Mindkét repülő tökéletes pontossággal indult. Néztem is a Budapest – Isztambul járaton, hogy annyira hirdetik, hogy ők nagyon pontosak, megbízhatóak és nem késnek soha sehonnan, sőt a csomagod se késik!

Amikor leszálltunk Isztambulban és megláttuk, hogy 20 perc gyaloglásra van a kapu, ahonnan a következő gépünk indul és csak másfél óránk van az átszállásra, akkor nem voltunk meggyőződve arról, hogy a csomagjaink is elérik a céljukat ugyanazzal a géppel, mint mi. Ráadásul busszal vittek be a gépből a terminálra és busszal is vittek ki minket a nagygéphez. Meglepően nagy az isztambuli reptér.

Nem mondom, hogy kényelmes volt, de a 8 órás utat félig át tudtuk aludni. 15 perccel előbb landoltunk és a csomagok is meg vannak!

Ahogy kiléptünk a repülőből hirtelen nagy szemekben elkezdett esni az eső. Itt most nyár van, 29-30 fok, de a január az egyik legcsapadékosabb. Ezt tudtuk is, utána olvastam. Viszont ennek tudatában reméltük, hogy kevesebb lesz a turista. Az eső ahogy jött, úgy ment is, és ez pont ugyanígy folytatódott: kisütött, beborult, eleredt, pikk-pakk abbamaradt.

Nem rohantunk, ugyanis a repülő 11 órakor landolt, a komp amivel meg tovább akartunk menni Praslin szigetére az 16:30-kor indult csak. Persze meg kell érkezzen a csomag, előtte útlevél vizsgálat, utána meg átöltözés valami kis nyáriba. Annyira nem siettünk, hogy végül mi voltunk az útlevél vizsgálaton az utolsók:

Feltérképeztük a reptér közvetlen környéket. A taxiját ajánlgatta mindenki. Megnéztük a térképen, hogy annyi időnk van, hogy akár még gyalog is átmehetünk a reptérről a komphoz. Persze bőrönd meg hátizsák, 30 fok bármikor eleredő esővel. Nem baj, mi azért kemények vagyunk, meg felfedezők és akár képesek vagyunk elgyalogolni is. Különben 8 km-ről beszélünk, tehát azért tényleg nem legyalogolhatatlan. Mondjuk azzal az aprósággal nem számoltunk, hogy ez egy helyi autópálya (dupla sáv közepén elválasztóval) járda nélkül. Ahogy kikanyarodtunk a reptérről és elkezdtünk botorkálni megállt mellettünk egy taxi. Ott, akkor még azt nem tudtuk, hogy járda nem lesz. Előtte Bandival beszéltük, hogy mennyi a helyi pénz, mennyi volt a kocsi bérlés és mennyiért ajánlottak transzfert a másik szigeten. Emiatt aztán volt elképzelésünk arról, hogy mennyiért nem ülünk be egy taxiba. Emberünk megállt, Bandi rákérdezett mennyi, 300 rúpia (5.700,-Ft), Bandi rámnéz én meg rávágtam, hogy inkább gyalog és tovább indultam. Emberünk azon nyomban lenyomta a fuvar árát 200 rúpiára. “Duzzogva” beültünk a légkondis zsír új taxijába. Ráadásul a komp terminál nem is ott volt, ahova a Google maps alapján elindultunk, hanem még odébb, várhatóan annak megtalálásával is bíbelődtünk volna.

Aggódtunk, hogy majd ott dekkolunk a komp kikötőben a bőröndökkel és ha bármit is szeretnénk akkor a bőröndök a nyakunkon lesznek. Ahhoz képest, hogy még búvárruhát is hoztunk magunkkal meglepően kicsik a csomagjaink, na de ahhoz meg nagy, hogy bármit kezdjünk velük. A komp jegyünk meg volt, mivel azt még otthonról online elintéztem. Sőt, azt legalább 48 órával előbb meg is kell venni. A hajótársaság (Cat Cocos) olyan kedves köszönőlevelet írt a foglalást követően, mintha még vagy másik három konkurens cég lenne.

A kikötőben be lehetett csekkolni és a csomagokat le lehetett adni. Szóval ez aránylag hamar megoldódott. Ekkor volt du fél 1. A komp viszont csak fél 5-kor indult. Beültünk egy jó kis helyi kajáldába, megkóstoltuk a helyi sört és olyan klasszat ebédeltünk, hogy csak na. Az ebéd utáni kajakómát elnyomtuk egy délutáni szundival egy-egy félreeső padra kifekve.

Mahéról pontosan indultunk, és ahogy elhagytuk a kikötőt Bandi elhagyott engem, mondván körbenéz a hajón. Nagyobb hullámok voltak kint, a katamarán meg elég hamar felgyorsított. A hangok is és a gyomromban az érzés is visszaröpített a budapesti hullámvasútra: úgy pakolt minket le-fel a hajó, hogy csak úgy csikizte a gyomrom. A gyerekek meg sikongattak. Mindeközben látom, hogy Bandi meg kiment a hajó elejébe és ott egyensúlyoz. Szerencsére a személyzet egyik tagja is kiszúrta és behívta. Annyira tipikus, hogy Bandi ilyenkor veszélyt nem érezve a legmeredekebb helyekről vigyorog rám. Én meg majd frászt kapok…

Ami fura volt, hogy a személyzet vigyorogva osztogatta a hányos zacskókat a turistáknak. Ekkora már felmértem, hogy az egy órás utat csak úgy fogom kibírni ha erősen koncentrálok és meredten fókuszálok a horizontra. Még jó, hogy ablak mellé ültünk. Azért voltak jónéhányan akik a zacskóba meredve élték túl az utat.

Megérkezve Praslin szigetére a kikötőben várt minket a kocsi bérlős hölgy kis táblával a kezében. Amikor foglaltam a kocsit, akkor felhozta, hogy ugyan drágábban, de lehet Mini Moke-ot bérelni. Tudtam, hogy Bandi azonnal le fog rá csapni. Mutattam neki, és hát persze, hogy azt szerette volna. Befoglaltam, majd indulás előtt 2 nappal rám írtak, hogy még sincs szabad Moke. Végül kiderült, hogy az egész szigeten össz-vissz 2 darab ilyen autó van. Elengedtük a kisautót és tudomásul vettük, hogy egy Kia Picanto lesz az új társunk néhány napig. Aztán a bérlős lány egyszercsak a parkolóba érve felvetette, hogy választhatunk: Kia vagy Moke? Bandi arcát kellett volna látnotok: mint a kisgyerek a játékboltban, amikor megtalálja a legszuperebb matchboxot. Naná, hogy a Moke-ot választotta.

A jobb kormány és a manuális sebváltó elsőre kicsit szokatlan volt, de mire a szállásra értünk már tök jól ment.

Nagyon klassz kis szállásunk van csudi szép kilátással meg terasszal.

18:30-kor kezd el sötétedni, és mi 18:20-kor érkeztünk meg. A szállásra menet már csorgattuk a nyálunk a partszakaszokat látva, de nem álltunk meg. Ugyan sötétben, de még elmentünk a közeli boltba, illetve parti részre. Jó kis részt fedeztünk fel, de titok maradt a java mert annyira sötét volt. Szóval várjuk a holnap reggelt!

A banán ugyanolyan apró és ugyanolyan savanykásan finom, mint Kubában volt. Még egy kép a boltból: