2026. február 12. csütörtök

Reggel egyetlen egy cél volt: a 10-ig tartó reggelihez leérni. Finom friss francia pékáruk, rengeteg féle sajt, helyi gyümölcsök és pezsgő, mellé pedig óceán parti kilátás és kellemes morajlása a hullámoknak. Bár én váltig állítottam, hogy reggel nem tudok pezsgőt inni, de Gábor szerint le lehet azt gyűrni. Duzzogva.

A homokos óceán parton folytattuk az aklimatizálódást, nézve a hullámok rohamos közeledését, majd hirtelen lecsendesülését, élveztük hogy süt a nap, ami mellé kellemesen lengedező szellő társult. Én el is aludtam, ugyanis rajtam kívül mindenki jól aludt az éjjel.

A sziget kicsit több mint 2500 négyzet kilométer, mindössze kb. 70 km hosszú és 50 km széles, mégis változatos tájakat rejt. 

Réunion nem volt lakott, amikor a 16–17. századi portugál felfedezők először kikötöttek. Azóta viszont egy olyan kulturális és etnikai olvasztótégellyé vált, ahova francia telepesek, afrikai és malgasz rabszolgák, majd dél-indiai, kínai és sok más háttérből érkező közösségek érkeztek, és mind hozzátették a saját darabjukat a sziget összképéhez. Ma Réunion lakossága – ami közel 900 000 főre tehető – egymással harmóniában él, miközben franciául és kreolul beszélnek, és a mindennapok hangulatában egyszerre érződik a kreol életöröm és a francia kulturális érintés. Az emberek kifejezetten kedvesek, kevés a turista. Angolul nem beszélnek, vagy aki igen, az is minimális szinten. De kedvességük, igyekezetük feledteti, hogy mi nem beszélünk az ő nyelvükön, és ők sem a miénken.

A sziget neve is egy kis történelmi utazást rejt. Francia fennhatóság alatt a 17. századtól először Île Bourbon-ként szerepelt a térképeken a Bourbon-ház után, amely akkor uralta Franciaországot. A francia forradalom idején “Réunion” névre keresztelték, ami a név jelentésében is hordozza azt a gondolatot, hogy „összegyűlés” vagy „együttlét” – ami talán ma is jól illik a sziget színes népességéhez. A történelem viharaiban volt még Bonaparte-sziget is néhány évig, majd végül a 19. század közepétől Réunion lett a hivatalos név újra.

Délután egykor elindultunk a sziget nyugati oldalán – ahol a szállásunk is van – déli irányban végig az óceán parton, egészen Saint-Joseph városkáig. Egy helyen megálltunk útközben, mert annyira klasszul nézett ki, ahogy a hullámok a parti köveknek verődtek. Saint-Joseph után a sziget közepe felé vettük az irányt. Grand Galet vízesés volt a cél.

A vízesés előtt még egy sarkon is megálltunk, mert Gábor kiszúrt egy pékséget, és gondoltuk kávézunk egyet. Nem egyszerű pékség volt, cukrászda és pékség együtt, így a kávé mellé – ebéd gyanánt – mindenki választott még egy sütit is.

Szuper választás volt – a Grand Galet (más néven Cascade Langevin) Réunion sokak szerint egyik legfotogénebb természeti csodája. Az odavezető úton buja növényzet, meredek hegyoldalak és időnként feltűnő, apró vízesések kísérik az embert egyre szűkebb és kanyargósabb részen. Ahogy közeledtünk a Grand Galet vízeséshez, szűk egysávos úton 22%-os meredekségű szerpentinen haladtunk felfelé, amikor az egyik hajtűkanyarban egy teherautó jött szemben. Volt meglepődés, de megoldottuk.

A Grand Galet elég jól megközelíthető kocsival, egész közel lehet hozzá parkolni. A parkoló mellett, kövek között van egy Bassin Jar (bassin medencét jelent) nevű eldugott hely, egy kicsi vízeséssel, ahol meg lehet mártózni, mielőtt tovább sétál az ember a nagy vízeséshez.

