Réunion-Mauritius – 14. nap

2026. február 24. kedd

A tegnapi blogból egy fontos dolog kimaradt. Bandi készített egy kis videót a roncsos merülésről, annak a linkjét utólag tettem be, így aki tegnap nem látta, annak ide is beteszem:

https://youtu.be/xIcLYv4YJps?feature=shared

Ma ismét hagytuk, hogy a napfény és a tenger morajlása ébresszen minket, nem pedig egy ébresztőóra. Egy kényelmes, késői reggeli után a helyi kávé mellett úgy éreztük, kell egy kis aktív pihenés így az utolsó itt töltött teljes napunkra.

A szálloda szervezett egy kajaktúrát a közeli mangrove erdőbe, amire korábban már szerettünk volna becsatlakozni, de nem volt hely, ezért a mai csapatot tudtuk erősíteni. Ez a program végül sokkal másabb volt, mint vártam. A mangrovék világa mindig is tetszett. Itt a víz néhol annyira alacsony volt, hogy ki tudtunk szállni a kajakokból, és a bokáig érő, langyos vízben gázolva fedeztük fel a növényvilágot. Máshol viszont mélyebb szakaszokon csendesen siklottunk a türkizkék óceán hol homokos, hol köves talaja felett. Elképesztő ez az ökoszisztéma, mintha a szárazföld és a tenger folyamatosan szkanderezne egymással.

Egy kis videót készített Bandi erről a mókáról:

https://youtu.be/-Uf9XXCSXQo?feature=shared

A délelőtti evezés után jól esett a jól megérdemelt vízparti lazítás. Bár Bandus még kipróbált egy lézer nevű kisvitorlást is.

Visszavonultunk a kedvenc pálmafáink alá, és a délutánt váltott fürdőzéssel és pihenéssel töltöttük. A 30 fokos óceánban lebegve megint megállapítottuk, hogy Mauritiusnak ez az arca – a nyugalom és a végtelen kék – legalább olyan izgalmas, mint a dzsungel vagy a cukorgyár.

Délután kettő körül aztán lefújtuk a sziesztát. Összeszedtük magunkat, leráztuk a homokot, és úgy döntöttünk, hogy a nap hátralévő részében még csavargunk egy kicsit a környéken. Elvégre Mauritius túl szép ahhoz, hogy csak egy helyben üljünk. Az északi partszakaszon már háromszor elmentünk a Grand Baie (Nagy Öböl) mellett, gondoltuk ma meg is állunk. Az öbölben “parkoló” színes halászhajók, valamint a helyiek, ahogy a parton élik a hétköznapjaikat: pecázó családok, halászok a hálóikkal és csónakjaikkal, valamint a halat pucoló fiatal srácok, akik aztán az éttermeknek adják le a napi fogást, lepikkelyezve és kibelezve. Padra kiült idősek, ahogy beszélgetnek a mindennapi dolgokról, mellettük pedig a part mentén fürdőző gyerekek és gazdátlan kutyusok egyaránt. Közben pedig a part és út közötti szakaszon kirakott bódékból falatozók, néhányuk csinosabban, láthatóan munkából jövet, némelyek meg lazábban.

Úgy értünk vissza a szállásra, hogy vacsora előtt volt még időnk medencézni egyet, bár ahogy beléptünk a kellemesen meleg vízbe, eleredt az eső. Hagytuk, hogy ne a medence vize, hanem az eső mossa tisztára a hajunk. Nagy eső volt, de nem tartott hosszan. 

Vacsira az ázsiai étterembe mentünk, nekem messze ez ízlett a legjobban. Így külön öröm, hogy az itt töltött utolsó esténken ide volt hely. A kellemes kaja után muszáj volt nekikezdeni összepakolni, mert holnap sajnos el kell hagyjuk a szigetet.

Még egy kis mauritiusi érdekességet mesélek. A málinkó-szövőmadarak (vagy ahogy sokan ismerik őket: a mauritiusi fodi) igazi kis mérnökei az élővilágnak. A szálloda bejáratánál a pálmafák között jól meg lehet figyelni a kis sárga madárkák sürgés-forgását.

A pálmafák ágai nem csak a széltől mozognak: tucatnyi élénk kis fodi lakberendezési lázban ég ilyenkor. Ez a kis madár nem csak a színével (a hímek ilyenkor pompás sárga-narancs díszben feszítenek) hívja fel magára a figyelmet, hanem elképesztő építészeti tehetségével is.

A fészeképítés itt nem közös munka: a hím a fővállalkozó és a kivitelező is egy személyben.

  1. Az alapozás: A hím hosszú, rugalmas fűszálakat és pálmarostokat gyűjt. Az első és legnehezebb lépés egy stabil “hurok” létrehozása az ág végén – ez tartja majd az egész építményt.
  2. A szövés: Csőrével elképesztő precizitással csomózza és szövi össze a szálakat. Nem csak egyszerűen egymásra rakja őket, hanem valódi hurkokat és kötéseket használ.
  3. A forma: A végeredmény egy lefelé lógó, zárt, gömbölyded batyu, amelynek az alján van a bejárat. Ez a kialakítás biztonságos, hiszen a kígyók és ragadozók nehezebben jutnak be.

A természet itt is gondoskodott a “minőségellenőrzésről”. Amikor a hím elkészül a vázszerkezettel, elkezdődik a bemutató. Szárnyaival csapkodva, hangosan énekelve próbálja odacsábítani a tojót a fészekhez. A nőstény azonban olyan, mint egy szigorú műszaki ellenőr. Berepül a fészekbe, megvizsgálja a tartósságát. Ha a szövés túl laza, vagy a fészek nem tűnik elég biztonságosnak, a tojó egyszerűen továbbáll. Ha a fészek nem nyeri el a tojó tetszését, a hím gyakran leveri az egészet, és nulláról kezdi az építkezést, hogy bizonyítson! Csak ha a “háziasszony” rábólint az ingatlanra, akkor kezdődik meg a belső bélelés puha tollakkal és finomabb szálakkal, hogy minden készen álljon a tojások érkezésére.

Réunion-Mauritius – 13. nap

2026. február 23. hétfő

Tegnap késő délután lemondták Bandi búvárkodását, így nem keltünk korán. Reggeli után viszont írt a búvárközpont, hogy ha Bandi odaér 11-re, akkor tud ma kettőt is merülni. Jó volt, mert már tegnap délután összekészítette a cuccát, így azt csak fel kellett kapni és indultunk is. Mentünk mind a négyen, majd miután Bandit leadtuk és sorsára hagytuk a palackok között, kettészakadt a kis csapatunk. Mi hárman pedig úgy döntöttünk, hogy a vizes kalandok helyett egy kicsit szárazföldibb programot választunk: irány a Sir Seewoosagur Ramgoolam Botanikus Kert, vagy ahogy mindenki ismeri, a Pamplemousses. Itt meg kell jegyezzem, hogy eddig végig Bandi vezetett, most Gábor átvette a volánt és hamar kiderült, amit eddig titkolt: a múltjában van valami angolos rész, hibátlanul vezetett jobb oldalon. 

A botanikus kertbe belépve azonnal beszippantott minket a trópusi nyugalom (és a pára). Ez a hely nem olyan, mint a Tamarin-vízesés vadregényes, saras dzsungeles, itt minden precízen gondozott, mégis monumentális. Bár az, hogy minden ösvény leaszfaltozott az kissé illúzióromboló és ebben a melegben ontotta is ránk vissza a hőt, de hősiesen bírtuk. A legnagyobb sláger nálunk az óriás vízililiomok medencéje volt. Elképesztő látványt nyújtanak azok a hatalmas, tálcaszerű levelek – Gáborral azon tanakodtunk, vajon elbírnák-e Orsit, de inkább nem próbáltuk ki. Sétáltunk a több tucatnyi pálmafaj között, és megcsodáltuk a híres Talipot pálmát is, amiről megtudtuk, hogy csak egyszer virágzik egy emberöltőnyi idő alatt. Mikor már kezdtünk mi is kicsit “elhervadni” a hőségben, a liliomoktól és a pálmáktól búcsút véve, továbbmentünk a szomszédban (kocsival 4 percre) lévő L’Aventure du Sucre-ba is. 

Egy hatalmas, régi cukorgyárat alakítottak át látogatóközponttá, ahol a rozsdás gépek és a modern kiállítások között sétálva megértettük, miért is hívják Mauritiust a “cukor szigetének”. A kiállítás nagyon részletesen bemutatja Mauritius történelmét, a rabszolgaságot és a cukornád-termesztés összefonódását a sziget sorsával. Ahogy bolyongtunk a hatalmas, monumentális gépsorok között, hirtelen összeállt a kép: itt a cukor nem csak egy exportcikk, hanem maga a történelem.

A kiállítás zseniálisan mutatja be, hogyan vált ez a lakatlan, vulkanikus sziget a “cukor fővárosává”. Megrázó volt látni a gyarmati idők sötétebb oldalát: a rabszolgasorsokat, majd a később Indiából érkező szerződéses munkások világát, akiknek a verejtéke ott van minden egyes nádszálban. Kiderült számunkra, hogy a cukorgyártás nem csak édesítésről szól: ez a sziget gazdasági motorja, ami meghatározta az utak építését, a kikötők fejlődését és az itt élő népek keveredését. Mire a végére értünk a hatalmas csarnoknak, már nem csak édes fehér kristályként gondoltunk a cukorra, hanem Mauritius “fehér aranyaként”.

A kiállítás végén van cukor és rum kóstoló, ahol a cukorból mind a 12 típust – a fehértől a mélybarna, melaszos ízűig meg lehet kóstolni, a rumból pedig 6 különböző félét kínáltak.

Láttuk a cukorgyár után, hogy van még valamennyi időnk, így a közelben lévő bevásárlóközpont egyik sütizőjében sok ezer kalóriát adtunk magunknak. 

Három körül elindultunk Bandiért a búvárközponthoz. Bandi csillogó szemmel mesélt a víz alatti világról, mi pedig a liliomokról. Neki is klassz napja volt: az első merülés egy régi roncs hajónál volt, a második egy sekélyebb lazább merülés volt sok szép hallal. Ide teszek egy linket, amin Bandi kisvideója van a merülésről.

https://youtu.be/xIcLYv4YJps?feature=shared

Innen haza autóztunk és délután már újra együtt élveztük a szálloda partján a 29 fokos óceánt. 

Vacsorára ma a halas étterembe volt asztalfoglalásunk. Gazdag menüsorból választhatott mindenki magának a kedve szerint. 

Réunion-Mauritius – 12. nap

2026. február 22. vasárnap

A már bevállt késői, ámde gazdag reggeli után, 11 felé elindultunk csavarogni, illetve shoppingolni. Túrát nem akartunk vállalni mert a túracipőink tegnap elég mélyre süllyedtek, örülünk, ha kiszárad. 

Első feladat az volt, hogy Bandit beírattuk holnap délelőttre 2 merülésre. 

A búvár központ is és a vásárlós hely is itt van közel, negyed óra kocsival, így nem mentünk messze.

Délután 3 körül értünk vissza a szállóba. Örültünk is neki, gondoltuk kicsit kitesszük magunkat a napra, meg megmártjuk hab testünket a majd 30 fokos vízben. 

Ezt még annyival tudtuk megfejelni, hogy lehet kajakot bérelni és kicsit kieveztünk, hogy más szögből is élvezzük a hihetetlen színű óceánt.

A szállodában félpanziós megoldásban vagyunk. Alapvetően nem szoktunk ilyet választani, de a “csak reggelivel” ár és a félpanziós ár között minimális volt a különbség. A klasszik büfé asztalos (elég nagy választékos) vacsora mellett van a szállodának 3 külön étterme is – egy ázsiai, egy kreol és egy kifejezetten halas étterem -, ahol ugyanúgy vacsorázhatunk a már kifizetett félpanziós árért, csak előre kell asztalt foglalni és időre kell érkezni. 

Ma a helyi kreol konyha ételeit élveztük. 

Réunion-Mauritius – 11. nap

2026. február 21. szombat

Reggel szép napsütésre ébredtünk. A szállótól indul egy kajak túra a mangrove erdőbe – arra gondoltunk, hogy benevezünk egy ilyen programra a reggeli után. Sajnos a mai napra már nem volt hely, így aztán a Tamarin vízesés lett a program. 

A Tamarin-vízesést így összegezném néhány szóban: dzsungelerdő, sár és hét vízesés – avagy miért ne indulj el túravezető nélkül.

Északról a napsütésből ma megint leautóztunk a felhők alá dél-nyugat irányába, de a sziget belsejében maradva. Ahogy megérkeztünk a parkoló közelébe megállított minket egy helyi srác. Elmagyarázta, hogy van egy kilátó pont nem messze, ahova ki tudunk sétálni és a távolból ránézni az egymás alá zúduló hét vízesésre. Vagy ha vagányak vagyunk és túrázni akarunk, akkor itt azt csak túravezetővel lehet, aki nyilván nem más, mint ő. Elsőre kicsit ilyen lehúzós kamu dumának tűnt. A kilátó pontra elsétáltunk és ugyan be volt borulva, lógott az eső lába, de mégis úgy döntöttünk, induljunk, „lesz, ami lesz” alapon nekivágunk a sziget egyik legvadabb részének, a Tamarin-vízesésnek, vagy ahogy a helyiek hívják, a Les Sept Cascades-nak.

Itt, a Henrietta falu mellett egy teljesen más világ várt minket, mint amit eddig megszoktunk Mauritiuson. Ez nem a botanikus kertek rendezett ösvénye; itt a természet az úr. Ahogy elindultunk úgy kezdett el csöpögni az eső, majd ahogy haladtunk előre úgy esett egyre jobban és jobban. A túra már az elején jelezte, hogy nem lesz sétagalopp. Az intenzív eső miatt az amúgy is meredek ösvények csúszós sárfolyammá változtak. Olyan volt, mint a múltkori dzsungelharcunk Réunionon, csak itt még több volt a függőleges szakasz. Néhol a fák gyökereibe kapaszkodva ereszkedtünk lefelé különböző méretű köveken és az esővel átitatott sáros agyagon, miközben az eső és a vízesések permete úgy áztatott el minket, hogy a végén már azt se tudtuk, mi a víz és mi az izzadság. A túravezető srác egy fikarcnyit se mosolygott, ellenben ott ahol mi az életben maradásért küzdöttünk, kapaszkodva mindenbe is, ő hátratett kézzel battyogott előttünk, mutatván az utat. Nem igazán volt segítőkész, sőt egyik alkalommal mikor megcsúsztam még ahelyett, hogy megkérdezte volna, hogy minden oké-e, megszidott, hiszen már mondta, hogy ne lépjek a gyökérre, mert az csúszik. Én meg csak kikerekedett szemekkel néztem rá, hogy most ez komoly-e. Az út teljesen jelöletlen, többször van elágazás és érzed, hogy ha nem vele jönnél gőzöd se lenne merre van az előre. 

A vízesések egymás alatt vannak teraszosan, számozva fentről lefelé.

Ahogy haladtunk előre, sorra bukkantak fel a zuhatagok. Van köztük olyan, ami mögé be is lehet sétálni – különleges élmény, ahogy a víztömeg dübörög a fejed felett.

A természetes medencékben (bassin) meg is mártózhatsz, bár ma az eső miatt a hűsölés alapfelszereltség volt. Az utolsó előttibe Bandi és Orsi megmártoztak. Itt már azon a ponton voltunk az eső áztatta ruháinkat illetően, hogy semmit se vettek le, mert a vizes ruhát visszahúzni rosszabb érzés, mint ruhában fürdeni. Cipő, rövidnaci, póló, minden maradt.

A legmagasabb pontról a kilátás elképesztő: alattad a sűrű zöld kanyon, amit mindenhol fehér vízsávok szelnek át, illetve most sokszor beült a felhő is az elénk táruló meredekségbe.

BandiBorso tippek, ha te is nekivágnál ennek a túrának:

  1. Vezető nélkül ne! Még ha profi túrázónak is gondolod magad, az ösvények nincsenek kitáblázva, és az esőben pillanatok alatt el lehet tévedni.
  2. Cipő kérdése: Gábor flip-flopja itt végleg elvérezne. Ide komoly tapadással rendelkező túracipő kell, mert a sár és a vizes sziklák nem ismernek kegyelmet.
  3. Váltóruha a kocsiban: Ahogy mi is tanultuk az elmúlt napokban, a „mindent is” táska életmentő lehet a túra végén. Persze a szakadó esőben nem érdemes magaddal cipelned (mint ahogy mi tettük egy részével).

Mire visszaértünk a kocsihoz, úgy néztünk ki, mint akik egy iszapbirkózó bajnokságról jönnek, de a vigyor az arcunkon mindent elárult. A kis parkolóban, ahol rajtunk kívül egy üres autó volt, hamar mind a négyen átöltöztünk. Nekem mondjuk csak a fürdőruhám maradt száraz, amihez egy mikro szálas törcsit tekertem a derekamra szoknyának. 

Három után indultunk haza és az egyórás haza vezető utat csak egy útszéli gyümölcs árusnál szakítottunk meg, hogy mangót, dinnyét, kókuszt és banánt vegyünk uzsonnára. A parkolóban meg is ettük amit csak lehetett. 

Visszaúton kisütött a nap, hogy a fűtést a kocsiban vissza állíthassuk légkondira. Egy darabig még sütött mikor a szállásra értünk, de aztán már az óceánban való mártozás felhők alatt telt. A víz olyan finom meleg, hogy ki se akartunk jönni. 

Ez a nap nem a napozásról szólt, de kár lett volna kihagyni, erre tuti emlékezni fogunk. 

Este a szálláson a vacsora mellett megbeszéltük: az eső csak még misztikusabbá tette az egészet. Megkérdeztem az egyik magyar kis csoportot, hogy itt ma milyen idő volt, és pont úgy volt, ahogy gondoltuk: itt szépen sütött a nap. Nem baj, reméljük holnapra nekünk is jut egy kis napsütés. 

A szállóban minden este élő zene van, ma kifejezetten hangulatos kreol banda csinálta a jó hangulatot, így először a bárba beülve hallgattuk őket és csak utána társasoztunk.

Réunion-Mauritius – 10. nap

2026. február 20. péntek

Reggel megint egy intenzív, de csak félóráig tartó esőt kaptunk. Ahogy jött úgy ment is és már ki is sütött a nap. Reméltük így is marad.

A reggeli után nekivágtunk kocsival a  sziget dél-nyugati oldalán lévő Chamarel Seven Colored Earth Geoparknak. Útközben Gábor elmesélte, hogy mit álmodott az éjjel: itt a szigeten voltunk, így négyesben ahogy most vagyunk. Az itteni jobb kormányos KRESZben Szécsi Orsi vezetett egy bal kormányos autót, én ültem még elől, a fiúk meg hátul. Egyszer csak piros-fehérbe öltözött fegyveres fiatal férfiak megállítottak minket és azt akarták, hogy szálljunk ki a kocsiból. De Orsi kérdés nélkül tolatásba váltott és nagy gázzal elindult hátramenetbe, miközben a fegyveresek lőttek ránk. Az egyik golyó a szélvédő bal felső sarkán lukat fúrt magának majd Orsi és Bandi feje mellett elsuhant. Mi viszont Orsi tolatási manőverének köszönhetően megmenekültünk. 

És akkor mindenki értelmezze ezt úgy ahogy akarja, itt viszont pszichológus és álomfejtő kerestetik.

De visszatérve a valóságba: a Geoparkba menet az út mentén találtunk egy kilátó pontot a Black Riverre. Nem láttuk a folyót, de a kilátás gyönyörű volt.

Ahogy közelítettünk a célunk felé, az eső eleredt, majd egyre intenzívebben szakadt. Gondoltuk, kávézunk addig akkor egyet, de nem egy kávézóban kötöttünk ki, hanem a Chamarel kávéfarm kezdő pontján, ahonnan indult egy túra a kávéültetvény bemutatására. Jobban mondva nem indult, mert úgy szakadt az eső. A kávé a túra végén lett volna… de fedél volt a fejünk felett, így vártunk egy darabig, míg az eső lecsillapodott.

Ha Mauritius-ra gondolsz, valószínűleg tengerparti képek ugranak be először — türkiz lagúnák, fehér homok, pálmafák. De ez a hely olyan, ahol a természet egy egészen más hangulatot fest: ez nem más, mint a „Hétszínű Föld” különleges helye. Ez egy geológiai jelenség otthona: a földből sokszínű dűnék emelkednek ki — vörös, barna, lila, zöld, kék, bíbor és sárga árnyalatokkal tarkítva a tájat. Ez nem festék, nem photoshop: a természet alkotta így — és még mindig formálja a környezet! De miért ilyen színes? Ez valójában millió éves geológia. A hely vulkanikus múltjának köszönhetően a láva először bazalttá, majd trópusi időjárás hatására különleges agyaggá alakult. Kémiai reakciók során a vas- és alumínium-oxidok különféle színeket hoztak létre — így a homok szinte festményként szétvált a színeiben. Érdekesség: ha megkevernéd a színeket, idővel visszarendeződnek aszerint, ahogy az egymást taszító részecskék szeretnék. Biztos vagyok benne, hogy ez napsütésben többet mutat magából, mint így esőben, de érdekes. Nem egy nagy túra, 15-20 perc körbe sétálni a területet, amely mellett még egy óriásteknős park is van (a teknősök óriásiak, nem a park!).

A kocsihoz megint szakadó esőben értünk vissza. A párszáz méterre lévő Chamarel-vízeséshez kanyarodtunk, amely a sziget legnagyobb, 100 m feletti zuhataga. Egy előnye mindig van az esőnek, kevesebb turistát vonz, így mindent könnyebb ilyenkor megnézni. Jó-jó, azért mi sem időztünk oly soká…

Gondoltuk, ha már elautóztunk ebbe az irányba, akkor a közelben lévő Hajó Makett készítő Manufaktúrát is szemügyre vesszük. Időnkbe belefért, mert a Geoparkban nem töltöttünk el oly sok időt. 

Útközben elmentünk Grand Bassin, más néven Ganga Talao mellett, amely egy tó 550 méter magasan az Indiai-óceán felett egy vulkáni kráterben. Ezt a tavat a hinduk szent tónak tartják, amely a mauritiusi indiai emigránsok kulturális központja.

Ez a szent hely egy templomnak és számos szentélynek ad otthont, amelyek Siva istennek és más hindu isteneknek szenteltek. A Ganga Talao-tóról úgy tartják, hogy körülbelül 18 méter mély, és egészséges hal- és angolnapopulációtól hemzseg – kétségtelenül a hindu zarándokoktól kapott maradék áldozatoknak köszönhetően. A Ganga Talao-tó szent jellege miatt azonban szigorúan tilos itt horgászni.

Minden év február vége felé 400 ezer hívő találkozik itt, a Maha Shivaratree zarándoklat alkalmával.

A Mocapitaine Le Port néven futó hajó makett készítő manufaktúra eléggé eldugott helyen van Vacoas-Phoenix városban, mérsékelten kitáblázva. Ráadásul a gps is megjáratott minket (részleteket nem tudok, mert kétszer is belealudtam). 

Az üzem aránylag kicsi területen van, jelenleg 3 fő dolgozott és úgy igazán több nem is fér el. A méretarányos replikák precizitásukról, részletességükről és művészi értékükről híresek, hűen bemutatva az Indiai-óceánon egykor hajózó történelmi hajókat.

Maga a hajómodell-készítés mestersége a sziget gyarmati múltjában gyökerezik. Az európai telepesek és tengerészek kis méretű másolatokat készítettek azokról a hajókról, amelyeken szolgáltak. Ez a gyakorlat egy olyan művészeti formává fejlődött, amely ötvözi a történelmet a kézművességgel. Az olyan nevezetes hajókat, mint a Cutty Sark, a Bounty és a Black Pearl, gyakran reprodukálják, melyeket az üzem melletti shopban meg is vásárolhatunk.

A hajómodell elkészítése munkaigényes folyamat, amely a hagyományos technikákat modern eszközökkel ötvözi. A kézművesek olyan anyagokat használnak, mint a teakfa, a mahagóni és a rózsafa a hajótestek elkészítéséhez, míg az árbocokat és a kötélzetet finom szálakból és fémhuzalokból készítik. Minden lépést, a tervrajztól az utolsó simításokig, figyelemre méltó odafigyeléssel hajtanak végre a pontosság és a hitelesség biztosítása érdekében.

Az autópályán 110-zel lehet menni, de nem is érdemes többel, mert random előkerül egy-egy körforgalom. Bandi ráadásul előszeretettel indexel még mindig (bár már ritkábban) az ablaktörlővel. 

Szinte vacsorára értünk haza és miután jól belaktunk társasban “ismét” megvertük a fiúkat.

Réunion-Mauritius – 9. nap

2026. február 19. csütörtök

A háromórás időeltolódás tökéletes számunkra. Az otthoni reggel hatórás kelést tudjuk tartani. 

Reggeli után a közelben “túráztunk” autóval. 

Első állomásunk a közelünkben (a sziget északi részen lévő) Notre-Dame Auxiliatrice de Cap Malheureux, avagy a piros templom. A malheureux (ejtsd: melöhő) jelentése szerencsétlen, de ez ne riasszon el senkit, mert semmi sem malheureux ebben a bájos kis halászfaluban. Mauritius egyik leghíresebb katolikus kápolnája, amelynek élénkpiros teteje a legtöbb képeslapon és a sziget top10 látnivalói listáin is szerepel, érdekes kontrasztot teremtve a türkizkék indiai-óceánnal és a színes halászhajókkal a háttérben. 1810-ben a britek itt szálltak partra, hogy megtámadják a franciákat, akiket ezzel megleptek, mondván nem a főváros felől érkezett a támadás. Az egyszerű fából készült kápolnát és harangtornyot 1938-ban építették, és Szűz Máriának szentelték.

Cap Malheueruxban van egy másik különleges épület, egy hindu templom intenzíven tele színekkel és szimbolikával, ez a Sri Draupadee Ammen templom. Ide sajnos nem tudtunk bemenni, mert zárva volt, de kívülről mutatok néhány képet. 

Ezután elmentünk a Château de Labourdonnais birtokra, amely egy 540 hektáros park, benne egy 1856-ban épült kúriával. Az épületet Christian Wiehe építtette, és több mint 150 évig adott otthont családjának. Gyönyörű, neoklasszikus stílusú épület, melyet 2006-ban a műemlékek felújítására szakosodott nemzetközi mesteremberek tökéletesen felújítottak, a kor hagyományos technikáinak és stílusának tiszteletben tartásával. A kastély 2010-ben nyitotta meg kapuit a látogatók előtt. A kúria belülről is megtekinthető, amely tele van szép és jó állapotú viktoriánus bútorokkal.

A nagy területű park egyben egy botanikus kert is, melyet egy nantes-i kertész és egy réunioni kertépítő segítségével hoztak létre 1850-1860 között, és a mai napig nagy odafigyeléssel gondozzák itt az őshonos növényeket. A kertben több százéves mangófa, különböző fűszerfák és számos egzotikus gyümölcsfa található. Az óriás teknősök pedig békésen legelésznek a birtok mini állatkertjében.

