrtuk be programnak.

Aveiro egy 80 ezer lakosú város a Centro régióban, az Atlanti-óceán partján, Lisszabontól északra, Portot meg délre. Az Aveiro-laguna mentén elterülő város, amely a csatornái és különleges vízi útjai miatt Portugália Velencéjeként is ismert.

Aveiro más mint az előző két városunk volt: egy-egy szép régi, csempével díszített ház mellett az újabb építésű épületek váltakoznak a belvárosban. A város igazi karakterét inkább a szélesebb, tágasabb utcák, a vízparti sétányok, és a csatornákon ringatózó moliceirók – ezek a hagyományos, festett csónakok, amelyek elsőre hasonlítanak a gondolákhoz, de befogadó képessége nagyobb – adják. A város forgatagán is érezhető volt, hogy ez már egy nagyobb város. A belvárosi séta közben elmerültünk a részletekben: a csempézett homlokzatokban, a kis ajándék boltok portékáiban, és a kávézók teraszairól kihallatszó beszélgetésekben. Kedvet is kaptunk mindeközben egy ebédre.

Aveiroból úgy akartunk tovább indulni, hogy a hétfő, munka utáni portói dugót megússzuk. 4 óra után nem sokkal már a belvárosi apartmanunkban voltunk. Illetve csak én, mert Portoban nem állsz csak úgy meg a kocsival. A szűk belvárosi utcákon erre nincs hely. Ezzel különben számoltunk, így kinéztem előre egy parkolóházat a közelben. A ház előtt, amiben a szállásunk volt Bandi csak kidobott az összes csomaggal, és ő már “futott” is tovább. Na most ez kb így nézett ki: kipattantam a kocsiból egy gurulós nagy bőrönddel és két kicsivel, hátizsák, fotós táska, laptop, meg a levetett pulóverek és a félig megivott colás üveg a kézben. Nyilván a mi utcánk olyan meredek, hogy alsó hangon 16%-os emelkedő van benne (és ez Portoban nem egyedi), így a bőröndök elindulnak a macskaköves szűk utcán ha akarod, ha nem. Közben jön másik autós, aki a környéket jobban ismeri, így eggyel gyorsabban megy, mint kéne. Két bőrönd még befért úgy a résnyi kapualjba, hogy vízszintes állapotban legyenek, a harmadik meg simán el van kézben… (alig van 5 különböző motyó már a nyakamban). Fogadó ember nincs, az már nem divat. Előre elküldték a kapunyitó kódot, valamint egy weboldalt amin csak 2 gombnyomás és nyílik a kapu. Jó, de melyik kettő gomb? Oké, akkor legyen a kód, de hova kell beütni? Közben újabb autó suhan el a hátam mögött, igyekszem behúzni a fenekem. Kód meg van, 5 másodperc és nyílik a kapu a kattanó hang után. Csomagokat egyesével behúzom, de nem jutok messze mert újabb zárt ajtóba ütközöm… végül egy másik bérlő segít, aki éppen haza érkezik. Mindeközben Bandi a forgalommal és a parkolóházzal küzdött meg.

Ezek után, hogy mindketten túlestünk a nagyvárosi lét első vízkeresztségén elindultunk az óvárosi részbe, aminek a szélén vagyunk. Ezek után a nyugalmas napok után Porto hirtelen kicsit sok volt, fel kellett venni a fonalat. Kapkodtuk a fejünk, hogy minél többet lássunk az épületekből, a város hangulatából. Az óvárosi rész a Douro folyó egyik partján terül el, ahol a folyó feletti hídon átkelve hirtelen a bor negyedben találtuk magunkat. Még ízlelgetjük a várost, ahogy a jó portói borokat is.

2025. október 12. vasárnap

Délelőtt kijelentkeztünk a lagosi szállásról és elindultunk északra. Ma Óbidos városig megyünk, ami Lisszabontól északra van, Lagostól 3,5 órányira. Kitaláltuk, hogy nem egyenesen megyünk, hanem a Lisszabontól keletre található Évora városát beiktatjuk, ami által ugyan az útidő megugrott egy órával, de úgy éreztük megéri a kerülő.