A Grand Galet nem egyetlen vízesés, hanem több, egymás mellett lezúduló vízfüggöny látványos együttese. A fehér habbal alázúduló víz a sötét, vulkanikus sziklákon törik meg, ami különleges kontrasztot ad a látványnak. A víz ereje és hangja már messziről hallatszik. A trópusi zöld minden árnyalata megtalálható, a levegő párás és friss – igazi dzsungelhangulat.

A vízesést néhány száz méterre a parkolótól, egy fentebb vezető útról lehet először jól belátni, megcsodálni, lefotózni. Mindig van néhány turista, de tömeg egyáltalán nincs. A vízesés alatti természetes medence csábítóan tiszta, fentről láttuk is, hogy néhányan valahogy lejutottak és lent fürdőznek. 

Nyilván mi sem értük be azzal, hogy fentről csodáljuk a vízesést. Egy darabig néztük, hallgattuk, fotóztuk – aztán elindultunk lefelé a hegyoldalban egy kis ösvényen, a fák kiálló gyökereiben kapaszkodva. Amikor leértünk, akkor jött a következő kihívás, ugyanis hatalmas kövek mindenfelé, közte víz, és semmi egyértelmű jel, hogy merre is kellene elindulni. Néha egy-egy felbukkanó, hasonlóan kalandvágyó turista látványa alapján elindultunk, átszelve a folyót a köveken, néhol sziklákon egyensúlyozva, máshol sekély vízen átgázolva. A cipőnk – hiába akartuk, hogy száraz maradjon, mégis vizes lett, a kövek egy-egy helyen csúszósabbak voltak, mint elsőre tűnt, a buja növényzet pedig nem adta könnyen magát – igazi dzsungelharc volt jó pár száz méteren keresztül. Vagy ötször indultunk rossz irányba, mert nem látszott, hogy hogy a legegyszerűbb elérni a vízesést, és nem hogy kijelölt túraútvonal nem volt, de kitaposott ösvény se. De pont ettől volt az egész kaland.

Ahogy közelebb értünk, a finom permet beterítette a bőrünket, a levegő lehűlt, és egyszer csak ott álltunk a hatalmas vízesés előtt lévő medence partján. Bandi és Orsi szerint a víz jéghideg volt, szinte mellkason vágta őket, mi Gáborral nem mentünk ennyire messzire. De ott állni a lezúduló víz előtt, körülöttünk a fekete vulkanikus sziklák és a vibráló zöld növényzet – ez az a pillanat, amiért az ember elutazik a világ másik felére.

És amikor visszamásztunk, vizesen, enyhén sárosan, de vigyorogva, pontosan tudtuk: ezért szeretjük az ilyen helyeket. Nem csak nézni akarjuk a természetet – hanem benne lenni.

A vízesés zúgása után teljesen más világba csöppentünk amikor elautóztunk Saint-Pierre mellé Terre Sainte-ben. Az óceán parton szinte észrevétlenül bújik meg ez a kis halászfalu, ahol mintha megállt volna az idő. A part fekete vulkanikus kövekből áll, nem a klasszikus fehér homokos képeslap, de ettől különleges. A hullámok ritmusosan közelítenek a part felé, majd csapódnak a sötét sziklákhoz, a háttérben pedig ott a végtelen Indiai-óceán. Kisétáltunk a világító toronyhoz, majd leültünk egy kis étterembe inni valamit, és csak vártuk a naplementét, beszélgettünk és jól éreztük magunkat. 

Este fél 9 után értünk vissza a szállásra és mivel már nagyon éhesek voltunk így csak beálltunk a kocsival a szállásunk parkolójába, majd egyből elsétáltunk az első még nyitva lévő helyre, ami egy tökéletes olasz étterem volt 100 méterre tőlünk.