A belépőjegy tartalmaz egy gyümölcslé és rum kóstolót is, ami ideális zárása a birtok látogatásának.

A birtok mellett, pár méterre van egy mini bevásárló központ, néhány bolt és két étterem, különleges hangulat. Itt az egyik helyre beültünk enni, picit nézelődtünk még, majd elindultunk vissza a szállásra. 4 óra körül értünk vissza, az idő még abszolút ideális volt medencézésre, óceánozásra. Itt jobban fúj a szél, mint Réunionon, de kifejezetten kellemes ebben a melegben. 

Vacsora előtt még Gáborék megtanítottak minket a pickleball rejtelmeire (a pickleball egy olyan sport, amely ötvözi a tollaslabda, a tenisz és az asztalitenisz elemeit). Majd a vacsi után még társasoztunk, ahol most véletlen a fiúk nyertek a sok vereség és néhány döntetlen után. (Bocsi Bandi & Gábor.)

Réunion-Mauritius – 8. nap

2026. február 18. szerda

Reggel negyed 9-kor felébredtünk, majd 5 perc múlva nagyon furcsa hangot hallottunk egyre intenzívebben. Néztünk egymásra, hogy most mi történik, mire rájöttünk, hogy mocskosul rákezdett az eső. Másfél órán át zúdult az égből alá a frissítő zápor, majd hirtelen kisütött a nap. 

A kellemes, kiadós, késői reggeli után, 11 körül elautókáztunk a tőlünk bő félórára lévő fővárosba, Port Louisba. Gondoltuk kicsit csavargunk, megnézzük hogy az 1735-ben alapított, közel 150 ezer fős város miről híres. 

Mauritius szigete egészen a 16. századig lakatlan volt. Európa számára 1510-ben a portugál hajósok fedezték fel. Elsőként azonban az 1500-as évek végén a hollandok telepedtek meg itt.

Az 1735-ben létrehozott Port Louis alapítói a franciák voltak, akik XV. Lajos francia király után nevezték el a települést. A franciák Port Louis-t kikötőként használták, mivel a hajóiknak az Ázsia és Európa közötti útjuk során meg kellett kerülniük a Jóreménység-fokot.

A napóleoni háborúk idején, 1810-ben a britek elfoglalták Mauritiust, így a főváros is angol felhatóság alá került. Végül 1968-ban függetlenedett. 

A régi városi piac, ahol a zöldség, gyümölcs, fűszerek mellett megtalálható a ruha is erős kontrasztban van a város egyik-másik pontjával, mint például a parti sétány új épületeivel és csinosabb boltjaival. Láthatóan itt a turistákból élnek, jóval koszosabb, szemetesebb, mint Réunion. Szegényesebb. Nem maradtunk hosszan. Nem varázsolt el minket a város, és az eső is eleredt. 

Délután pihenősebb napot tartottunk, óceánpart, beszélgetés, társasozás volt a program. A szálló területe klassz nagy, az aránylag sok vendég szépen eloszlik. Egyre több magyar hangot hallunk. 

Van öt vagy hat középtermetű cuki kutya a szálló területén, aki senkié és egyben mindenkié. Én a két évvel ezelőtti incidens óta a gazdátlan kutyák mellett mérsékelten vagyok komfortos, de ezt most egy edző hétnek fogom fel.

Réunion-Mauritius – 7. nap

2026. február 17. kedd

Eljött a nap, hogy órára keltünk, ugyanis délben indult a repülőnk Réunion fővárosából, Sainte-Denis-ből Mauritius szigetére. Úgy számoltunk, hogy most érdemes lenne időben érkezni, mert ugyan idefelé bizonyítottuk, hogy akár hat perc alatt is végig lehet jutni a csomag feladás – útlevél vizsgálat és biztonsági vizsgálat hármasán, megfejelve a legtávolabbi kapu elérésével, de most mégse erre gyúrtunk. Na meg még a kocsit is le kellett adjuk a reptéren. A mi kis szigetünkön úgy tűnt reggel mindenki akkor akar munkába menni, amikor mi a reptérre. A fővárosba bevezető utak megtelítődtek. Megállapítottuk, hogy milyen jól tettük, hogy egyik reggel sem erőltettük a korai indulást a túránk során. Meg aztán azt is megállapítottuk a dugóban ülve, hogy ez így most egy “honvágy csökkentő utazás”, mert az M7-esen hasonlóképp állunk a sor végén, ha hétköznap munkába megyünk. 

Már tegnap este fejben kisakkoztuk, hogy hogyan fog beférni a négy bőrönd, egy kézipoggyász kisbőrönd és a három méretesebb hátizsák. Ugye idefelé két körben érkeztek a bőröndök, és úgy is eléggé azt éreztük, hogy megtelt a csomagtartó. Na de sima ügy volt, nemhiába játszottunk anno tetris-t. 

A reptér nem nagy, a kocsit egész közel kellett leadni, és ugyan alapos volt a biztonsági szolgálat, mégis maradt bőven időnk. Picit várni kellett a beszállításra, mert az érkező repülőn volt egy utas, akihez mentőt kellett hívni. Végül 20 perces késéssel sok szép emlékkel a zsebünkben elhagytuk új kedvenc szigetünket Réuniont. Au Revoir! A két sziget között ugyan 50 perc a menetidő papíron, de a levegőben töltött idő nem több mint fél óra, amit az Air Mauritiussal tettünk meg mindkét irányba.

Réunion szigetén 1034 km-t tettünk meg kocsival, aminek több, mint fele szerpentin volt. Ha valaki nem csak napozni szeretne Réunionon, annak erősen ajánlott a kocsi bérlés. Bár, aki meg csak napozni szeretne, annak felesleges Réunionra utaznia. Itt kár kihagyni a sziget adta kiránduló helyeket. 

Kettő után volt mire kijöttünk Mauritiuson a reptérről és átvettük a bérelt autót. Mindkét szigetre még otthonról béreltünk autót, Bandi intézte. Bevallom volt meglepődés, amikor itt megkaptuk az autót. Ez még kisebb, mint az előző szigeten volt, viszont már rutinosan tudtuk, hogy hogyan fér be ennyi motyó (Nissan Magnite). Miután a csomagokkal megküzdöttünk, jött a jobbkormányos vezetés kihívás. Ez az első pár napban mindig nagyobb koncentrálást igényel. De míg én teljes nyugalommal bebólintottam egy negyed órára a hátsó ülésen, addig Orsi és Gábor szuperül navigálta Bandi, elsősorban a körforgalmak alkalmával, amiből minden sarkon kettő van. Bal oldalon a Gábor sziszegett időnként, nehogy valamit lepatkázzunk, jobb oldalon meg Bandi aggódott, hogy elviszik a tükrünket miközben az index helyett mindig az ablaktörlőt használta.

A sziget déli pontjáról az északira kellett eljussunk, itt viszont a sziget közepén is van út, nem kellett kerülni. Furcsa volt, mert nem Port Louisba, a fővárosba érkeztünk, hanem a sziget déli pontján lévő nemzetközi reptérre.  Különben Mauritius kisebb, mint Réunion: Mauritius picit több mint 2000 négyzetkilométer, míg Réunion közel 2500. 

Délután 4 volt mire a szobánkat megkaptuk. Kicsit más világ: nagyobb hotel, több ember, magyar hangok rajtunk kívül, és minden kicsit turistásabb. De gyönyörű helyen vagyunk, meseszép az óceán és a partja is, ragyogóan tiszta és hibátlan kék a szemünk elé táruló Indiai-óceán ezen része. Tulajdonképp nem is telt mással a délután, mint a terület felfedezésével, az óceán hőmérsékletének megízlelésével, valamint a vacsora elfogyasztásával és egy jó kis társasozással. 

Réunion-Mauritius – 1. nap

2026. február 11. szerda

Ugyan tegnap, kedden indultunk útnak, de az esti bécsi járat miatt csak szerda délelőtt értünk célba. Bécset választottuk kiindulópontnak, mert innen indul közvetlen járat Mauritiusra – és ha már így alakult, két egymáshoz közeli szigetet fűztünk fel egyetlen utazásra.

Az első állomás Réunion szigete: szűk egy hétig ezt a vadregényes, Franciaországhoz tartozó tengeren túli megyét fedezzük fel, Afrika partjaitól keletre és még Madagaszkártól is keletebbre, az Indiai-óceán közepén. Ezután pedig továbbállunk, és bő egy hétig Mauritiuson folytatjuk a kalandot, ami Réuniontól csak 50 perc repülőútra található.

Utazó társaink most is Gábor és Orsi, avagy Szécsiék. Mondhatni bevált utazótársak, de nem dicsérem őket előre – lehet, hogy olvassák…
Kedden délután Gáborék felvettek minket Érden, és egy kocsival mentünk ki a reptérre. Időben rászámoltunk mindenre: az M1-esen rengeteg a lezárás, aztán a parkoltatás elsőre egyszerűnek tűnt, de ugye ki tudja, és a reptéren sem akartunk időszűkében kapkodni, ha netán fennakadnánk valamelyik folyamaton.

Minden flottul ment, kicsivel 4 után már a reptéren voltunk, negyed 5-re pedig a fiúk el is intézték a kocsit. Gábor előre foglalt az Easy Parkingnél: adott helyre kellett leparkolni (konkrétan a reptéri bejárat elé), majd a kocsikulcsot és a kapott parkolókártyát bedobni egy dobozba. Emberrel nem találkoztunk, csak reméljük, hogy a kocsi felvétel is ilyen flottul fog majd menni hazafelé. A csomagfeladás teljesen automatizált volt: magad nyomtatod a cetlit, felragasztod, leméred, feladod a bőröndöt – emberi kontakt: nulla. A biztonsági ellenőrzésnél találkoztunk először személyzettel, az útlevél-ellenőrzés viszont megint csak gépesítve ment. Nem meglepő, hiszen ezekkel már Budapesten is egyre gyakrabban találkozunk, inkább az volt az érdekes, hogy mennyire flottul működött minden: nagyjából 15 perc alatt túlestünk az egészen. Így végül maradt három óránk a gép indulásáig – de legalább nem rohanással indult az utazás.

A gép majdnem időben indult, este fél 8 után kicsivel, az útidő Mauritiusig pedig 10 óra volt. Reméltük, hogy az éjszakai hosszú repülőút sok alvással telik majd és kipihenten, üdén landolunk egy melegebb éghajlaton, ahol a hosszú út ellenére csak 3 óra időeltolódással kell szembenéznünk. 

Meglepően jó vacsorát kaptunk, már-már az volt az érzésem, hogy új a szakács az Austrian Airlines-nál. Filmeztünk egy darabig, közben este 10 körül lekapcsolták a fényeket, támogatva a pihenni vágyókat. De megint rájöttünk, hogy a repülő ülése – még ha valamivel kényelmesebb részen is utazunk, nem a turista osztályon – nem olyan mint az otthoni jól megszokott ágy, a már jól bevált párnákkal. 