Évora, Alentejo régió szívében helyezkedik el és történelme több mint kétezer évre nyúlik vissza: eredetileg a kelta törzsek települése volt, majd a rómaiak fontos várossá fejlesztették. A 8. századtól muszlim uralom alatt állt egészen 1166-ig. A középkorban Évora az ország déli részének politikai, vallási és kulturális központjává vált, a 15–16. században rendszeresen itt tartózkodott a királyi udvar, ekkor emelték az impozáns katedrálist is.

Évora büszkélkedhet az egyik legjobban megőrzött történelmi belvárossal Portugáliában, amely a látogatókat egy másik korba repíti vissza. A város központja – művészeti és építészeti sokszínűsége miatt – 1986 óta az UNESCO világörökség része.

A katedrális nem csak a nagyságával emelkedik ki az óvárosból, hanem robosztus, erődítmény-szerű megjelenésével is. A toronyba felmenve csodás kilátás van a városra, valamint a katedrális maga is szép látványt mutat ebből a másik szemszögből.

Az óváros zegzugos, macskaköves, szűk utcái, a fehérre meszelt sárga ablakkeretes, rendezett házak kárpótoltak minket a tegnapi Albufeira után. Miután a fő tér mellett megebédeltünk tovább autóztunk Óbidosba.

Óbidos Lisszabontól kb. 85 km-re északra fekvő, dombon elterülő város, melyet a portugál királynék városának is neveznek, ugyanis a 13. századtól kezdve Óbidos különleges státuszt kapott: a várost gyakran ajándékozták királynéknak nászajándékul. Innen ered az elnevezés: “a királynék városa” (Vila das Rainhas). Ez a hagyomány évszázadokon át fennmaradt, és a város virágzását is elősegítette – a királynék bőkezűen támogatták a templomok és középületek építését.

A 14–16. században Óbidos igazi középkori ékszerdobozzá vált. A városfalakon belül a már jól megszokott középkorból megmaradt kanyargós, macskaköves utcák és a vakítóan fehér házak, hol kék, hol sárga szegélyekkel na meg a színes virágokkal mindenhol – mintha egy mesekönyv lapjaira csöppentünk volna. Az utcákon bolyongva olyan érzésem volt, mintha minden sarkon valaki most készült volna írni egy szerelmes regényt (és simán lehet, hogy valaki épp meg is tette).

Tulajdonképpen Évora kicsinyített mása Óbidos. Nehéz nem beleszeretni. A település nemcsak történelmi örökségéről híres, hanem kulturális életéről is – például most épp egy irodalmi fesztivál végébe csöppentünk. Valamint a helyi meggylikőrről is híres, a Ginjinha-ról, ami kihagyhatatlan élmény minden ide utazónak. Minket már az érkezésünkkor ezzel fogadtak, mint köszöntő itallal.

A vacsorát a Jamón-Jamón nevű kis étteremben ejtettük meg, ez egy kellemes tapas bár. Egy olyan hely, ahol az ember leül, körülnéz, és már az illatokból tudja, hogy jó döntést hozott. Kértünk három kis tálat válogatott finomságokkal, és meg kell mondjam, a ház borával karöltve ez volt az egyik legjobb ízkombináció, amit Portugáliában eddig kóstoltunk.

Nem siettettünk, csak élveztük az estét, a város lassú lecsendesedését, majd visszaérve a várfalon belüli szállásunkra, a bárban automatikusan kértünk két meggylikőrt, kicsit lefojtani a vacsorát. Rezzenéstelen arccal már hozta is a srác a kért italokat, de csak a számla kérésekor derült ki, hogy ezt bizony nem tudjuk kifizetni: ez náluk csak az érkező szálló vendégek köszöntő itala, még beárazva sincs, nem hogy az itallapon. Így nem maradt más, mint a köszönöm portugálul: obrigado.