Reggel fél 9 után landoltunk Port Louisban, Mauritius fővárosában, de beállni csőrre csak 9-re sikerült. És akkor itt maradt egy óránk arra, hogy elérjük a csatlakozást. Egyikünk se aludt túl sokat, de mégis igyekeztünk felpörögni, mert rájöttünk, hogy ez irtó kevés lesz, hiszen külön vettük a két jegyet és emiatt a csomagokat nem tudtuk végig feladni. Vagyis várt ránk egy útlevél ellenőrzés és beléptetés Mauritiusra, bőrönd felvét, majd bőrönd vissza feladás az indulási oldalon, ahova el is kell jutni, útlevél vizsgálat újra, biztonsági vizsgálat… 

Végülis ezt az egészet már Ausztriában elszúrtuk. A teljesen automatizált rendszer miatt a bőröndöket csak Mauritiusig tudtuk feladni, nem gondoltunk rá, hogy kellene keresni valakit, aki a rendszerben felülírja a bőröndök végcélját, mert ha ezt megcsináltuk volna, akkor az útlevél vizsgálat után csak a kapuhoz kellett volna elsétálni. Mivel éreztük, hogy necces a helyzet, így mi Bandival kicsit jobban szedtük a lábunkat, gondoltuk hamar felkapjuk Gáborék bőröndjét is, hogy utána már csak futni kelljen. Álltunk a csomagokra várva, de Gáborék csak nem jöttek… és a bőröndök sem… 

A bőröndökről azt gondoltam, hogy mivel mi adtuk fel elsőként így a miénk érkezik utolsónak. Kb ez történt. De Gáborék sehol se voltak. Ahogy vártunk a poggyászra, csiholtam netet a telóra és látom, hogy Orsi írt, miszerint őket elirányították egyből a kapuhoz és megígérték nekik az útlevél vizsgálatnál hogy kiveszik a csomagjaikat és közvetlenül elküldik a réunioni járatra. Na mi nem jártunk ilyen egyszerűen. Valóban az utolsó bőröndök között érkezett meg a miénk. Futottunk az indulási oldalra, hogy leadjuk a bőröndöt, csak hogy ott már nem volt senki egy távozó pasin kívül. Elkaptuk, jól megszidott minket, hogy ezt nagyon elszúrtuk, már zárnak a kapuk, a bőröndöt már nem lehet feladni… stb. Na, száz szónak is egy a vége: nincs olyan, hogy ne lenne megoldás, így a bőröndök elindultak a szalagon. Mi pedig mindenen átrohanva a 31 fokos sziget nem légkondicionált repterén, mindenhol jelezve, hogy mi ránk vár egy gép, közben hallva folyamatosan a hangosbemondóban a saját neveinket kellemes francia akcentussal, hogy miért nem vagyunk már a kapunál – olyan sprintet nyomtunk Bandival, hogy magunk is meglepődtünk. Nyilván az épület utolsó kapuja volt a miénk, ahol már senki se volt közel és távol, de mi meg csak ordítva angolul, hogy jövünk, várjanak meg, hátha valaki meghallja. Tüdőnket majd kiköpve megérkeztünk a kapuhoz, ahol tényleg csak ránk várt egy kiscsaj, és elértük a gépet. Mindeközben Gábor és Orsi rossz helyen várta a beszállítást, így ők is majdnem lekésték a gépet. Izzadtan, enyhén megviselten, utolsóként felszállva a repcsire úgy indultunk Réunionra, hogy négyünk közül senki se volt meggyőződve, hogy a bőröndjeink velünk együtt érkeznek e meg. 

Saint-Denisben, Réunion fővárosában 11-kor landoltunk. Gáborék bőröndjei viszont Mauritiuson ragadtak, így az első lépés az volt, hogy megreklamáltuk, jobban mondva jeleztük, hogy hiány van a rendszerben. Délután 5 előtt ér be a következő gép, azt ígérték, azzal érkezik. 

Réunion annyira Franciaország része, hogy a hivatalos francia nyelven túl euro a fizetőeszköz, a telefon tarifája európai uniós árakon fut és pont ugyanúgy van netünk a telón, mint az EU-n belül, a kocsik rendszám tábláin is a francia felségjelzés látható. Réunion konyhája is francia, és minden másban is megjelenik a francia hatás. Érthető, hiszen 1638 óta a franciák birtoka. 

A reptértől 36 km-re, de egy órányira van a szállás, így már előre autót béreltünk, amit a reptéren kellett felvenni. Valószínűleg be se fért volna a négyünk csomagja egyszerre, így még majd a reptérre visszafelé sakkozni kell. De az nem a ma problémája. Nem nagy a sziget, de az autós közlekedés a legideálisabb, ha be akarjuk jobban járni a szigetet, így ez tűnt logikusnak, hogy már a reptéren kocsiba ülünk. Saint-Denisből Saint-Paulba mentünk (majdnem minden város neve Szenttel kezdődik), a szállásra, ahol lepakoltunk, ebédeltünk, majd visszaautóztunk a bőröndökért. Különben azt ígérték, hogy kihozzák, de csak holnap délelőtt lenne rá kapacitás, így logikusabbnak tűnt, hogy visszamegyünk érte. Elég jó meleg van, 31 fok, napsütés. Engem emlékeztet a sziget Seychelle-szigetekre. 

Emiatt, hogy visszamentünk a fővárosba gondoltuk akkor kicsit csavargunk a belvárosban, miután összeszedtük a Gáborék cuccait. Meg is vacsoráztunk egy hangulatos utcában, ami tele volt kiülős helyekkel, majd este 8 után elindultunk vissza Saint-Paulba, a szállásra. Eddigre már kellőképp elfáradtunk, így nem kellett altatni minket.